Micsoda madár!
A mesebeli madárról azt mondja a nóta, kék a lába, zöld a szárnya – micsoda madár! Vannak még különösebb tollasok is, akik nem is e földi világ lakói, legfeljebb néha tesznek itt egy röpke látogatást.
Griff
Ilyen különös madár a griff, akit nálunk mindenki ismer, ha máshonnan nem is, de legalább a meséből. Pontosan tudjuk, hogy milyen… illetve nem tudjuk, csak gondoljuk, olyan, mint a sas vagy a keselyű, esetleg két feje van; az osztrák birodalmi sast gúnyolták néha griffmadárnak.
Madár-e a griff? A középkori herefordi térképen, amelyet 1276-1283 között készített Richard de Haldingham, a Cornus Fluviustól, vagyis a Don folyótól északra „griffeket” rajzoltak, akik lovas nomádok, csak éppen emberbőrből készítik a ruháikat és a lovaik nyergét. A földművelést nem ismerik, vadászatból élnek. Aethicus szerint olyan buták, „mint a strucc és a skorpió.” Világos, hogy a művelt római mélyen lenézte a „barbárokat.”
Menjünk vissza néhány száz évet. Hérodotosz azt írja, szárnyas szörnyetegek, a szkíták országán túl élnek, és állandó harcban állnak az egyszemű arimaszposzokkal, akik el akarják rabolni a kincseiket. Az arimaszposzok még arról is nevezetesek, hogy „a hajat mind az asszonyok, mind a férfiak gyalázatos dolognak tartották.” Így tudta Plinius. A griffbirodalom központja a Rhipai hegység, talán az Ural, talán a világhegység, amelyet a Rgvéda Ripa-nak nevez. Itt a griffeknek sasfejük és szárnyuk, de oroszlántestük van. Aiszkhülosz csak azt tudja róluk, hogy nagyon hosszú az orruk. Ezt írja a Leláncolt Prometheuszban:
A megnyúlt orrú griffeket kerüld ki, Zeusz
dühös kutyáit, és az egyszemű lovas
arimaszposzok hadát; az alvilági rév
mellett, aranypatak körül tanyáznak ők.
A „megnyúlt orr” talán a sas vagy a keselyű csőre. Plinius (X,70) azonban úgy tudja, hogy a griffeknek kampós csőrük és hosszú fülük van.
A griff az Isteni Komédiába is bedugta a hosszú orrát (vagy a fülét). Dante (1265-1321) írja a Purgatórium XXIX. Énekében, hogy a győzelmi szekeret egy félig sas, félig oroszlán griff húzza, sasrésze arany, oroszlánrésze fehér és piros. Néhány tudós rájött, hogy ez csak Krisztus isteni és emberi természetét jelentheti; esetleg a pápát, aki egyszerre pap és király.
Sir John Mandeville a 17. században úgy tudta, hogy kizárólag Baktriában élnek, elejük sas, de nyolcszor nagyobb ennél a madárnál, a hátuljuk oroszlán, de százszor erősebb, mint az állatok királya. Könnyűszerrel fölkap egy lovat a lovasával, vagy egy pár ökröt az ekével együtt. Még a karma is akkora, mint egy-egy ökörszarv. Sajnos nem mondja meg, hogy ezek oroszlánkarmok-e, vagy saskarmok.
A griff tehát lovas nomádember, oroszlánsas-csodalény, igásállat vagy kétfejű sas, esetleg mindezek együtt.
Holló
Ritka, mint a fehér holló, van egy ilyen mondás. Ez persze csak mostanság van így, hajdanában a holló fehér volt. Nagy szerencsétlenségnek tartja feketeségét, mossa is a fiát minden Nagypénteken, de csak nem akar visszafehéredni a tolla. Ami egyébként jó is, mondják a középkori állatszakértők, mert a fiait csak akkor ismeri fel, ha már kibújtak a fekete tollaik. Még így is állandóan gondban van, hogy tényleg a saját hollófiai ülnek-e a fészekben, és a legcsekélyebb kétség esetén felhagy az etetéssel. Nem is nevel föl egynél több fiókát, mondják, és hivatkoznak a Bibliára, amely szintén nem sokat tart a hollók anyai szeretetéről. Rabenmutter, hollóanya, mondják a németek a gonosz anyáról, mostoháról.
Persze a szegény hollót nagy trauma érte, amikor feketévé változtatták – miért is? Mert egyszer rossz hírt vitt Athénének, aki még azt is megtiltotta, hogy az Akropolisz közelébe repüljön. De mondják ezt Apollónról is, aki rögtön feketévé változtatta a hollót, mert az beszámolt neki Korónisz királylány hűtlenségéről. Hogy is van ez? Hiszen Korónisz a holló görög neve. Apollón általában nem volt szerencsés a szerelemben, de azért még nem kellett volna egy hollóval kikezdeni.
Volt egy másik királylány is, aki Poszeidon elől menekült, és Athéné azért változtatta hollóvá, hogy megszabaduljon az üldözőjétől. Fehér vagy fekete hollóvá? Talán inkább fehérré, mert több római és kelta legendában menekülnek fehér hollólányok erőszakos udvarlóik elől, pl. Walesben Branwen.
A holló nagyon okos madár, biztosan ezért választotta Noé arra, hogy az özönvíz után szárazföldet keressen:
„És kibocsátá a hollót, és az elrepült, meg visszaszállt, míg a vizek a földről felszáradának.” (Gen.8.7)
A germán népek főistene, Odin két hollót küldözget a földre, hogy kikémleljék, mit csinálnak az emberek. Hugin a gondolat, Munin az emlékezet; Odin vállára ülnek, és belesuttogják a fülébe, hogy mi történt a földön.
Az Egyesült Államok Csendes-óceáni, északnyugati partvidékén úgy tudják az indiánok, hogy a holló teremtette a világot. Következik a kwakiutl törzs egyik teremtésmítosza: Kezdetben nem volt semmi, csak a víz. A holló ide-oda repkedett, de nem tudott leülni, mert nem volt sem föld, sem fák. Elhatározta, hogy megteremti a világot. Kis kavicsokat dobált a vízbe (ugyan honnan vette, ha nem volt semmi?), és mindegyikből egy sziget lett. Miután kipihente magát a szigeteken, megteremtette a fákat, füveket, halakat, madarakat, mindenféle állatot, végül férfit és nőt formált agyagból.
Számos holló megtanult beszélni, vagy csak egy szót mondogatott, mint a világirodalom leghíresebb hollója, Poe versében. Jövendőt is mondtak, és beleavatkoztak a történelmi eseményekbe. Egy holló leveleket vitt és hozott, valamelyik egyiptomi fáraó szolgálatában, akit Aelianus nem nevez meg, csak megjegyzi nagy elismeréssel, milyen szép temetést rendeztek neki, amikor meghalt. Ezt el is hihetjük, mert az egyiptomiak mindenféle állatot szívesen mumifikáltak. Azt is tudja Aelianus a hollókról, igaz, csak a líbiai illetőségűekről, hogy amikor nem érik el csőrükkel az edényben maradt kevéske vizet, kavicsokat dobálnak bele, míg a víz szintje meg nem emelkedik; ha pedig teknőst akarnak enni, fölviszik a magasba, és leejtik egy kőre, hogy a páncélja összetörjön.
A mi híres hollónk Szilágyi Erzsébet levelét vitte Prágába, amiben nem lehet kételkedni, hiszen Arany János is megírta. De nemcsak Mátyást nevezték Corvinusnak, hanem Valeriust is, aki párviadalt vívott egy gall harcossal, de csak azért tudta legyőzni, mert egy holló állandóan a gall feje körül röpködött, és ki akarta csipkedni a szemeit.
Mint tudjuk, holló a hollónak nem vájja ki a szemét, ez persze gallokra nem vonatkozik.
A vidéki birtokára menekült Cicerot hollók figyelmeztették, hogy jönnek érte a pandúrok. Illés prófétának eledelt vittek:
„És a patakból lesz néked italod; a hollóknak pedig megparancsoltam, hogy tápláljanak téged ott…
És a hollók hoztak néki kenyeret és húst reggel és este, és a patakból ivott.” (I. Kir. 17.4,6)
Holló etette Remete Szent Pált is, és amikor Szent Antal meglátogatta, a holló kétszer annyi kenyeret hozott (Legenda Aurea).
A holló szereti az emberek társaságát, ragaszkodik a gazdájához. Lehet, hogy ezért tért vissza Noéhoz, ha talált is szárazföldet. Az emberek nem hálálták meg a holló ragaszkodását, és akit le nem lőttek, az a rovarmérgekbe pusztult bele.
Strucc
A struccmadarak egyik fajtája kizárólag az Ószövetségben tanyázik, és úgy nevezik, a jajgatás leánya. Természeti ritkaság azért is, mert kakas nélkül szaporodik. Az Ószövetség lapjain jajgató struccok mind leányok, vagyis nőstények.
Jób könyvében (39.16-21) olvassuk:
„Vígan leng a struccmadár szárnya: vajjon az eszterág szárnya és tollazata-é az?
Hiszen a földön hagyja tojásait és a porral költeti ki.
És elfeledi, hogy a láb eltiporhatja, és a mezei vad eltaposhatja azokat.
Fiaival oly keményen bánik, mintha nem is övéi volnának; ha fáradsága kárba vész, nem bánja;
Mert Isten a bölcsességet elfeledtette vele, értelmet pedig nem adott néki.
De hogyha néki ereszkedik, kineveti a lovat és lovagját.”
Mennyi értelmet kapott a strucc? Azt mondják, hogy nagyobb a szeme, mint az agyveleje. Ez pedig nem sok.
Miskolczi Gáspár is ezt írja (Egy jeles Vad-kert, 1702 Lőcse): „Az ő tojásit soha nem üli. Ez pedig Istennek gondviselése által lött, mert az ő testének nehéz és súlyos vólta miatt azokat mind öszve rontaná. Minekokáért az Arábiai nagy pusztaságon a fövenybe valami vermetskét ás, abba tojik, és fellyül osztán fövennyel béfedi, s dolgára megyen, és azoknak melengetésére és látogatására soha többé vissza nem tér.”
A sivatagban nem föveny van, hanem por, de a porban sem hagyja a tojásait a strucc; a kakas és a tojó egymást váltják a költésben, és csak a legnagyobb hőségben keresnek árnyékot. Ilyenkor tényleg befedik homokkal. A kotló strucc egészen lelapul, alig lehet észrevenni, talán ezért hitték, hogy nem törődik a tojásaival. Por volt bőségesen, bár a Közel-Kelet a bibliai időkben nem volt olyan sivatagos, mint manapság. A strucc azonban a pusztában él, ezért az elhagyatott, kietlen tájak és a szegénység jelképe lett:
„Hanem vadak tanyáznak ott, és baglyok töltik be házaikat, és struccok laknak ott.” (Ézsaiás 13,21).
Michael Drayton (15. század) írja, egy merész inverzióval:
Jajgat Phyllis, mint a magányos pusztaságban
Strucc, akit enni porra ítéltek.
Mikeás prófétánál pedig ezt találjuk (1.8):
„E miatt kesergek és jajgatok; ruhátlan és mezítelen járok. Üvöltök, mint a sakálok, és sikongok, mint a struccmadarak.”
A jajgatás leányai felnőtt korukra szinte megnémulnak. Csak a fióka jajgat, ha valami nagy veszélyben elszakadt a szüleitől. Akik aztán a hang után többnyire rá is találnak.
Diodorus Siculus írta le először, hogy a strucc a fejét a porba dugja, és azt hiszi, hogy a teste sem látszik. Ezt még ma is sokszor megismétlik, amikor a struccpolitikáról beszélnek, de a valóság az, hogy veszély idején nem akar elbújni, hanem gyorsan menekül. Rövidtávon tartja az iramot a lóval, hosszú távon azonban a paripa utoléri. De az is igaz, hogy a bibliai időkben a lovak kisebb termetűek voltak, mint ma, és nem futottak olyan gyorsan.
Madár-e a strucc? Ez a kérdés fölmerült már a griffeknél is. Miskolczi Gáspár egy régi mondára hivatkozva dönti el a kérdést:
„Egykor harcban álltak a földi állatok (emlősök) és az égi állatok (madarak). Mindkét fél meg akarta nyerni, a maga oldalára állítani a struccot. A strucc azonban annak a résznek ígérte segítségét, mely győzedelmes lészen. Így aztán a strucc nem egészen madár, nem egészen emlős. A két hadban álló fél azonban közös erővel megfogta a struccot, és megcsonkították. Így azután a strucc nem egészen madár, nem egészen emlős.”
És ez a bölcs tanítás jó is volt Magyarországon, még a 18. században is.
Csátaka és csakóra
A strucc, mint emlősállat után beszéljünk két olyan madárról, akik India szankszkrit nyelvű költészetében élnek. Sajnos a külsejükről nem tudunk meg semmit. Lényeg az, hogy a csátaka kizárólag esővel táplálkozik; az esős évszak közeledtét ujjongó kiáltásokkal üdvözli, és nagyon igyekszik, hogy jóllakjon, mert aztán hónapokig nem jut élelemhez. Sokkal jobb helyzetben van a csakóra madár, akinek egyedüli tápláléka a holdfény. A csátaka az esőfelhőket, a csakóra a hold feljöttét lesi, gyöngyöket hány, amiket aztán a holdnektár cseppjeinek néz, és mellékesen mindketten számtalan hasonlatot szolgáltatnak a költőknek.
16-17. századi indiai költők műveiből válogattam néhány verssort:
Bámultak, mint ahogy csátaka nézi a monszunfelhőt,
mint a csakóra a holdat, vagy mint a lótuszvirágok
bővízű tóban…
(Gopál-csampu)
Fussunk el innen, ha Krsna-csakórát látjuk,
nézi a Holdfüzérest (Csandravali), mint teliholdat.
(Uddzsvala-nilamani)
Sűrű volt a liget, sok inda benőtte,
egy holdsugár hatolt be, visszaverődve
egy csakóra-madárról.
(Uddzsvala-nilamani)
Mint a csakóra a holdnál vesz menedéket,
én menedéket Nálad veszek.
(Uddzsvala-nilamani)
Nyugtalan szemeid csakóra-madárkák,
szüntelen isszák a nektárhold ragyogását
Krsna szeméből, mégsem oltja a szomjuk.
(Uddzsvala-nilamani)
Itták Krsna szavát, mint a csakóra-madárka a holdat.
(Prema-szamputa)
Szép szemük csakorái egymás arcán
nektári holdfényt kóstolgattak.
(Ksanada-gitá)
Góvinda dásza olyan lett, mint a csakóra-madár,
boldogsága, ha ízleli nektár-kedvtelésük
holdragyogása egy sugarát.
(Ksanada-gitá)
Szomjas csátaka várja a monszunfelhőt,
és a csakóra a hold ezüst ragyogását,
gyenge virág egy fánál vesz menedéket.
Felleg, fa, hold jön, csak engem nem hagy nyugodni
Rejtély, melyre megoldást nem tudok én.
(Ksanada-gitá)
Holdfényt szív a csakóra, vagy elpusztul.
Krsna nélkül én se tudok már élni.
(Ksanada-gitá)
Két szemük, mint a holdfényt ízlelgető csakóra-madárkák,
vagy mint a lótuszvirágok mézét rabló, éjszínű méhek.
(Ksanada-gitá)
Krsna és Rádhá holdtól bűvölt két csakóra-madár,
ott mosolyognak a lótuszvirágok kék seregében.
(Ksanada-gitá)
Nektári holdfényt szürcsöl, mint a csakóra.
(Ksanada-gitá)
Éjjel a hold nektárját issza csakóra,
nektárt ízlelgetsz Te, mit gópi barátnőm
záporoz Rád kegyesen.
(Ksanada-gitá)
Arcod a hold, szemeimnek két csakorája
kóstolgatja a nektárt ajkaidon.
(Ksanada-gitá)
Rok
A Rok vagy Rúk madár az 1001 éjszaka meséiben született, és feltehetőleg a 18. században halt ki Madagaszkár szigetén, ami igazán szép teljesítmény egy madártól. Ha ugyan az Aepyornis maximus azonos vele. Volna azért egy-két különbség is.
Madagaszkáron még a 19. században is találtak óriási tojáshéjakat, amelyekben vizet tartottak. Az óriásmadárnak azonban már csak a csontjai kerültek elő. Ezek a tojások nagyobbak voltak, mint a struccé, Szindbád azonban akkorát látott, hogy fehér templomkupolának nézte. Szindbád rúk-madara fölkap egy elefántot a karmaival, a madagaszkári ősmadár erre nem lett volna képes. Szárnyai nem is bírták el a testét. Megátalkodott tudósok állítják, hogy 5-8 kilónál még a legnagyobb keselyű se röptet többet. Szindbád rúk-madarai nagy sziklákat dobáltak a hajójuk után, amelyet sikeresen el is süllyesztettek. Az Aepyornis elmebeli képességeiről és bosszúálló szenvedélyéről nem tudunk semmit.
Vannak persze közös vonásaik is, pl. kígyókat esznek. A nagy madarak és a kígyók ellenségeskedését először az indiai Rgvéda írta le (Szauparna). Sokan értelmezik a fény és a sötétség, a szellem és az anyag harcának. De az is tény, hogy a sas, a keselyű meg a rúk ott falják fel a kígyót, ahol ráakadnak.
Rúk-madarak Tatárországban is éltek, mondja Marco Polo. Hasonlítanak a sashoz, csakhogy roppant nagyok. Csak a nyarat töltik a kán országában, télen elrepülnek délre. Hogy hová? Arábiába és Madagaszkárra, ez csak természetes. Marco Polo is úgy tudja, hogy elbírják az elefántot. Jó lesz vigyázni, mert a kalandos életű velencei sok furcsaságot írt, amiről utólag kiderült, hogy szó szerint igaz.
Fra Mauro 1495-ös térképén Afrika déli részére rajzolta fel a rúk-madarakat. Ő is úgy tudja, az a fő dolguk, hogy elefántokat szállítanak a karmaikban.
Sas
Furcsa sasokat tart számon a hagyomány, a folklór és az irodalom. Közös vonásuk leginkább az, hogy mindegyiket sasnak nevezik.
Jób könyvében (39.30-33) olvassuk:
„A te rendelésedre száll-é fent a sas, és rakja-é fészkét a magasban?
A kősziklán lakik és tanyázik, a sziklák párkányain és bérctetőkön.
Onnét kémlel ennivaló után, messzire ellátnak szemei.
Fiai vért szívnak, és ahol dög van, mindjárt ott terem.”
Ez a leírás részben a sasra illik, részben a keselyűre. A magyar bibliafordítás meg is alkotta a saskeselyűt, aki amúgy a szabad természetben nem létezik. Aki pedig vért szív, az valószínűleg nem madár, hanem vámpír.
A sumer sasnak (Imdugud) oroszlánteste van és két feje. Ningirszu isten házának építési énekében (Kr.e. 2200 körül) olvassuk, hogy Gudea király álmában látott egy istennőt, aki
Karjai szerint az Anzú sas,
Jobbján, balján oroszlán lapul.
Az akkádok is jól ismerik a „fehér” Anzú sast, „aki a suttogást is megérti”. Egy kiseposz elmondja, hogy egyszer meg akarta szerezni magának a hatalmat, és elrabolta Enlil isten őrizetlenül maradt sorstábláit (tup szimáti, a hatalom jelvényei):
Lecsapott lesből, lecsapott orvul,
S felhői közé ragadta őket.
A sas visszavonult a keleti hegyekbe a sorstáblákkal, és senki nem merte őt megtámadni Mardukon kívül. Az eposz később előkerült töredéke azonban azt mondja, hogy nagy barátságba keveredett Mardukkal. Éppen úgy, mint az indiai Garuda, aki elrabolta Indrától a szómát, de aztán igen nagy barátok lettek. Talán az Indus-Szaraszvati kultúra vidékét kell érteni „a keleti hegyek” alatt, amelyet a sumerek Melucchának, Molucchának neveztek. Pontosan ugyanígy nevezték az indiaiak is Mezopotámiát. Ma is sok szó esik a mleccshákról. Kik azok a mleccshák? Mindenki más, kivéve minket.
Szent Szervác tongereni püspököt a nap hevétől védelmezte meg a kiterjesztett szárnyú sas (4. század, Maastricht).
Szent Medárd egy Nectardus nevű frank nemes fia volt, noyoni püspök a 6. században. Egyszer nagy viharba került, de egy sas kiterjesztette fölötte a szárnyait. Egyetlen csepp eső sem érte a püspököt. A walesi sasok viszont azzal foglalkoznak, hogy szélviharokat keltenek a Snowdon csúcsán.
Miskolczi Gáspár sok érdekes dolgot írt a sasról a 18. század elején. Például azt, hogy ez a madár nagyon ravasz, port és homokot visz föl a levegőbe a szárnyain, aztán beleszórja a szarvas szemébe, hogy ne lássa a menekülés útját. Ha kagylót talál, felrepül vele a magasba, és leejti egy kőre; ha aztán összetört, kényelmesen meg tudja enni. Rezzenéstelenül néz a napba, ha pedig valamelyik fiókája pislog, fattyúnak véli, és kilöki a fészekből. Élete végén a csőre olyan horgas lesz, hogy nem tud enni, így aztán éhen is halna, de mindig megfiatalodik. Karmaival szétszaggatja és megöli a sárkányokat. A szaglása nagyon rossz, de éles szemeivel már messziről észreveszi a prédát. Sereges megjelenésük azt jelenti, hogy pestisjárvány lesz. Élő állatot nem öl meg, hanem megelégszik a döggel. Itt Miskolczi uram önmagával keveredik ellentmondásba, hacsak nem csupa döglött sárkányt szaggat szét ez a királyi madár.
Ez a nagy madár sok költő fantáziáját megmozgatta. Alfred Lord Tennyson írja (1809-1892, A sas):
Bércre tapadva görbült karmával
Vár egy azúrragyogású, távol vidéken,
Napközel, vad feje fényben, árnya ében.
Lenn viharoktól szabdalt tenger.
Bűvöli sziklafalának égmagasából,
Majd lecsap, mint a villám – iszonyú, bátor!
Az angol költő összetévesztette a szirti sast a halászó sassal. Gottfried Keller, svájci-német költő egy olyan mondát dolgoz fel az Aroleidben, amelyet szinte minden európai nép ismer: kisgyermeket rabol a sas:
A gyermek sír, egy szárny suhog,
és megmoccan a fej,
majd egyre följebb száll vele –
a sas rabolta el.
Így járt a szép fiatal Ganümédész is. Szerencséjére az őt elrabló sas maga Zeusz volt; így a fiút nem egy ragadozó madár zúzája várta, hanem egy jövedelmező pohárnoki állás az Olümposzon.
Egy másik sas csak a szép Rhodopé papucsát rabolta el. Egyiptomba vitte, és odatette a fáraó ölébe. A fáraó nem is nyugodott addig, amíg meg nem találta, és feleségül nem vette a papucs tulajdonosát. Rhodopé aztán nagy karriert csinált Hamupipőke néven.
A sas nemcsak gyermekrabló lehet, hanem pl. archeológus. Napsütötte Hellaszban észrevették egyszer, hogy a sas gödröt váj a karmaival, és mintha elő akarna hozni valamit a földből. Jobban utánanéztek, hát ott volt a lelet: egy kőkoporsó, benne Thészeusz holtteste, meg a bronz lándzsái.
A sas királyt is választ. Ökrösszekéren utazott egy Gordiosz nevű paraszt, aki nemcsak a gordiusi csomóról híresült el, hanem arról is, hogy a szekerére leszállt egy királyi sas. Meg is választották a parasztot Frígia királyának. Az etruszk Tarquinius Priscusnak is egy sas jósolta meg, hogy Róma királya lesz, Nagy Sándornak pedig azt jövendölte, hogy le fogja győzni Dareioszt.
A sasok szívesen szerelmeskednek földi lányokkal. Tudta ezt Zeusz, aki bika képében rabolta el Európát, de aztán sasként tette a magáévá. Európa annyira megszokta maga körül a vadállatokat, hogy legfeljebb utólag tiltakozik egy-egy különösen vérengző király- vagy politikus-vadállat ellen.
A perzsák szent könyve, a Zend-Aveszta (Jaszt XIV) szerint a Szaéna nevű sasmadárnak nagyon sok feladata van:
Mazda szólt: Szaéna-madár
Azért szállt a földre le,
Hogy a pokolba taszítsa,
Kinek ott van a helye.
Hangos szavú, fényes tollú,
És ha szárnyat bontogat,
Szélsebesen száll előre,
Gyorsabb, mint a gondolat.
Megvédi a benne bízót,
Messze űzi a gonoszt,
Ennek áldást, annak pedig
Büntetéseket kioszt.
Ember-testet nem kap újra,
Aki őt nem tiszteli,
És a csontját, vagy a szárnyát
Vakmerően eltöri.
Fény és dicsőség forrása
Szaéna, a szent madár,
Hódoljatok meg az Úrnak,
Ki a földön is király.
Fariduddin Attar, nagy szúfi mester és költő, a 13. században élt Perzsiában, Nisápur mellett. Írt egy nagyon misztikus, szimbolikus könyvet, az a címe, A madarak parlamentje (Mantiq ut-Tair). Úgy kezdődik, hogy a búbos banka összehív 30 madarat, és azt javasolja, keressék meg a királyukat, akinek a neve Szímurgh, és a Káf hegyén lakik. Ezt könnyű felismerni, mert csupa smaragdból van. A madarak először nagyon fellelkesülnek, hogy lesz egy királyuk, aztán mindegyik talál valami kifogást, hogy miért nem akar részt venni a keresésben. Nagy nehezen mégis elindulnak. Hét völgyön kell áthaladni, mindegyik tele van veszélyekkel, és mindegyikben le kell mondani valamiről. A csalogány többször is vissza akar fordulni, de rábeszélik, hogy maradjon. Végül eljutnak Szímurgh-hoz, akinek a neve is azt jelenti, 30 madár. A keresők eljutottak önmagukhoz, és ugyanakkor megismerték Istent. Mert nem kétséges, hogy A madarak parlamentje az Istenkeresés allegóriája.
Nemcsak Isten képmása vagy jelképe a sas, hanem a János nevű evangélistáé is.
A keresztény hagyomány szerint az evangéliumok szerzői a „lelkes állatok”, akik Isten trónját, a Merkabát őrzik:
„És az első lelkes állat hasonló vala az oroszlánhoz (Márk), és a második lelkes állat a borjúhoz (Lukács), és a harmadik lelkes állatnak olyan arca vala, mint egy embernek (Máté), és a negyedik lelkes állat hasonló vala a repülő sashoz (János).” (Jel. 4.7)
Persze ugyanezeket az arcokat látta már Ezékiel próféta is a Kébár folyó partján, csak akkor még angyalok vagy űrhajósok voltak. (Ez. 1.10)
A sasok között Garuda a legcsodálatosabb, aki Visnut viszi a hátán. Aranyszínű emberi teste van, fehér sasfeje, és vörös sasszárnya. Ha akarja, végtelenül nagyra megnő, minden ellenségét legyőzi. Még egészen fiatal volt, amikor ellopta a szómát, vagyis a holdat az égből. Megmutatta a kígyóknak, és így megszabadult a fogságukból, aztán visszavitte az égbe az értékes kincset, és életre-halálra szóló barátságot kötött Indrával, a félistenek királyával. A kígyók esküdt ellensége, és kardéra pusztítja őket. De nagy bölcs is, aki elejétől végéig elbeszéli a világ teremtésének történetét, Visnu tulajdonságait, imádatát és szertartásait, felsorolja a királyi nemzetségeket, összefoglalja a Rámájanát, de ért a nyelvtanhoz, a gyógyításhoz és az eszkatológiához is – mindezek benne vannak a Garuda Purána 8000 versében.
Egy vaisnava szent és filozófus, Nimbárka (12. század) azt írja, hogy Garuda nitja-sziddha, örökké felszabadult lélek, de még a koronája, a fülbevalója, egyéb ékszerei is nitja-sziddhák.
Garuda tehát misztikus, transzcendentális lény, ugyanakkor megtartja a sasok természetét, akikről ezt tanítja Nárada (Mbh. Udjóga 51):
„Külön országuk van a kiváló sasoknak, akik kígyókon élnek. Bármilyen messze utazzanak, bármilyen nagy terhet vigyenek magukkal, nem fáradnak el soha. Száz meg száz, ezer meg ezer ilyen nemes madár él most, és egyre többen vannak. Boldogságban és jólétben élnek, mellükön viselik a Srivatsza áldásos jelét, mindegyik nagyon erős. Életmódjuknál fogva ksatriják, de mégsem emberek, hiszen kígyót esznek.”
Egy 7. századi indiai, buddhista színdarabban – Kígyók öröme – Garuda megbánja a bűneit, és az összes megevett kígyót feltámasztja.
Ovidius szintén ismert egy nagyon különleges sast. Ezt írja az Átváltozások-ban:
Mors zsákmánya nem lesz a tiszta lelkületű bölcs,
És ha a hírneve lankad, egy-kettőre megújul,
Mint az elaggott sas, mely tízévente a tűzben
Égeti össze a bőrét, és a tolla csomóit.
Ám ez a tűz nem pusztít, inkább életre éleszt,
Mert a mélyvízű kék tengerbe a sas lezuhanva
Tollait újra növeszti, így lesz friss-fiatallá.
Mondják róla, hogy életében megteszi tízszer,
Így azután száz hosszú évig elélhet,
Százszor is visszatérhet a tűzbe, az életet osztó
Lángsugarakba, százszor, ezerszer újra megújul.
Így kel a bölcs is új életre néha az aljas
Rágalom és a gyalázás forró máglyatüzében,
Lassan az összes ócsárlói megszégyenülnek.
Legalább egy arab tudós is beszámol a tűzben megújuló sasról. Al-Kazvini írja A teremtés csodái-ban, hogy a Szímurgh nevű sas 1700 évig él, akkor máglyát gyújt, elégeti magát, és újraszületik.
Ez azonban mégis inkább a főnix kiváltsága, akiről tengernyi könyvet írtak, tengernyi képet festettek, Kínától Egyiptomig.
Főnix
Kínában a főnix a négy szent állat egyike, a sárkány, az egyszarvú és a teknős társaságában. A neve feng vagy feng huang. A fácánra hasonlít, de sokkal nagyobb, a tollazata színes és ragyogó. Bár vannak hímek és nőstények, a főnix a jin vagy női elvnek felel meg. A földön a madarak királya, de többnyire a mennyben szórakoztatja a félisteneket, csodálatos táncával és énekével. Az egyszerű madarak seregestől kísérik, hogy édes énekében gyönyörködjenek, és szolgálják. Arról is híres, hogy egyáltalán semmit sem eszik, még vízre sincs szüksége.
Nagy szerencse, ha valaki főnixet láthat, de ugyanakkor nagy ritkaság is, mert ez a különleges madár csak akkor jön le a földre, ha nincs háborúság, és kizárólag erényes uralkodók kormányoznak. Ezért az erény, hűség, égi kegyelem jelképének tekintették. A régi időkben néha akkor is megjelent, ha szép fuvolaszót hallott, és szívesen csatlakozott a zenészekhez. Sajnos mostanság a főnixnek még az árnyékát sem látni; visszavonult a mennybe, vagy a szent Kun-lun hegységbe, amely valahol nyugaton lebeg, az ég és a föld között.
A kínaiak tiszteletlen ateista filozófusa, Vang Csung azt állítja, a főnix nem születik, hanem a libából alakul át valami édes harmat hatására – vagyis mutáns.
A „nyugati” főnixek őse az egyiptomi bennu-madár, aki a kócsaghoz hasonlít, de ragyogó arany, piros, kék és rózsaszínben pompázik, a madarak ura, akik csak tiszteletteljes távolból merik kísérni. Re madara, és a lakóhelye Heliopolisz (Ánnu vagy Junu) temploma.
Információink az úgynevezett koporsó-szövegekből származnak, a papiruszokból vagy a sírkamrák falára írt szövegekből, amelyeknek az volt a céljuk, hogy biztonságosan vezessék a halottat túlvilági utazásán. Ezekben a szövegekben, összefoglaló és megtévesztő nevükön az Egyiptomi Halottak Könyvében a bennu ezt mondja önmagáról:
„Én vagyok a bennu, aki önmagát nemzi, és tömjént ad Ozirisznak.”
Lehet, hogy ebből a mondatból született meg a klasszikus ókor és a középkor főnix-legendája? Az Egyiptomi Halottak Könyvében azonban a bennu elsősorban nem madár, hanem maga a lélek.
„Bemegyek (az alvilágba), mint a sólyom, kijövök (feltámadok), mint a bennu-madár, Re hajnali csillaga.”
Én vagyok a bennu-madár, aki Heliopoliszban él.”
„Bennu vagyok, Re lelke, a félistenek vezére a Duatban (az alvilágban).”
„Szép, arany sólyom vagyok, fejem olyan, mint a bennu-madáré.”
„Sólyomként szállok a felmérhetetlen egekre,
Bennuként tépem szét a holtak éjszakáját.
Más helyeken a világ egyik mozgatójának mondja magát, aki állandóan kíséri utazásain a napot, talán mint a hajnalcsillag (Vénusz). Finoman sejteti, hogy még Re-t is a hatalmában tartja:
Én, a heliopoliszi bennu,
Tudom hatalmas istenének titkos nevét.
A mágikus gondolkodásban a titkos név ismerete egyenlő a hatalommal. Talán ezt a nevet közölték a jelöltekkel az avatás során, mert Heliopolisz a Re-misztériumok egyik központja is volt.
Hérodotosz hozott először hírt (Kr.e. 430 körül) a bennuról, most már főnixről. Ezt írja (II,73):
„Van még egy másik szent madár, melynek főnix a neve. Én nem láttam, csak képben; mert ritkán jön hozzájuk, akkor is csak az esetben, ha atyja meghalt. Ha hasonlít a képhez, nagysága és alakja ilyen: szárnyának tollai részben aranyosak, részben vörösek; alakjára és nagyságára leginkább a sashoz hasonlít. E madár, miképp ők állítják, de én nem hiszem, következőképp cselekszik: Arábiából jő Héliosz templomába, és myrrhába takarva hozza el atyját, hogy Héliosz templomában eltemesse; hozza pedig így: Először myrrhából oly nagy tojást készít, amekkorát csak elbírhat; azután gyakorolja magát annak hordásában; mikor pedig már begyakorolta magát, a tojást kivájja, s atyját beleteszi; ahol pedig a tojást kivájta, ott ismét betakarja myrrhával. Ha pedig már benne van az atyja, éppen akkora lesz a súlya, mint eredetileg volt; azután begöngyölgeti, és elviszi Egyiptomba, Héliosz templomába. Ilyen szokása van állításuk szerint ennek a madárnak.” (Geréb József fordítása)
Hérodotosz tehát nem hitt a mirhával azonos fajsúlyú főnixmadár legendájában, a rómaiak azonban kaptak a csodálatos történeten. Manilius azt írta, a madár egy platóni évig él, vagyis amíg a nap, hold és az öt bolygó ismét pontosan ugyanabba a helyzetbe kerülnek. Ezt Plinius is megismétli, és hozzáteszi, hogy nem tojásból, hanem féregből keletkezik. Gúnyolódik az orvosokon, akik a főnix fészkéből és hamvából készült gyógyszereket rendelnek, és azt hirdetik, jó ez minden betegségre. Tacitus azt mondja, a platóni év 12.994 földi évet tesz ki, és hozzáfűzi: „Semmi kétség sem fér e madár létezéséhez, habár néhány tekintetben túlzottak a róla szóló hírek.”
Később meggondolta magát, és elfogadta, hogy a főnix csak 500 évig él, bár egyesek szerint 1461 évenként jelenik meg.
Többen úgy tudták, akkora, mint a sas, ragyogó bíbor, arany és kék tollai vannak, és egyszerre mindig csak egy példány él Arábiában. Miskolczi Gáspár ezt nem hiszi: „Ellenkezik ez a dolog a vízözönnek históriájával is, mellyben Isten mindenféle madarak közzül kettőt kettőt, még pedig egy párt parantsolt vólt a Bárkába bé-vinni; hogy hogy lehetne tehát a Fénix eleitől fogva az egész földön tsak egy?” Ezt a komoly tudományos érvet a rómaiak nem ismerhették. Ovidius megelégedett azzal, hogy a főnix Szicíliában vagy az Elysiumban él, és így verselt róla (Átváltozások, XII):
Él egy madár, ki mindig megújul, önmaga apja,
Főnixnek mondják asszír nyelven. Semmi gyümölcsöt,
Semmi növényt meg nem eszik, csak tömjént, szízonfa nedvét.
Földi élete hosszú, 500 évre kimérve,
Ez ha letelt, egy fészket rak magának a tölgyek
Ágai közt, vagy a szélben lengő pálmák csúcsán.
Kassziafát hoz, nárdust, mirhát, tiszta fahéjat,
S vége az életének lassan az illatos ágyon.
Úgy tudják, hogy a holtból új madár születik meg,
És ez is újabb 500 évet élhet a földön,
Megnövekszik, és ha a szárnya bírja a terhet,
Fölveszi bölcsőjét, mely az apja sírhelye egyben,
Hüperiónnak városába elviszi onnan,
És lerakja a Naptemplomnak szent kapujában.
Ilyenkor Egyiptom egész népe összegyűl Heliopoliszban, és ünnepélyesen fogadják a csodálatos madarat, aki még a fehér hollónál is ritkább.
Claudianus azt írja a 4. században, hogy önmagától származik, és mindig új életre kel a hamvaiból. Lactantius szerint a főnix valahol a távoli keleten él, túl a halálon és az időn, örökzöld erdőségben, kristálytiszta forrásokban fürdik, gyönyörűen énekel, hangjától elmenekülnek a kígyók. Ezer évet tölt el nagy boldogságban, de akkor
tudja, hogy eljött a vég, de biztosítja az élet
Földerülését: mindenféle száraz füvet hoz
Forró hegyekből, fűszerekkel körbeteríti.
Lángol a máglya, és a tüzével újra kikölti.
Ott ül a bágyadt főnix, és a nap fele fordul,
Édes szavakkal zengi imáját, és könyörögve
Kér egy kevés tüzet, hogy gyorsan visszaszerezze
Hajdani ifjúságát, és vele összes erőit.
Arra jön Phoebus, teljes díszben, fénysugarakkal,
És meg is áll fölötte, kínját hogy lecsitítsa.
Meg-megrázza arany fején a fürtjeit, és egy
Lángsugarat leküld, hogy az élő tűzzel eméssze
Készséges madarunkat, mert hiszen épp ez a vágya,
Égni akar, hogy újra éljen, és a halálban
Büszke, egykori boldogságát újra reméli.
Lángra kap fű meg fűszer a mennyei fénysugaraktól,
Porrá ég az elaggott főnix. Ámulatában
Torpan a holdkocsi, és megrendül az északi pólus,
Állva maradnak a gyorsan járó égi planéták,
Míg a halott, öreg madárból új, fiatal lesz.
Sokan írtak a főnixről, Plutarchostól Senecáig, Aelianustól Martialisig, de vannak arab és perzsa legendák is. Fontos kérdést kellett eldönteni: vajon a főnix elhamvad a tűzben, és a porából új születik, vagy mindig ugyanaz a madár születik újra? A második változat volt a népszerűbb, így írnak róla Dante (Pokol XXIV), Shakespeare (VIII. Henrik, V.4), Pellicer (A főnix és annak természetrajza), Quevedo (Spanyol Parnasszus VI), Milton (A küzdő Sámson, befejezés). Clementinus, Tacitus kortársa írja: „Milyen nagy és csodálatos dolog ez, hogy a mindenség alkotója még egy madár életével is elénk állítja mindazok feltámadását, kik híven szolgálták őt, és igaz hitben élték le életüket.” A főnix bizonyítja a test feltámadását, mondják Tertullianus, Szent Ambrus és Szent Cirill.
Baruch apokalipszisében (Kr.u. 2. sz.) a főnix állandóan a napot kíséri, „akkora, mint kilenc hegy.” Estére elfárad, „mert ő fogja fel a nap sugarait, az egész nap tüzét és forróságát… ha nem terjesztené ki a szárnyait, egyetlen élőlény sem maradna fenn.”
Egyszer még látták is a főnixet, mégpedig Kr.e. 47-ben, Rómában. Megjelent a középkori térképeken is. Cosmas egy keleti szigetre rajzolja, „túl az óceánon,” és ez a sziget nem más, mint a paradicsom a négy folyóval, amelyeket Eufrátesz, Tigris, Nílus és Gangesz néven ismernek a földön. A herefordi térképen (Richard de Haldingham, 1276-1283) Palesztinát egy tengernyelv választja el Egyiptomból, itt él a főnix. Mások Föníciába tették, hiszen a főnix név máshonnan nem származhat.
A középkori Bestiariumokban még szerepelt a főnix, de már Miskolczi Gáspár sem hitte. Az archetípusok és a szólásmondások azonban sokáig élnek, és éltetik a költészetet. Lukátsi Vilma írja (Új madarak – új évek):
Minden évnek, mint egy-egy főnixnek,
Mikor erőtlen szárnya hull,
Máris gyorsuló csattogással
Támad föl belőle az új!
A kifakult tollak helyett
Új tollak nőnek, színesek,
A régieket szél elfújja,
Emléknek marad néha egy…
A főnix kísért Stefan George versében is (A sziget ura, Szabó Lőrinc fordítása):
Halászok mesélik, hogy messze délen
egy olajos, fűszeres szigeten,
hol drágakő szikrázik a homokban,
volt egy madár, amely a földön állva
csőrével magas törzsek koronáját
szét tudta verni; s ha bíborcsiga-
színű szárnyait nehéz, alacsony
repülésre nyitotta: hát akár
egy sötét felhő, egészen olyan volt.
Stefan George azt írja, bánatában halt meg, amikor egy vitorlás flotta közeledett a szigethez. El sem búcsúzott barátaitól, a delfinektől, akik pedig mind a partra úsztak, hogy hallják édes énekét. De talán mégsem halt meg a főnix, csak eltűnt, és egyszer megint felbukkan Heliopoliszban.
Pelikán
Szép nagy madár a pelikán, régi nevén puplikán, általában 2 m-es szárnyszélességgel. Egyes fajtái tavak, mások kizárólag a tenger partján élnek, mindig seregesen. A legfeltűnőbb azonban ezen a madáron a csőre, amely hosszabb, mint a feje, csőre alatt pedig rózsaszín bőrzacskó fityeg, amelyben szükség esetén 4 kg halat is el tud raktározni. Falánk ugyan, de válogatós, és a halakon kívül legfeljebb néhány rákot fogyaszt el.
Egyiptomban jól ismerték, tudták, hogy óriásira tátja a csőrét, és hogy a fiókáit a bőrzacskóban hozott hallal eteti. Sokan háziállatként tartották, tömték, mint a libát, és megették. Benevenuto de Imola (14, század), Petrarca barátja és Dante kommentátora még úgy tudta, hogy csak Egyiptomban él. Ez nem így van; a világ minden részében előfordulnak különféle fajta pelikánok.
Az irodalmi pelikán azonban olyan kevés kapcsolatban van a valódi madárral, hogy azt kell gondolnunk, egészen más állatfajta.
Kezdjük a Bibliával. Dávid – vagy az ismeretlen zsoltárszerző – így panaszkodik:
„Hasonló lettem a pusztai pelikánhoz; olyanná lettem, mint a bagoly a romokon.” (Zsolt. 102.7)
A pelikán azonban nem pusztai madár, nem él meg víz és halak nélkül.
Shakespeare a Lear királyban Gonerilt és Regant a pelikán leányainak nevezi, vagyis hálátlannak tartja madarunkat, aki a heraldikában a hősies önfeláldozás, a középkorban Jézus, az eucharisztia és az oltári szentség szimbóluma lett, az erények közül pedig a Caritas. Dante egyenesen a mi pelikánunknak nevezi Jézust (Paradicsom, XXV,13).
Aquinoi Tamás írja (13. sz.):
Te jámborság pelikánja, Jézus, Uram, Isten,
Tisztítsa meg drága véred a nagy bűnöst, engem.
John Skelton angol reneszánsz költő (kb. 1460-1429) pedig így versel:
Pelikánok hirdetik:
Fiaink ha megölik,
Felélednek vérünk hullásából.
Szentírásban olvasunk:
Így tett a mi jó Urunk,
Életre kelt újra a halálból.
A pelikán tehát feláldozza magát a fiaiért, legalábbis az irodalomban. Szent Jeromos (4. sz.), aki hol a Szentföldön zarándokolt, hol remete volt a szír sivatagban (és kihúzott egy tüskét az oroszlán mancsából), aztán Rómában görög és latin kéziratokat fordítgatott, szóval a sokoldalú Jeromos azt írja a 102. zsoltár kommentárjában, hogy a kígyók különös előszeretettel támadják meg a fészekben várakozó pelikánfiókákat. Ugyanez áll Leonardo da Vinci bestiáriumában. A pelikán azonban megfürdeti vérében a fiókákat, és így feltámasztja őket. Miskolczi Gáspár (Egy jeles Vad-kert, Lőcse 1701) kiegészíti a fenti bölcsességeket, azt mondja, a kígyó nem egyszerűen halálra marja, hanem a mérges leheletével pusztítja el a fiókákat. Az anyamadár három napig siránkozik, aztán a hegyes csőrével felszakítja a mellét, és a vérével feléleszti őket. Ettől úgy legyengül, hogy el is pusztul, ha a fiai nem hoznak neki ételt. Sajnos az önfeláldozó pelikán mellett akadnak hálátlanok is. Mert nem mindegyik fióka hoz ételt a legyengült anyamadárnak, aki is alighogy megerősödött, ezeket a hálátlan kölyköket szépen kidobálja a fészekből.
Nem egészen világos, hogyan lehet kidobni azt a madarat, aki már vígan el tud repülni élelemért a halastóhoz.
A Physiologus, egy korai keresztény mű, amely a keresztény tanításokat egyiptomi állatmesékkel illusztrálja, két történetet is tud a pelikánról. Az egyikben persze a kígyó a bűnös, ezért a pelikán lehetőleg jó magasra építi a fészkét, és körülveszi sövénnyel. A másik változat szerint, amikor a pelikánfiókák már elég nagyra nőttek, megverik a szüleiket. Az anyamadár mérgében megöli őket, de aztán megbánja. A harmadik napon megnyitja az oldalát, és vérével életre kelti őket.
Mások azt mesélik, hogy a tojó csupa szeretetből addig cirógatja a fiókáit csőrrel és karommal, amíg azok belehalnak. Ekkor nem az anya, hanem az apamadár esik kétségbe, és fölszaggatja a mellét a csőrével.
Mondani se kell, hogy a pelikán nem csinál ilyen ostobaságot. A nemesi címerekben fiait envérével tápláló pelikán legendája talán onnan származik, hogy egyes fajták begyén rozsdavörös folt van.
Bagoly
Sok furcsa madár él még a földön, pl. az észak-amerikai Ozark hegységben, amely kb. 300 mérföld hosszan húzódik Arkansas és Missouri államok határán. A kopaszgörcs egerészölyvnek csak egyetlen, csökevényes szárnya van, ezért csak körben tud repkedni a hegyek körül. Tollának színe aszerint változik, hogy milyen évszak van, és hogy ki nézi. A rezgő madár mindig hátrafelé száll, hogy ne menjen por a szemébe, vagy mert az úti céljánál is jobban érdekli az, hogy hol volt. Hátrafelé repül a kancamadár, és kocka alakú tojásokat tojik, hogy le ne guruljanak a hegyről. A hólábú madár viszont fehér szarvas testen hordja a szárnyait. Most azonban csak a baglyokról beszélünk, akikről a föld minden részében különös dolgokat feltételeznek. Zajtalanul röpködnek éjszaka, lapos arcukból nagy macskaszemek kémlelik a zsákmányt, néha szinte emberi hangon kiáltoznak, szívesen élnek romok között vagy a temetőben, így aztán nem csoda, ha szerencsétlenséget és halálhírt hoznak. Shakespeare írja a Julius Caesar-ban (I.3):
Az éjmadár még délben is
A vásártéren üldögélt,
És húholt, jajgatott…
Az pedig szinte természetes, hogy a Macbeth boszorkányai (IV.1) macskabagoly szárnyat is főznek a szörnyű üstben.
A bagoly Indiában is bajhozó madár. Ulukának, vagyis bagolynak nevezik a Mahábhárata egyik szereplőjét, a csaló kockajátékos Sakuni fiát, akit a nagy csata előestéjén küldenek követségbe a Pándavákhoz. Éppen olyan gonosz és igazságtalan, mint az apja. Az indiai baglyok ős-ellenségei a varjak. A baglyok és varjak háborújának története nagyon korán átkerült a Pancsatantrából a görög meseirodalomba. A buddhista dzsátakák között előfordulnak nagyon régi mesék vagy erkölcsi példázatok is. Az egyik (Uluka-dzsátaka, 270) elmondja, hogy a madarak először a baglyot akarták királyuknak választani, de közbeszólt a varjú: „Nézzétek, hogyan viselkedik már most! Mi lesz, ha felszenteljük királynak, és megharagszik?” A bagoly rögtön megtámadta a varjút, és sokáig üldözte. Közben a többi madár egy arany hattyút választott királynak.
Miért éppen ezt a barátságtalan madarat akarták megválasztani? A korai indiai folklórban a bagoly eredetileg bölcsességet és segítőkészséget jelentett. Egy másik dzsátakában (Teszakuna-dzsátaka, 521) egy bagoly, egy mina és egy papagáj tanítják a királyi kötelességeket. Csak bölcs madár lehet, aki jól kiismeri magát a tudatlanság szinonimájaként használt sötétségben.
A legkorábbi bagoly-ábrázolás nagyon realisztikus, bár egy koporsó belső falára festették az egyiptomi El-Bersában, kb. 4000 évvel ezelőtt. Huhogása már akkor is halált jelentett. A sumer halál-istennő két oldalán baglyok állnak. Halálmadár volt a görögöknél is, akik úgy hitték, a lélek bagoly alakban hagyja el a testet – hasonlóan gondolkodtak a walesi kelták is. A bagoly baljós madár a sémita országokban, Perzsiában egyenesen a halál angyala. Csak Athéné, a bölcsesség szürke szemű istennője kedvelte, és mindenhová magával vitte. Demeter viszont azzal büntette meg Aszkalphoszt, hogy bagollyá változtatta, aki ettől semmivel nem lett bölcsebb.
Görög és latin írók egyaránt baljósnak mondják madarunkat, de még a hangját is. Egyszer megjelent egy bagoly a Capitoliumon. Nagy volt a riadalom, és a helyet gondosan megtisztították vízzel és kénnel, hogy semlegesítsék az ártó hatásokat.
Bagoly formájában repked a lélek Madagaszkáron is, legalább a varázslóké. Egyébként is mindig ott settenkedik a varázslók körül. A régi Kínában a démonoknak áldoztak baglyot, Indiában Dhátar félistennek (JV V.5.12). Nigériában a varázslók bagollyal ölették meg az ellenségeiket. A jorubák még ma sem a nevén nevezik a baglyot, hanem azt mondják: a félelmet keltő madár. Az észak-amerikai odzsibvék a fehér baglyokban láttak gonosz szellemet, akik szerencsére nem merték megtámadni azokat, akik a tollaikat viselték.
Az európai mágiás receptekbe is bekerült a bagoly. Tolla szemmelverés ellen jó, a szíve titkok elárulására kényszerít, a tojása hatékony gyógyszer sok betegség, valamint az alkoholizmus ellen, azonkívül feketére festi az ősz hajat. Albertus Magnus (Die magischen Werke, III.) azt írja, tegyék a bagoly szívét és a jobb lábát az alvó emberre, minden kérdésre válaszolni fog. A kutyák nem ugatják meg azt, aki a hóna alatt bagolyszívet visel. Ha pedig azt akarják, hogy valamennyi madár egy bizonyos fa alatt gyűljön össze, oda kell szögezni a szívét és a szárnyát.
Indiában bagolytollat tettek a gyerek párnája alá, hogy nyugodtan aludjon. Japánban az ainuk fa-baglyokat szögeztek a házaikra, hogy elhárítsák az éhínséget és a járványokat.
A kiterjesztett szárnyakkal fölszegezett bagoly Európában is elhárítja a jégesőt és a villámot. Azt mondják, Angliában még a 19. században is előfordult, hogy baglyot szögeztek a csűr vagy az istálló ajtajára. De bármilyen hasznos is volt a varázslásban, nem szerette senki. Egy normandiai legenda meg is mondja, hogy miért: Egyszer az ökörszem tüzet próbált hozni az égből, és megégette a tollait. Minden madár adott neki egy tollat a sajátjából, csak a kemény szívű bagoly nem.
Ennyit ezekről a furcsa madarakról.