Manticore és társai
Az emberiséget minden korban nagyon érdekelte a rendkívüli és a ritka. Mivel a mindennapi életből éppen ezek hiányoznak, hol másutt keresnénk, mint a régmúlt időkben és a távoli helyeken? Az európai középkorban Egyiptom, Arábia, India, Kína még nagyon távoli helyek voltak, ahol minden megtörténhet. Akkoriban az emberek még mindent elhittek, köztük sok nyilvánvaló képtelenséget. Miért ne, ha olyan nagy tekintélyű tudományos könyvek állítják, mint pl. a Physiologus.
A Physiologust a kereszténység 2-3. századában írhatta valaki azzal a kegyes szándékkal, hogy különféle állatok viselkedésével illusztrálja az egyház tanításait. Ez már magában véve is rendkívüli és ritka ötlet, de idővel a kegyes szándék háttérbe szorult, és az emberek a Physiologusból tanulták, milyen állatok élnek szerte a világban, de különösen Egyiptomban.
Jó tudni, hogy rengeteg oroszlán van Egyiptomban, de nem jelentenek nagy veszélyt az emberekre, először is, mivel az oroszlán természettől fogva nemes lelkű, és nem támadja meg a nála gyengébbet, emlékszik a jó tettekre, a rosszakat pedig megbocsátja. De ha valakit mégis megtámadna, jó, ha kéznél van egy egér, ugyanis az egér látását nem szenvedheti, és azonnal kereket old. Még sok csodálatos dolgot tudnak az állatok királyáról, de most csak annyit, ha egy oroszlánkölyök halva születik, az anyja rálehel, és ettől azonnal feltámad. Sok más állat formátlan húscsomóként jön a világra, de az anyjuk helyre nyalogatja őket. A Physiologus terjesztette el azokat a fontos ismereteket is, hogy a főnix halálra égeti magát, azután a harmadik napon feltámad; az egyszarvút csak szűz leány foghatja el; és a pelikán pedig úgy hozza vissza a halálból a fiókáit, hogy meghinti őket a saját vérével.
A középkori ember számára a távoli országokban szinte kizárólag csodalények éltek, pl. Görögországban csapatostól járó kutyafejű madarak (hárpiák), Szkítián túl kecskelábú emberek, egyszemű arimaszpók és oroszlántestű griffmadarak, Iránban aranyszárnyú kecskék, akiket rendkívül hosszú, görbe szarvak díszítenek. Egy másik régi perzsa legenda szerint az al nevű lény félig ember, félig állat, szemei tűzre, agyarai a vadkanra emlékeztetnek, vasfogai, bronzkarmai és bozontos bundája van, és a mocsarakban lakik.
A középkorban még kritika nélkül elfogadták az utazók lódításait, és miért is ne, amikor még a nagytudományú Gaius Plinius Secundus (23-79) is olyanokat írt a Naturalis Historia-ban, hogy a teve és a párduc frigye termékeny, és ő maga is látott egy camelopardust Rómában. A psittacus, vagyis a papagáj nemcsak elismétli az emberi beszédet, de maga is értelmesen beszél, a legértelmesebbek azok a zöldtollú példányok, akik aranygyűrűvel a nyakukban születnek. Ismeri Plinius a griffmadarat is: oroszlánteste van, négy lábán oroszlánkarmok, teste hátul fekete, elől vörös, a szárnyai fehérek, sasfeje van, és görbe csőre. A hegyekben fészkel, kikaparja a földből az aranyat, és a fészkében összegyűjti. Ezt csak a nagyon gonosz emberek merik elrabolni, éjszaka, mert ilyenkor a griff őrizetlenül hagyja a fészkét.
A 2. században Claudius Aelianus írt az állatok természetéről – De Natura Amimalium. Megtudhatjuk pl. hogy a kígyók a rothadó emberi holttest hátgerincéből keletkeznek, és a gonosz emberek hátgerincéből még egyéb szörnyű lények is születnek. Egyes madarak a tűzben élnek, és elpusztulnak, ha kiesnek a tűzből. A beteg oroszlán meggyógyul a majomhústól, sajnos a beteg majmot nem gyógyítja meg az oroszlán húsa.
Aelianus különösen sokat tud a hiénáról, akinek jobb mellső mancsában, mint azt már Arisztotelész is megmondta, altató erő van; és rögtön elalszik, akit megérint vele. Kedvenc étele az ember és a kutya, áldozatait megfojtja, aztán egy nagy gödröt ás, és abban tárolja őket, amíg ismét meg nem éhezik. Utánozza az emberi hangot, de különösen a nevetést, a pásztorokat néven szólítja, elcsalja a pusztaságba, és felfalja a vigyázatlant. A nőstény hiénát nem lehet megfogni, ami részben nagy kár, mert igen szép, ezerszínű szeme van, és a látása elhallgattatja a kutyákat. Másrészt nem olyan nagy gond, ha nem tudtuk elfogni a nőstényt, mert a hiéna minden évben megváltoztatja a nemét. Csak ki kell várni, amíg ismét hím lesz. Hasznos dolog, ha van otthon egy hiénánk, mert minden állat mozdulatlanná merevedik, ha egy hiéna háromszor körbejárta. A házi hiéna elriasztja a párducokat is, akik úgy félnek tőle, hogy rémületükben kihullik a szőrük. A párduc szőrével pedig igen könnyen eltehetjük láb alól az ellenségeinket, csak el kell ásni egy pár szálat a küszöbük alatt. Probléma csak akkor adódik, ha már van a küszöb alatt egy úgynevezett démoncsapda; ebben az esetben nem az ellenség hal meg, hanem az, aki a halálát akarta.
A régi természettudósok még rá is tettek néhány lapáttal ezekre a bölcsességekre, pl. a bolognai Ulisse Aldrovandi (1522-1605), aki a Monstrorum Historia-ban leírja, milyen furcsa lények élnek a távoli országokban: caproasino, kecske-szamár; hippotaurus, ló-bika; equicervus, ló-szarvas. Indiában sokszor születnek elefántfejű fiúk, Ázsia egyes, közelebbről meg nem határozott területein darufejű, darucsőrű emberek élnek; szépen elszaporodtak a középkori legendákban is. További szörnyetegekről számolnak be Gesner (1599, Kígyók és szörnyetegek), John Gerard (1597, Herball), Johannes Ionstonas (1755, Historia Natura). Gerardnál még a mandragóra is valamilyen állat, akinek a húsát borssal és egyéb erős fűszerekkel kell elkészíteni.
A mandragóra-állatok mellett voltak még a középkorban porból és izzadságból születő tetvek, piszokból, rothadt anyagokból keletkezett egerek, a Nílus termékeny iszapjában maguktól megjelenő rovarok, békák, egerek, sőt krokodilok. Arisztotelész szerint a rothadó anyagból emberek is keletkezhetnek, Vergilius pedig arról elmélkedett a Georgicában, hogy a méhek ökör húsából lesznek. 1612-ben, amikor a német Wolfgang Franzius kiadta a Historia Animalium Sacra-t, egy egészen újszerű gondolattal állt elő. Azt állította, hogy egyetlen állat sem születik szülők nélkül. Ki is nevették, hogy mennyire nem ismeri a modern biológiát.
Ennyit a tudományról. Az államok rengeteg pénzt ölnek a tudományos kutatásba, aztán a tudósok átlag tízévenként azzal állnak elő, hogy nem is úgy van, ahogyan eddig mondták, hanem egészen máshogy. Akkor már olcsóbb Arisztotelész… Egyébként ma is ugyanúgy hiszünk a szörnyekben és rejtélyekben, mint annak idején a Neander-völgyben. A földnek csaknem minden nevezetes tavában él egy pleszioszaurusz, közismert nevén Nessie, a magas hegyekben jetik gyalogolnak, az erdőben farkasemberek, óriási kalmárok hajókat forgatnak fel, itt-ott előfordulnak sellők és vámpírok is. Időnként felröppennek a hírek, hogy emberszabású majmokat láttak az Amazonasz őserdőiben, Tibetben kék medvét, Queensland-ben tigrist, Afrikában szamárnagyságú cirmos macskát, Kongóban 20 méteres mocsári szörnyeket, az angliai Somerset-ben négyszarvú birkákat fedeztek fel. Talán kevesen hallottak a chupacabráról, aki többnyire Puerto Rico-ban él, de alkalmilag felbukkan New York, San Francisco vidékén és Chilében is. Alacsony kétlábú, aki a szemtanúk szerint (elég sokan vannak…) olyan, mintha egy idegen bolygóról érkezett humanoid és egy dinoszaurusz kereszteződése lenne. Gyorsan fut, és természetesen repülni is tud, mégpedig a hátgerince mentén sorakozó evezőtollakkal, Két vörös vagy fekete szeme van, ovális feje, megnyúlt állkapcsa, agyarszerű fogai, az egész testét durva szőr borítja, amely többnyire fekete, de a nap állásának megfelelően változtatja a színét. Más változatok szerint nem repül, hanem ugrál, mint a kenguru, és kénszaga van. Földalatti barlangokban lakik, és többnyire a kecskék vérét szívja, innen van a spanyol neve is, chupacabra = kecskeszívó.
Ami a chupacabra származását illeti, gyanús nekem ez a kénszag, a szakértők viszont azt mondják, más bolygók lakói hagyták itt, valahogy úgy, ahogy az emberek kirakják az országút szélén a megunt kutyájukat. Esetleg génmanipulációs kísérletek eredménye, vagy mint a puerto ricoi parasztok mondják, élő vámpír, vagyis nem kell napközben visszavonulnia egy szolid koporsóba, mint a szegény Drakulának. Ne tessék azt mondani, hogy azok az ostoba puerto ricoiak mindent elhisznek; nem olyan régen Magyarországon is elhitték, hogy a kecskefejő nevű madár éjszakánként megcsapolja a kecskék tejét vagy a vérét.
A világ másik végén, Kelet-Ausztráliában a régen kihalt tasmániai tigris kísért a mocsaras vidékeken, de alkalmilag megjelent már Indonéziában, sőt a távoli Angliában is, ami szép teljesítmény egy kihalt állattól.
A rejtélyes India is tele van rejtélyes állatokkal. Már a Jadzsur Véda (II.1.10) említ egy gajal nevű állatot, aki se nem vadállat, se nem háziállat, és Váju szélistennek kell feláldozni. Az Atharva Véda (I.18.4) kecskelábú, fekete, démonikus állatokról beszél, akik megtámadják a háziállatokat. (Mindig ezek a kecskék…) A ráksasza nevű démonok is szívesen megjelennek bagoly, denevér, keselyű, majom, kutya vagy félig állati, félig emberi formákban, és a legszívesebben csecsemőket esznek. Egyes kígyók ragyogó drágaköveket viselnek a fejükben vagy a csuklyáikban, a békák hasában pedig olyan kő terem, ami semlegesíti a mérgek hatását. A csakraváka nevű madár kizárólag holdfénnyel táplálkozik, a csátaka-madár pedig esőcseppekkel. Nyolc hónapig nem eszik semmit, hogy aztán alaposan jóllakjon a monszun idején. Travancore-ban fekete tigrisek élnek, akik sokkal veszélyesebbek, mint a csíkos példányok; pl. átmennek a falon.
Az egyik legnevezetesebb állat a nyolclábú (astapáda) sarabha, aki havas hegyekben lakik, nagyokat ugrik, szélsebesen fut, és rendkívül erős. Az Atharva Véda azt írja: „Te sarabha, a kecskére hasonlítasz, képes vagy áthatolni a nehezen megközelíthető helyeken is.” A Rgvéda egyik Indra-himnuszában viszont úgy beszélnek róla, mint aki nagyon bölcs ember, sőt látnok, Rsi. A buddhista dzsátakákban a sarabha mesebeli szörnyeteg, és egyes tudósok szerint ilyen sarabha volt a germán mitológiában Odin lova, a nyolclábú Sleipnir.
Arisztotelész nyomán úgy hitték, hogy Hindusztánban törpék élnek, földalatti barlangokban vagy tojáshéj házakban, fejszével aratják a búzát, bárány- és kecskeháton utaznak. Nem igen van ellenségük, csak a darvak pusztítják őket.
Odoric barát azt írta 1303-ban, hogy a távoli Keleten, talán éppen Indiában van egy fa, amelyen dinnye terem, a dinnyében pedig egy bárányhoz hasonló állat. A báránytermő dinnyefák érthető módon nagyon megragadták az emberek képzeletét. Nem is olyan hihetetlen ez annak, aki már megtanulta az iskolában, hogy Írországban a kacsák és a ludak fákon teremnek. A gyöngyök keletkezéséről pedig azt tudták, hogy ezeket csigákban találják. A csigák nyájakban járnak, mégpedig nagyon gyorsan. A gyöngyöket csak akkor lehet megszerezni, ha elfogják a királyukat, mert ilyenkor az egész csiganyáj megáll.
Újabb keletű információk szerint Indiában rompók és jekkek is élnek. A rompónak nyúlfeje, emberi füle, hosszú teste és farka van, mellső lábai a borzra, hátsó lábai a medvére hasonlítanak, és ez a szegény vegyes jószág dögöt vagy mindenféle hulladékot eszik. A jekk kicsi, szőrös állat, olyasmi, mint egy mormota, de sűrűn változtatja az alakját. Ezenkívül fehér sapkát visel, és olyan erős, hogy a hegyeket is fölemeli. Kedvenc szórakozása, hogy félrevezeti az embereket, akik persze megérdemlik, mert el akarják lopni a sapkáját. Néha ez sikerül, és ez nagy öröm, mert a jekk-sapka láthatatlanná tesz.
Az indiai faunát a görög Ktésziász ismertette meg először Európával, aki hadifogolyként került II. Artaxerxész perzsa király udvarába, ahol egyesek szerint 7, mások szerint 17 évet töltött. Ez utóbbi adat elég meglepő, mivel II. Artaxerxész csak Kr.e. 404 és 397 között uralkodott. A cunaxai csatában, Kr.e. 401-ben megsebesült, és Ktésziász gyógyította meg. Ettől fogva jó élete volt az udvarban, irogatott és utazgatott. Nem mindenki hiszi el neki, hogy tényleg orvos volt, az aszklépioszi iskolából. Több könyvet írt, pl. Perzsia története, India története, de ezek elvesztek, csak annyit tudunk róluk, amennyit Photius feljegyzett.
Ha igaza van Photiusnak, Ktésziász nem India történelmét írta meg. Mindenféle csodálatos dolgot gyűjtött össze, ami azt bizonyítja, hogy India teljesen más, mint az általa etalonnak tartott Görögország. Azt mondja, Indiának nincs múltja, nincs egyénisége, itt egy görög számára minden nagyon idegen. Elhitték neki, hiszen még messze volt Nagy Sándor hadjárata, és történetíróinak megbízhatóbb feljegyzései.
Ktésziász (vagy Photius) szerint Indiában rengeteg szörnyeteg, furcsa ember vagy állat él. Ott vannak pl. a Cynocephalae, a kutyafejű emberek, egy hegyvidéki törzs. Barlangokban élnek, nagyon erényesek, és hosszú életűek. Azt mondják, ez biztosan egy szanszkrit szó, a svapáka rossz fordítása. Svapáka kutya-főzőt jelent, és a védikus irodalomban azokat a barbár embereket, akik még a kutyahúst is megfőzik, és megeszik. Olyan emberek is élnek Indiában, akiknek az egyik lábuk szokatlanul nagy. Sajnos ez így igaz, és ezek az emberek az elefantiázis nevű betegségben szenvednek.
Élnek továbbá törpék is Indiában, akik legfeljebb 90 cm-re nőnek meg, nagyon hosszú szakálluk van, amit takaró vagy felsőruha helyett használnak. Vadászatból élnek, de tartanak óriási méretű birkákat és kecskéket is. Természetesen egyszarvúak is vannak Indiában, hét rőf hosszú az az egy szarvuk. Az indiai kutyafarkas, akit Plinius később krokottasz-nak nevezett, bármit szép tud harapni a fogaival, még a vasat is, és azt rögtön megemészti. És persze Indiában él a manticore, aki Perzsiában még közönséges tigris volt mardonxor néven. Indiában már úgy bukkant fel, mint emberfejű tigris vagy oroszlán, állkapcsában három sor, mások szerint kétszer három sor foggal. A teste olyan, mint egy vörös oroszláné, emberfejű, kékszemű, és a farka fullánkban végződik, mint a skorpiónak. A sarkán mérgező tüskék is vannak, amelyeket minden irányban ki tud lőni, mint a nyilakat. Hangjáról azt mondják, mintha egyszerre szólna egy síp és egy trombita. Nagyon gyorsa, hatalmasakat ugrik, és a vadon erdőkben kóborol. Különös előszeretettel támadja meg az embereket, néha mielőtt megölné őket, kérdéseket tesz fel nekik, mint a szfinx. Ktésziász valószínűleg csak a perzsa legendákat ismerte, ahol ezt az állatot mantikhorának, emberevő tigrisnek nevezték.
Plinius is Ktésziászra hivatkozik, aki az első számú szaktekintély manticore-ügyekben; annál meglepőbb, hogy azt mondja, ez az emberfejű tigris-oroszlán Etiópiában él – hiszen Ktésziász semmit sem írt Afrikáról. Végül is mindegy, hiszen Indiában pontosan ugyanannyi manticore van, mint Etiópiában – vagy mégse? Egy 13-14. századi imában olvassuk:
Úr Narasimha, éjszaka járó szörnyek, vadállatok elkergetője, ma
Arra kérünk, óvd meg a házat, amelyben apró gyermekek vannak;
Egy se legyen beteg, és a sokfogú tigris ne falja fel fiainkat
Éjjel, se nappal, sem bent a házban, sem pedig kívül az udvarokon.
Lehet, hogy ez a sokfogú tigris a manticore? Plinius egyébként azt írja róla (VIII,30), hogy három sor foga van, és azok úgy összeillenek, mint a fésű fogai; arca és füle emberi, kékszemű, vörös oroszlántestű, farka végén skorpiófullánk, és roppant fürge. Bartholomaeus Anglicus írja De proprietatibus rerum (A dolgok tulajdonságairól) című könyvében, hogy a föld összes állati közül ez a legfélelmetesebb. Néha emberré változik – és ez igen helyes észrevétel, legalábbis abból a szempontból, hogy Indiában nem farkasemberek, hanem tigrisemberek kísértenek a dzsungelekben. Egy 13. századi verses krónika Nagy Sándorról, „Alisaunder” királyról azt mondja, hogy keleti hadjárata során 30.000 katonáját ölték meg olyan állatok, mint viperák, oroszlánok, medvék, sárkányok, egyszarvúk és manticore-ok.
A manticore a középkorban Jeremiás próféta szimbóluma lett, mivel úgy tudták, hogy a föld mélyén él, és egyszer Jeremiást is belökték valamilyen gödörbe. Később általában a zsarnokságot, becsmérlést és mindenféle gonoszságot személyesített meg, és azt gondolták, sem a képe, sem az említése nem hoz szerencsét. Ennek ellenére sokszor ábrázolták, még az európai katedrálisokban is, hiszen igen látványos, és a szakértők azt mondják, hogy az ismeretlen művészek indiai szobrokat láthattak, innen meríthették az inspirációt.