Nap
A nap az égbolt uralkodó bolygója, fénye és melege nélkülözhetetlen a földi élet számára. A napot a világ minden táján tisztelték. Jól látható, és mégis titokzatos; áldásos és veszélyes; életet ad és elpusztít; könnyen meg lehetett személyesíteni, mint jóságos vagy félelmetes uralkodót. Néhol félisteni lénynek, másutt a legfelsőbb lénynek, a teremtőnek tartották, esetleg azt gondolták, hogy a nap és a hold ennek a lénynek a szemei. Egy régi kínai mítosz szerint a nap és a hold Pan-ku világteremtő szemeiből lettek a világ szemei; Egyiptomban Re egyszerre a nap és a nap szeme, a Rgvédában Mitra és Varuna félistenek szeme.
A nap az istenség vagy a világ szemeként mindent lát, így hamar az élőlények tetteinek mérlegelője és az igazság őre lett, mint a sumer Babbar vagy Utu, a babiloni Samas és az ugariti Sapsu. Babilonban a Kr.e. 3-2 évezred fordulóján Samas volt a legfontosabb félisten, szolgái Kittu (jog) és Misaru (igazság). Később egyre inkább Mardukot azonosították a nappal, és a régi félisteneket úgy fogták fel, mint Marduk testrészeit vagy tulajdonságait. Samas lett Marduk igazsága, Sarsa kultikus székhellyel.
Nehéz nyomon követni, hogyan cseréltek helyet Samas és Marduk, akinek eredeti neve Amar-utuk, vagyis a napisten borja. Nem egy indo-európai mítoszban fordul elő, hogy a fiúk erőszakosan elfoglalják apjuk trónját, pl. a görög Kronosz, aki Uranoszt állította félre, majd Zeusz, aki viszont Kronosz helyét foglalta el. Ez aztán történelmi gyakorlattá vált. A királyok fiaitól egyenesen elvárták, hogy öljék meg a saját apjukat, és minden királyt csak addig fogadtak el, ameddig a saját erejéből meg tudta védeni magát.
A királyok szoros kapcsolatban álltak a nappal, pl. az egyiptomi fáraók Re fiai, a japán császárok a napistennő, Amateraszu egyenes leszármazottai.
Számos tudós a napkultusszal hozza kapcsolatba az olyan nagy megalit építményeket, mint Angliában Stonehenge, Franciaországban Carnac. A kelta napkultuszt ismerjük, a nagy megalit építmények azonban már régen álltak, amikor a druidák a történelem színpadára léptek.
Az ősi indo-európai mítoszokban a nap mindig arany kocsin utazik az égen, amelyet lovak húznak. A régészek több napszekér-ábrázolást találtak, legutoljára a dániai Trundholm-ban. Külön neve volt a hajnalban megjelenő, a zeniten álló és a lenyugvó napnak. Ez azt jelenti, hogy nem számos napisten van, hanem tulajdonságainak vagy feladatainak megfelelően van több neve a napnak. Pl. Indiában Szúrja a zeniten álló nap, Púsan a tápláló, Visnu a kiterjesztő, Szavitar az inspiráló, Vivaszván a lenyugvó nap; Mitra, Arjamán, Mártánda, Ravi, Virocsana és mások vitéz harcosok, királyok, akik megvédelmezik az élőlényeket.
Arany kocsin utazik az égen a hettita Telipinus, az etruszk Janus, a görög Héliosz, a római Sol. A görögök elég tiszteletlenek voltak a nappal szemben. A Kr.e. 6 sz-ban Anaximandrosz filozófus kijelentette, hogy a nap nem isten, hanem csak egy tűzgolyó, és mindössze 28-szor nagyobb a földnél. A görögöknél a nap csak azután lett igazán fontos, miután valamennyi tulajdonságát átadta Apollónnak. Egyfajta napisten volt Héraklész is, akinek 12 híres tettét a zodiákus 12 jegyével szokták azonosítani.
Héliosz négylovas kocsin hajt végig minden nap az égbolton, a keleti palotájától a nyugatiig. Éjszaka arany hajón megy haza, mint az egyiptomi Re.
Re-t sólyomfejű embernek ábrázolták, fején a vörösen izzó napkoronggal. Egyiptomban is számos neve van a napnak: Heper a hajnali nap vagy skarabeusz, az újjászületés szimbóluma, Re a déli nap, az esti pedig Atum. De napisten Hórusz is, akit így szólítanak meg:
Az éjjeli bárkában alszol,
A nappaliban ébredsz,
Elnézel a többi isten feje felett,
Senki sem áll fölötted.
Re-t néha Re Harakti-nak, a fényhegyen álló Hórusznak is nevezik. Mint hallottuk, két bárkája van, az egyik nappalra, a másik éjszakára. Mindkettő aranyból van, és rendkívül gyors. Alkonyatkor a világ szélén leselkedő Apofisz kígyó megállítja a tekintetével, de Szeth vagy a Mau nevű kandúr ártalmatlanná teszik. Re éjszaka még pihen is egy kicsit az Am-duatnak nevezett alvilágban; vagy inkább az evezősei szorulnak pihenésre, akik a csillagok.
Naphimnusz a Közép-Birodalomból (Szimonidesz L. nyomán):
Üdv neked, ifjú nap,
Ki felszállsz a lótuszvirágból.
Ragyogó ifjú, kijössz a láthatár alól,
Sugaraiddal bevilágítod a földet.
Re lelke a bárkán,
Ki ajkát szóra nyitja,
Mikor átvonul az égen,
És mindenkit megáld.
Sugaraival elűzi a sötétséget,
Az őstenger fia, az istenek atyja,
Istennők ura az égen.
Milyen szép Re a bárkán!
Fején az uréusz kígyó,
A gonosz Apófiszt megbünteti.
A napisten legnagyobb tisztelője persze Ekhnaton fáraó volt, aki az egész világot át akarta alakítani a nap kedvéért. Híres naphimnusza lovassági parancsnoka, Aj sírja falán maradt fenn (részlet):
„Élő nap, időtlen idők óta élsz, felragyogsz a láthatáron. Feljössz keleten, fényed beragyogja az országokat. Királyi nagyságodban és fényedben ragyogsz, sugaraiddal átöleled a teremtett világot. Mindent te teremtettél, mindenkit elviszel magaddal.
Amikor nyugaton lenyugszol, sötétség lesz a földön. Házainkban betakart fejjel alszunk, nem tudunk semmiről. A sivatagban oroszlánok járnak, mérges kígyók támadnak, sötét van, a föld hallgat, mint a halott.
Mikor reggel felkelsz és felragyogsz az égen, elűzöd a sötétséget, mindenkit boldoggá teszel a sugaraiddal. Alsó- és Felső-Egyiptom örvend neked. Fölkelünk, fürdőt veszünk és felöltözünk: fölemelt karral szólítunk, amikor megjelensz. Megújul az élet. A madarak felröppennek fészkeikről, a kecskék ugrándoznak, a hajók megindulnak a Níluson, még a folyó halai is neked hódolnak, mert sugaraid behatolnak az óceán mélyébe is.
Milyen sok az, amit teremtettél! Előtted nincs titok, és senki sem hasonló hozzád. Megteremtetted a földet, az embereket, a csordákat, és minden állatot, ami a földön jár vagy szárnyakon repül. Minden embert a maga helyére állítottál, kiszámítottad az életük idejét, elválasztottad a nyelvüket és a bőrük színét; különbséget tettél a népek között.
Te hozod ki a Nílust az alvilágból… Képed a szívemben van, engedd, hogy részt vegyek a terveidben.”
Innen merített inspirációt a 104. zsoltár szerzője. Egyébként a Biblia megtiltja a nap imádását, hiszen az is csak Isten teremtménye. Salamon mégis úgy építtette meg a jeruzsálemi templomot, hogy az őszi equinox idején a felkelő sugarai éppen beessenek a szentélybe – ez volt a szokás a Közel-Keleten.
Az északi Edda napistene Balder, kinek halála egyszerre a napnyugta és a világpusztulás. Két történetet is elmondanak róla; az egyikben a fagyöngy okozza a halálát, a másikban egy farkas. Balder gyönyörű, ragyogó ifjú, akit mindenki megsirat este, de hajnalban ismét megjelenik. A régi Irán szent könyve, az Aveszta azt mondja, hogy a világhegy keleti és nyugati oldalán 108-108 nyílás van, ezek egyikéből jön elő hajnalban a nap, és ugyancsak a világhegyben tűnik el. Éjjel a földalatti vizeket melegíti, hogy a növények el ne pusztuljanak. Avesztán neve Hvarekhshaeta, a nap, vagy Anaghra Raosha, fény. Mikor Zarathustra reformja már feledésbe ment, újból megjelentek a régi félistenek, a jazaták. A kis-Aveszta Rapitannak nevezi, és így imádkozik hozzá (VII):
„Tiszteletemet ajánlom Rapitannak. Ormuzd, igaz bíró, dicső és fényes, mindentudó, mindenki ura és teremtője, irgalmas, segítőkész, kiváló király, tedd, hogy a nap nagyobb és fényesebb legyen, a nap, aki nem hal meg soha, ragyog, és gyorsan száguld, mint a ló.”
Egy másik ima minden égi lényt arra kér, hogy adjon erőt Rapitannak, majd elmondja ezt a mantrát:
Légy mindig fénylő és dicsőségtől ragyogó,
Tested legyen egészséges, élj bőségben és lelki tisztaságban.
Tested mindig növekedjen, légy jól táplált, nagy és kiváló,
Légy mindig győztes, teljesüljenek a kívánságaid,
Legyenek kiváló gyermekeid.
Élj sokáig, örökké.
Iránban is, Indiában is egyaránt tisztelték Mitra napistent, akit a Római Birodalomban elterjedt misztériumvallásban Mithras-nak neveztek. Császárok kértek avatást Mithras misztériumaiba, napkoronát tettek a fejükre, örültek, ha az avatottak testvérnek szólították őket.
Most pedig térjünk vissza Indiába, ahol az ősi indo-európai vallás és kultúra emlékei tisztán fennmaradtak. A Rgvéda fő napistene Szúrja, arany kocsija van, amelybe vagy hét pej kancát fognak be, vagy az Etasá nevű paripát. Néha vörös madárnak vagy sasnak, tarka bikának, fehér lónak, az ég ékszerének nevezik. Apja a Védákban Djausz, az ég, a Puránákban Kasjapa; anyja Aditi, ezért nevezik Áditjának is. Felesége a hajnal, vagy Tvastr lánya. Jaksasja adhjaksának, csodálatos rejtélynek nevezik (RV X.88.13), Pavitra Angirasza pedig azt mondja, hogy a szóma lakóhelyét őrzi (IX.83.4).
Hallgassunk meg két védikus naphimnuszt:
Szúrja (RV VII.63)
Az égre lép a boldog nap, ki minden kincset ád,
Az égi tiszta szem, kivel Varuna-Mitra lát.
Ki föltekerte, mint a bőrt, az éjt, amely sötét,
És megmutatta fény-arany, tündöklő ékkövét.
A népek ébresztője ő, ki percet sem halaszt,
Kocsin robog el messzire, Etása húzza azt.
Usász öléből fölkel ő, és fényesen ragyog,
Vidáman zengik himnuszát a büszke dalnokok.
Az ég aranyló ékszere, ki messzi célba tart,
Gyorsan robog, és messzire lehagyja a vihart.
A szorgos népet kelti ő, s nekik utat mutat,
Hogy megtegyék a nékik elrendelt dolgukat.
Mint sas repül a messzeség kanyargó útjain,
És felragyog az égi tűz az intő ujjain.
A nap ha kél, mi is kelünk, és néki hódolunk,
Te Mitra és Varuna is, tinéktek áldozunk:
Könnyen bejárható utat, jó földet adjatok,
Karjaitokkal védjetek, s örökre áldjatok.
Szavitar (RV X.139)
Kelet felragyogtatója,
Szavitar, aranyhajú,
Ezer sugár körülötte,
Mint a fényes koszorú.
A bölcs Púsan jár nyomában,
Erejétől lábra kap,
Számba is vesz minden élőt,
Mint pásztor a nyájakat.
Alátekint, elfoglalja
Fönn az égbolt közepét,
Kitölti a tágas teret,
És a világ két felét.
Nézi a dús legelőket,
Tehéncsorda hol legel,
A két szélső határpont közt
Füves réteken delel.
Ő a gazdagság forrása,
Minden kincset összegyűjt,
Kegyes pillantása földi
Formát el sosem került.
Törvényt-rendet ő vigyázza
Egek fénylő magasán,
És ha háborúba indul,
Zsákmányol, mint Maghaván.
Tiszta víz az áldozatból
Visvavaszut hívja le,
Indra is csak azt kutatja,
Merre van a nap helye.
Gandharva, ki ég és föld közt
Távolságokat kimér,
Édes hangon énekel most,
Égi vína dalt kísér.
Megtanít az igazságra,
Bátorít, ha kétkedünk,
Tetteinket inspirálja,
Himnuszt énekel velünk.
Egy védikus írás, a Brhaddévatá (6.162-3; 7.1-6) Vivaszván napisten házasságáról beszél. Tvastr lányát, Szaranjút vette feleségül. Hamarosan ikreik születtek, Jama és Jamuná, de az asszony megunta a házasságot. A férje tudta nélkül teremtett egy nőt, aki pontosan olyan volt, mint ő maga, rájuk bízta az ikreket, kancává változott, és elment a hegyekbe. Vivaszvánnak született egy másik fia ettől a nőtől, aki olyan volt, mint a feleségének az árnyéka – később úgy is nevezték, Cshájá, árnyék. De Cshájá rosszul bánt az ikrekkel, és Vivaszván gyanakodni kezdett. Rájött, hogy Szaranjú kanca formájában szökött meg, erre csődörré vált, és utánament. Szaranjú későn ismerte fel a férjét, akinek spermája a földre hullott. A kanca megszagolta, ezért két ikerfia, az Asvinok az orrából születtek meg. Elmondja ezt röviden a Rgvéda (X.17.1-2) is:
„Tvastr esküvőt rendez a lányának – ezt hallva mindenki összegyűlt. De Jama anyja, a nagy Vivaszván felesége eltűnt. A halhatatlan nőt elrejtették a halandók elől. A félistenek csináltak egy ugyanolyan nőt, és azt adták Vivaszvánnak. Szaranjú elhagyta az ikreket, de megszülte a két Asvint.”
Az Atharva Véda néhány mantrája gyógyulást, orvosságokat kér a naptól:
„Menjen a napba szívfájdalmad és a sárgaságod; beburkolunk a vörös bika színébe.” (AV I.22.1)
„Te köhögés, olyan gyorsan tűnj el, mint a nap sugarai.” (AV VI.105.3)
„Repülj el, fekély, mint a sas a fészkéről. A nap készítsen orvosságot, a hold világítson rád.” (AV VI.83.1)
„A felkelő nap ölje meg a férgeket, a lenyugvó nap ölje meg a teheneket kínzó férgeket.” (AV II.32.1)
„A félistenek, a nap, a föld adták a három Szaraszvatit, ők adták ezt a mérget megsemmisítő orvosságot.” (AV VI.100.1)
Indiában még ma is vannak, akik a nap híveinek nevezik magukat. Saját szentírásaik a Szúrja Upanisád és a Szaura Purána.
A késő középkorban a nap, mint félisten jelentősége lecsökkent. Romba dőlt a konáraki naptemplom, amely templomi szekér formájában épült, óriási kő-kerekekkel. Kabir (15. sz) számára nap már csak egy az égitestek közül (II.61)
''Grah csandra tapan dzsot barat hai
Fényesen ragyognak ott fenn
A csillagok, a hold s a nap,
Édes zene, ritmus jelzi,
Hogy az idő elszalad.
Éjjel-nappal zeng a kórus,
És betölti az eget.
Kabir szól: Most hallgassátok
Az utolsó versemet:
Szerelmesem arca fehér,
Éppen olyan, mint a hó,
Úgy tündöklik, mint a villám,
Fönn az égen villanó.''
Muttuszvámi Diksitar dél-indiai költő a múlt század végén írt egy naphimnuszt:
Szúrjamúrti, hódolok neked,
Szép Cshájá a hitvesed,
Szimha Raszi ura vagy te, világítod az eget.
Ragyogó vagy, egészséget, ajándékot osztogatsz,
Te mindig csak boldogságot, sose gondot adsz,
Mitra vagy, a lótuszoknak
Jó barátja, és a fény,
Ragyogsz ezer sugaraddal,
Hajnalórán új remény.
Elemésztő tűz vagy mindig,
Felvillantod fényedet,
És az ember összes bűnét
Lángoddal elégeted.
Első vagy a bolygók között,
Hét ló húzza szekered,
Mindenki előtted hódol,
Guruguhát kedveled.
Szaurastra mantra lelke, arany színben tündököl,
Áldása és melegsége a mezőkön szétömöl.
Brahma, Visnu, Siva társa, ki mindenkit elfogad,
Mindenkinek megváltást és boldogságot bőven ad.
Talán feltűnt, hogy költőnk bolygónak nevezi a napot. Ez nem véletlen. India tudósai már sok ezer évvel ezelőtt felfedezték, hogy a napnak is van saját mozgása. A szanszkrit versek néha csillagokról beszélnek, de valójában minden égitest „bolygó”, kivéve a Sarkcsillagot. A Srímad Bhágavatam 5. ének részletesen beszél az univerzum felépítéséről, a bolygók pályáiról, a Sisumára (delfin) bolygórendszerről, és a föld alatti bolygókról.
Ezt írja:
„A világűr (antariksa) középső régiójában található a ragyogó nap, valamennyi hőt kibocsátó bolygó királya. Sugárzása felmelegíti az univerzumot, és fenntartja annak rendjét. Fényt is ad, hogy az élőlények jól láthassanak. Miközben észak felé, dél felé vagy az Egyenlítőn keresztül halad, lassan, gyorsan vagy közepes sebességgel mozog. Aszerint, hogyan kel fel, nyugszik le vagy keresztülhalad az Egyenlítőn – és közben hogyan kerül kapcsolatba a különféle állatövi jegyekkel – a nappalok és éjszakák rövidek, hosszúak, vagy egyenlőek egymással.” (5.32.3)
Természetesen az indiai bölcsek is tudták, hogy az anyagi univerzum végtelen, megszámlálhatatlan sok bolygó és bolygórendszer van; az olyan kifejezések, mint a föld bolygó alatt, vagy a nap fölkel és lenyugszik, tudományos értelemben helytelenek. A földi embert azonban nem igen érdeklik a távoli galaktikák viszonyai, és a mindennapi életben továbbra is jól megél ezekkel a tudományosan helytelen kifejezésekkel.
A Purána elmondja, hogyan halad át a nap a különböző állatövi jegyeken, és ez is megfelel annak, ahogy a földről látjuk. Az ekliptika hossza 95 100 000 jódzsana, vagyis 760 800 000 mérföld. A föld országaiban különféleképpen látják a napot: amikor a föld egyik felén dél van, a másikon éjfél. Látszólagos utazása során a nap Devadánitól, Indra lakhelyétől halad Jamarádzsa lakhelyéig, onnan Nimlocsaniba, Varuna királyságába megy, aztán Vibhávariba, a holdistenhez, és innen újra Indra lakhelyére érkezik. (5.21.4-12)
„A napisten szekerének egyetlen kereke van, amit Szamvatszarának neveznek. 12 küllője a 12 hónap… A tengely egyik vége a Szumeru, a másik a Mánaszóttara hegy csúcsán nyugszik… Hintója 3 600 000 jódzsana (28 800 000 mérföld) hosszú, és negyed ilyen széles. A szekér lovait, amelyeket a Gajatri és más védikus versmértékek után neveztek el, Aruna fogta be.
A napisten előtt hatvanezer szent halad, akiket Válakhiljáknak hívnak. Valamennyien hüvelyknyi nagyságúak, és ékesszóló imákkal dicsőítik a napistent.
14 másik szent, gandharva, apszará, kígyó, jaksa, ráksasza és félisten kettes csoportokat alkotva minden hónapban más nevet vesznek fel, és szertartásokat mutatnak be, hogy a Legfelsőbb Urat imádják Szúrjadévaként.” (5.21.13-18)
Hogyan van ez? A napisten a Legfelsőbb Úr?
A Srímad Bhágavatam elmagyarázza, hogy ezt hogyan kell érteni:
„Az emberek általában Nárájanát, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét imádják, aki a napistenként van jelen.
A napisten, aki nem más, mint Nárájana, Visnu, a világok lelke, a világűrben él… 12 hónapon át a zodákus 12 jegyével találkozik, és eszerint kap 12 nevet.” (5.22.4-5)
A Rgvédában és más védikus írásokban a nap általában a félistenek egyike. Elfogadja ezt a Srímad Bhágavatam is, amikor arról beszél, hogy egyszer Prijavrata király ragyogó szekéren követte a napistent, és nappalt varázsolt az univerzumnak abban a részében, ahol éjszaka volt (5.1.30). A király csak egy félistent követhetett a saját szekerén. De senki sem akadályozhatja meg a Legfelsőbb Urat, hogy Nárájana- vagy Visnu-kiterjedésében szintén megjelenjen a nap formájában. Vannak nyugati tudósok, akik még ma is „hindu politeizmusról” beszélnek. Ez csak azért lehetséges, mert nem értik a védikus írásokat.