Misztikus erők
Indiában ősidők óta tartja magát a meggyőződés, hogy a jógik misztikus erőkkel rendelkeznek, amelyeket sziddhiknek, szó szerint tökéletességeknek neveznek. A misztikus erőkről nemcsak a régi korok legendásnak tűnő feljegyzései számolnak be; napjainkban is élnek jógik, akik rendkívüli dolgokra képesek, vagy látszólag a természet rendje ellen cselekszenek. A jóga ismerői számára sohasem az volt a kérdés, hogy ezek az erők léteznek-e – inkább az, hogy mi a jelentőségük; még pontosabban, hasznos-e az, ha a jógi gyakorolja ezeket a misztikus erőket, vagy inkább kerülje, mint olyanokat, amelyek eltávolítják igazi lelki céljaitól.
Hagyományosan nyolc ilyen misztikus erő van, de lényegében arról van szó, hogy a jógi bármit meg tud tenni, amit csak akar. Pl. végtelenül könnyűvé válik, ezáltal a vízen jár vagy a levegőben lebeg, annyira uralkodik a fizikai test működésén, hogy lelassítja vagy leállítja a szívműködését, tetszése szerint gyógyít vagy gyilkol, vagyis minden vágya beteljesül.
A misztikus erők egy korai leírását már a Rgvédában (10.136) megtaláljuk: Kesin Muni a levegőben repül, extázisában együtt jár a szelekkel, ismeri a gondolatokat, akár mérget is ihat, nem lesz tőle semmi baja. Az Atharva Védában egy egész könyv (XV) szól a vrátjáknak nevezett aszkétákról, akik a lélegzés szabályozásával csodálatos erőket szereznek.
*
Jó az, ha valaki gyakorolja ezeket a misztikus erőket? A Jógatattva Upanisád azt mondja, teljesen természetes, hogy
„… a jóginak különféle csodálatos erői vannak, pl. meglátja a távoli eseményeket, meghallja a távoli hangokat, egyetlen pillanat alatt bármekkora távolságot megtesz, szavakkal teremt, bármilyen alakot fel tud ölteni, láthatatlanná válik, arannyá változtatja a vasat… lebeg a levegőben. Ha akarja, belép a lelki világba, ha nem, akkor ebben a világban él, és gyakorolja a misztikus erőket. Néha félistenné válik, és a mennyben él, máskor természetszellem, oroszán, tigris, elefánt vagy ló alakban jelenik meg. Addig él ezen a földön, ameddig akar.” (73-76, 108-111)
Más jóga-írások, pl. Patanydzsali Jóga-Szútrái még sokkal több misztikus erőről tudnak, pl. a jógit ragyogó fény veszi körül, és teljes tudással rendelkezik; ezek azonban „akadályai a felszabadulás elérésének… ragaszkodást és önteltséget okoznak, ami csak nemkívánatos következményekkel jár.” (JS III.37, 51). A jógi büszke lesz misztikus erőire, elfelejtkezik Istenről, akinek mindent köszönhet, sajátmagát képzeli Istennek, és egészen biztosan el fog bukni.
*
A jóga gyakorlása együtt jár a misztikus erők megjelenésével. A jóga-felfogás azonban az évezredek során nagyon sokat változott. A régi bölcseknek nem volt más céljuk, minthogy Isten akaratát teljesítsék, eljussanak Istenhez. Ezért vonultak vissza az erdőbe, ezért végeztek olyan lemondásokat, amelyekre a mai ember már egyáltalán nem is képes. A mai jógik nagyobb része megelégszik a fizikai test és az elme feletti korlátozott uralommal, azt hiszik, az a lényeg, hogy néhány lépést meg tudnak tenni a vízen, vagy egy kis hamut teremtenek a tenyerükben. Csodálók gyűlnek köréjük, és ezzel körülbelül elégedettek.
Minél messzebb megyünk vissza az időben, annál nagyobb jógikról hallunk. Brahmá, az anyagi univerzum első teremtett élőlénye maga is jógi volt. Isten azt a feladatot bízta rá, hogy emelje ki az élő és élettelen lényeket a megnyilvánulatlanból, formálja ki a világot ugyanolyannak, amilyen az a korábbi ciklusokban volt. Brahmá azzal kezdte meg a munkáját, hogy aszkézist gyakorolt. A Kausitaki Bráhmana (4.6.1) elmondja, az aszkézis vagyis a jóga gyakorlása nagyon nagy hőt fejlesztett, ebből a hőből keletkeztek a tűz, a szél, a nap, a hold és a hajnal. A megszületett élőlények házasságra léptek egymással, és lassanként mindent létrehoztak, amit ma az univerzumban megtalálunk.
Részletesebben beszél erről a Srímad Bhágavatam (3.20.16-53): Brahmá volt az első élőlény, aki egy lótuszvirágból szóletett. Az Úr felébresztette az értelmét, ő pedig aszkézist végzett, és ismét megteremtette a világot, ahogyan az korábban volt. Mindent önmagából teremtett: fényéből és jóságából a félisteneket és a nappalt, árnyékából és a hátsó feléből a tudatlanságot, éjszakát és a démonokat. Kedvességéből égi zenészek és táncosnők születtek, lustaságából természetszellemek és szörnyek, köldökéből az ősatyák és a szádhják, a tökéletes lények és a tudás őrei abból a képességéből, hogy láthatatlanná tudott válni. Tükörképéből különféle mennyei lények, hajszálaiból kígyók lettek. Ezután még szigorúbb vezekléshez fogott, és megteremtette a nagy bölcseket. Minden fiának adott egy részt a saját testéből, amelyet mély meditáció, az elme rögzítése, természetfeletti hatalom, önmegtartóztatás, tudás és lemondás jellemzett.
Brahmá tehát nem öncélúan cselekedett, hanem Isten utasítására, a jóga útján. A nagy ciklus kezdetén természetesen a lények létrehozatala, pontosabban a megnyilvánulatlanból való kiemelése volt az első cél. Sok történetet olvashatunk arról, hogyan teremtettek Brahmá fiai, szintén a jóga erejével.
Tvastar történetét a Mahábhárata mondja el (5.9.3-52, 5.10.1-46, 5.13.8-18). Tvastar úgy látta, Indra nem igazán jó királya a félisteneknek, ezért teremtett egy háromfejű fiút, Trisiraszt. Három feje olyan volt, mint a nap, a hold és a tűz, az egyikkel a védikus himnuszokat mondogatta, a másodikkal bort ivott, a harmadikkal rettegést keltett. Sajnos nem akart harcolni Indrával a hatalomért, mert nagy aszkéta volt, jószívű, önfegyelmezett, kitartó, és rendkívül komoly lemondásokat végzett. Indra azonban megijedt, amikor látta Trisirasz végtelen erejét, megölte őt a mennykövével, de a nagy jóginak még a halott teste is sugárzott, és olyan hőt árasztott, hogy mindent megperzselt maga körül.
Trisirasz nem akart Indrával harcolni, a Daitjáknak nevezett démonok azonban megtámadták a félisteneket, és végül is vesztettek. Diti, a démonok anyja nagyon bánkódott, és azt mondta a férjének, Kasjapának, hogy szeretne egy olyan fiút, aki majd megöli Indrát. Kasjapa azt felelte, ehhez ezer évig jógát kell gyakorolnia, és be kell tartania mindenféle szigorú előírást. Diti így tett, és már csak tíz év volt hátra az ezerből, amikor elkövetett egy kis hibát: úgy feküdt le, hogy a feje északon volt, ahol a lábának kellett volna lennie. Emiatt elvesztette minden erejét, Indra behatolt a testébe, és a magzatot hét darabra vágta. (Rámájana 1.45.1-22) A Szkanda Purána (3.1.6) szerint Diti úgy gyakorolta a jógát, hogy bivalyformát öltött, elment az erdőbe, és öt tűz közé ült. Olyan komoly lemondásokat gyakorolt, hogy a három világ reszketni kezdett, és mindenki rettegett tőle. Brahmá kegyéből megszületett a fia, a bivalyfejű és embertestű Mahisa, és olyan gyorsan növekedett, mint az óceán a hold erejéből. Isten azonban nem engedte meg, hogy Mahisa elpusztítsa a világot.
A Srímad Bhágavatam elmondja, hogy Ditinek milyen szabályokat kellett betartania. Hallgassunk meg néhányat ezek közül:
„Nem szabad erőszakot elkövetned és bántanod másokat. Ne átkozz meg senkit, ne hazudj soha. Ne vágd le a körmödet és a hajadat, ne érints meg tisztátalan dolgokat, pl. koponyákat vagy csontokat. Soha ne merülj a vízbe, amikor fürdőt veszel, ne légy dühös, ne beszélj, ne társulj bűnös emberekkel. Sohase végy fel olyan ruhát, ami nincs alaposan kimosva, és ne akassz a nyakadba olyan virágfüzért, amit már valaki viselt előtted. Sohase fogyassz olyan ételt, amit valaki meghagyott, sohase egyél Kálí istennőnek felajánlott ételt vagy olyat, amit hús és hal szennyezett be. Ne igyál vizet a tenyeredből. Evés után ne menj ki az utcára, amíg meg nem mostad a szádat, a kezedet és a lábadat. Ne hagyd el a házat este, ne menj ki kibontott hajjal, és akkor se, ha nem vagy megfelelően felékszerezve…” (SB 6.18.47-50)
*
Szamgjá istennő is a jóga erejével teremtett. Ő Vivaszván napisten felesége volt, de egy idő után nem bírta elviselni a nap forróságát, elmenekült, de ott hagyta maga helyett az életre keltett árnyékát. Fölvette egy kanca formáját, és aszkézist gyakorolt az erdőben. Aszkézisének és önfegyelmezésének olyan nagy volt az ereje, hogy senki nem tudta megközelíteni. Vivaszván azonban rájött, hol rejtőzik a felesége, és csődör formájában közeledett hozzá. Szamgjá védeni akarta a hátsó részét, ezért szembefordult vele. Csak az orruk érintkezett, de Vivaszván is nagy misztikus erőkkel rendelkezett, így a kanca orrából két fiú született, Nászatja és Daszra, akiket Asvinoknak, lovasoknak neveztek. (Márkandeja Purána 103.1, 3-40).
*
Mindig akadtak olyan jógik, akik szembefordultak az isteni elrendeléssel, és pl. testi halhatatlanságot akartak maguknak. Ezek közül Hiranjakasipu a leghíresebb, aki
„… a Mandara-hegy völgyében kezdett bele a jóga gyakorlásába. Lábujjhegyre állt, karjait a magasba emelte, és az eget nézte. Ebben a helyzetben maradni rendkívül nehéz, ő azonban megtette, hogy ezáltal elérje a tökéletességet. Hiranjakasipu hajából olyan ragyogó és elviselhetetlen fény áradt, mint a nap sugarai a megsemmisülés idején. Szigorú önsanyargatása láttán a félistenek, akik a bolygókat látták, mind hazatértek otthonaikba. Rendkívüli lemondásai következtében Hiranjakasipu fejéből lángok csaptak ki. A tűz és füstje az egész eget beborította, elárasztotta és felhevítette a felsőbb és alsóbb bolygókat. Szigorú önsanyargatásának a hatására felkavarodtak a folyók és az óceánok, a föld és a hegyek remegni kezdtek, csillagok és bolygók hullottak alá. Minden égtáj lángokban állt… Brahmá így szólt: Nagyon megdöbbentem kitartásod láttán. Noha férgek és hangyák rágnak és falnak fel, életlevegődet a csontodban tartod… Senki nincs a három világban rajtad kívül, aki száz mennyei évig fenn tudná tartani az életét úgy, hogy még vizet sem iszik.” (SB 7.3.2-6, 18-19).
Látjuk, hogy ebben a régi korszakban a jóga gyakorlása mást jelentett, mint manapság, amikor egyes nyugati tanítók azt hirdetik, elég, ha valaki naponta néhány percet lótuszülésben ül és maga elé bámul, vagy elmond néhány mantrát. Hiranjakasiput azonban érdekelte Isten, nem voltak lelki céljai. A testi halhatatlanságot nem kapta meg, a világ hatalommal pedig visszaélt, mint a védikus szentírásokban említett egyéb démonok is, pl. Táraka fiai, akik anyagi szempontból mindent elértek, amit csak el lehet gondolni, az összes misztikus erőt megszerezték, a betegeket és a fegyverrel megsebzetteket is meg tudták gyógyítani (Mbh. 8.24.3-44).
A Mahábhárata elmondja Szanda és Upaszanda történetét, akik egy gonosz démonkirály fiai voltak. Ők is halhatatlanok akartak lenni, mellékesen pedig megszerezni maguknak az uralmat az egész világ felett. Visszavonultak a Vindhja hegységbe, hogy jógagyakorlatokat végezzenek. Hajuk csomókban tapadt össze, fakéreg volt a ruhájuk, testüket tetőtől-talpig por lepte be, és csak levegőből éltek. Néha hosszú-hosszú évekig egy lábon álltak, máskor darabokat szaggattak ki a testükből, és elégették az áldozati tűzben; máskor a magasba emelték a karjukat, és különféle fogadalmakat tettek. Egy idő után a Vindhja hegység teljesen felforrósodott aszkézisük hevétől, és forró gőzt lövellt ki. Megszerezték a sziddhiket, pl. a fegyverek és a varázslat tudományát, nagyon erősek lettek, olyan alakot öltöttek, amilyen nekik tetszett, de mire használták a misztikus erőket? Lakomáztak, lerohanták és felégették a szomszédos országokat, üldözték a jó embereket és a bölcseket, „két kézzel pazarolták aszkézisük érdemeit”. Nagyon magasra jutottak, nagyon mélyre zuhantak alá. (Mbh. Adi Parva 211-214).
*
A komoly önsanyargatások gyakorlói félelmetes erőket nyernek, pl. egy Dadhjancs nevű tűzpap, akinek történetét több védikus írás is elmondja, kezdve a Rgvédával (1.84). Olyan hatalmas erőket szerzett a jóga útján, hogy aki csak rápillantott, már az is elnyerte a hatalmat a három világ felett. Mivel először a démonok látták meg, a föld megtelt démonokkal. Nagyon sokan voltak, még Indra sem tudta legyőzni őket. Dadhjancs azonban nem ragaszkodott a hatalomhoz, de még a saját testéhez sem. Az első szóra odaadta Indrának, hogy a csontjaiból készített fegyverrel minden démont elpusztíthasson.
Félelmetes erőt szerzett a Bhárgava nemzetségbeli Aurva is, aki valószínűleg Hiranjakasipu módszereit alkalmazta, mivel neki is lángok csaptak ki a homlokából. Kezdetben az volt a célja, hogy bosszút álljon a ksatrijákon, akik megölték a rokonait. Amikor a megölt ősatyák megjelentek előtte, és könyörögtek neki, ne akarjon bosszút állni, Aurva azt mondta, szívesen megbocsát a gyilkosoknak, de mit tegyen a testében lobogó félelmetes tűzzel? Az ősatyák azt javasolták, hajítsa bele az óceánba. A víz mindennek az alapja, ezért a tüzet is vissza tudja fogadni. Aurva egyetértett, haragjának tüzét lófejjé változtatta, és behajította az óceánba. A lófej orrán-száján át tüzet okádott, és az utolsó cseppig felszárította a vizet. A világot csak a Gangesz folyó mentette meg, amely a Legfelsőbb Úr egyik lábujjából ered. Ez a folyó soha nem apad ki, így aztán hamarosan újra feltöltötte az óceánt. (Mbh. Adi 180.11-28, 181.1-22, 182.1-23)
A Mahábhárata mondja el Dambhódbhava történetét is. Ez a király már az egész világot meghódította, de nem nyugodott, még több katonai dicsőségre vágyott. Egy bráhmana azt mondta neki, ha igazán olyan nagy hős, akkor győzze le Narát és Nárájanát, akik éppen akkoriban jógát gyakoroltak a Gandhamádana hegyen. Dambhódbhava nagyon elcsodálkozott, amikor nem harcosokkal találkozott, csak két, éhségtől és szomjúságtól alaposan lesoványodott, hidegtől, széltől, forró napsütéstől gyötört jógival találkozott, akik egy sziklabarlangban éltek. Ostobaságában még így is harcolni akart velük, mire Nara leszakított egy fűszálat, és így szólt: – Ha már annyira harcolni akarsz, te ksatrija, akkor gyere és harcolj! – Úgy legyen, – mondta a király – harcolj te ezzel a fűszállal, győzz le engem és a katonáimat.
Föl is kapta az íját, és nyílzáport zúdított Narára. Nara azonban ezzel az egyetlen fűszállal megállította a levegőben a nyílvesszőket, majd ugyanazzal a fűszállal kiszúrta az összes katona szemét, levágta a fülüket és az orrukat. Dambhódbhava rémülten könyörgött bocsánatért, belátta, hogy milyen nagy hibát követett el, és attól kezdve igazságosan uralkodott. (Mbh 5.96)
*
Egy Svetaki nevű király azért fogott a jóga gyakorlásába, mert volt egy nagyon különleges kívánsága: azt akarta, hogy a következő áldozati ceremóniáját maga Siva vezesse. Elment a Kailásza hegyre, és szilárd fogadalmat tett: addig gyakorolja a jógát, amíg Siva meg nem ígéri, hogy teljesíti a kívánságát.
Ez a király sok-sok évet töltött a Kailásza lejtőjén. Néha semmit sem evett, néha csak gyökereket és gyümölcsöt, de azt is csak a hónap tizenkettedik vagy tizenhatodik napján. Hosszú ideig mozdulatlanul állt, mint egy fatörzs. Éveket töltött el mozdulatlanul, fölemelt karokkal, és semmi más gondolat nem volt az elméjében, mint a száz évre tervezett nagy áldozat. Siva meg is jelent előtte a jóga ura alakjában, hamuval fehérre mázolva, kezében háromágú szigonnyal, hajában a holdsarlóval, és ezt mondta: – Kedves királyom, én már nagyon sok felajánlást elfogadtam, de én magam még soha nem vezettem áldozatot. Nem is vagyok biztos benne, hogy mindent meg tudok csinálni, pontosan az előírások szerint. Kérd meg Durvászát, akiben az én isteni energiám egy része öltött testet. Nagyon aszkéta, és sokkal jobban ért az áldozatok vezetéséhez, mint én magam. – Durvásza aztán le is vezette Svetaki áldozatát, aki már azzal is elégedett volt, hogy személyesen beszélhetett a jóga urával.
Említsünk meg még egy furcsa szerzetet. Mankanaka egy régebbi világkorszakban gyakorolta a jógát. Szerény és alázatos volt, mindig azt gondolta, hogy még nagyon messze van az önmegvalósítástól. Egy idő után azonban így beszélt: – Milyen jó, hogy én ilyen szerény és alázatos vagyok. Bizony, kevesen vannak a világban, akik ilyen szerények és alázatosak.
Ebben a pillanatban megvágta az ujját egy éles fűszállal. Talán nem volt véletlen, hogy ez a baleset éppen ebben a pillanatban történt; Mankanaka azonban már nagyon előrehaladt a jóga útján, ezért a sebből nem vér folyt, hanem valamilyen jó illatú és tiszta növényi nedv. Amikor Mankanaka meglátta, annyira megörült, hogy táncolni kezdett. Az univerzum lakóit lenyűgözte az a hatalmas energia, amelyet Mankanaka a jóga kitartó gyakorlásával felhalmozott. Így aztán mindenki vele táncolt, még a kövek is. Az univerzumban megállt az élet, senki sem teljesítette a kötelességét, mindenki csak táncolt.
Siva megjelent, és megkérdezte: – Miért táncolsz, kedves Mankanaka? Miért vagy ennyire boldog? A jógi így válaszolt: – véletlenül megvágtam a kezemet egy szál fűvel. Nem látod, hogy növényi nedv folyik a sebből?
Egyáltalán nem vagyok meglepve, – mondta mosolyogva Siva, majd a hüvelykujja körmével egy kis sebet ejtett a mutatóujja hegyén. A sebből pedig nem vér folyt, hanem hamu, olyan fehér, mint a hó.
Mankanaka elszégyelte magát, bocsánatot kért, és megígérte, hogy többé nem táncol ilyen eszeveszetten.
*
Kevesen tudják, hogy Buddha sem pusztán a saját erejéből vagy akaratából érte el a megvilágosulást, hanem hosszú ideig gyakorolta a jógát egy Uddaka Rámaputta nevű jógamester vezetésével. Biztos, hogy megszerezte a misztikus erőket, hiszen azt írják róla, hogy hosszú ideig lélegzés nélkül élt, a teste emberfeletti forróságot árasztott, tűzforró verítéke jéggé fagyott a földön, a koponyájából lángnyelvek csaptak ki. Buddhának azonban nem az volt a célja, hogy a sziddhiket élvezze, hanem hogy a tanítványait elvezesse a megvilágosuláshoz.
Hallgassuk meg befejezésük Szarodzsiní Najadu, egy indiai költőnő versét, aki Gandhi körébe tartozott:
Szarodzsiní Najadu: A lótuszon ülő Buddhához
(India, 1879-1949)
Buddha, ki ülsz a lótusztrónon,
Hunyt szemekkel, összekulcsolt kézzel,
Milyen révületben jársz te,
Mit senki fel nem érhet ésszel?
Mily csoda, távoli béke, ha nem
Szennyezi azt be az emberi szem?
Örökre fúj a változás szele,
És soha nem tesz lezáró pontot,
A holnap újabb bánata
Félretolja a tegnapi gondot.
Álomra álom, viszályra viszály,
Szőttesed szétfejti végül a halál.
Addig is csak a kínos munkát,
És az elárult titkot mérik,
Minden kudarc egy újabb tanulság,
Késik a rózsa, gyümölcs be nem érik.
Békét csakis a Buddha nyert,
Ki lótusztrónon ült s figyelt.
Hasztalan minden próbálkozásod,
Nem fog beteljesülni a vágyad,
És mire tisztább csúcsra érnél,
Már hited elvész, fárad a lábad.
Mégse lesz boldog a lélek itt soha,
Mert ez a bolygó nem az otthona.
A vég csak sejtés, távoli,
És hívogatva nyújt kezet,
Összes halandó pillanatunk
A végtelen felé vezet.
Hogy fogjuk végigjárni a pályát,
És hogyan érjük le lótusztrónod
Nirvánáját?