Oroszlán
Az oroszlán az állatok királya, és mint a legtöbb király, ő is elvesztette a birodalmát, a természetes élőhelye nagyon visszaszorult. Alig néhány sörényes él Indiában és a Szahara déli részén, bár kiválóan érzik magukat a rezervátumokban, nemzeti parkokban, valamint az európai állatkertekben.
Ehhez a feltűnő és szép ragadozóhoz különféle történetek és szimbólumok kapcsolódnak, mert az emberek eltérő módon ítélték meg a tulajdonságait. Az afrikai törzsek általában buta és nevetséges állatnak tartották, és nem nagyon féltek tőle. Nem is nevezték az állatok királyának, bár a szuahéli nyelvet beszélők szerint beszélők szerint így hangzik az ordítása: „Kié ez az ország? Enyém, enyém, enyém!” Szudánban a dinkák totemősüknek tekintik, félelem nélkül alszanak a szabadban, és megölt állataikból részt hagynak az oroszlánnak, „hogy ne maradjon éhen.”
Az afrikai mesékben az oroszlánt sokszor legyőzik a kisebb és gyengébb, de ravasz állatok, különösen a sakál. Egy buddhista történet, a Visszászabhódzsana dzsátaka is gúnyosan beszél az oroszlánról, aki beleszeretett egy őzbe:
Egyszer, amikor Brahmadatta uralkodott Benáreszben, a Bódhiszattva nagyon gazdag kereskedő volt. Rengeteg tehene volt, és tejtermékekkel kereskedett. De amikor egy oroszlán odaköltözött a karám közelébe, a tehenek annyira féltek, hogy alig ettek, így aztán nem is adtak elég tejet. A kereskedő megkérdezte a pásztort: – Vonzódik az az oroszlán valamelyik állathoz?
– Igen, egy őzhöz.
– Fogd el azt az őzet, kend be a testét méreggel, tartsd magadnál néhány napig, amíg a méreg megszárad, aztán engedd szabadon. Ha az oroszlán megnyalja az őz testét, meghal a méregtől.
Így is történt. A Bódhiszattva megjegyezte: – Ne ragaszkodjatok senkinek a testéhez. Még az állatok királya is elveszti az eszét, amikor beleszeret egy őzbe.
Azt mondják, hogy a bizalom nem is olyan fő erény,
Elpusztítja az ostobát, mint oroszlánt őztehén.
A Panycsatantra egyik meséjében azonban egy nőstényoroszlán ugyancsak a helyére teszi a sakált:
Egyszer egy nőstényoroszlán talált egy árva kölyöksakált, és szánalomból felnevelte a saját két kölykével együtt. A gyermekek együtt játszottak, és nem is tudták, hogy különböző származásúak. Egyszer megláttak az erdőben egy elefántot. Természetüknek megfelelően az oroszlánok meg akarták támadni, a gyáva sakál azonban lebeszélte őket, és csak az érdekelte, hogy megmentse az irháját. Otthon aztán megint nagyon bátor lett, és csúfolta a testvéreit. Az anyaoroszlán rászólt, de a kis sakál egyre dühösebb lett, és kijelentette: – Vagyok én is olyan hős, szép és okos, mint az öcsém.
Erre az anyaoroszlán ezt mondta: – Hős vagy, szép és okos, de csak egy sakál, és a te nemzetségedből még senki sem ölt elefántot. Menekülj el inkább, amíg a fiaim fel nem ismernek, és agyon nem csapnak.
A sakál nagyon megijedt, és eltűnt, mint az árnyék.
*
Egyiptomban, a Közel-Keleten, Indiában és még sok helyen azonban inkább tisztelték az oroszlánt, nem utolsó sorban a mérete, ereje és pompás külseje miatt. Gyakran jelent meg őr szerepében; oroszlánszobrok őrizték a templomokat és palotákat. A 19 sz óta a brit birodalom jelképe, a „brit oroszlán” fogalommá vált. Dzseláluddin Rumi, 13 sz-i szúfi misztikus gyakran említi az állatok királyát, mint a vadság és erő szimbólumát:
Illúzió ez az élet, sötétség és szenvedés,
Sokszor kerget a halálba, ám midőn
Felismerjük, hogy csak játék, s nem való,
Túljutunk a földi léten és időn.
Ketrec a föld, nem ereszti el az ostobákat,
Éhen hal az, kinek foga belevásott,
De a főnix égmagasan elrepül felette,
Erejével az oroszlán széttöri a rácsot.
Nagy folyó a földi élet, de mi abban nem vagyunk,
Árny vetődik csak a vízre, nem pedig magunk.
*
Sivatagért él a vad oroszlán,
Óceánért él a cet,
Zsugori a gazdagságért,
Szíved azért, hogy meglássa azt, akit szeret.
*
Milyen gyakran kérdezed:
Hol az én utam?
Ki a gyógyító Uram?
Ő, aki a sorssal és halállal végez,
Befogadott a szívébe.
Nem elég ez?
Egy oka van minden búnak:
Hogy örökre megszűnjön a bánat.
Az a vágy, hogy önmagad megismerd,
Eltörli a többi vágyat.
Reszketsz most a félelemtől,
Oroszlán ha erre jár.
Nem látod a vitéz harcost,
Szívedben ki készen áll?
Isten áldott meg a fénnyel,
Vakságod elvette tőled,
Nem látnád a támadót különben,
Sem pedig a megmentődet.
*
Sok történet szól az oroszlán nagylelkűségéről és hálás természetéről. A görög Aesopus és a Gesta Romanorum népszerűsítették a következőt: Egy Androcles nevű rabszolga megszökött a gazdájától, erdőben és pusztaságban bolyongott. Egyszer találkozott egy sánta oroszlánnak, aki eléje tartotta a mancsát. Androcles megrémült, de valahogy kihúzta a tüskét. Megbarátkoztak, és az oroszlán ellátta őzhússal. Egy napon azonban a katonák megtalálták Androclest, visszavitték a városba, ahol, mint szökött rabszolgát, az oroszlánok elé dobták. Nagy volt a csodálkozás a cirkuszban, amikor az oroszlán lefeküdt Androcles elé, aki nagy örömmel megsimogatta. Persze hogy ugyanaz az oroszlán volt, akin Androcles annak idején segített. A császár meghallgatta a történetet, elrendelte, hogy a rabszolgát engedjék szabadon, sőt még az oroszlánt is visszavitték a pusztaságba.
*
Egyiptomban oroszlánfejjel ábrázolták Szahmet istennőt, Re napisten lányát. Ptáh isten a fia, a fiuk Nofertum. Szahmet kettős arcú, az egyik oldalon vad és harcias, ugyanakkor nagy szeretettel oltalmazza a híveit. Betegségdémonok járnak a kíséretében, ők mennek el az emberért, amikor meg kell halnia (Halottak Könyve, 29. fejezet). Néha azonosították Básztet macskaistennővel vagy Muttal, pl. Karnakban, ahonnan számos oroszlánfejű Mut-szobor került elő. III. Aménofisz fáraó 700 szobrát készíttette el, így akart megállítani egy pestisjárványt. Az abusziri Szahmet-szentélyt még a Ptolemaiosz-korban is a zarándokok seregei keresték fel, akik gyógyulást vagy védelmet reméltek az istennőtől.
Az egyiptomi fáraó oroszlántrónon ült, a híres szfinxnek emberi feje, de oroszlánteste van. Az oroszlán általában a királyság jelképe, a küszöb őre, könyörtelenül végez azokkal, akik nem tisztelik a szent helyeket. Kús núbiai királyságban, amely Egyiptom vonzáskörébe tartozott, az Apedemaknak nevezett fő istent oroszlánfejjel ábrázolták.
Feltűnő, hogy Szahmet mennyire hasonlít az indiai Durgá istennőhöz, aki oroszlánon ül, veszedelmes démonok pusztítója, ugyanakkor szerető anya, néha azonosítják Sászti macskaistennővel. Durgá férje Siva, és a kíséretükben ott vannak a betegségdémonok is. Az indiai király szimhászanon, vagyis oroszlántrónon ül, a templomokat és a palotákat oroszlánszobrok sorai őrzik.
A régi Mezopotámiában az oroszlán nem volt ritka állat. A híres eposz hőse, Gilgames, alig tudta úgy elhagyni a palotáját, hogy ne akadjon össze egy oroszlánnal, akit aztán természetesen le is győzött – hiszen Gilgames nem akármilyen király, hanem „kétharmadrészben isten, és csak egyharmadrészben ember.” Oroszlánokhoz hasonlították a nagyerejű hősöket, pl. Enkidut; azt tekintették hősnek, aki puszta kézzel le tudott győzni egy oroszlánt.
Ismertek egy oroszlánfejű madarat is, amelynek neve sumerül Imdugud, akkádul Anzú. Démonikus madár ez, egyszer ellopta Enlil trónja mellől még a sorstáblákat (tup szimáti) és a királyi hatalom jelvényeit, a palástot, fejéket és az ékszereket is. Nem kétséges, hogy maga akart az ég királya lenni, de aztán megrémült, elmenekült, és elbújt a messzi hegyekben. Marduk, Enlil fia vagy unokája azonban utánament, és puszta kézzel megküzdött vele; visszaszerezte a sorstáblákat és a hatalmi jelvényeket.
*
Az oroszlán nagyon sokszor szerepel az Ószövetségben. A Bírák könyve elmondja, hogy Sámson a puszta kezével tépett szét egy oroszlánkölyköt „Timnát szőlőhegyénél”.
„Mikor pedig egynéhány nappal azután visszatért, lekerült, hogy megnézze az oroszlánnak holttestét; hát íme egy raj méh volt az oroszlánnak tetemében, és méz.
És kiszedte azt markaiba, és amint ment-mendegélt, eszegett belőle, és amikor hazaért atyjához és anyjához, adott abból nékik is, és azok is ettek; de nem mondta meg nékik, hogy az oroszlán holtteteméből vette ki a mézet.” (Bírák, 14.8-9)
Micsoda idők voltak ezek! A szőlőhegyen oroszlánok sétálgattak, és az emberek nem is azon csodálkoztak, hogy valaki egyet puszta kézzel széttép, „mint ahogyan kettészakasztatik a gödölye”, hanem hogy a tetemébe befészkelték magukat a méhek, sőt akad, aki a mézüket meg is eszi.
Még szerencse, hogy Sámson nem találkozott egy második nagy cicával, mert mézes-ragacsos markaival nehezen tudott volna elbánni vele.
Jób könyvéből kiderül, hogy ismerték az oroszlánok szokásait. Tudták, hogy a nőstény vadászik, az éhes kölykök pedig egy rejtekhelyen várják a vacsorájukat. Ezékiel próféta oroszlán-arcúaknak látta a Kébár folyó mellett megjelent angyalokat vagy földönkívülieket:
„Forgószél jött északról… közepéből pedig mintha izzó érc látszott volna ki. És belőle négy lelkes állat formája tetszik ki, és ez vala ábrázatjok: emberi formájuk vala… és mindegyiknek négy orcája vala és négy szárnya… további oroszlán-arca mind a négynek jobbfelől.” (Ezékiel 1.1-10)
A bátor Dániel próféta így fenyegette meg foglyul ejtőit: „Olyan leszek Efraimnak, mint az oroszlán, és Juda házának, mint az oroszlánkölyök.” (Dániel 5.14) És hogy nem a levegőbe beszélt, az kiderül abból a történetből, amely elmondja, Dániel a király tilalma ellenére naponta háromszor, nyitott ablaknál imádkozott Jahvéhoz.
„Erre szóla a király, és előhozák Dánielt, és veték az oroszlánok vermébe. Szóla a király, és mondá Dánielnek: A te Istened, akinek te szüntelen szolgálsz, ő szabadítson meg téged!
Erre eltávozék a király az ő palotájába, és étlen tölté az éjszakát, és vigasságtevő szerszámokat sem hozata eléje; kerülte őt az álom.
Hajnalban a király azonban felkelt még szürkületkor, és sietve az oroszlánok verméhez méne.
És mikor közel ért a veremhez, szomorú szóval kiálta Dánielnek: Dániel, az élő Istennek szolgája, a te Istened, akinek te szüntelen szolgálsz, meg tudott-é szabadítani téged az oroszlánoktól?
Akkor Dániel szóla a királynak: Király, örökké élj!
Az én Istenem elbocsátá az ő angyalát, és bezárá az oroszlánok száját, és nem árthattak nékem; mert ártatlannak találtattam őelőtte, és te előtted sem követtem el semmi vétket.” (Dániel 6.16-22)
Dániel ellenségei azonban „még a verem fenekére se jutának”, máris felfalták őket az oroszlánok.
Sámson és Dániel történetéből látjuk, hogy állatunkat elég jól ismerték az Ószövetség korában. De érdekes következtetéseket vonhatunk le a többi könyv tanulmányozásából is.
„Az oroszlán a hős a vadak között, mely el nem fut senki elől,” írják a Példabeszédek (30.30). A Zsoltárok könyve kb. 30 állatot említ, megkülönbözteti a juhokat, kosokat és bárányokat, illetve a bikát, borjút és ökröt. Előfordulnak gyűjtőnevek is, mint barmok, nyáj, erdei és mezei vadak, az ég madarai, a tenger halai. A haszonállatok után az oroszlán fordul elő a leggyakrabban, 11-szer. A legtöbb állatot csak egyszer említik, és olyan mesebeliek is akadnak közöttük, mint a sárkány, az egyszarvú, és a „pusztai pelikán.”
*
Menjünk most egyenesen Tibetbe. Tibetbe nemcsak a buddhizmus jutott el az indiai tanítók útján, hanem a tantrikus hindu istenségek is. Indiában a démonok nagy ellenségei voltak, a havas hegyek között a buddhista tan védelmezői lettek. Jól megférnek a buddhizmus előtti sámánizmus szellemeivel. A „fehér” Brahmá (Szítabrahmá) és Pehar közönséges, Dalha kék oroszlánon lovagol, Tárá lótusztrónját oroszlánok emelik a magasba. A dákinik, varázslónők között van egy oroszlánfejű, Szimhavaktrá. Szimhanádá, vagyis „oroszlánhangú” a zöld Tárá egyik kísérője. Szeng-go-csan (Szimhamukhi, vagyis „oroszlánszájú”) füstbarna színű, keleten jelenik meg, vörös lángok között. Szeng-don-mának fehér oroszlánfeje van, a jobb kezében koponyát, a balban vasláncot tart. Ugyanilyen Szeng-go-ma is, csakhogy az ő oroszlánfeje vörös.
Sok istenség lovagol oroszlánon, ez a transzcendentális bölcsességnek, valamint az uralkodó hatalmának és bátorságának a szimbóluma.
A Tibeti Halottak Könyve azt mondja, az oroszlánfejű hölgyek a halál utáni 14-ik napon jelennek meg, mint „a kapu őrei”. Biztosan nem véletlen, hogy Egyiptomban az oroszlánt a küszöb őrének nevezték.
A tibetieknek van egy oroszlánhangú Bódhiszattvájuk is, Szimhanáda, aki az orvos-Buddha, Bhaisadzsjaguru egyik kísérője. A 64 nagy jógi egyike, Szidhapa oroszlánon lovagol, Szimha, vagyis „oroszlán”, a szent írások nagy tudósa.
Néhány tibeti kolostorban ünnepnapon álarcos misztériumtáncokat adnak elő. A táncjáték egyik szereplője Szeng-don-ma, maszkja fehér oroszlánfej, amelyet öt halálfej-korona díszít. Három szeme van, két kísérőnője tigris- illetve medvemaszkot visel, és mindhárman kék selyemruhában pompáznak. Az a dolguk, hogy megsemmisítsék a gonosz szellemeket, és rendezzék a törzsek közötti viszályokat. Két fehér és két zöld oroszlán is szerepel a táncjátékban.
*
Most pedig megérkezünk Indiába, ahol még nagyrészt intakt maradt fenn az az ősi kultúra, amelynek utódai Egyiptom, az európai és a közel-keleti országok, Tibet és a Távol-Kelet. Indiában az oroszlán mindig a világuralkodó szerencsét hozó jelvényei közé tartozott. A mai India egyik jelképe a Maurja-korból származó oroszlános oszlop. Már elhangzott, hogy Durgá istennőt oroszlánon, még pontosabban himalájai oroszlánon (néha tigrisen) ülve ábrázolják. Az elefántfejű Ganesának és a Rgvédából ismert Nirritának is van egy oroszlánja. Nirrita dolga általában a pusztítás és a rémületkeltés; később megtették Jamarádzsa, a halál ura egyik miniszterének. A Szkanda-Purána szerint négy állat tartja a hátán és őrzi a világot: elefánt, ló, oroszlán és bika.
A Bhágavata Purána elmondja, hogy valamikor régen, a Szatja-jugában egy Hiranjakasipu nevű démon nagyon nagy hatalmat szerzett, és rettegésben tartotta a három világot, mivel Brahmá ígéretében bízva egyáltalán nem félt a haláltól. Még a bolygók urai, a félistenek is csak akkor mertek támadást indítani a démonok ellen, amikor Hiranjakasipu visszavonult a Mandara-hegyre. Sikeresen kifosztották a démonkirály palotáját, és még a feleségét is magukkal akarták vinni, amikor közbelépett Nárada Muni, a nagy bölcs, és megtiltotta:
„Indra, ez az asszony bűntelen, és valaki másnak a felesége. Nem viheted magaddal. Gyermeket hord a méhében, aki feddhetetlen és bűntelen, sőt nagy bhakta, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének a szolgája. Nem tudod őt megölni.” (SB 7.7.9-10)
Indra elengedte Kajádhút, aki egy ideig Nárada Muni védelmében élt. Nárada Muni mindkettejüket tanította: az asszonyt és a méhében levő gyermeket. Így aztán Prahláda nagy bhaktaként született meg, és már öt éves korában kereken megmondta az apjának, hogy sem a politika, sem a gazdaság nem érdekli, semmi jó oldalát nem látja a családi életnek, és egyáltalán az a véleménye, minden embernek az a kötelessége, hogy „Vrndávanába menjen, ahol mindent átitat a Krsna-tudat; ott kell oltalmat keresnie az Istenség Legfelsőbb Személyiségénél.” (SB 7.5.5)
Hiranjakasipu röviden családunk szégyenfoltjának nevezte Prahládát, és megparancsolta a démonoknak, hogy öljék meg.
„Hiranjakasipu hatalmas elefántok lábai elé vetette a fiút, rettenetes óriáskígyók közé dobta, pusztító varázsigéket mondott rá, ledobta egy hegytetőről, megtévesztő fortélyokkal csapta be, mérget adott neki, éheztette, rendkívüli hidegben, szélben, tűzben és vízben kínozta, súlyos köveket dobott rá, hogy agyonzúzza, de nem tudta elpusztítani.” (SB 7.5.43) Aggodalmában és haragjában a démonkirály átkokat szórt a fiára, majd rákiáltott:
„Örökké egy másik, legfelsőbb lényről beszélsz, aki nem én vagyok, aki mindenek felett áll, mindenkinek a vezetője, és mindent áthat. Hol van ez a személy? Ha mindenütt jelen van, akkor miért nincs jelen itt előttem, ebben az oszlopban?” (SB 7.8.12)
Hiranjakasipu haragjában ököllel rácsapott az oszlopra, amelyből félelmetes hang hallatszott, majd előlépett belőle az Úr egy félelmetes formája, félig ember és félig oroszlán. „Olvadt aranyhoz hasonló, haragos szemei, ragyogó sörénye, halált hozó fogai és borotvaéles nyelve rendkívül félelmetessé tették. Fülei az égnek meredtek, nyitott szája és orrlyukai pedig egy hegy barlangjainak tűntek. Állkapcsai ijesztően szétnyíltak, teste az égig ért. Nyaka rövid volt és vastag, mellkasa széles, dereka karcsú, szőre fehéren ragyogott, akár a hold sugarai. Karjai, melyek seregnyi katonára emlékeztettek, minden irányba elértek, amint kagylókürtjével, korongjával, buzogányával, lótuszával és többi természetes fegyverével sorra elpusztította a démonokat.” (SB 7.8.19-22)
Annak idején Brahmá azt az áldást adta Hiranjakasipunak, hogy egyetlen általa teremtett élőlény sem ölheti meg, sem házban, sem azon kívül, sem nappal, sem éjjel, sem a földön, sem az égen, nem végezhet vele semmilyen fegyver, ember vagy állat. Narasimha, az Úr félig ember-félig oroszlán formája azonban nem Brahmá teremtménye. Nem a házban és nem azon kívül, nem a földön és nem az égen ölte meg a démonkirályt, hanem a saját ölében. Nem használt semmilyen fegyvert, hanem a körmeivel szaggatta szét. Könnyedén végzett Hiranjakasipuval, aki egyáltalán nem érdemelt kegyelmet. Így ír erről Dzsajadéva Goszvámi, 12 sz-i bengáli szent és költő:
tava kara-kamala-vare nakha adbhúta srngam
dalita-hiranjakasipu-tanú-bhrngam
késava dhrta-narahari-rúpa dzsája dzsagadísa hare
„Ó Késava, világegyetem ura! Ó Uram, Hari, aki magadra öltötted egy félig ember, félig oroszlán formáját! Minden dicsőséget Néked! Ahogyan az ember könnyedén szétmorzsol egy darazsat körmei között, gyönyörű lótuszvirág kezed éles körmei ugyanígy tépték szét a darázshoz hasonló démon, Hiranjakasipu testét.” (Dasavatára sztótra)
Prahláda ugyan még csak kis gyermek volt, Narasimha azonban a trónra ültette, megáldotta, és így szólt:
„Kedves Prahládám! Amíg az anyagi világban leszel, jámbor cselekedeteid valamennyi visszahatását kimeríted majd azzal, hogy boldogan élsz, és jámbor tetteiddel ellensúlyozod a bűnöket. A hatalmas időtényező hatására búcsút veszel majd testedtől, te azonban minden köteléktől megszabadulva hazatérsz, vissza Istenhez.” (SB 7.10.13)
A régészet általában nem alkalmas arra, hogy nagyon régi, mitologikusnak vagy mesésnek tartott történeteket bizonyítson, hiszen a tárgyi emlékek nem élnek túl többszáz-ezer évet. Elgondolkodtató azonban, hogy a világ számos helyén a kőkorszaki emlékek között számos félig ember, félig oroszlán ábrázolást, oroszlánfejű embert találtak, amelyek közül a legfiatalabb is 32.000 éves, egy 30 cm-es, mamutagyarból faragott szobor, amely Franciaországból került elő. Narasimha ma is él a transzcendentális világban, és mindig megjelenik a földön, vagy az univerzum akármelyik bolygóján, ha egy bhaktáját nagyon nagy veszély fenyegeti.