Meluhha és a lapis lazuli út
A sumer és az Indus-Szaraszvati kultúrák hasonlóságára már régen felfigyeltek. Az Indus-Szaraszvati kultúra virágkora a Kr.e. 4-3. évezredekre tehető; ugyanekkor jöttek létre az első mezopotámiai városállamok. Az előzményekről nem tudunk sokat, hiszen minél messzebb megyünk vissza az időben, annál kevesebb a tárgyi emlék, a települések és az öntözéses földművelés nyomai.
Kultúrákról beszélünk, és valóban a Kr.e. 4-3. évezredekben az emberek kulturált körülmények között éltek. Léteztek a maival analog politikai és társadalmi intézmények, volt jogrendszer, a törvényeket intézményesen érvényesítették. Az emberek ugyanúgy városokban és falvakban, sőt emeletes házakban éltek, mint ma, távoli országokból származó importárukat vásároltak, irodalmi alkotásokat hoztak létre, szerették a táncot és a zenét. Technikai szempontból persze jelentősek az eltérések, hiszen nem volt gyáripar, csak kézművesség, és az utcákon sem autók száguldoztak, hanem ökörfogatok cammogtak. De csak a romantikus történelemszemlélet mondatja velünk, hogy akkor, a régi szép időben az emberek lassabban vagy kényelmesebben éltek, hiszen ott voltak a pusztító háborúk és a járványok is.
A kultúrák nem alapvetően különböznek egymástól, hanem a létrehozott formákban vagy divatokban. Mindenütt ugyanazokat az emberi igényeket kellett kielégíteni. A mechanikus szemlélet meg is elégszik a Sumer – Indus-Szaraszvati kultúrák analógiáinak ezzel a magyarázatával. Persze ott van még a kereskedelem, és mit látni fogjuk, valóban élénk kereskedelem folyt e két ország között. Van itt azonban még egy dolog, amit nem szoktunk figyelembe venni, pedig le van írva fehéren-feketén a világ legrégebbi szentírásában, a Rgvédában.
A Rgvédát nagyon bonyolult, úgynevezett védikus szanszkrit nyelven írták. Nem biztos, hogy pontosan értünk minden sort. Nem könnyíti a megértést az a hiedelem sem, amely állítólagos nyelvi okok alapján a Rgvédát Kr.e. 1500-ra, sőt 1200-ra teszi. Elhibázott az a nézet is, amely megkülönbözteti az árják vallását, és azt szembe akarja állítani egy feltétezett őslakosság, vagy az őslakossággal keveredett árják későbbi vallásával. A Rgvédát nem lehet a Rgvédával magyarázni, együtt kell olvasni India összes szentírását, a védikus irodalmat.
Az indiai hagyomány szerint valamikor csak egy Véda volt, ezt osztotta Vjásza négy részre. Tanítványai még tovább osztották a rájuk bízott részt, ilyen módon egy-egy tanítónak kisebb mennyiségű szöveget kellett megőriznie, gondoznia és tovább adnia. Általános tévedés, hogy a négy rész, amelyekre Vjásza az eredeti Védát osztotta, megfelel a Rg-, Száma-, Jadzsur- és Atharva-védáknak, ahogyan azokat ma ismerjük. Nem, a négy Véda mindegyikéhez még számos írást csatoltak, pl. Bráhmanák, Áranjakák, Upanisadok. És ugyancsak Vjásza írta le a történelmi hagyományt, a Puránákat és az Itihászákat, amelyeket az ötödik Védának tekintenek. Ez az egész irodalom volt valaha a „Véda,” ezért kell együtt olvasni pl. a Rgvédát a Puránákkal, sőt a Mahábháratával.
Nagyon érdekes dolgok derülnek ki az együtt-olvasásból. Pl. szó sincs arról, hogy árja hódítók érkeztek volna Indiába, akik megölték, leigázták vagy dél felé szorították az őslakosokat, és egy merőben új kultúrát honosítottak meg az Indus és a Gangesz folyók között. Még csak célzást sem találunk idegen hódítókra. Ezzel szemben a védikus irodalom nem egy alkalommal beszél arról, hogy Indiát hagyták el egyes népcsoportok vagy törzsek, hogy meghódítsanak idegen országokat.
A Srimad Bhágavatam pl. elmondja, hogy élt egykor egy Jajáti nevű király, akinek öt fia volt. A legkedvesebb fiát, Purut tette meg utódjának. A többi négy fiú olyan „királyságokat” kapott, amelyek tulajdonképpen hűbéri birtokok voltak. Uralkodhattak, de adót kellett fizetniük Purunak.
A Mahábhárata úgy tudja, hogy Jajáti Purut és Jadut kedvelte, a másik három fiára azonban megharagudott, ezért küldte őket messzi területekre, ahol nem ismerik a védikus civilizációt. A tudósok a mesék világába utalják a Srimad Bhágavatam és a Mahábhárata közléseit, a Rgvédát viszont elfogadható történelmi bizonyítékként kezelik. A Rgvéda viszont nem egyszer említi a Jajáti öt fiától származó nemzetségeket, pl. a 10.108.8 vers azt mondja, Jadu utódai nem ártottak senkinek, vagyis az ahimszát gyakorolták, Turvaszu utódai harcias, agresszív néppé váltak, Druhju utódai zsarnokok, Anu utódai nagyon korán felhagytak a védikus szokásokkal, Purunak viszont minden vágya teljesült. Az öt fiú illetve utódaik részt vettek a tíz király csatájában, amelyről szintén a Rgvéda számol be, és amelyet egyesek a „mesebeli” Mahábhárata történelmi előzményének tartanak. A tíz király a Puru, vagy más néven Bhárata-dinasztiabeli Szudász ellen harcol, akit a Srndzsaják segítenek. A 7.18 himnusz nemcsak Szudász, hanem az árják ellenségeinek nevezi Druhjut, Anut és Turvaszut.
Azt nem tudjuk, hogy a tíz király csatája mikor volt, de azt pontosan tudjuk, hogy hol. A Rgvéda 6.27.6 említi Harijupija-t, a „Harinak kedves várost,” ahol Szudász uralkodott. Ez a Harijupija nem más, mint Harappa a mai Pakisztánban. Egykor a Ravi partján állt, a folyó azonban, az indiai folyók szokása szerint, többször is medret változtatott. A tíz király csatája és a Mahábhárata központi cselekménye között vannak párhuzamok: egy végzetes kockajáték, a túlerőben levő koalíció veresége, a Srndzsaják itt is, ott is a kisebb hadsereggel rendelkező királyt támogatják. Vannak jelentős különbségek is: a Mahábhárata háború kimenetelét nem egy bráhmana tűzáldozatai és a Ravi folyón való sikeres átkelés döntik el; a Mahábhárata színhelye Hasztinapura, Indraprasztha és Kuruksetra. A kuruksetrai csata Kr.e. 3150-ben volt, a tíz király csatája ezt legalább 500 évvel megelőzi.
A későbbi indiai hagyomány szerint Druhju utódai egészen távoli nyugati vidékekre jutottak el, és Druhju neve maradt fenn a „druida” szóban. Turvaszu utódai azok a népek, amelyek később az Iszlámhoz csatlakoztak, Anu utódai a „javanák.” Javanák alatt a Puránák művelt idegeneket értettek, aztán sokáig a görögök voltak a javanák, az indiai középkorban pedig a mohamedánok.
Az egyik terület, ahova Jajáti fiai nagyon korán eljuthattak, a Tigris és az Eufrátesz köze. A Khaibar szoroson át az árják nem megérkeztek Indiába, hanem elhagyták azt – Jajátit talán India túlnépesedése indította erre az intézkedésre. A fiúk persze nem maguk mentek, hanem a családjukkal, a rokonaikkal, a hadseregükkel, és a katonák hozzátartozóival. A tudósok azt mondják, hogy a sumerek vagy őseik északról érkeztek a két folyó közére. Ezek a hódítók Jajáti fiai, akik feltehetően azon az úton haladtak, amely később lapis lazuli út néven vált ismeretessé. Egyáltalán nem szakították meg a kapcsolatot a hazájukkal. Nemcsak a tíz király csatájában vettek részt, hanem a kuruksetrai háborúban is. Természetesen kereskedelmet is folytattak. Az idegenbe szakadt indiaiak azonban gyorsan felhagytak a védikus áldozatokkal, ezért az otthon maradottak barbároknak, mleccsháknak nevezték őket. Ez nem volt sértés, kezdetben a görögök is egyszerűen az idegeneket nevezték barbároknak. De ahogyan az idők folyamán a barbár szó jelentése megváltozott, lebecsülő értelmet nyert, ugyanez történt a mleccsha szóval. Kezdetben csak azt jelentette, nem a védikus kultúra követője. Még Nagy Sándor korában is rendezett kapcsolatok voltak a mleccshákkal, csupán a mohamedánok indiai jelenléte hozta létre azt a szemléletet, hogy a mleccsha tisztátalan, akinek még az árnyéka is beszennyez. Az európai ember soha nem került ebbe a kategóriába, bár szintén mleccsha a szó valódi értelmében, mert nem követi a Védákat.
Az Indus-Szaraszvati civilizáció tehát mleccshákkal tartott fenn kereskedelmi kapcsolatokat. És mivel a Kr.e. 4-3. évezredben a mleccsha szó még csak idegent jelentett, a sumerek számára India lett „mleccsha,” Melucha, Mehuhha vagy Melocco. Így alakult ki az a különleges helyzet, hogy Meluhha kereskedett Meluhhával, mégpedig a korabeli közlekedési viszonyokhoz képest meglepő forgalommal.
Az indiaiak ekkor még szívesen hajóztak, senkinek nem jutott az eszébe, hogy egy tengerentúli utazás beszennyezné, vagy elveszthetné a kasztját. A dzsátakák a buddhizmusnál sokkal régebbi, de nagyon fejlett városi civilizációt ábrázolnak, amelyben a polgárok a kereskedelemből gazdagodnak meg. A kereskedők hajóra szálltak, elhozták a távoli országok áruit. A dzsátakák nagy hajókról beszélnek, amelyek akár 1000 utast is tudtak szállítani. Az egyik dzsátaka elmondja, hogy hajón utaztak Baveruba (Babilonba). Lothalban nagy kikötőt és dokkokat találtak.Az indiai hajók a Perzsa Öbölön át jutottak el Mezopotámiába, de aztán Dilmun (Bahrein) monopolizálta a kereskedelmet, és túl magas vámokat vetett ki az indiai árukra.
A kereskedők tehát más utakat kerestek. Számos kereskedelmi útvonal, vagyis inkább karavánút volt, a leghíresebb a modern Delhiből Szialkóton át Taxilába, onnan a Kabul völgybe, majd Közép-Ázsiába vezetett. A nagyobb városokat országutak kötötték össze, de hidak még nem voltak; a karavánt az állatokkal és az áruval együtt hajók szállították át a túlsó partra. Az esős évszakban járhatatlanokká váltak az utak. Nem kis veszélyt jelentettek az erdők, vadállatok és rablók is. A kereskedők tehát együtt utaztak, néha több százan is. Hivatásos karavánvezetőt (szárthaváka) béreltek, és nem szívesen harcoltak a rablókkal, inkább a megegyezést keresték. A karavánvezető is ezt támogatta, mivel többnyire rokonságban állt a rablókkal.
A megtalált tárgyakból ítélve elég sűrű úthálózat lehetett Észak-India, Afganisztán, Perzsia és Mezopotámia között. Ezt a hosszú utat ökrös szekerekkel vagy tevékkel tették meg. De még így is megérte, nem utolsó sorban az út közben fölvett és eladott áruk miatt. Afganisztánba pedig mindenképpen el kellett menni a lazúrkő miatt.
A lapis lazuli út… A lazúrkő bányákhoz még ma sem vezetnek autóutak. Kabul és Tadzsikisztán között kb. félúton a Kokcsa folyó völgye néhol csak 200 km széles, és jó hatezres hegyek magasodnak a folyó fölé. A lazúrkövet meredek hegyoldalakon találják, több száz méter vastag fekete és fehér márványrétegek között. A kő neve az arab azul-on át a perzsa lazvard-ból származik, ami kéket jelent. A magyar név nem szabályos, mert a lazurit csak az egyik alkotóeleme a lapis lazulinak, a „kék kőnek.” A mélykék változatot értékelik a legjobban, amelyben az apró piritszemcsék úgy csillognak, mint az arany. A sumerek minden pénzt megadtak a szent kőért, amit a menny ajándékának neveztek; és ezt szó szerint kell érteni, bár az akkori pénznek csak annyi értéke volt, amennyi a benne levő nemesfém. Megvolt viszont az előnye, hogy nem kellett átváltani, bárhol elfogadták. A lazúrkő értékét mutatja, hogy amikor az ummaiak bevették Lagasz városát, mindent feldúltak, csak az ezüstöt, a lazúrkövet és a gabonát vitték magukkal. Egy ur-i királyi sírban több, mint 6000 kis lapis lazuli szobrot találtak, amelyek madarakat, őzeket, rágcsálókat ábrázoltak. Istennők és királynők ékszerei közül sem hiányozhatott a lazúrkő. A Gilgames-eposz többször említi, pl. az égi bika szarvai lazúrkőből vannak, Enkidu lapis lazulit ajándékoz az Istár-papnőnek, Emmerkarnak és Gudeának a templomépítésnél van rá szüksége. Valószínűleg további is szállították Egyiptomba, ahol a fáraók nagyra értékelték. Nagyra értékelte Katalin cárnő is, aki egy szoba falát rakatta ki az ultramarin színű kövekkel. A cárnő egy 2 m magas vázája még megvan a pétervári Ermitázsban. Egyiptomban ritkán használták profán célokra a kék követ, hanem főleg amuletteket készítettek belőle. A Halottak Könyve egyik fejezetét lapis lazuli betűkből rakták ki egy vaslapon, Khemennu városában, Menkauré uralkodása alatt. Ani írnok így dicsekszik: „Lapis lazuli barázdák között van az otthonom,” már t.i. a túlvilágon. (British Museum, 10,470, 28. lap)
Az árulisták szerint a lapis lazuli Meluhhából érkezett Sumerbe, ami azt jelenti, hogy a meluhhai, főleg harappai kereskedők elmentek Pesávarba, átkeltek a Khaibar szoroson, és elmentek akár a Kokcsa völgyéig. A Kabul völgyében egy darabon használhatták a nagy ázsiai kereskedelmi utat, de aztán át kellett vágniuk Perzsián, hogy Nippurba vagy Suruppakba érkezzenek. A lapis lazuli utat sokan megemlítik, az egyes állomásokat azonban nem; csak elszórt utalásokat találunk: a Helmand völgyéből Sahr-i-Szokhtán át a Perzsa Öböl felé – Damghan a Mezopotámiába vezető lapis lazuli út mentén van – Iszfahántól északnyugatra esik Al Mutcs, ahol a lapis lazulit szállító karavánok aranyat vesznek fel – a karavánút érinti Kandahart – a Badaksanból származó lazúrkövet elviszik egészen az Eufráteszig. Elképzelhető az is, hogy csak a Kokcsa-völgy és a Kabul közötti szakaszt nevezték lapis lazuli útnak – vagy a halál útjának, mert Afganisztánnak ebben a részében számos vadállat élt, medvék és farkasok.
A Meluhhából Sumerbe szállított áruk listáját természetesen a luxuscikkek vezetik, köztük is kiemelt helyen a lapis lazuli. Gudea említi, hogy Meluhhából is kapott aranyat; a dilmuni kereskedelmi dokumentumok szerint csak a Kr.e. 3-2. évezredben szállítottak Ur-ba meluhhai aranyat. Ez azonban rendkívüli eset lehetett, mert Mezopotámia főleg a Taurus-hegységből, Perzsiából és Lydiából fedezte aranyszükségletét. Indiában van arany, főleg délen, de folyókban, pl. az Indus iszapjában is, ezt azonban nem szívesen exportálták, inkább minden exportcikkért aranyat követeltek. Aranyból soha nem volt elég Indiában, ahol még ma is jobban bíznak az arany ékszerekben, mint a bankbetétben.
Ugyanez a helyzet az ezüsttel, bár Strabo és Ktesias szerint Mezopotámia Arattából, Elamból és Meluhhából kapta az ezüstöt. Az Indus-Szaraszvati civilizáció tárgyi emlékei között viszonylag ritka az ezüst, és annak eredete is a Sumerral folytatott kereskedelem. Ezüstöt és türkizt beszerezhettek Perzsiában, vagy a közeli Afganisztánban is. Az indiai exportcikkek között szerepelhetett radzsaszthani réz, ólom és márvány, dél-indiai ón. Réz, bronz és vas szerszámokat és fegyvereket is szállítottak, bár a vas ritka volt, és a Mahábhárata mindig csodálkozva állapítja meg, ha valamelyik harcos „egészen vasból készült” nyilakat vagy lándzsákat használt. A kuruksetrai háború nem lett volna lehetséges jelentős fegyvergyártás nélkül. De exportáltak ásványokat is, pl. dioritet, vörös okkert, karneolt.
A luxuscikkek között említik az elefántcsontot és elefántcsontból készült dísztárgyakat, kagyló- és csontberakásos használati tárgyakat, fésűket, finom textíliát, szemfestéket, kenőcsöket, és különösen üveggyöngyöket. Síküveget persze nem tudtak készíteni, de Csanhu daroban még a műhelyt is megtalálták, kész és félkész gyöngyökkel, a szükséges szerszámokkal együtt. A spektrográfiai elemzés megmutatta, hogy a csanhu daroi és harappai gyöngyök egészen Krétáig eljutottak; az egyiptomi és egyéb származású gyöngyöknek más a kémiai összetételük. Szállítottak karneolgyöngyöket is.
Az útviszonyok nem tették lehetővé, hogy gabonát, olajat vagy gyapotot szállítsanak. A háziállatok közül a tyúkot és a pávát ismertették meg a nyugati világgal, említik a díszmadarakat, és a majmot is. Az egyik listán „vörös kutya” szerepel, de talán ez alatt is egy majomfajtát kell érteni.
A külkereskedelem beszédes tanúi a pecsétek, amelyeket a kereskedők az áru tulajdonjogának igazolására használtak. Az Indus völgyében kb. 400,000 pecsétet találtak. Ezeken főleg állatokat és mozgalmas eseményeket, talán mitológiai jeleneteket ábrázoltak. Néhány pecsét mintha dzsátakák vagy mesék illusztrációja lenne. A kereskedők szemmel láthatóan minden ország motívumait felhasználták, ahol megfordultak, de úgy látszik, különösen a bikát, az elefántot és az összetett állatfigurákat kedvelték. Ezek nagy része nem olyan rejtélyes, mint első pillantásra látszik. A négyfejű, nyolclábú és hasonló állatok pl. korai kísérlet a takarás ábrázolására, pl. amikor a csorda állatai közül néhánynak csak a feje vagy a lába látszik, egy másik állat teste mögött. Mivel közkedvelt motívumokról van szó, nem lehet mindig eldönteni, hogy sumer pecsétről van szó, vagy csak egy indiai kereskedő használt fel sumer mintákat. A Mezopotámiában talált pecsétek közül tipikusan indiainak tűnnek azok, amelyek elefántbikát, elefántcsordát, egyszarvút vagy tigris-elefánt keveréklényeket ábrázolnak. A krokodilok, halak, halevő madarak, egymással verekedő bikák és a vadászjelenetek mindkét helyen népszerűek voltak.
A sumer export képe messze nem ilyen színes. Mint tudjuk, Indiának elsősorban aranyra volt szüksége. Elvétve importáltak réz- és bronz szerszámokat, talán a választék bővítésére, mint pl. a nyél számára nyílással ellátott, úgynevezett krétai típusú fejszét. Még Bengálban is találtak olyan kerámiát és pecséteket, amelyek talán a minoszi Krétából származnak. Mezopotámiai eredetű lehet néhány féldrágakő, meg a kis, talán kenőcsöknek vagy fűszereknek való féldrágakő edények, a Mezopotámiában szabadon előforduló bitumen, esetleg termésréz.
Ugyanezt a sémát ismétli India (Tami Nadu és Kerala) valamint a Római Birodalom kereskedelme. A nyugati országok lakói luxuscikkeket akartak, fűszereket, illatszereket, ékszereket, drágakövet, selymet, indigót, hennát, elefántcsontot, vadállatokat a cirkuszi játékokhoz, házi kedvenceket a gazdag hölgyek számára, alkalom adtán cukrot, rizst és ghít. Tisztasága és keménysége miatt becsülték az indiai vasat.
A tárgyi emlékek közül keveset lehet azonosítani, pl. Pompeiben egy szép, felékszerezett hölgy vagy istennő elefántcsont szobrát találták meg, egy indiai táncosnőt ábrázoló bronzszobor Dél-Arábiából került elő. Indiába kevés nyugati eredetű áru jutott el: ón, ólom, korall és nagy amforák, amelyekben bort szállítottak. Mondják, hogy érkeztek rabszolgalányok is, akikért indiai rabszolgalányokkal fizettek; ez azonban vitatható, mert Indiában, a hadifoglyoktól eltekintve, nem igen voltak rabszolgák.
Ez alkalommal a tárgyi emlékekre koncentráltunk, de sok más bizonyság is van Sumer és Meluhha kapcsolatára, pl. dokumentumok az ur-i 3. dinasztia és az Iszin-Larsza periódusból, I. Szargon levéltárának agyagtáblái, közvetett bizonyítékok, pl. az akkádok hét kultúrateremtő isteni bölcse és a hét indiai rsi. Kapcsolatról tanúskodó szavak pl. a Bibliában Jahve (Jahvah, 21-szer a Rgvédában), Adama (Skr. Fegyelmezetlen), Havja (Havvá, Éva, Skr. felajánlás), koph, majom (Skr. kapi), tukki, páva (Tamil togai). Megtalálhatjuk az indiai befolyást Pythagoras, Parmenides, Empedokles és mások filozófiájában. Tudjuk, hogy indiai tanítók jártak Alexandriában, bár az első hivatalos követet csak Kr.e. 20 körül küldte Athénbe az egyik Pándja király. Sok a közös mitológiai történet is, de ezekről talán majd egy másik alkalommal.