Nyúl
Minél régebbi egy nyúl-hagyomány vagy mítosz, annál biztosabbak lehetünk benne, hogy a mezei nyúlról vagy esetleg az üregi nyúlról van szó; a középkortól kezdve lehet házinyúl is. Ez persze csak azokban az országokban fontos, ahol egészen más szavakat használnak a különféle nyulakra, pl. angol hare és rabbit, francia lievre és lapin. A következőkben én is csak akkor teszek különbséget, ha ez valamilyen oknál fogva fontos.
A nyúl nagyon jellegzetes állat, könnyű lerajzolni, nagy füleiről könnyű felismerni. Ó-Egyiptomban ábrázolták a legkorábban, sőt ritkán hiányzik a vadászjelenetes képekről. Ani papirusza (35. lap) egy nyúl-, egy kígyó- és egy bikafejű isten előtti áldozatot ábrázol. A nyúl ragadozó állatnak és embernek egyaránt zsákmányul esik, hiába fut olyan gyorsan. A régiek azt gondolták, csak egy buta állat nem tud elmenekülni a farkas elől, vagy kiszabadulni a csapdából. Aesopus jól ismert meséjében a nyúl versenyt fut a teknőssel, és veszít, mert a teknős, vagy sündisznó a barátját már jó előre odaállítja a célba. Ez a mese babiloni eredetű, bár ott azt jelentette, hogy a hold éppen olyan gyors a bolygók, mint a nyúl az állatok között, mégsem tudja utolérni a napot. A görög állatmese a nyulat butának, a teknőst okosnak mondja, pedig itt az a valódi tanulság, hogy a ravasz csaló könnyen tönkreteszi a jóhiszemű embert.
Az is az állatmesék nyomán terjedt el a köztudatban, hogy a nyúl nagyon ijedős és gyáva. A nyulak és az igazság védelmében mondjuk meg, hogy senkinek sem használ a vakmerőség, amikor egy nála tízszer nagyobb ragadozó vagy egy puskás ember üldözi. A nyúl realisztikusan méri fel a helyzetet, amikor elbújik, vagy a futásban keres menedéket. A mezei társadalom összes többi tagja így viselkedik veszély idején. Egyébként a tavaszi párzáskor a nyúl kifejezetten vad, a hímek nagy csatákat vívnak egymással, ezért is mondja az angol, mad as a March hare, elment az esze, mint a márciusi nyúlnak.
A Nyúl Péter mesékben a tapsifüles nagyon is intelligens, és főleg azzal foglalkozik, hogy mindenkit kibékítsen. G.W. Russel ír költő egyik versében találjuk:
Házikó a hegyoldalban, füves zugban elvan ott,
Ajtó-ablak tárva-nyitva, belátnak a csillagok,
Beléphet a félős nyuszi, beléphetnek a szelek,
Akik élő extázisban járják körül a hegyet.
Indiában a nyúl az önfeláldozásáról híres. A Sasa-dzsátaka (316) elmondja, hogy egyszer Indra bráhmana alakban adományt kért a nyúltól. A nyúl így szólt: „Bráhmana, jól tetted, hogy hozzám jöttél ételért. Ma olyan adományt adok neked, amilyet még soha nem kaptál, és nem kell megszegned az erkölcsi törvényt sem: nem veszed el egy állat életét sem. Szedj rőzsét, és gyújts tüzet, én majd beugrom a lángok közé, és amikor a testem megsült, kényelmesen megeheted.” Misztikus erejénél fogva Indra azonnal odaparancsolt egy lobogó tüzet, amelybe a nyúl be is ugrott, a lángok azonban egyetlen szőrszálát sem perzselték meg. A nyúl megkérdezte: „Bráhmana, ez a tűz jéghideg, mit jelentsen ez?” „Ez azt jelenti, hogy én nem bráhmana vagyok, hanem maga Indra. Próbára tettelek, és kiálltad a próbát. Az egész világban el fog terjedni a híred.” Ekkor Indra összenyomott egy hegyet a markában, és az így kapott lével nyulat festett a holdra, majd visszatért a mennybe.
Ez a történet a buddhizmussal együtt eljutott Kínába, ahol a történetnek csak azt a részét hangsúlyozták, hogy ez a nyúl maga Buddha volt az egyik előző életében. Ezóta látni a nyulat a holdon, illetve nem tudjuk pontosan, hogy mióta, mert ezt a nyulat, vagy legalább a nyomait nagyon sokan látják, a világ minden részében.
Dél-Afrikában úgy tudják, egyszer a hold elküldött egy bogarat az emberekhez, ezzel az üzenettel: „Ahogyan én meghalok és újra élek, nektek is meg kell halnotok, és újra éltek.” A bogár sietett az üzenettel, és közben találkozott a nyúllal, aki megkérdezte: „Hová sietsz?” A bogár felelt: „A Hold küldött az emberekhez, hogy megmondjam nekik, ahogyan ő meghal és újra él, nekik is meg kell halniuk, és újra élnek.” A nyúl azt mondta: „Te nem vagy elég gyors, majd én megyek.” A nyúl azonban fele úton elfelejtette, mit üzent a Hold, és ezt mondta az embereknek: „A Hold azt üzeni, ahogyan ő meghal és elpusztul, nektek is meg kell halnotok, és örökké halottak lesztek.” Amikor a Hold megtudta, mérgében felkapott egy fadarabot, és hozzávágta a nyúlhoz, azóta hasadt a nyúl felső ajka. A nyúl sem maradt rest, össze-vissza karmolta a Holdat: ezeket a sötét foltokat látjuk a Holdon.
Az indiaiak ősidők óta nyulat látnak a hold fekete foltjaiban; és a hold egyik neve Sasin, vagyis Nyulas. Amikor a szanszkrit költők a szép hölgy holdarcáról áradoznak, tulajdonképpen azt mondják, nyúl-arc. Amikor valaki hibát követ el, így mentegetik: Még a fényes hold arcán is vannak foltok.
Az angolok egy férfit látnak a holdban, a holdbeli ember bejutott a Szentivánéji álomba is. Egy itáliai monda szerint Kain tölti ott a büntetését; mások ugyanabban a foltban az egész Szent Családot látják, szamarastól, amint éppen Egyiptomba menekülnek:
Ott a szűz meg a gyermek, oldalt mellettük áll
Szent József (boldogan pillantják némelyek
A nagy botját): együtt mind, és a szép kis szamár
A hold fényes mezőin csak üget és üget.
(Lugones: Érzelmes Holdnaptár, részlet, ford. Tandori Dezső)
Ha van holdbeli rangsor, akkor biztosan a nyúlé az elsőség a majáktól a keltákig, és Perzsiától Kínáig. A kínai holdnyúl a legszorgalmasabb. Fényes körben ábrázolják, ami a holdat jelképezi, a két hátsó lábán áll, és elmélyülten kavargat valamit egy vederben, lombos fa alatt. A nyúl nagyon derűs, tudja, hogy teljes biztonságban van, bár egy vicsorgó, szarvas démon leselkedik a holdra, viharfelhők áradnak ki a fejéből, és a felhők között még két medve is acsarkodik. A taoisták tudják, hogy ez a nyúl a halhatatlanság elixírjét készíti, és most éppen a hozzávaló varázsfüveket zúzza össze egy nagy famozsárban. Jó kedve van, mert sem a démon, sem a medvék nem árthatnak neki. A taoisták doktornak, nemes nyúlnak vagy jáspis nyúlnak nevezik.
Egy kínai legenda elmondja, hogy a Tang-dinasztia egyik császára egy őszi éjszakán a varázslójával borozgatott. Valószínűleg mélyen a pohár fenekére nézett, mert egyszer csak kijelentette, hogy fel akar menni a Holdba. A varázslónak ez nem okozott gondot, feldobott a levegőbe egy bambuszbotot. A botból híd lett, és mindketten felsétáltak rajta. A Holdon vízkristályokból épült, jéghideg palotákat találtak, itt lakott a Holdistennő, aki nagyon örült a váratlan látogatásnak, és megparancsolta a szolgálóleányainak, hogy táncoljanak a vendégek tiszteletére. A palota előtt egy fa állt, ezen olyan sok gyümölcs termett, hogy nem győzték leverni. A fa mellett egy nyúl fehér márványmozsárban rögtön megtörte a gyümölcsök magjait, ebből készítette a halhatatlanság italát. A varázsló meg akarta szerezni az italt, de a nyúl a kezére ütött, a vendégeknek vissza kellett térniük a földre.
A nyúlnak akkor is sok dolga van, amikor éppen nem elixírt készít. A kereszténység előtti Európában is feltűnt közmondásos termékenysége, meg a szokatlan tavaszi viselkedése, ezért gabonaszellemként is tisztelték, főleg Németországban, Hollandiában és Franciaországban; amikor már csak egyetlen kalászcsomó maradt, vetélkedtek, ki lesz az a szerencsés, aki „levágja a nyulat.” Nagy szükség volt rá a szerelmi varázslásban is. A szerelmes legény vagy lány nyulat rajzolt, és egy kis fűcsomóval együtt megégette, mondván, így égj te is a szerelem tüzében. Lehetséges, hogy kevésbé civilizált korokban az eleven nyulat sütötték meg; mindenesetre a meddő asszonyokkal nyúlhúst etettek. Kólika, reuma és általában minden szerencsétlenség ellen nyúllábat hordoztak magukkal az emberek. A híres angol naplóíró, Samuel Pepys írja a 16. század végén, hogy egyszer kólikája volt, vagy alaposan elrontotta a gyomrát, és valaki adott neki egy nyúllábat: „Különös, hogyan működik a képzelőerő, de alig fogtam meg, azonnal meggyógyultam, és jól vagyok azóta is.”
Már a rómaiak megpróbáltak jósolni a nyúl mozgásából, és a pecsenyéjéből sem ehetett akárki. Leginkább Angliában maradtak fenn ezek a nyúl-bölcsességek, pl. ha egy mezei nyúl beszalad a faluba, hamarosan tűz lesz. Baljós, ha keresztezi valakinek az útját. Ilyenkor a terhes asszony kiszakított egy darabot a ruhájából, nehogy nyúlszájú gyermeke szülessen. Halászok nem mentek ki a tengerre, ha átszaladt előttük egy nyúl, és ha már kint voltak a vízen, a nyúl szót nem volt szabad kiejteni. Különösen rosszat jelentett a fehér nyúl, többnyire bányaomlást. Ebből arra gondolhatnánk, hogy ez valami újabb hagyomány, hiszen a nyulak közül csak az angóra fehér, de nem. Úgy tudták, hogy a közönséges nyúl ezer évig is elél, ha el nem kapja a farkas, vagy le nem lövik, persze teljesen megőszül. A kelták számára baljós volt minden fehér állat; néha a halottak fehér galambok vagy nyulak formájában jártak vissza kísérteni.
A kelták számára nem volt nagyon éles határvonal az emberek és az állatok között, általában elfogadták, hogy természetfeletti lények, szellemek állatalakot ölthetnek. Az állat fajtája és cselekedetei hordozták az üzenetet, amit meg kellett fejteni. A szellemek főleg kígyó- és sárkánytesteket választottak, de akadtak madarak és nyulak is. Néha meg is születtek valamilyen állat formájában, hogy megvédelmezzenek egy területet vagy egy törzset és annak termékenységét. A vadászat és az állattartás szárnyas istene, Nodens, nyulat tart a kezében. Kelta legendákban az emberek is állatalakot öltenek, ha valamilyen rendkívüli erőre vagy képességre van szükségük, el akarnak menekülni, vagy üldözik az ellenségüket.
Van egy walesi monda, amelyben pontosan ez történik.
Ceridwennek volt egy fia, Avagddu, a legcsúfabb ember a világon. Ceridwen azt gondolta, ha már ilyen csúnya, legalább legyen bölcs. Vett egy üstöt, „a tudomány és az inspiráció üstjét, hogy a fia megismerje a világ titkait és a jövőt, és ezért mindenütt szívesen lássák.” Az ilyen üstöt egy évig és egy napig kell a tűzön tartani, akkor csak három csepp marad benne, ez a varázsital.
Ceridwen felfogadta Gwiont, hogy az italt keverje, meg egy másikat, hogy rakja a tüzet, ő pedig az igézéseket mondta, és szórta az üstbe a varázsfüveket, Feryllt (Vergilius) titkos könyve szerint. Már majdnem eltelt az év, amikor három csepp Gwion ujjára cseppent, és megégette, mire Gwion gyorsan a szájába kapta az ujját, és ezzel el is nyerte a természetfeletti erőket. Tudta, hogy Ceridwen megöli, ha megtudja, ezért elmenekült. Az üstben nem maradt más, csak méreg. Ceridwen nagyon dühös lett, megölte a tűzrakó embert, majd Gwion után indult. Gwion nyúllá változott, Ceridwen agárrá. Gwion beugrott egy folyóba, és hal lett, Ceridwen vidraként kergette. Aztán madár lett, a nő pedig sólyom. Végül búzaszemmé vált, Ceridwen pedig fekete tyúk lett, és lenyelte. Gwion azonban megszületett 9 hónap múlva, mint kisgyermek. Ceridwen szíve nem lágyult meg, betette egy bőrzsákba, és bedobta a tengerbe.
Gwion története itt még nem ér véget, de tovább nem követjük.
Minden indoeurópai népnél találunk ilyen átváltozásos üldözéseket, bár nem mindig tragikus a végkifejlet. Az egyik görög mítosz szerint Zeusz megpillantotta Nemeszisz istennőt. Megpillantani Zeusz esetében csak egyet jelent. Sok földi királylány számára hízelgő volt a nagy isten kitüntető figyelme, Nemeszisz azonban előbb nyúl, aztán hal, méh és egér lett, így akart menekülni, persze hiába. A mítosz egy másik változata szerint Nemeszisz először hallá, aztán „mindenféle állattá”, végül hattyúvá változott, de a sorsát nem kerülhette el.
Azt is elhitték, hogy a boszorkány nyúllá tud változni, és ebben a formájában tönkreteszi mások termését, vagy ellopja a tehenek tejét. A boszorkányt, de még a nyulait is rettegve tisztelték, főleg Thesszáliában. A nyúl gyorsasága jól jött a boszorkánynak, ha üldözték, bár éppen Thesszáliában olyan volt a híre, hogy inkább előle menekültek. Hogy az állatait megvédelmezze, elhíresztelte, hogy aki nyúlhúst eszik, az megőrül, vagy legalább is depressziós lesz – akkori szóhasználattal melankolikus. A hiedelem máig is kísért, sokan ódzkodnak a nyúlhústól, nehogy melankóliába essenek. Mások azért kerülik, mert a nyúl gyáva állat, és a húsa közvetíti ezt a gyávaságot. Ez a nyúl szerencséje, és valószínűleg jobb világban élnénk, ha az emberek a beefsteak-et sem ennék meg, nehogy szarvuk nőjön, vagy elhinnék, hogy aki sertéshúst eszik, az a sárban fog hemperegni, és így tovább.
Indiában a varázslás arra irányult, hogy megvédjék a nyulat. Az Atharva Véda egyik verse (IV.3.7) így hangzik:
„Ez a mantra) letompítja a ragadozók fogait, összetöri a bordáikat. Tűnjön el a szemünk elől a sárkány, zuhanjon szakadékba a nyulat vadászó gonosz.”
Egyébként a nyúl Nirrittinek, a pusztulás istennőjének szent állata volt, a galambbal és a bagollyal együtt (Jadzsur Véda V.5.18), de nem tudunk arról, hogy valaha is feláldozták volna ezeket az állatokat.
Ha minden igaz, akkor az egyik európai országot a nyulakról nevezték el. Spanyolország egyik régi neve Hispánia, amelyben az I shapan föníciai szavakat lehet felismerni. A shapan, magyarosan sáfán, valamilyen kis, növényevő emlős volt a Közel-Keleten, a neve azt jelenti, rejtőző. Luther úgy gondolkodott, ha rejtőzködő, csapatokban él, és mindenféle hasadékban elbújik, akkor az nem lehet más, mint az üregi nyúl.
Károli néha nyulat, máskor marmotát ír, de sem üregi nyúl, sem marmota nem élt Kánaánban. Az újabb Bibliafordítások szirti borznak nevezik a sáfánt. A föníciaiak azonban nem voltak nagy állatszakértők, és amikor eljutottak a Pireneusi félszigetre, az ottani nyulakat sáfánoknak nézték, el is nevezték az országot I Shapannak, Hispániának, ami szó szerint a nyulak vagy a szirti borzok országa, ahogy tetszik.
Az algonkin indiánok nemcsak egy országot vagy félszigetet ajándékoztak a nyúlnak, hanem az egész világot. Más szavakkal, a világ urát, a nagy Manitut fehér vadnyúl alakjában képzelték el.
A mai Kanada területén számos indián törzs élt, akik nyáron kukoricát termeltek és halásztak, nyírfakéreg kenuikkal járták a nagy tavakat; télen pedig vadásztak. Kezdetben csak azt a törzset nevezték algonkinnak, amely a mai Ottawa helyén és a környékén élt; később így nevezték az összes kisebb törzset, amelyek a franciákhoz csatlakoztak az irokézek ellen. De az is valószínű, hogy eredetileg mind rokonok voltak, csak elfelejtették, és folyton háborúztak egymással. A rokonsági elméletet erősíti, hogy egyformán képzelték el a halál utáni életet: a holtak szellemei tovább vadásznak a halott állatok szellemeire, nincs sem mennyország, sem pokol. Mindannyian féltek a boszorkányságtól, nem szívesen mondták meg a nevüket, nehogy a boszorkányok gonosz szándékkal felhasználják. Egyformán mondták el a teremtés történetét; az állatöv látszólagos égi mozgását mennyei erők processziójának látták. A mennyei erők ura a nap, aki nemcsak a leghatalmasabb manitu, hanem a világ teremtője.
Mint a világ legtöbb népe, az algonkinok is azt mondják, hogy a teremtés előtt nem volt semmi, csak víz, a nagy világóceán. Egyszer csak elrepült egy kacsapár a víz fölött, és leejtettek a csőrükből néhány fadarabkát. Ezután sorban megjelent a többi állat, de nem találtak maguknak szilárd földet, hogy megtelepedjenek. Akik tudtak, csatlakoztak a kacsákhoz, lebuktak, és újabb fadarabokat hoztak a felszínre. Így épült meg a hatalmas tutaj, ami a föld. Hogy kényelmesebb legyen, a nagy Manitu rászórt egy kis homokot a tutajra. Ezért tudnak kukoricát termelni az algonkinok. Manitu egy fehér nyúl formájában még mindig dolgozik, egyre nagyobbítja a tutajt, hogy az algonkinok nagyobb területen vadászhassanak. Néha nekiütközik a tutajnak, ilyenkor földrengés van.
De a nyúl igazi karrierje akkor indult be, amikor szerepet kapott a nagy húsvéti ünneplésben. Ki tudja, miért, de a nyúl tojja a húsvéti tojást, sőt be is festi pirosra vagy tarkára. A cinikusok azt mondják, azért hoz tojást, mert az ilyenkor olcsó. Ez azonban nem számít, mert a nyúl nem a piacon vásárol. Tojásokat festeni csak a 4. század elején kezdett, az első, pontokkal és vonalakkal díszített tojás egy Kr.u. 320 körüli sírból került elő, a németországi Wormsban. Itt az az analógia, hogy a tojás a föld alatt is életképes marad, ugyanígy az eltemetett test sem halott, hanem bármikor készen áll a feltámadásra. Az egyház nem örült az újításnak, végül is az emberek pogány termékenységi szimbólumokat csempésztek be a Húsvét ünnepébe. Nagy Gergely pápa (590-604) azonban csak a nagyböjti időszakban tiltotta a tojásevést, ebből az emberek arra következtettek, hogy Húsvétkor nemcsak szabad, hanem kell is. A tojásfestés és -ajándékozás német divat volt, de hamar elterjedt az európai országokban. A 10. századi Lengyelországban már komoly társadalmi esemény volt a közös tojásfestés. Feljegyezték, hogy I. Edward király udvarában egy Húsvét alkalmából 450 tojást festettek meg, azokat részben arany levelekkel borították.
Most még mindig nem tudjuk, miért került a nyúl a képbe, már csak azért sem, mert Németország egyes részein, pl. Wesztfáliában a róka hozta a tojást, Svájcban a kakukk. Mondják, hogy volt egy Osztara nevű germán tavaszistennő, az ő szent állata lett volna a mezei nyúl. Tőle származik a Húsvét német neve is: Ostern. Itt meg az a probléma, hogy ez az istennő csak a 19. században született meg, amikor a romantika felfedezte magának az ősgermán hagyományokat, az Eddát és a Nibelung-éneket.A nyúl bizánci szimbólum, ahol Krisztust jelképezte, az Ostern szót pedig egy bencés szerzetes, Beda Venerabilis találta ki a 8. században. Olvastam már olyan ötletet is, hogy a kövér fiatal madarat jelentő Haselhuhn szót tévesztették össze a Haserl-lal, vagyis a nyulacskával. A középkorban in die Haseln gehen, aller aux noisettes avec un garcon, to go into the hazelnut trees, vagyis a mogyorófák közé menni azt jelentette, szeretkezni. A mogyoró valahogy kapcsolatba került a termékenységgel. Az újházasoknak mogyorót adtak, a Haseln szóból csak a nyulat jelentő Hase maradt meg; mogyoró helyett pedig tojást kezdtek adni.
A húsvéti tojásokat eredetileg a mezei nyúl festette, manapság ez inkább a házinyulak dolga. Amerikában sok helyen gyújtanak tavasztüzeket, azt mondják, a házinyúl virágokat éget, ebből csinál festéket a tojásokhoz.
Angliában, Leicestershire-ban él még egy hagyomány, talán egy pogány nyúláldozat emléke. Tésztában sütött nyulat készítenek, elviszik a templomba, és a pap megáldja. Hare pie-nak nevezik ezt az ételt, de mivel tavasszal vadászati tilalom van, minden egyéb megfér a tészta alatt, csak éppen nem a mezei nyúl. Az állatáldozat nyomai maradtak meg abban is, hogy Húsvétkor sok helyen bárányt és sonkát tálalnak fel.
Ma már a gyerekek sem hisznek a tojásfestő nyusziban, de jól mutat a húsvéti reklámokon.