Név
Maria Victoria Beadnell: Isten nevei
Hogyan nevezzük Őt, aki a nagy teret kitölti,
Otthon van az éterben, és abban, ami földi?
Azt hiszed, hogy te is korlátozhatod
Azt, aki minden szemből-szívből kiragyog?
Egy ebben a mindenségben, isteni hang transzcendens valóban,
Zeng a fényes csillagokban, zeng a földgolyóban.
Égi hívás és dicső hang, mantrák fő szava,
Megtalálod az Om hangban, mely Isten maga.
Alkonyatkor Mazda zeng, és halkan az Elóhim
Intonálja óceánok zúgó énekét,
Nagy viharokról suttog az éji sötétség,
Lángbetűkkel írja fel a Jahve szent nevét.
Allah néven Ő a mennybolt irgalmas királya,
Krsna, mikor énekelsz a szent oltár előtt.
Mondhatod őt Buddhának és Gallamának is.
Mindennek az egyetlen Úr adja az erőt.
Az ember alapvetően kétféle módon közeledik a felsőbb hatalmakhoz. A mágus parancsol, a misztikus könyörög, de alapvetően mindketten ugyanazt akarják: a hatalmat. Gőgösen a transzcendencia fölé helyezi magát az egyik, a másik eggyé válni igyekszik, hogy a hatalom részesévé váljon. Csak az ateista nem vesz részt a hatalmi harcban, hiszen sikerült magáva elhitetnie, hogy nincs ellenfele.
Persze, azt is tudja az ember, hogy nagyon kicsi és jelentéktelen, ezért sürgősen szövetségesek után kell néznie, ha ki akarja követelni, kihízelegni, kizsarolni a hatalmat. Különféle közbenjárókat keres, pl. kisebb rangú istenségeket, angyalokat, ősatyákat, démonokat. Megszólítja őket, aztán előadja a kéréseit, illő szerénységgel, vagy illetlen határozottsággal.
A mágikus szemléletű ember meg van győződve róla, hogy a kimondott szónak, de különösen a névnek felbecsülhetetlen ereje van. Az erő benne van a névben, csupán ismerni kell, ki kell mondani. A név kimondója automatikusan jut hozzá a név erejéhez. Egy személy (tárgy) és a neve között nincs különbség. A név ismerője uralkodik a személy felett. Ha egy viaszbábura felírnak egy nevet, és bábut teleszúrkálják tűkkel, tövisekkel; a név viselője fogja megszenvedni. A mágia tiszta, keveretlen formájában az indíték nem játszik szerepet. A név kimondása egyenlő a hatalommal, és bármilyen célra egyformán felhasználható.
A nevek mágiája mindig jelen van az életünkben, bár nem feltétlenül akarjuk tudomásul venni. Mindenki nagy körültekintéssel választ nevet az újszülött gyerekének, akkor is, ha nem akarja egy szent különleges figyelmébe ajánlani, vagy gúnyolódik a felvetésen, hogy valami kapcsolat lehet a gyerek neve és sorsának későbbi alakulása között. Mindig vannak divatos nevek, az éppen aktuális futballsztárok vagy énekesnők nevei. Lehet, hogy mosolygunk rajta, de az emberek életét megkeserítheti egy rosszul választott név. Sokszor fel is cseréljük egy becenévvel, művésznévvel. Életünk sorsfordulói sokszor hoznak új neveket, pl. férjhezmenés, csatlakozás egy szerzetesrendhez, okkultista körhöz. Még a múlt század két orosz kommunista vezére sem a saját nevén vált híressé: a Vlagyimir Iljicsben és a Dzsugasviliben nem volt elég mágikus erő.
A nagy erő nagy veszélyt jelent. Számos régi társadalomban két nevük volt az embereknek; egy titkos, amit csak ők maguk ismertek, meg egy másik, hétköznapi használatra. Ezekben a társadalmakban úgy gondolkodtak, hogy a név maga a személy. Ki vagy? – kérdezik tőlünk, és automatikusan bemutatkozunk, ez és ez a nevem, tehát én ez vagyok. A mágikus szemlélet olyan mélyen gyökerezik az emberiségben, hogy szinte lehetetlen kiirtani.
Csaknem minden kultúra ismer egy titkos nevet, ez a Legfelsőbb Isten neve. Istennek számos nevét találjuk meg a Bibliában, pl. El, amely az asszír, föníciai, héber nyelveken egyszerűen Istent jelent. A többes számú alakjában, Elóhimként jobban ismert Eloa is a közel-keleti nyelvekre, közelebbről talán az arameusra megy vissza. Sabaoth jelentése a seregek ura, Saddai = mindenható, Adonai = az Úr, Lakhai Roi = az engem látó élő; ezek mind Isten nevei. Az égő csipkebokorban is elhangzott egy név, Ehjeh Aser Ehjeh, vagyok, aki vagyok. Isten személyneve azonban a Jod He Vau He, a Tetragrammaton, ami olyan szent, hogy nem is szabad kimondan. Nem hallhatóan ejti ki a pap, amikor elmondja az ároni áldást (Num. 6.24-27), hangosan csak egyszer egy évben, az engesztelés napján.
Ez nem volt mindig így. A Tízparancsolatban csak ennyi van: Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd (II. Móz. 20.7). A Zsoltárokban sok ilyen kifejezést találunk, bocsásd meg bűnömet a te nevedért (25.11), tartson neve mindörökké (72.17), segíts meg bennünket a te nevednek dicsőségéért (79.9), a mi segítségünk az Úr nevében van (124.8). Később azonban már nem segíthetett az Úr neve, a tilalom miatt feledésbe merült, és sokan még ma is vitatkoznak azon, mi a helyes kiejtés, Jahve vagy Jehova.
Mágusok persze mindig voltak, akik tudták, vagy tudni vélték, pl. a francia Eliphas Lévi írja A misztériumok kulcsában:
„A Jod He Vau He névvel uralkodhatsz a természeten, királyságokat hódíthatsz meg Adonai nevében, és a Hermész birodalmát alkotó okkult erők annak engedelmeskednek, aki ismeri az Agla nevet.”
A mágusok azonban nem elégedtek meg sem a Tetragrammatonnal, sem Istennek a Bibliában található, egyéb neveivel. A középkori varázskönyvek közül a Salamon kulcsa három angyal – Monahiel, Ahidész, Delgadiel – neveit javasolja, a Grimorium Verum szerint a Jahve, Metatron, Jod, Kádosz, Elojm és Sabaoth nevek isteni erőt adnak, és elhárítják a gonosz befolyásokat. A 13. századi Raziel könyve újabb hatalmi neveket közöl: Anaktam Pasztam Paszpaszim Dionszim; ami valószínűleg nem is név, hanem kotyvalék az ároni áldás betűiből.
Egy 15. századi kabalista, Giuseppe della Rayna is talált egy hatalmi nevet, a Biblia első 42 betűjéből, ez így hangzik: Abgitaz. Rayna ezzel a névvel akarta legyőzni Szammael és Ammon ördögöket. Ezek a urak meg is jelentek kígyók formájában, mire Rayna segítőtársai elszaladtak. Ő azonban kitartott, és Szammael fejére helyezett egy koronát, amelyre már jóelőre felírta a 42 betűt. Urad neve van rajta, közölte szigorúan a kígyóval. A ravasz Szammael azonban azt kérte, égessenek egy kis tömjént a győzelem örömére. Rayna belement a csapdába, ez azonban már bálványimádásnak számított, és a mágus elvesztette a hatalmát az ördögök felett.
A prágai Löw rabbi is hasonló módon uralkodott a gólem felett, ha szüksége volt rá, felírta a homlokára a mágikus nevet; ha nem volt rá szüksége, egyszerűen letörölte.
Más titkos nevekről is tud a Biblia. Jákob egyszer egész éjjel harcolt valakivel; meg is sántult. A titokzatos lény azonban nem árulta el a kilétét. „Ugyan miért kérded a nevemet?” (I. Móz. 32.39). Általában úgy tudják, hogy egy angyal volt Jákob ellenfele, bár mondják azt is, hogy ugyanaz a Szammael, aki kicsúszott Rayna kezéből.
A Talmud szerint egy angyal jelent meg Manoah előtt, aki azért könyörgöt hozzá, hogy fia szülessen. Ez az angyal is ilyen barátságtalanul válaszolt Manoah kérdésére: „Minek akarod tudni a nevemet, nem látod, hogy titok?”
Hamarosan a varázsigék közé került Jézus neve is; sokan igyekeztek csodákat tenni a nevében, vagy legalább kiűzni az ördögöket. A Jelenések könyve számos angyalt említ, sajnos névtelenül. A fő angyalok nevei Gábriel, Mikael, Ráfael és Uriel. Ezek úgynevezett teoforikus nevek, bennük van az Istent jelentő El szócska. Valószínűleg Indiából terjedt el a szokás, hogy a gyerekeknek teoforikus neveket adtak. Ezen a módon a gyereket mintegy felajánlották az Istenségnek, és remélték, hogy megszerzik a jóindulatát.
A Srimad Bhágavatam elmondja, hogy élt egyszer Kánjakubdzsa városban egy Adzsámila nevű bráhmana, aki egy prostituált cselédlányt vett feleségül, szerencsejátékból meg rablásból élt. A legkisebb fiát Nárájanának nevezte. Amikor 88 éves lett, a halál ura elküldte érte a szolgáit. Adzsámila nagyon megrémült a torz, rút és félelmetes jamadútáktól, és ostobaságában ezt a kisgyereket kezdte szólongatni. Nárájana azonban Isten egyik szent neve. Adzsámila ha öntudatlanul is, de Istent szólította meg a halála pillanatában, aki szintén elküldte hozzá a szolgáit. Nárájana szolgái aztán meg is szabadították őt a halál küldötteitől. A bráhmana hátat fordított addigi, züllött életének, Haridvárba ment, vezeklést végzett, meditált, és végül megtisztult. Csak azért volt ilyen szerencsés, mert a gyerekét Nárájanáról nevezte el.
Indiában elterjedt teoforikus név a Dévadatta, azt jelenti, Isten-adta. Számos más nép ismerte ezt a nevet, amely a Bibliában így hangzik, Nathaniel, a görögöknél Theodórosz. Hasonló beszélő nevek az Asszurbanipal = Asszur fiút teremt; Krisztoforosz = Krisztus-hordozó; Ptáhmiri = Ptáh kedveltje. A nevek fontosságát meséink is megőrizték, pl. egy német tündérmese hősnője csak akkor szabadulhat meg a gonosz törpétől, ha kitalálja a nevét – Rumpelstiltskin; az Ezeregy éjszakában pedig egy olajos mag, a szézám neve nyitja-zárja a kincsesbarlang ajtaját.
A mesék éppen olyan régi hagyományokat őriznek, mint a középkori mágusok, és még az is összeköti őket, hogy a fölhasznált nevek jó része érthetetlen, esetleg alig lehet kimondani. A mágiában is változik a divat, néha az egyiptomi, vagy egyiptomi hangzású neveket részesítik előnyben, máskor görög-latin vagy gnosztikus forrásokban kutatnak. Az egyiptomi mágusok különösen kedvelték a megfejthetetlen neveket, amelyek aztán görög-latin közvetítéssel terjedtek el a nyugaton. A Pistis Sophia c. gnosztikus írásban pl. egymást érik az értelmetlen betűfüzérek, amelyek állítólag a hermetikus bölcsességet képviselik. A Fekete Tyúk c. varázskönyv az Onaim Perantész Razonasztosz neveket javasolja a kincskeresőknek. A Pax Sax Sarax nevek hallatára csütörtököt mond az ellenség puskája. Egy másik híres varázskönyv a Joth, Agla, Semes, Amathia, Emmanuel, Alfa, Omega, Sabaoth, Eserki-ariszton, Elion, Hagiosz, Jetrosz, Parakletosz és Primematum neveket népszerűsíti. Jó tudni, hogy a Joth név a birkózót segíti győzelemhez, az Alfa és Omega nevekkel sárkányokat lehet legyőzni, az Eserki-Ariszton név vérré változtatja a folyók vizét. Ebben a barbár névben talál az erőset jelentő görög iskúrosz és az ugyancsak görög arisztosz, nemes szavak rejtőznek.
Nagyon hatásos név az Abrakadabra, ezt egy Quintus Serenus Sammonicus nevű orvos említi először, aki Kr.u. 208-ban, Severus császár kíséretében járt Angliában. Kiváló orvos lehetett, mert a negyednapos lázat kúrálta ezzel a varázsigével.
Újítást vezetett be egy másik grimorium, az Abramelin szent mágiája. Ismeretlen szerzőjének az volt a találmánya, hogy a neveket vagy varázsigéket négyzetekbe rendezgette, ahol azokat több irányban is el lehet olvasni. Az egyik leghíresebb bűvös négyzetben a sator, arepo, tenet, opera, rotas szavakat írják egymás alá. Álítólag azt jelenti, hogy az Arepo nevű magvető a munkájával késlelteti a kerekeket.
A Tetragrammaton nem az egyetlen kimondhatatlan isteni név. Az asszírok pl. úgy tudták a Kr.e. 7. században, hogy a régi akkád istenség, Ea egy titkos istennév segítségével győzte le a Maszkim démonokat. Plutarchos azt írja, hogy Róma védőistenségének a neve szigorúan titkos – annyira, hogy ma sem ismerjük. Örök rejtély marad az egyiptomi napisten, Re titkos neve, amelyet csak Ízisznek árult el. Ízisz elég vitatható módon szerezte meg ezt a fontos információt. Teremtett egy mérges kígyót, aki megmarta Ret; aztán felajánlotta a fájdalomtól félőrült napistennek, hogy meggyógyítja – cserébe a titkos névért. Így szerezte meg a hatalmat Ízisz az egész világ felett.
Lehet, hogy India tanította meg a világot a hatalmi nevek vagy mantrák használatára. A legrégebbi ismert szentírás, a Rgvéda számos verse mantra, de minden védikus és tantrikus szentírásban nagyon sok mantrát találunk. Mantra lehet egyetlen szótag, pl. az Om; lehet több soros vers is. Némelyik mantra értelmetlen szóhalmaznak látszik, mások fohászok, vagy mélyértelmű filozófiai megállapítások. Melyik mantra hiteles? Az indiai tanítók általában nagyon óvatosak, valamennyi, a szentírásokban említett mantrát elfogadják hitelesnek és a transzcendentális világból származónak. Melyik mantra a legjobb? Erre a kérdésre nehezebb válaszolni, de azt mondhatjuk, a legjobb mantrák Isten nevei, azok, amelyek a tulajdonságaival, formáival és a kedvteléseivel kapcsolatosak. Sok mantra titkos, pl. az öt név, amelyeket a Szant Mat hívei ismételnek meditációjukban. Két régebbi tanítójuk, Csaran Szingh és Szavan Szingh azt írják, hogy öt istenség nevéről van szó, akik a föld és a legfelsőbb világ közti területek uralkodói. A nevek ismétlése kényszeríti, vagy arra hangolja az uralkodókat, hogy a meditálót átengedjék a birodalmukon, aki ilyen módon a testtudatból az Istentudatba emelkedik. Mi nyugatiak egyes gnosztikus iskolákból ismerjük ezt a gondolatot, itt a bolygók uralkodóit kell kiengesztelni, megkérni, hogy engedjenek vissza a lelki világba, ahonnan származunk.
Gondoljuk meg, hogy a Szant Mat mozgalom Rádhá-Szvámi szatszang néven kezdte meg a pályafutását, és első guruja, az 1818-ban született Siva Dajál meg a felesége még Krsnának és Rádhának öltözve fogadta a híveik imádatát. Nagy szentjeik Nának és Kabir, akik a hindu-mohamedán ellentét feloldását tekintették életfeladatuknak. A gnosztikus gondolatok csak mohamedán közvetítéssel juthattak el hozzájuk, a meditációval kapcsolatos tanításaikat pedig, a kísérő hang- és fényjelenségek leírásával együtt, szinte szó szerint megismétli egy vietnami-kínai-tajvani hölgy, Csing Hai. A hang- és fényjelenségek leírása persze nem új dolog, már megtaláljuk az ősrégi Nádabindu Upanisadban. Micsoda összefonódás, és ugyanakkor mindenki azt hirdeti, hogy egyedül ő van birtokában az igazságnak.
Logikus, hogy az igazságot akkor találjuk meg a legtisztább formájában, ha sikerül minél messzebbre visszamennünk, az eredeti forráshoz. Ez a forrás a védikus irodalom, amely azt mondja, hogy Isten minden energiája és tudása benne van az ő neveiben, más szavakkal, a mantrákban vagy hatalmi nevekben. A tudásszerzésnek számos útja van, de ezek közül a mantra jóga a legjobb. Ilyen megállapításokat találunk a védikus irodalomban:
„Biztosan Isten világába emelkedik az a bráhmana, aki állandóan Isten neveit és dicsőségét zengi. Krsna többre becsüli az éneklését, mint az imákat, amelyeket Siva ajánl fel.” (Linga Purána)
„Nincs különbség az Úr szent neve, és maga az Úr között. Teljességében, tisztaságában és örökkévalóságában a szent név éppen olyan tökéletes, mint maga az Úr. A szent név nem anyagi hangrezgés, nincs benne anyagi szennyeződés.” (Padma Purána)
„Lehet, hogy az egyik ember ismeri a Hare Krsna energiáját, és a másik nem, a szent név éneklése azonban mindkettőjüket megszabadítja bűneik következményeitől.” (SB 6.2.18, magyarázat)
Ezek után valaki azt mondhatja, hogy a hindu vallás, pontosabban örök törvény (szanátana dharma) iskolapéldája a mágikus életszemléletnek. Ugyanaz a felfogás, mint az egyiptomi, gnosztikus vagy középkori varázskönyvekben, és bizonyára ugyanaz a cél is, különleges szavak vagy nevek erejéből megszerezni a világi hatalmat. Ez azonban nem így van. A védikus kultúra számos területre jutott el Indiából, Izland szigetétől Japánig. Sok ezer év telt el azóta, hogy az első indiai törzsek, a Turvaszák, Druhjuk és Anuk elhagyták Indiát. Az eredeti védikus tanítások nagy része elveszett a diaszpórában. Történetek részei, szimbólumok, szórványemlékek maradtak meg. Az emberek között egyre több a materialista és ateista, csak azt képesek elfogadni, amiből rövid távon anyagi hasznuk származik.
Két fontos dolog különbözteti meg a tisztán mágikus szemléletet a védikus felfogástól, és az egyik mindjárt a vallásgyakorlás célja. Amit mi vallásgyakorlásnak nevezünk, az Indiában odaadó szolgálat. Az emberek nem a vallásukat gyakorolják, hanem Istent szolgálják. És nem azért teszik, hogy világi hatalmat szerezzenek. Kivételek persze vannak, mint a nagy eposz, a Mahábhárata gonosz Durjódhana királya; de az uralkodók még a hatalmuk megerősítését, vagy a hadi győzelmet sem azért kérték, mert ők maguk annyira élvezték az uralkodást. Nekik egyszerűen ez volt a szolgálatuk. És a szolgálat nem mindig volt egyszerű a védikus időkben. A Márkandéja Purána pl. elmondja, hogy Maruta királynak személyesen kellett megtisztítania a kígyóktól az áldozóhelyet. A Mahábháratában egy bráhmana panaszkodik, hogy ellopták a teheneit; Ardzsuna szó nélkül veszi a fegyvereit, és elindul, hogy visszaszerezze a teheneket, akár az élete árán is. Nem tudom, mit szólnának ehhez a mai „uralkodók.”
A védikus korban nem a hatalom volt az emberek legfontosabb célja, hanem a felszabadulás. A felszabadulásnak több fajtája van. Sokan, pl. Buddha csak addig jutottak el a kutatásaikban, hogy rájöttek, a földi élet merő szenvedés; amit még meg is sokszoroz a tudat, hogy ismét vissza kell térnünk, pihenés nélkül. A buddhisták csak arra törekszenek, hogy megszabaduljanak a szenvedéstől.
A másik fontos különbség a tisztán mágikus szemlélet és a védikus felfogás között az, hogy az utóbbi nem tisztán mágikus. Legalább annyi benne a misztikus elem, mint a mágikus. A misztikus közeli, érzelmi kapcsolatot keres választott Istenségével. Nem követelőzik, és nem hangoztatja az érdemeit. Türelmesen szolgálja Istenét, és nincsenek más céljai, mint őt látni, még jobban megismerni, bizalmas, szeretetteljes kapcsolatban élni vele. Ezt írja Mírá Bái, egy középkori rádzsput hercegnő, aki a bhakti útját választotta:
Ráleltem az isteni név drágakő-kincsére,
Elfogadtam, rászorultam a gurum kegyére.
Mit adhatna ez a világ, nem tudom, de nem kell,
Kincsem minden nap növekszik, egy egész negyeddel.
Léttengeren átvisz engem a gurum hajója.
Mírá ura Giridhár, és vígan dalol Róla.
A védikus szentírások egyedülálló jellemzője a mágikus és misztikus elemek teljes összefonódása, elválaszthatatlan egysége.
Nézzük meg pl. Adzsámila történetét. Adzsámila kimond egy szót. Milyen tudatban volt, amikor kimondta Isten nevét, ezt a szót, Nárájana? Bűnös élet utáni halálfélelemben, a kisfiánál keresett menedéket. Isten neve azonban nagy erejű mantra. A tudattól függetlenül működik, ahogyan a villanykapcsoló sem tesz különbséget, jó vagy rossz szándékkal akarják-e meggyújtani a lámpát egy szobában.
Ez volt a mágikus elem. De a történet nem itt ér véget. A kiejtett mantra felhívta a Legfelsőbb Úr figyelmét Adzsámilára. Nárájana azonnal elküldte a szolgáit, hogy mentsék meg ezt a bűnöst. A kapcsolatfelvételt Nárájana-Visnu kezdeményezte, de Adzsámila mélyítette el, amikor odaadós szolgálatot végzett Haridvárban. A mantra mentette meg Adzsámilát? Igen. Az odaadó szolgálat mentette meg? Igen. A mágikus és a misztikus elemeket nem lehet szétválasztani. Nem is érdemes, mert a kettőnek csak így, együtt van értelme.
A gaudija, vagyis bengáli vaisnavizmus szent könyveiben néha azt olvassuk, hogy az odaadó szolgálat az egyetlen út. Máskor a mantrát nevezik az egyetlen útnak, és védikus szentírásokra, pl. a Brhan-náradíja Puránára, a Kaliszantárana Upanisadra hivatkoznak. Ezt az arisztotelészi logikán nevelkedett nyugati ember nem érti. Most akkor melyik? De a mantrák ismétlése maga is odaadó szolgálat. Nincs különbség.
A Legfelsőbb Úr kb. 500 évvel ezelőtt, személyesen jött el India szent földjére, hogy a saját példájával tanítsa meg a szent nevek hatalmát. Éjjel-nappal a szent neveket zengte, és megízlelte a nektárjukat. Nem törődött kaszt-, életkor-, bőrszín-, nem- vagy vallásfelekezeti különbségekkel. Mindenkit csak arra kért, hogy zengje a szent neveket. Ez az a közös szint, ahol hittől, nemzetiségtől, stb. függetlenül mindenki helyet találhat magának.