Majom
Számtalan majom él a föld melegebb vidékein, és feltűnő viselkedésükkel mindenütt kikényszerítették maguknak az ismertséget. Ennek ellenére kevés nyomuk van a régi hagyományokban. Ezt valószínűleg annak lehet tulajdonítani, hogy a kisebb fajták nem éppen okosak, az emberszabásúak pedig nagyon is hasonlítanak az emberre. Afrikai népek azt mondják, „A majomnak az a dolga, hogy kicsúfolja az embert.” Lusta állatnak tartják, aki tudna beszélni, de szándékosan hallgat, nehogy dolgoznia kelljen.
Sokan hiszik, hogy a nagyobb majmok, pl. az orangután eredetileg emberek voltak, csak mindenféle rossz tulajdonságuk miatt kicsöppentek a közösségből, és azóta elvadultan élnek az erdőben. Egy szumátrai legenda szerint a majmok őse egy engedetlen fiú. Ez a gyerek minél nagyobb lett, annál nehezebben lehetett bírni vele. Nem akart dolgozni, egész nap csak játszott. Az anyja nagyon megharagudott, és nem adott neki több rizst, csak pirított magvakat. A fiúnak nagyon hiányzott a rizs, folyton a főzőedények között kutakodott. Egyszer véletlenül ráült egy forró edényre, és egészen vörös lett a hátsó része. Egy idő után teljesen átalakult majommá, felmászott egy fára, és eltűnt a bozótban. Tőle származnak a majmok.
Nemcsak a teozófusok gondolják tehát, hogy a majom egy elvadult ember. Könnyen hasonló gondolatra juthat az, aki megfigyeli, hogy pl. az orangutánok, az „erdei emberek”, őröket állítanak a táboruk körül, alvóhelyeket építenek, előre látják a veszélyt, sőt vezetőik vannak, akiknek a többiek engedelmeskednek. Úgy tűnik, mintha mindent meg tudnának csinálni, amit az emberek – csak nem akarják. Gonoszságot, makacsságot, egy sor negatív emberi vonást tulajdonítottak a majomnak; egészen odáig, hogy a korai keresztények Isten majmának nevezték az ördögöt. Azt hitték, a majom rosszindulatból utánozza az embereket, csak azért, hogy mindent elrontson; az ördögnek is az a fő célja, hogy tönkretegye Isten teremtését.
Az Arany Legenda elmondja, hogy egyszer Szent Dominikot majom alakjában zaklatta az ördög. A szent nem ijedt meg, ráparancsolt a majomra, hogy fogja a gyertyát, amíg ő olvas. A majom megfogta a gyertyát, de aztán nem is tudta elengedni, amíg le nem égtek az ujjai.
Hosszú utat tett meg a szegény majom, mióta Salamon király Kr.e. 950 körül elhozatta Indiából, mindenféle egyéb ritkasággal együtt:
„Mert a király Társis hajója, amely a tengeren Hirám hajójával járt, minden három esztendőben egyszer fordult meg, s hozott a Társis hajó aranyat, ezüstöt, elefántcsontot, majmokat és pávákat.” (1. Kir. 10.22)
A pávák említése eldönti, hogy ezek a majmok Indiából érkeztek, és nem Afrikából, mivel ott nem él ez a különleges madár.
Páviánok azonban élnek Afrikában, és Ó-Egyiptomban tiszteltek is egy páviánként megjelenő istent, Hez-urt. A majom azonban csak akkor csinált példátlan karriert Egyiptomban, amikor a papság kijelentette, hogy Hez-ur nem más, mint Tehuti, akit mi grecizált nevén Thoth-nak ismerünk.
Tehut-Thoth nagyon változatos utat járt be az egyiptomi hitvilágban. Eredetileg holdisten volt: Jah-Tehutit a Théba melletti Nudimmudban tisztelték, és a koronájában holdat viselő királyként ábrázolták. Azt gondolták, hogy amikor Re napisten befejezi a nappali utazását, és lemegy az alvilágba, Thoth-nak kell a helyére állnia. Az a dolga, hogy mindent felírjon, amit éjszaka lát, aztán a feljegyzéseket átadja Re-nek. Így aztán a gonosztevők akkor sem kerülhették el a büntetést, ha a sötétség leple alatt tevékenykedtek.
Thoth egyike azoknak az egyiptomi isteneknek, akiknek nincs anyjuk. Szeth fejéből vagy a térdéből született, amikor az véletlenül lenyelte Hórusz spermáját. Egy másik mítosz szerint a hold Hórusz bal szeme, jobb szeme a nap. Szeth állandóan harcol a hold vagy a nap ellen, de amikor már majdnem sikerül őket elnyelnie, Thoth „meggyógyítja a sérült szemeket”, vagyis véget vet a nap- illetve holdfogyatkozásnak. Ez a történet ellentmond Thoth holdisten-szerepének. Volt különben az egyiptomiaknak egy harmadik holdistenük is, Honszu, aki Ammon és Mut istennő fia. Múmiaként bepólyázott ifjúnak, sólyomfejű embernek, vagy szintén páviánnak ábrázolták. Ez csak azt mutatja, milyen különféle módokon próbálták megközelíteni a titokzatos holdistent Egyiptom egyes vidékein.
Mivel Thoth-nak kellett feljegyeznie az éjszaka történt eseményeket, nagyon korán megjelent mindenütt, ami az írással, a könyvekkel és általában a tudással kapcsolatos. Ebben a minőségében soha nem ábrázolják koronás királynak, hanem csak pávián- vagy íbiszfejjel. Miért éppen íbisz? Talán azért, mert Thoth-ot leginkább a közép-egyiptomi Hermopoliszban tisztelték; Hermopolisz pedig arról nevezetes, hogy ott őrizték a tojás héját, amelyből egykor a világ keletkezett. A madarat, akitől a tojás származik, Nagyhangúnak nevezik. Ezt a szót többnyire nagy gágogónak fordítják, de egyáltalán nem biztos, hogy lúdról van szó, lehetett az akármilyen vízimadár, pl. íbisz.
Thoth-nak nagyon sok tennivalója akadt, először is neki kellett elkészítenie a naptárakat. Mint Re helyettese, időnként törvényeket is hozott, ezeket is le kellett írnia. Ebben a minőségében Re szívének és nyelvének nevezik. Thoth ismeri a jövőt is. A heliopoliszi szent ised-fa leveleire írja fel, Szesat istennő segítségével, hogy ki lesz a következő király, és mennyi ideig fog uralkodni. Szesat a művészi írás és a királyi évkönyvek istennője, aki hétsugarú csillagot visel a fején. Thoth nővére vagy a lánya, ami egyiptomi viszonyok között feleséget is jelent.
Thoth végezte el a tisztító szertartást, amelynek során az új királyra két oldalról vizet öntenek. Az élet vize ankh-jelek formájában folyik ki a korsóból. Thoth jegyzi fel az egyes emberek sorsát is, mégpedig azokra a téglákra, amelyeken az egyiptomi asszonyok szültek; ezeket a téglákat a halottak magukkal vitték a túlvilágra, az Amentinek nevezett nyugati birodalomba.
Itt is komoly szerepe van Thoth-nak. Ott áll a mérleg mellett, amikor a halott szívét lemérik, és feljegyzi az eredményt. Mivel itt írnoki munkát végez, ő az írnokok patrónusa is. A mérlegelésnél gyakran ott áll mellette Heka, a varázslás istene, pl. Szahuré halotti templomában.
A varázslástól már csak egy lépés az orvoslásig, hiszen az orvosok abból indulnak ki, hogy varázstudományukkal meg tudják változtatni az emberek vagy az állatok sorsát. Az Ebers-papírusz bevezetője azt mondja, hogy a soron következő orvosi recepteket Thoth személyesen állította össze. Hallgassuk meg azt a receptet, amely szerint az íbisz szobra elállítja a vérzést:
„Meg lehet állítani a vér folyását a halál előtt… Feljött az égbe, ezt mondja erről Geb. Tedd oda az íbisz csőrét. Mondd el ezt a varázsigét az íbisz agyagszobra fölött, a csőre legyen megtöltve árpakásával. Tegyék a csőrét a seb nyílásába. Ez a recept már Nebmaatre idejében (Kr.e. 1402-1364) jónak bizonyult.” (Londoni Papírusz 14. col. 4-5 sor)
Re helyettesítésén, az íráson, az orvosláson és a bölcsesség tanításán kívül Thoth-nak még nagyon sok dolga volt. Neki kellett visszacsalogatnia Egyiptomba Szakmet oroszlánistennőt, amikor sértődötten kivonult a sivatagba; de akkor is neki kellett őt elégedetté tennie, amikor macskaként jelent meg (Básztet). Segített Ízisznek összeszedni Ozirisz szétdarabolt testét; de szívesen vitte-hozta az istenek üzeneteit is.
Plutarchos azt írja, egy alkalommal Re megtudta, hogy Nut és Geb az ő tudtán kívül találkozgatnak egymással, és megátkozta Nut istennőt: Ne legyen olyan hónap, amelyben megszülhesse a gyermekeit. Thoth megsajnálta az istennőt, és elhatározta, hogy segít neki. Leült kockázni a holddal – a hold uralkodik a naptár-ügyek felett – és elnyerte tőle minden nap 1/70-ed részét. Ilyen módon öt új napot alkotott, és ezekkel egészítette ki a 360-at. Az istennő ez alatt az öt nap alatt szülte meg Oziriszt, Haroeriszt (az idősebb Hóruszt), Szeth-et, Íziszt és Nephtüszt.
A kérdés már csak az, micsoda Thoth, a hold, az íbisz vagy a majom? Egyik sem, mondja egy hermopoliszi felirat Merneptáh korából (Kr.e. 1224-1213), amelyen Thoth azt mondja magáról, hogy csak akkor változik madárrá vagy majommá, amikor a fáraó előtt kell megjelennie.
Ez azonban nem akadályozta a hermopolisziakat abban, hogy ne készítsenek katakombákat a város közelében, egy bonyolult, csak részben feltárt folyosórendszert, ahol ezrével helyezték el az íbisz- és a majommúmiákat. A kétszintes majomkatakombában mindegyik múmia egy külön fülkét kapott.
India-utazók gyakran számolnak be a „szent” majmokról, akiket rendszeresen etetnek, és akiknek körülbelül mindent szabad – banán után kutatva mindent elszedhetnek az utazóktól, a szemüvegüktől kezdve a fényképezőgépig. Néha látnak egy-egy majomszobrot a falvak határában, amelyeket vörösre festenek, vagy teleszórnak piros kunkumporral.
Indiában azonban nincs majomistenség, sőt a Srímad Bhágavatam egy Dvidida nevű gorilladémonról beszél, aki beszennyezi a szent helyeket. Csak a Jadzsur Véda (V.5.11) beszél majomáldozatról – „az emberek királyának majmot kell ajánlani” – de nagyon valószínű, hogy ezt nem szó szerint értették. Visnu és Siva nem szoktak majmok formájában megjelenni. A majom nem önmagában véve szent, hanem a nagy Hanumán emlékére, aki hősiesen harcolt Ráma oldalán, amíg vissza nem szerezték az elrabolt Szítát.
Hanumán a Védák nagyerejű szélistenének, Vájunak a fia. Már gyermekkorában olyan nagy volt, hogy le tudta venni a napot az égről – azt hitte, az csak egy fényes gyümölcs. A félistenek megharagudtak és megölték, de ekkor Váju még jobban megharagudott; nem adott a világnak sem szelet, sem levegőt. A megrémült félistenek visszaadták Hanumán életét, és elhalmozták minden lehetséges áldással.
Hanumán nagyon megszerette Rámát, és éjjel-nappal szolgálta. Felfedezte a rejtekhelyet, ahova a démon elhurcolta Ráma feleségét, felgyújtotta az ellenséges várost, az ő vezetésével épült meg a híd India és Lanká között, hős katonához méltóan küzdött a csatában, és amikor Laksmana halálos sebet kapott, elhozott a Himálajából egy egész hegycsúcsot, amely tele volt életet adó gyógyfüvekkel.
Ráma szintén nagyon szereti Hanumánt, és soha nem érezteti vele, hogy csak az erdőlakó majmok, a vánarák nemzetségében született meg. Hanumán az Úr nagy bhaktája, éppen úgy, mint Váju másik fia, Bhíma. A Mahábhárata megindító szavakkal mondja el, hogyan találkozott a Himálajában a két testvér.
Amikor a 14. században Rámánanda Észak-Indiában a bhakti, az Istenszeretet útját tanította, Hanumánt állította példaképül a tanítványai elé.
Hanumánt Indiaszerte tisztelik, de az indiai mesék a helyükre teszik a majmot. A Hitopadésa egyik meséjét halljuk.
A Narmadá folyónál van egy nagy sálmali-fa. Nagyon sok madár élt itt, mert védelmet találtak még az esős évszakban is. Egyszer az eső elől egy majomhorda is ezen a fán keresett menedéket. Az alsó ágakon gubbasztottak, fáztak és reszkettek. A madarak megjegyezték:
Csőrünk van csak, fészket raktunk mégis
Fűszálakból, amit az ég küldött.
Négy kezetek van nektek, ti majmok,
Lusták vagytok, csak az ágon ültök.
A majmok bosszankodtak, és azt mondták: „Persze, az eső és a szél elkerülik a madarakat, azért gúnyolnak minket. De álljon csak el az eső!” És amint feltisztult az idő, a majmok felmásztak, feldúlták a fészkeket, és kidobálták a tojásokat.
Ezért mondják:
Csak okosnak adjatok tanácsot,
És akiknek tényleg jót akartok.
A madarak bizony rosszkor szóltak,
Szétdúlták a fészküket a majmok.
A buddhista történetek, a dzsátakák is csak akkor beszélnek tisztelettel a majmokról, amikor maga a Bódhiszattva jelenik meg erdőlakó, vánara alakjában.
Két dzsátaka következik:
Kalájamutthi Dzsátaka, 176. sz.
Egyszer, amikor Brahmadatta uralkodott Benáreszben, a Bódhiszattva a király tanácsadójaként született meg. Hírt kaptak, hogy lázadás tört ki a határon, és a király elindult a hadseregével, bár éppen esős évszak volt. Útközben egy parkban táboroztak. Az emberek borsót pároltak a lovaknak, és beöntötték egy vályúba. Egy majom leugrott a fáról, megtömte a száját és a kezeit, aztán visszaült, és enni kezdett. Egy borsószem leesett a földre. Erre eldobta a többit is, lemászott, és keresni kezdte azt az egyet. Nem találta, visszaült a fára, és olyan mogorván nézett, mint aki egy peres ügyben az egész vagyonát elvesztette.
A király megkérdezte a Bódhiszattvától: „Mit szólsz ehhez?” Azt felelte: „Király, mindig ezt csinálják a csekély értelműek, vagyonokat költenek azért, hogy filléreket nyerjenek.”
Ez a buta majom, ki a magas fákon élt,
Borsót szedett a kezébe, de többet remélt.
Egyet akar megkeresni, elvész az egész:
Azt mondom, az ilyenekben nincs szemernyi ész.
A király megértette, és visszament Benáreszbe. A lázadók már akkor elmenekültek, amikor meghallották, hogy a hadsereg elindult.
Mahákapi Dzsátaka, 407. sz.
Egyszer, amikor Brahmadatta uralkodott Benáreszben, a Bódhiszattva majomként született meg, és egy Gangeszmenti erdőben élt 80.000 majommal. Volt ott egy mangófa, amelynek egy ága a víz fölé hajlott, és néhány gyümölcs a vízbe esett. A Bódhiszattva érezte, hogy ebből valami baj lesz, ezért már a virágokat leszedegette erről az ágról. Egyszer mégis beleesett egy érett mangó a folyóba. Benáresz királya megtalálta, és attól kezdve nem volt nyugodalma: meg akarta találni a csodálatos fát, amelynek ilyen gyümölcsei vannak. Meg is találta, és nem tudott betelni a mangóval.
Éjfélkor jött a Bódhiszattva a majmokkal, és azt hitték, nyugodtan falatozhatnak a gyümölcsből. A király azonban utasította az íjászokat, hogy lőjék le az összes majmot. „Ne féljetek,” mondta a Bódhiszattva. Elhatározta, hogy kötelet feszít ki a szemközti fáig, hogy a majmok megszabadulhassanak. Sajnos rosszul számította ki a távolságot, csak egy faágat tudott megragadni. Eleven hídként feszült a folyó fölött, és a majmok biztonságban átvonultak rajta. Ekkor azonban a Bódhiszattva már nem bírta tovább, kimerülten lezuhant a földre.
A király látta, mi történt, és megkérdezte:
Hidat csináltál magadból, csakhogy biztonságban elmehessenek.
Mi vagy nekik, te nagy majom, és micsodák ők neked?
A Bódhiszattva felelt:
Győztes király, védem őket, én vagyok az uruk és vezérük,
Amikor nagy bajban voltak, és azt hitték, végük,
Százszor annyit ugrottam, mint ameddig egy felvont íj elér,
Derekamat megtartotta egy bambuszkötél.
Átértem a túlsó partra, gyorsan, mint a viharfellegek,
Csak egy ágat markolhattam a kezembe, még az is remeg,
Nem tehettem semmi többet, elvesztettem az erőt,
De hátamon átvonultak, biztonságban vannak ők.
A majom meghalt, és Brahmadatta elrendelte, hogy királyként temessék el.
Tibetben úgy tartják, hogy egy majom teremtette az embereket. Természetesen nem közönséges állatról van szó, maga a Buddha jön el Indiából, hogy a „feketefejű” embereket megteremtse – Tibeten kívül csak a régi sumerek nevezték így a köznépet.
Az egyik legenda szerint a Buddha majomkirályként jelent meg Tibetben, megbarátkozott egy női szikladémonnal, akinek a neve sGrol-ma. Hat tojást hoztak létre, ezekből születtek a szellemek, az óriások, az emberek, az állatok, a pokol lakói és a preták, az „éhes démonok.”
Egy másik hagyományban azt találjuk, Buddha be akarta népesíteni a havas tibeti fennsíkot. Bal kezéből kibocsátott egy fénysugarat, ebből egy hatalmas majom lett. A női szikladémon megkívánta, nősténymajom alakot öltött, és el akarta csábítani. A majom elutasította, de ekkor a démon megfenyegette, ha nem tesz eleget a kérésének, minden élőlényt meg fog ölni, és azok a pokolra jutnak. A majom megszánta az élőlényeket, és nem vonakodott többé. Számos gyermekük született, a jámbor, szelíd és jóságos szellemek, a haragos, vad óriások, a nagyon szenvedélyes és kapzsi emberek, a csekély értelmű és tudású állatok, a szegény és mohó éhes démonok, valamint a megátalkodottan gonosz pokolbeli lények. Mivel mindegyik gyermek apja majom volt, vörös volt a képük, és szőrösek voltak. Mivel az anyjuk szikladémon volt, nem volt farkuk, folyton húsra és vérre vágytak.
A majom-Bódhiszattva őket is megszánta, ellátta őket étellel, és mindenfélével, ami a földi élethez szükséges. Közölte velük a Buddha tanítását. Akik a tanítás szerint cselekedtek, egyre szebbek és tisztábbak lettek. Így népesült be Tibet.
A legendának vannak helyi változatai is. Jamdringban pl. úgy tudják, Indiából érkezett egy majom, megszeretett egy jóakarú női démont, a jamdringi tó szigetén párosodott vele, utódaiktól származik Tibet népe. Amikor a majom meghalt, a női démon annyit sírt, hogy a könnyei egészen zölddé tették a tavat. A könnycseppekből csupa zöld kő, smaragd lett. A smaragdokat még sokáig őrizték a jamdringi kolostorban, aztán nyomuk veszett.
A tibeti Halottak könyvében is szerepel egy majom, akinek éppen az a feladata, mint Thoth-nak Egyiptomban. Ez a majom Jama Dharmarádzsa, tibeti nevén gShin-rje chos-kyi rgyal-po alvilági birodalmában, a pokolként elképzelt dMyal-bában él, és a neve sPreu mgo-can. Ez a majom vagy majomfejű istenség tartja a mérleget, amelyen a halottak tetteit lemérik: az egyik serpenyőjébe minden jó tettért egy fehér követ tesznek, a másikba fekete köveket, a rossz tettekért. Két segítője is van a majomnak, egy tigris és egy madárfejű víziló.
Azt kell gondolnunk, hogy a múltban Tibet mégsem volt annyira elzárt világ, mint az alatt a néhány száz év alatt, amikor az európaiak hasztalanul próbáltak eljutni Lhászába.