Méz
A méz felfedezése, ezt a címet viseli egy 15. századi olasz festő, Piero di Cosimo képe. Nagyon mozgalmas jelenetet ábrázol. Egy göcsörtös, lombja vesztett fatörzs áll a középpontban, ezen fedezte fel a vadméhek fészkét egy szatír. A méhek rémülten menekülnek. Senki nem fél tőlük, sem a friss füvön ugráló és heverésző szatírok, sem a nimfákkal enyelgő pásztorok. A kép alsó sarkában egy teljesen meztelen hölgy szoptatja a gyerekét. Egy kövér úriember ugyancsak meztelenül terpeszkedik sovány szamarán, és éppen egy koszorút kap a fejére a kalapja helyett. Csak a háttérben emelkedő vár és templom árulkodnak arról, hogy nem a boldog aranykorban vagyunk.
Lehet, hogy az első vadméh-fészkeket véletlenül fedezték fel. Nem tudjuk, hogy ez mikor történt. A mézelő méhek legalább 100 millió éve termelik a mézet, hogy télvíz idején is bőven legyen eleségük, amikor csak a jégvirágok nyílnak. Négy fajtájuk van. A kis és az óriás mézelő méh Délkelet-Ázsiában honos, a keleti Kínában, Koreában és Japánban, a nyugati Európában, Afrikában és a Közel-keleten olyan nagy mennyiségű mézet halmoz fel, hogy jut a medvéknek és az embereknek is.
Európai barlangfestmények tanúsítják, hogy 8-10.000 év óta biztosan ismerjük a mézet. Az úgynevezett Aranybarlangban, a spanyolországi Valencia közelében egy mézet vagy méhviaszt gyűjtő lányt ábrázoltak. Dél-Algériában, a Tassili-fennsíkon egy méhistent véstek a sziklába, Kr.e. kb. 3500 évvel. A méhisten teste tele van gombákkal. Igen, a méh nemcsak azért látogat meg életében kétmillió virágot, hogy nekünk kb. fél kiló édesítőszerünk legyen. Az ember elég hamar rájött arra, hogy a mézből (gombából és sok minden másból mámorító italt lehet készíteni. Minden régi civilizáció ismerte a vízben erjesztett mézet, a méhsört – Izlandtól Kínáig, Afrikától Mexikóig.
Ez is benne van az idilli versekben, amelyek az egyszerű pásztoréletet és a mézédes szerelmet dicsérik. Nicholas Breton (kb. 1554-1625) írja A szenvedélyes pásztor című versében:
Ki boldog itt a föld ölén,
Mint a vidám pásztorlegény?
A selymes pázsiton ki jár,
Ha kedve van, leül, s megáll…
A rókafit lesi, tudom,
Ki leskel ott a szűk lyukon,
És mézet gyűjt amott a méh,
Nyulacska ugrik most felé,
A parton, hol patak csorog,
Mosakszik, mint a macs’ szokott…
A világ legrégebbi szentírásai, az indiai Védák a mézet az istenek egyik ételének nevezik. A négy Véda közül a Jadzsurvéda az, amelyik részletesen felsorolja, mikor mit kell felajánlani az isteneknek. Már felületes olvasásra is feltűnik, hogy a mézet mindig együtt említik a vízzel, pl. folyókkal. A Jadzsurvéda egyik himnusza (III.1.11) ezt írja:
Részesíts minket hullámaid kegyében,
Kedves folyó, Szaraszvati,
Vized tele mézzel, és vajtól csepeg.
Szavitar adjon mézet és vizet (JV I.3.5). Aki gazdagságra vágyik, túrót, mézet, vajat, vizet és pörkölt gabonamagvakat ajánljon fel az isteneknek (JV II.3.2). A felajánlást vagy a tűz istene, Agni viszi föl a mennybe, vagy „a Marutok öntik fölfelé a vizet és a mézet” (JV III.1.11).
A Jadzsurvéda egy másik himnusza (I.1.14) mézért könyörög:
Mező Ura, fejj számunkra mézteli vizet,
Fejd ki, mint a tehenek tejét.
Mézet és vizet ossz nekünk kegyesen,
Tisztítsd meg, mint vajat szokás.
Mézre és vízre azért volt szükség, hogy méhsört készítsenek. Mámorító vagy pszichedelikus hatású italokhoz, pl. a szómához tejet is használtak. Jahve ezért ígéri meg a választott népének, hogy elvezeti a tejjel-mézzel folyó Kánaánba. Ézsaiás azzal vigasztalja Akházt, hogy el fog jönni a Messiás, „ki vajat s mézet eszik.” A rabbinikus hagyományban a Messiás mézet, vizet és mannát oszt a mennyben.
A régi egyiptomiak nagy méhtenyésztők voltak. A Nílus szent vize is jót tett a méznek. Méhtartási szokásaikat sok nép másolta a Földközi tenger térségében és a Közel-Keleten. A tiszta mézet is sokat említik az orvosi papíruszok. Kr.e. 1700 körül írták ezt a receptet:
Az ereket hűti, merevíti, ami lágy,
Krisztustövis levele,
Tövises akác levele,
Méz, a mézbe aprítva, köttessen össze négy napig.
Mézet használtak még a balzsamozáshoz, fizetőeszközként, és szent állatok etetésére. Rájöttek, hogy alkalmas édesítőszernek is.
Hasonló módon használták a mézet a nagy mezopotámiai civilizációk, a sumérek, akkádok, asszírok, Babilon, sőt a hettiták is, azzal a különbséggel, hogy ők nem konzerválták a holttesteket. Isteneiknek mézet és vizet, vagy mézet és bort ajánlottak fel; Babilonban egy méh-istenségre esküdtek, gyakran ajánlottak mézet Márduknak és Istárnak is. A Leviticus (2.11) tilalma,
Semmi ételáldozat, amit az Úrnak áldoztok, kovásszal ne készüljön; mert kovászból és mézből semmit sem füstölögtethettek az Úrnak a tűzáldozatok között,
valószínűleg azt jelenti, hogy a zsidók átvették ezt a szokást a környezetükben élő pogányoktól, Jahve és a régi törvényhozók pedig a beolvadás veszélyére figyelmeztették a népet: Ne csináljátok azt, amit ezek a pogányok tesznek itt körülöttetek.
Az Égei tenger térségében már a görög hódítás előtt nagy szerepe lehetett a méznek és a belőle készített italnak. Úgy tudták, hogy az aranykorban, vagyis még a földművelés elterjedése előtt egy Melissza nevű anyaistennő uralkodott a földön, aki minden évben méhhé változott, és fullánkjával megölte a férjét; majd új házasságot kötött. Mivel a férfiak érthető módon nem törekedtek arra, hogy feleségül vegyék a változatosságot kedvelő istennőt, jókülsejű rabszolgákat áldoztak fel neki a nyári napforduló idején. Az istennő kultuszának központja Kréta volt, papjai a labrüadák, akik a labrüszról, a kétéjű fejszéről kapták a nevüket.
Diodorus Siculus (V.70) és Kallimakhosz (Himnusz Zeuszhoz, 49) azt írják, hogy a csecsemő Zeuszt nemcsak az Amaltheia nevű kecske táplálta, hanem a szent méhek is, akik a Dikté hegyén éltek. Tejjel és mézzel folyó Kánaán görög változatban. Daedalosz is Kréta szigetén készítette el a híres arany lépesmézet Aphrodité temploma számára, amelyet aztán bekentek mézzel, hogy odavonzzák a méheket. Krétán a méhsör volt a nemzeti ital, élők és holtak egyaránt kedvelték. A szokást átvették a görögök is, akik szintén méhsört öntöttek a földre, hogy a szegény halottnak legyen valami innivalója. Az Iliászban olvassuk, hogy Akhilleusz olajat és mézet tétetett halott barátja, Patroklosz mellé; az Odüsszeiában pedig Kirké javasolja Odüsszeusznak, hogy ásson árkot, öntsön bele méhsört és bort, így hívja vissza Teirésziászt az alvilágból.
A görögök számára a méhsör az istenek itala volt, a sokféle ambrózia egyike, és ugyanígy szerepel az Eddában, amely szintén leír többféle változatot. Néha „keserű füvekkel,” pl. beléndekkel, maszlaggal ízesítették, és azt remélték, hogy akkor jobban ízlik majd Wotannak.
Ugyanezt a szerepet játszotta a méz a többi kontinensen, pl. Közép-Amerikában a maják úgy tudták, hogy egy Emen-kuh nevű isten hozta le a földre a méheket az égből, ő tanította meg az embereknek, hogyan kell méhsört készíteni. Készítették is szorgalmasan, persze csak a papok, és ezt fogyasztották a szertartások alkalmával. A méhek már régen háziállatoknak számítottak Mexikóban, amikor megjelentek a spanyolok (16. sz.). A maják bizonyos fák kérgét vagy egy békát is beáztattak a méhsörbe, hogy legyen már egy kis hallucinogén hatása; a lakandone indiánok mézből, vízből és fakéregből erjesztették „az istenek italát.” A méhsört tehát az ördög művének nevezték a hódítók, akik bort ittak hordószámra, és ezt teljesen természetesnek találták.
Észak-amerikai indiánok is erjesztettek méhsört a mézből. A 17. sz. elején európai mézelő méheket vittek Új-Angliába, de az indiánok nem voltak elégedettek a „náj módi”-val. Elnevezték ezeket a méheket a fehér ember legyeinek. Egyébként a mézet nemcsak ették és itták; készítettek belőle ragasztó- és kötőanyagot, tartósító- és gyógyszereket, később pedig még bútorviaszt is.
Mint sok más élelmiszer vagy élvezeti cikk esetében, itt is nehéz meghúzni a határt a szokások és a babonák között. Végül is, a babona nem más, mint átmenetileg divatjamúlt szokás, meghaladott tudományos ismeret.
Indiában azt gondolták, a halottnak jobb lesz a sorsa a másvilágon, ha mézet ajánlanak Jamának, a halál istenének. Egyes helyeken a holttesteket nem hamvasztották el teljesen, a csontokat kiszedték a hamuból, és egy mézzel és túróval teli edénybe tették. A méz megtisztította a holttesteket és az újszülöttet, akinek egy-egy csepp mézet és vajat kellett adni, arany kanállal. Radzsaszthánban a vőlegénynek adtak mézet, nehogy megtámadják a gonosz szellemek, mézzel álmodni azonban rosszat jelentett, ugyanígy az is, ha valaki úgy evett mézet, hogy egyáltalán nem kente össze magát vele.
Az Atharva Véda valóságos tárháza a mézzel kapcsolatos szokásoknak és hiedelmeknek; csak néhányat írtam ki, a teljesség igénye nélkül.
Kígyóméreg elleni mantra: „Mézzel keverem a folyókat, méz a hegy és a hegy csúcsa. Méz a két folyó, a Parusni és a Szipalá. Minden jót a szádnak és a szívednek.” (AV VI.12.3)
Kígyók, skorpiók és rovarok mérge ellen: „Mézből született ez a növény, méztől csöpög, édes, mint a méz, mézes, sebeket gyógyít, férgeket öl.” (AV VII.56.2)
Gyógynövények dicsérete: „A dzsívalá (éltető), naghárisá (nem ártó), dzsívanti (élő) és az arundhati növények meggyógyítják a betegségeket, virágaik mézben gazdagok, szólítom őket…
Méz van e növények gyökerében, csúcsában, szárában, levelében és virágaiban, mézet adnak, a halhatatlanság italát.” (AV VIII.7.6 & 12)
Varana-fából készült amulett dicsérete: „Ragyog a szóma-ital, ragyog a madhuparka, a vendégeknek készített mézes ital, ragyog az amulett is, amely a mézet adó varana fából készült.” (AV X.3.21)
Szerelmi varázs: „Fénylenek a szemeink, mint a méz, fénylik a homlokunk, mint a kenőcs. Fogadj engem a szívedbe, legyen a szívünk közös.” (AV VII.36)
Édesgyökér-varázs: „Mézből született az édesgyökér, mézzel ássuk ki a földből. Méz nemzett, tölts meg mézzel minket.
Hadd legyen méz a nyelvem hegyén, a nyelvem tövén a méz édessége. Hadd legyek az urad, gyere elém, amikor megkívánlak.
Jövetelem, távozásom édes, mint a méz. Mézédesen szólok, olyan leszek, mint a méz.
Édesebb vagyok a méznél, édesebb vagyok az édesgyökérnél. Ne vágyakozz te más után, ahogyan a méh sem kíván mást, mint egy virágos ágat.
Körülveszlek cukornáddal, körülveszlek édességgel, ne légy velem ellenséges.” (AV I.34.1-5)
Király mantrája, ütközet előtt: „Hódolatomat ajánlom nektek, bölcs Mitra és Varuna, méz dagassza a királyságunkat, bőven legyenek utódaink.” (AV VI.97.2)
Folyót elterelő mantra: „A vizek kedvesek, a vizek olyanok, mint a ghí. Agnit és Szómát táplálják ezek a vizek. Jöjjenek hozzám a gyorsan folyó, méztől csepegő vizek, együtt az életlevegővel és a ragyogással.” (AV III.13.5)
Ima a mennybe jutásért: „Fényesen ragyog a két mennyei világ, ahol az istenek és a jámborok élnek, mézben gazdag, oda érkezünk a gyermekeinkkel együtt, az idők teljességében…
Megkapjuk ott a méztől megáradt, ghível kevert folyókat, a nektár hajlékait. Hatvan ősz után mindez a miénk.” (AV XII.3 & 41)
Tisztító mantra: „Fogyasszak bár nem megfelelő ételt, azt az ételt, amelyet a bráhmanáknak ígértem, akár odaadom nekik, akár nem, legyen az az étel áldásos és mézzel teli, Agni kegyéből.” (AV VI.71.3)
Himnusz a földistennőhöz: „A tágas föld, amelyet az álmatlan istenek gondosan őriznek, adjon nekünk értékes mézet, hintsen be dicsőséggel.” (AV XII.1.7)
A keresztény egyház ezt mind babonának tekinti, és harcolt is ellene, a maga módján. A babonákat nem azért ítélte keresztény emberhez méltatlannak, mert tudománytalan, veszélyes, vagy a legjobb esetben értelmetlen, hanem mert életben tartják a pogányságot. Úgy gondolták, hogy a régi szokásokat hatalmi szóval be lehet tiltani. 585-ben pl. az auxerre-i zsinat megtiltotta, hogy mézzel kevert bort ajánljanak fel az oltárnál, egy 692-es zsinat a tej és a méz felajánlását tiltotta meg ugyanakkor, amikor a hivatalos keresztény litánia Krisztust lépesméznek nevezte.
A babonák elleni harc már csak azért sem szokott sikerrel járni, mert az emberek azt mondják, lehet, hogy nem igaz, de van benne valami. A méz pl. a termékenység szimbóluma volt, miért ne használták volna a szerelmi varázslásoknál, esküvőkön? Az orvostudomány nem igazolta, hogy afrodiziákum lenne; de nagyon valószínű, hogy „segít” annak, aki ezt elhiszi. Hippokratész szamárhúst, tejet és mézet rendelt e célra, német vidékeken mézes süteménnyel bűvölték a kiválasztottat, a Balkánon a vőlegény vagy a menyasszony arcát kenték be mézzel. Annyit biztosan használt, mint manapság a rizs-dobálás.
A régi oroszok mézes bögrét tettek a halott mellé a temetésen, és mint indiai árja őseik, ők is azt gondolták, hogy a méz megbékíti a gonosz szellemeket. Sziléziában a vadászat sikerét olyan vadméz biztosította, amelyet éjfélkor találtak, és keresztülvittek három telekhatáron. 1499-ben egy svájci boszorkány azt vallotta, hogy megbabonázott egy csupor mézet: haljon meg, aki megkóstolja. Azt gondolták, a boszorkányok éppen úgy ki tudják lopni a mézet a méhkasokból, ahogy „megfejik” a tehenet a bezárt istállóban. Más boszorkányok mézzel és tejjel édesgették magukhoz a gonosz szellemeket.
A méz-varázslás fő területe azonban a szex és a szerelem. Német menyasszonyokkal mézes sört itattak, hogy nagyobb kedvük legyen a nászéjszakához. Horvátországban a küszöböt kenték be mézzel, amikor a menyasszony belépett a vőlegény házába, a vőlegény meg egy csupor mézet kapott. A házasság első hónapját sok nyelven nevezik méz-holdnak (honeymoon), bár nem olyan régen. 1552-ben írja először Richard Huloet a maga angol-latin szótárában:
„Ezt a kifejezést közmondásosan új házasokra alkalmazzák, akik még nem veszekednek, hanem rendkívül szeretik egymást, valószínű azonban, hogy a szerelem elmúlik.”
Samuel Johnson is azt írja a híres szótárában, hogy „a honeymoon az első hónap a házasság után, amikor még más sincs, csak gyengédség és öröm.” Miért ne? Hiszen állandóan méhsörrel itatták őket, mert a hiedelmek szerint ez fokozza a férfierőt és a termékenységet.
A méz hajdan még nem pénz volt, hanem csupa boldogság. John Clare (1793-1864) írja (Summer Images):
Foltos rigó magában úgy örül,
Az ág hegyén egy dalban elmerül,
Magánynak mézes harmatát nyeli,
A boldogságot vígan megleli,
Miről a durva földi lét
Csak azt hiszi, hogy semmiség.
Micsoda boldogság volt az egyszerű konyhakert is. Katharine Hinkson (1861-1931) írja lelkesen a szerény konyhakertről (The Choice):
A méhkasok közt bab terem,
A méz is csordul szertelen,
A boldog, apró mézelők
Találnak ott virágmezőt.
*
Mit jelent az, ha mézzel álmodunk? Láttuk, hogy Indiában semmi jót. Európában viszont azt jelenti, hogy váratlanul legyőzünk egy akadályt. De az sem mindegy, hogy ki az álmodó. Ha a király álmodja azt, hogy mézet eszik, gazdag lesz és boldog, ugyanez az álom a közönséges halandó számára kilátásba helyezi, hogy elveszti minden vagyonát. A méz-álom tehát jó is, rossz is, ugyanúgy, mint a méz-gyógyszer: attól függ, ki kapja, és hol. Dél-Európában pl. a méz mindent gyógyít, csak a halálos beteg nem ehet belőle – mert abba belehalnának a méhek.
A méz legfőbb összetevői a szőlőcukor és a gyümölcscukor. Sok más anyag is található benne: malátacukor, nádcukor, enzimek, szerves és szervetlen savak, nyomelemek, vitaminok, aminosavak, hormonok, illóolajok, aldehidek, alkohol, ketonok – a pontos összetétel persze attól függ, hogy milyen virágokat látogattak a méhek. A cukrok az enzimek hatására átalakulnak, a szőlőcukor (glükóz) pl. glükonsavra és hidrogénperoxidra bomlik, ez utóbbi fertőtlenítő, antibakteriális hatású, ami már 3 %-os oldatnál jelentkezik.
Az úgynevezett apiterápia ősidők óta mézzel, méhészeti termékekkel (propolisz, méhméreg, méhpempő stb.) gyógyít. Reuma esetén pl. méhcsípést javasolnak, mint 5000 évvel ezelőtt az egyiptomi doktorok. A méz energiával lát el, lágyító, nyugtató, hashajtó, altató és fiatalító szer. A méhek ismernek egy természetes antibiotikumot is. A nyírfa rügyei humulént, populint, kariofilleket és sesquiterpéneket tartalmaznak, olaj formájában. A méhek tudják, hogy ebből nagyszerű propoliszt lehet készíteni, és megostromolják a nyírfákat.
Gyanús dolog a méz, mint gyógyszer, mert a májzsugortól és hólyaghurutig mindenre jó. Dioszkuridész (II.101) azt írta az ókorban, hogy különlegesen alkalmas sipolyok és fekélyek kezelésére, valamint semlegesíti a kígyómérget. A szűz méz (a lépből először, hevítés és nyomás nélkül szerzett méz) szemkenőcsnek való, a borostyánporral és rózsaolajjal kevert méz meggyógyítja a fájós fület. Ibn Battúta arab utazó (1304-1377) esetében azonban nem a fülének használt, hanem a férfiúi képességeinek; annyira, hogy örömében megfelejtkezett a fülfájásról. Plinius a mézet mennyei csodaszernek nevezte, a régi-új apiterápia azért dicséri, mert könnyen emészthető, fertőtlenít és ideális energiaforrás. Magától értetődik, hogy a méz nemcsak az olümposzi istenek híres ambróziája volt, szerintük, hanem az iráni haoma és az indiai szóma is.
Gondoljuk csak el, itt ez a méz, évezredek óta mást sem tesz, csak fiatalít és fiatalít… Hogy került ide ez a sok idős ember?
Olyan ez, mint a klasszikus reklám: Nincs többé kopasz fej (csak üres pénztárca).