Óriások
Számos nép hagyományaiban, folklórjában tartja magát szilárdan az a hit, hogy egykor óriások éltek a földön. Az óriások – gigászok, titánok, küklopszok, aszurák – nemcsak hatalmas méretükkel, hanem emberfeletti erejükkel is kitűnnek. Pszichológusok állítják, az ember azért teremtett magának óriásokat, hogy formát adjon erő- és hatalmi fölény törekvéseinek. Eddig még egyetlen embert sem segítettek hozzá ezek a legendák, hogy superman-né váljon. Ebben a formában nem is érdemes, mert az óriások nagyon buták. Még a gyermekek is elbánnak velük, mint azt sok népmese tanúsítja.
Milyenek az óriások? Jonathan Swift-nél jóindulatú emberek, akik egy kicsit nagyobbra nőttek. De nem mindegyik óriás ilyen barátságos. A görögök úgy tudták, hogy Gaia földanyának először csak félig ember-formájú, hekatonkheir, azaz százkezű óriásgyermekei születtek: Briareusz, Gügész és Kottosz. Őket három egyszemű küklopsz követte: Brontész, Szteropész és Argész, akik mind mesterkovácsok voltak, és szabad idejükben hosszú falakat építettek. Hatalmas kőtömböket illesztettek össze minden kötőanyag nélkül, és olyan pontosan, hogy a nekik tulajdonított falak néhol még ma is állnak.
Küklopsz volt Polüfémosz is, akinek az Odüsszeusszal illetve a szép Galateiával kapcsolatos kalandjai szereztek irodalmi halhatatlanságot. A spanyol Góngora írja Polüfémoszról:
Hegysége volt tornyosuló tagoknak
Neptunus e félelmes ivadéka,
Homloka boltján egy szem ragyogott csak,
Oly fénylőn, mint egy óriás planéta,
Küklopsz volt, kinek vesszőként hajolgat
Markában a legderekabb fenyőfa,
S vékony nádszál leszel, mi súlyra mázsa,
Ma pásztorfütykös, holnap sétapálca.
Sötét, kondor haja mintha a Léthe
Fekete habjainak mása volna;
S mely viharzón szánt rajta át, a szélbe
Csapdos ziláltan, leng fölborzolódva,
S szilaj szakállbozont bő vízesése
Lepi a Pireneusok mogorva
Fiának mellét, mit tíz ujja fésül
Ritkán, lomhán, siker reménye nélkül.
(Kálnoky László fordítása)
Góngora nem kis sovinizmussal helyezte a szörnyű Polüfémoszt Sziciliából a Pireneusok közé.
Az óriások második nemzedéke, a gigászok is félelmetes külsejűek voltak: hosszú hajú, szakállas, kígyólábú szörnyek. Tüfón volt a legveszedelmesebb, Gaia és Tartarosz fia:
„Combjaitól lefelé nem volt más, mint tekergőző kígyók, karjait ha széttárta, száz mérföldig ért el mindkét irányban. Kezei helyén számtalan kígyófej volt. Otromba szamárfeje a csillagokat érintette, óriási szárnyai elsötétítették a napot, szemeiből lángok csapkodtak ki, szájából pedig tüzes szikrák. Amikor az Olümposz felé rohant, az istenek rémületükben Egyiptomba menekültek, és állatoknak álcázták magukat.”
Csak Zeusz merte üldözni a szörnyet Egyiptomba, onnan a szíriai Casius hegyre, majd a trákiai Hemus hegyre, és közben számtalan villámmal támadta, gyémánt sarlóval vagdosta le a testrészeit. Tüfón végül a tengeren át akart menekülni, de Zeusz utána hajította az Etna hegyet. A szörny ott van a vulkán alatt, nem tud kiszabadulni, de néha tűzzel és lávafolyamokkal fejezi ki nemtetszését.
Elég szűkös helye lehet az Etna alatt, hiszen ott van Héfaisztosz kovácsműhelye is, ahol más száműzött titánok segédkeznek a mennykövek készítésében.
Az indoeurópai hagyomány több olyan óriás emlékét őrizte meg, akiket csak úgy tudtak megölni, hogy előbb feldaraboltak. A sorban Vrtra az első, akit az indiai Rgvéda sárkánynak mond. Indra előbb a karjait, aztán a lábait vágta le, de a csonka törzs még mindig vakmerően harcolt.
A Srímad Bhágavatam ezt írja Vrtráról:
„A démon teste úgy nőtt napról-napra, mint a négy égtáj felé kilőtt nyilak. Magas volt, és fekete színű. Úgy festett, mint egy kiégett hegy, és sugárzott, mint egy csapat ragyogó esti felhő… Ahogy táncolt és hangosan üvöltött, beleremegett a föld egész felszíne… Szája olyan mély volt, mint egy barlang. Úgy tűnt, mintha le akarná szedni a nyelvével az összes csillagot az égről.” (SB 6.9.13-17)
„A félistenek összes fegyverét elnyelte.” (SB 6.9.19)
„Ez a Szatja juga végén, és a Tréta elején történt, az égi Narmadá folyó partján.” (SB 6.10.16)
„Vrtra kemény és erős testével halálra rémítette a félisteneket. Amikor mennydörgő hangján felüvöltött, szinte minden élőlény elájult.” (SB 6.11.6)
„Karja olyan vastag volt, mint Vászuki kígyókirály teste.” (SB 6.12.3)
„Alsó állkapcsát a földre helyezte, a felső pedig az égig ért.” (SB 6.12.27-29)
„Noha a villám irdatlan sebességgel forgott Vrtra nyaka körül, egy teljes év kellett ahhoz, hogy leválassza a fejet a törzsről.” (SB 6.12.33)
Manapság Skandináviától Indiáig élnek indoeurópai népek, de valamikor, néhány ezer évvel ezelőtt sokkal nagyobb területet foglaltak el. Kulturális befolyásuk Egyiptomtól Kínáig érvényesült. Óriásaikhoz és sárkányaikhoz Vrtráról vettek mintát.
A skandináv mítoszok óriásai Jötunheimben laktak. Vad harcos volt mindegyik, és nagyon erős. Ami a méreteiket illeti, Thor és Loki istenek egyszer hatalmas hegynek nézték az alvó Skrynir óriást. Még jobban elcsodálkoztak, amikor a hegy megmozdult, és fölemelt valamit, ami öttornyú várnak látszott – ez volt Skrynir kesztyűje.
Thor sok óriást megölt, másokat földalatti fogságba vetett. Amikor eljön a Ragnarök, a világ vége, amelyet Wagner óta úgy ismerünk, hogy az istenek alkonya, ezek az óriások mind kiszabadulnak. Az lesz az első dolguk, hogy felugranak a Bitfrost-ra, a szivárványra, és széttörik. Más óriások, a Fenris farkas, a Midgard kígyó és Hel, a pokol ura befejezik a pusztítást.
Irigykedve és fogcsikorgatva várják a napot, amikor darabokra zúzhatják a teremtést. De mostanában nem járnak jó idők a Skandináviába szorult óriásokra. Mocskos barlangokban élnek, szennyes dolgokat esznek és isznak, és még a testük is alaposan összement. Ezeket nevezik troll-oknak.
Az óriások győzelme sehol sem tartós, hiszen még a félelmetes Ragnarökre is új teremtés következik. Általában emberek végeznek velük. Fafnir és Regin óriások megölték az apjukat, Hreidmárt, hogy megszerezzék az aranykincset. Fafnir becsapta a testvérét, megtartotta magának az egész kincset, és elrejtette egy barlangban, abban a rajnai hegységben, amelyet ma Siebengebirge-nek neveznek. De Siegfried megölte az óriást, és megszerezte a kincset, amely a Nibelung-ének szerint eredetileg a Nibelungoké, vagyis a törpéké volt, nem Hreidmáré. Siegfriednek sem hozott szerencsét az arany, amely ma állítólag a Rajna mélyén pihen. Átok ide vagy oda, sokan szeretnék megszerezni, és nemcsak óriások.
Elpusztult Talósz bronzóriás is, akit Vulcanus vagy Daidalosz készített, hogy Kréta szigetét védelmezze. Apollonius Rhodius azt írja róla az Argonautikában, hogy ő volt az utolsó a kihalt bronzemberek közül. Csak a sarka volt sebezhető, ahol kilátszott egy kis ér. Régi indoeurópai elképzelés, hogy kapcsolat van az erek és a halhatatlanság között. Mondják azt is, hogy az istenek vére folyékony arany. Nem erekben kering, hanem az egész testüket kitölti. Ezért nevezi az Isopanisád 8. mantrája Istent érrendszer nélkülinek – ez azt jelenti, hogy halhatatlan, nem győzheti le senki. Talószt a Dioskurok, Kasztor és Polüdeukész ölték meg, nem egészen Médeia segítsége nélkül.
Szörnyű sorsra jutott Iapetosz titán fia, Prométheusz, aki ellopta az Olümposzról a tüzet, és odaadta az embereknek. Zeusz egy sziklához kötözte, ahol keselyűk marcangolják a máját. Az Atlasz nevű óriást Perszeusz kővé változtatta, azóta az égboltot kell tartania. A százszemű Argoszt Zeusz ölte meg, amiért elaludt a szép zeneszóra, ahelyett, hogy a rábízott hölgyet megőrizte volna. A nagy világkor végén minden óriás el fog pusztulni:
Mindenütt megrendült a föld, aki adja az ételt,
Tűz ropog, és lángokban vész el a végtelen erdő;
Felforr menten a sok hulláma az Okeanosznak,
Forr a kietlen tenger, és tüzes gőz bekeríti
Most a titánok nemzetségét. Fölcsap a tűzláng
Istenek tiszta egéig…
(Hésziodosz: Theogónia, 693 ff.)
India óriásai is rendre elpusztulnak: a daitják, dánavák, nivátakavacsák, ráksaszák, játudhánák. A démoni lények közül ma már csak a pisácsák, bhúták és vétálák zaklatják az embereket, de ők egyáltalán nem az óriási méreteikkel tűnnek ki.
A Rámájana hőse, Rámacsandra és hadserege halomra ölték a ráksasza óriásokat. Nem volt könnyű feladat, hiszen Virádha feje csaknem a fák koronájáig ért. Rút arca, vadkan-agyarai, vad szemei, széles, lapos orra, alacsony homloka, borzas haja és szakálla, sötét bőre sem tették rokonszenvessé. Talán nem véletlen, hogy a Rgvéda ugyanígy írja le a dászákat vagy daszjukat, pánikat, pannagákat és szimjukat, akikben egyesek az árja hódítás előtti India őslakosait látták. Virádha persze nemcsak rút, hanem kegyetlen is: rakásra ölte a vadállatokat, zaklatta a szent remetéket.
Khara óriás lábai alatt rengett a föld, két ujjával tépkedte ki a szálfákat, még a harci lobogóján is dögkeselyűk ültek.
Elpusztult a háromfejű Trisirasz, és az óriási, kerek testű, fejetlen, nyálkás Kabandha, aki csápként kinyúló karokkal szerezte meg a zsákmányát. Meghalt Kumbhakarna, aki akkora volt, hogy még a többi óriás is gyereknek tűnt mellette. Olyan vastag volt a bőre, hogy egyáltalán nem érezte, amikor egy csapat elefánt vonult végig a hasán. Rámacsandra persze végzett a tízfejű Rávanával is, akinek a levágott karjai mindig újra kinőttek, és veszély esetén egyszerűen felrepült a levegőbe.
A Rámájana egy régebbi világkorszakban játszódik, mint a Mahábhárata. Kr.e. 3150-ben volt a nagy kuruksetrai ütközet. De még a Mahábháratába is jutott a ráksasza óriások közül: Hidimb, akit Bhíma győzött le, Hidimbá, akit elvett feleségül, és a fiuk, a szintén óriási, repülni is tudó Ghatótkacsa. Bhíma másik emberfeletti ellenfele, Vaka, talán nem óriás volt, hanem sárkány.
De nemcsak Indiában jártak rosszul az óriások. A sumer-akkád Gilgames eposzban szerepel Huvava (Humbaba), a cédruserdő démonja. Oroszlánmancsai voltak, testét bronzpikkelyek borították, lábán keselyűkarmok, homlokán vadbika szarvak voltak, és még egy kígyófarkat is viselt. Talán egy régi sumer hódítás emlékét őrizte meg a cédrusdémon legyőzése, akinek fejét vették, és elvitték Nippurba, Enlil templomába.
Az óriások mindig veszítenek, hiába az előkelő származásuk, az univerzum teremtésében, fenntartásában vagy elpusztításában vállalt szerepük. Az Ószövetségben több teremtésmítosz is van. A Genezis I.6,2-4 Isten fiainak, a mai emberek őseinek nevezi az óriásokat:
„És láták az Istennek fiai az emberek leányait, hogy szépek azok, és vevének magoknak feleségeket mind azok közül, kiket megkedvelnek vala…
Az óriások valának a földön abban az időben, sőt még azután is, mikor az Isten fiai bémenének az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szülének nékik. Ezek ama hatalmasok, kik eleitől fogva híres-neves emberek voltak.”
Az óriások neve Nefilim, a semita NFL szótőből, ami azt jelenti, lehajítva lenni, vagyis akiket lehajítottak a földre – mint Lucifert és a légióit. Az óriások és az ördögök sokszor keverednek a keresztény legendákban. A „sem” szót fordítja Károli Gáspár híres-nevesnek. A szó tulajdonképpen az eget jelentő sem, samaim, és azt jelenti, akik fönt voltak; talán a nap birodalmában, amelynek egyik semita neve Samas. Lehajították őket, vagy lerepültek, mint a sasok; persze hogy egyesek azt mondják, ufonauták voltak, és valami rejtélyes céllal jöttek a földre. Apokrif írások őröknek, figyelőknek nevezik őket.
Más óriásokról is beszél az Ószövetség (pl. Jób 26.5); ezek a Refaim. Néha ez a szó a halottakat jelenti, máskor egy régen kihalt népet, akik az emberiség ősei voltak. Egy ugariti himnuszban a Refaim az „istenek”, akiket Danil földi király meghív lakomára:
Hozzá siettek, az istenek hozzá siettek.
Kocsijukat előhozták,
Lovaikat szerszámozták,
Kocsijukba léptek, s elindultak.
Mentek egy napot, kettőt,
S harmadik nap az istenek,
Mikor a nap lenyugodott,
A szérűhöz elérkeztek…
Az istenek
Hozzá nem siettek, az égiek
Hozzá el nem mentek.
Derűsen parlagi kép: az istenek állva utaznak lovas kocsijaikon, megunják a hosszú utazást, és ott maradnak a szérűnél. Danilnak azonban nagyon fontos ez a látogatás, mert fiú utódot szeretne kérni a Refaimtól. Többször is megismétli a kérést:
Mint barátaim, jöjjetek
Házamba, hármasával,
Siessetek, palotámba lépjetek.
A töredékes himnusz a lakoma leírásával végződik, ahol minden van, bika, bárány, bivalyhús, olajág, virágfüzérek, és folyik a bor:
Egy napot, kettőt lakomáztak a Refaim,
Hármat, négy napot, ötöt, hat napot
Lakomáztak az istenek, s itták az italt,
Mit Libanon ad.
A Refaim eltűnik az Ószövetségben, összekeveredik a halottakkal; de még Mózes is találkozott óriásokkal, amikor a Kánaán felé vezette a népét, „Moáb határain túl, Ar felé.”
„Óriások földének tartották azt is, óriások laktak azon régenten, akiket az Ammoniták Zanzummoknak hívtak.
Ez a nép nagy, sok és szálas volt, valamint az Anákok, de kivesztette őket az Úr azok színe elől, hogy bírják azoknak örökségét, és lakjanak azoknak helyén.” (Mózes V.2.20-21) Zanzum jelentése „serény”, ez a nép Ábrahám idejében élt.
A kihalt óriások földjén azonban még ott élt egy óriás király, a básáni Og, akinek méretes vaságyát még sokáig mutogatták Rabbátban. Egyébként ez a vaságy az egyik érv, amelynek alapján Ibn Ezra és Spinoza „bebizonyították,” hogy nem Mózes a Pentauchus szerzője.
Az óriások létezését azonban még ők sem tagadták; nem is tehették, hiszen kb. Kr.e. 1000-ben még a filiszteusok között is megjelent egy példány, a csaknem 3,5 m magas Góliát. Plinius azt írja, hogy Claudius császár idejében mutogattak egy 2,70 m-es, Gabbaras nevű arabot Rómában; de ugyanilyen magas volt Maximus császár is, aki a felesége karkötőjét viselte gyűrű helyett a hüvelykujján. A 17. században szicíliai barlangokban találtak ezt-azt, amit óriáscsontoknak néztek, a 19. század végén pedig az amerikai Ohio és Kentucky államokban kerültek elő nagy csontok, mégpedig pattintott kőszerszámok társaságában. Sajnos a tudósok lerombolták ezt a legendát, azt mondják, hogy medvék felejtették ott a csontjaikat…
A kelták az alvilág, a halottak istenétől származnak, ezt írja Caesar. Partholon volt az első királyuk, akik nyugatról, a boldog szigetekről jött Írországba, és legyőzte az őslakos óriásokat, a vad és kegyetlen fomoriakat.
Az akkád teremtésmítosz, az Enuma Elis szerint is az óriások előzték meg az embereket. Apszu, az édes víz, és Tiámat (Tamtu), a sós víz első gyermekei óriások voltak: Lahmu, Lahamu, Ansar és Kisar. Később Tiámat megteremtette az óriások második nemzedékét is: óriási kígyókat, sárkányokat, oroszlánokat, skorpióembereket, vérivó kutyákat, halpikkelyes férfiakat, bikafejű óriásokat; de Marduk mindet legyőzte.
Az indiai kozmogónia óriásai az ezerfejű és ezerlábú Purusa, illetve a 12 Pradzsápati; az Eddában Ymir, a görögöknél az aeónok, Kínában Pan-ku, a Kabbalában Adam Kadmon áldozzák fel magukat, hogy létrejöjjön a világ. A hettita hagyományban Upelluri óriás tartja a földet. Az isteneknek és az embereknek csak addig van erejük, amíg a földdel érintkeznek. Még a mexikói Popol Vuh is óriás ősökről beszél. Más hagyományok szerint maguk az emberek voltak sokkal magasabbak és erősebbek az aranykorban – a test és a szellem óriásai. A mai emberek minden görög-latin költő és történész szerint törpék azokhoz képest, akik az aranykorban éltek.
Világszerte elterjedt az a hit, hogy régen élt egy óriás nemzetség, hiszen tele van a föld a kezük munkájával: tőlük származnak a küklopsz falak, állókövek, kő-körök, dolmenek, cairn-ok, mesterséges dombok, árkok, vagyis minden megalit struktúra. A legendák óriásokkal hozzák kapcsolatban a babiloni tornyot, de még a mükénei oroszlánkaput és a Húsvét-szigetek hatalmas szobrait is.
Sok híres megalit építmény maradt fenn a Brit Szigeteken: Stonehenge a salisbury síkságon, Avebury, Brogar gyűrűje az Orkney szigeteken, „Az ördög nyilai” Yorkshire-ban. Óriások építették Kentben a „dene-lyukakat”: egy labirintus-szerű barlangrendszert, amely afféle földalatti Stonehenge-nek tűnik. Föld alatt épültek az úgynevezett weem-ek is, amelyekben csak azok mertek lakni, akik misztikus élményekre vágytak.
Németországban a hatalmas, álló köveket óriások sírjának, Riesen- vagy Hünengrab-nak nevezik. Nem mindig lehet elhatárolni, mit építettek az óriások, és mit az ördög; mi sem tudjuk, mi az igazság az Ördög-árok vagy a Csörsz árka körül.
Angol legendákban az óriások gyakran sziklákat hajigálnak, így kérkednek az erejükkel. Egy dorsetshire-i legenda elmondja: két óriás állt egy hegy tetején, és versenyeztek, ki dobja messzebbre a sziklákat. A vesztes úgy elkeseredett, hogy bánatában meghalt. Egy mesterséges domb alatt temették el, amelyet ma is az óriás sírjának hívnak.
Az eldobott sziklákból, vagy akár csak egy marék földből gyakran új hegyek keletkeznek, pl. a Shrewsbury melletti Wrekin, vagy a Cabezon Peak Arizonában. Mindenütt óriások játszottak vagy versenyeztek az özönvíz előtt, ahol ma szétszórt kövek hevernek.
A cornwalli legendák is tele vannak óriásokkal. St. Michael hegyét egy Cormelian nevű óriás építette a feleségével, hatalmas fehér gránitkövekből. Egyszer az asszony egy zöld sziklát választott, mire az óriás nagyon dühös lett, belerúgott az óriásasszonyba, aki elejtette a követ, és meghalt. Ma is ott van a hatalmas kő, mert nincs ember, aki meg tudná mozdítani.
Goranban egy erődítményt épített az óriás, de abba kellett hagynia, mert megbetegedett. A doktor érvágást javasolt, aztán addig folyatta a vérét, amíg egészen legyengült, akkor lelökte a szikláról.
Óriások építették a St. Ives melletti várat, amelynek csak a négy kapuja maradt meg. Elásott kincsüket ma is őrzik a spriggan tündérek a hegy gránitbarlangjaiban.
Trecrobben hegyen egy óriásvár nyomait mutogatják, de szinte minden érdekes természeti alakulást kapcsolatba hoztak az óriásokkal: Óriások köre, Óriás barlangja, Óriás öböl, Óriás asztala.
Egy Bolster nevű óriás Szent Ágnest zaklatta; Nancledry Bottoms óriása főleg gyerekeket evett, akiket egészben nyelt le, és szórakozásból szétdobálta a gránittömböket a völgyben.
A Lizard félszigeten valaha nagyon primitív lények élnek, csak négykézláb tudtak mászni. Egyszer aztán zátonyra futott egy idegen hajó, és a legénysége ott maradt a lizardiak között. Ettől kezdve ezek is óriási magasra nőttek, és nagyon erősek lettek. Itt még ma is szokatlanul magas emberek élnek.
De a legtöbb óriás nem volt ilyen segítőkész. Konfliktusba keveredtek az istenekkel, félisteni hősökkel, rendre a rövidebbet húzták, és kihaltak. Kevésnek volt olyan szerencséje, mint az óriás Tárakának, akinek Szkanda hadisten megbocsátott, és átváltoztatta pávává. Azóta ezen a páván lovagol, bebizonyítva, hogy az alacsonyabbrendű energiákat is fel lehet használni a szellem szolgálatában.
Rübezahl a cseh Óriás-hegységbe vonult vissza, ahol jobb híján ostoba tréfákat űzött az emberekkel: szerzetes alakjában tévútra vezette, vagy feldobta őket egy fa tetejére, esetleg kilopta a kosarukból a piacra vitt árut, és köveket rakott a helyébe. Középfelnémet neve, Riebezagel azt mutatja, hogy eredetileg tériomorf hegyi démon volt, talán farkas.
Más óriások sűrű erdőkbe húzódtak vissza, és falevelekbe öltöztek. Középkori szerzők azt írják róluk, hogy háromszor akkorák, mint az emberek, mindig isznak, verekszenek, embereket rabolnak. Némely középkori vadembernek moha és borostyán nő a testén, ez a ruhája.
Angliában barátságosabb lény a Jack-in-the-Green, vagy zöld ember. A május elsejei népünnepeken zöld levelekbe öltöztetett szalmabábut hordoztak körül, és ezt énekelték:
Zöld Gyurit hozzuk,
Zöld Gyurit kísérjük,
Füvet adjon nyájainknak,
Jó férjet a lányainknak,
Ha nem adja, bedobjuk a vízbe.
Az óriások kései utóda, a zöld ember vagy vadember még ma is népszerű Angliában, mint kocsmacégér. Sic transit gloria mundi, így múlik el a világ dicsősége, mondanák az óriások, ha tudnának latinul.