Madárember
Az emberek mindig irigységgel vegyes csodálattal tekintettek a madarakra. Azt gondoljuk, hogy a repülő madár korlátlanul szabad. Ez persze nem így van, hiszen a madaraknak is meg kell küzdeniük a megélhetésért, és számtalan szárnyas és nem szárnyas ellenségük van. Vannak repülőgépeink, de ez nem az igazi. A képzeletet még most is azok foglalkoztatják, akik csak úgy, gépek nélkül próbáltak repülni: Ikarosztól Sam Smallig; de most nem róluk akarunk beszélni, hanem azokról a rejtélyes lényekről, akik emberek is, madarak is egy személyben.
A madáremberek ott röpködnek minden nép mitológiájában. Valaki azt mondhatja, ez csak mítosz. Ez a szó eredetileg történetet, megtörtént esetet jelentett. Persze régi eseményekről van szó, amelyek azóta a költők kezébe kerültek.
A madárembereket sokszor nevezik szellemeknek vagy tündéreknek. Felsőbbrendű lények, hiszen tudnak valamit, amit az emberek nem. Vannak, akik csak úgy maguktól repülnek, de a legtöbbször szárnyaik vannak. Ilyen szárnyas védőszellemek álltak a mezopotámiai templomok és a királyi palota kapujában: zordon külsejű harcosok, nagy sas-szárnyakkal. Istár-Astartét szárnyakkal és galambbal ábrázolták. A keresztény művészetben az angyalok fehér, az ördögök fekete denevérszárnyakat viselnek. A hanti és manysi legendákban Karsz néha emberarcú madárként, máskor madárfejű emberként jelenik meg. Köztes lény, aki nagyon erős, de nem igen lehet rá számítani: hol segít az embereknek, hol pedig mindent elpusztít. Karsz rokonai az orosz tűzmadár és az ősmagyar turul. Ide tartozik Vörös Rébék is, aki Arany János balladájában még vénasszony, amikor átmegy a hídon, de a következő pillanatban varjú formájában tollászkodik a jegenyefán. Az angol irodalom madáremberei többnyire távoli szigeteken vagy járhatatlan őserdőkben élnek, mint Robert Paltock Youwarkee-ja (1751), és Rima W.H. Hudson híres regényében, a Zöld Paloták-ban (1916).
Az etruszkok azt gondolták, hogy madárember-démonok viszik a másvilágra a halottakat. A római mitológiában is vannak hasonló szellemek.
A klasszikus korban úgy tudták, hogy Szkíthián vagy a Rhipai (Ural) hegységen túl mindenféle különleges lények élnek: kecskelábú emberek, egyszemű arimaszposzok és griffek. Ez a griff nem az osztrák címerben szereplő kétfejű sas, hanem részben madár, és részben ember. Sajnos az ókor szerzők nem értenek egyet a griff-kérdésben (sem), így nem tudjuk, hogy madárként cselekvő embert, vagy emberként viselkedő madarat lássunk benne. Ariszteász azt írja, oroszlánhoz hasonlító vadállatok, de sas-szárnyuk és csőrük van; Hérodotosz szerint szárnyas emberek. Aiszkhülosz a Leláncolt Prométheusz-ban azt írja róluk, hogy az alvilág határán élnek, és aranyat mosnak egy folyóból. Az arimaszposzok el akarják rabolni az aranyat, ezért aztán szüntelenül harcban állnak a griffekkel. Azt is mondják, hogy a griffek félelmetes, halált hozó lények, akik a sötétséget kedvelik, és az emberek előtt vagy szép lányokként jelennek meg, vagy pedig úgy, mint a fekete hattyú.
A krétai kultúra ismerte a madárembereket, le is festették őket a knosszoszi palota falain. Sok ilyen köztes lényről tudtak a görögök is, csak az a furcsa, hogy szerintük ezek mind nőneműek. Hogyan gondoskodtak az utánpótlásról? Phorküsz tengeristen szárnyas lányai a nagyon veszélyes Gorgók. A hárpiák olyan madarak, akik szép nők arcát viselik; mindig éhesek, és mindent bepiszkolnak. A tenger lányai a szirének is, görög vázafestményeken szárnyas lányok, de eredetileg női arcú, vöröses tollú madarak, akiket az Odüsszeiából ismert meg a nyugati világ, különösen az irodalom. Gyönyörű énekükkel csábítgatták a halálba a tengerészeket. Csak az menekült meg, aki jó előre bedugta viasszal a fülét. Odüsszeusz az árbóchoz kötöztette magát, nehogy utánuk ugorjon, de mégis hallja az éneküket. Amikor a szirének látták, hogy az énekléssel nem mennek semmire, mindentudást ígértek Odüsszeusznak (Odüsszeia XII. 186-191, Devecseri Gábor fordítása):
Senki se húzott el erre a barna hajóval,
Míg mézes dalait meg nem hallgatta a szánknak;
Benne gyönyörködvén ment el, gyarapodva tudásban:
Mert mi tudunk mindent, mit a tágterű trójai síkon
Tűrtek az argoszi és trósz küzdők isteni szóra,
És mindent, mi az életadó földön megesik még.
Sajnos ma már nincsenek szirének. Orfeusz énekversenyre hívta ki őket, és még náluk is szebben énekelt. A vesztes szirének sziklákká váltak.
Ovidius még lányfejű, vörös madaraknak ismerte őket, Apollonius Rhodius azt írta, derekuktól felfelé nők, különben madártestük van. Énekükkel odacsalják a hajósokat, akik aztán hajótörést szenvednek a zátonyokon. Jó tudni, hogy csak egyetlen nyugati szigeten élnek, sajnos nem tudjuk, hogy melyik az a sziget. A rómaiak összekeverték a sirena szót a derült időt jelentő serenával; azt gondolták, csak derült időben jönnek elő, vagy derült időt jósolnak. Egy idő után már a tenger haltestű és madártestű lányait sem különböztették meg, és a sellőket is sziréneknek kezdték nevezni.
Ausonius a 4. században egy egészen más hagyományról ír (Utazások):
Majd a hajót a szélvihar egy szigetre vetette,
Kékszínű fák susogtak a parton, kékszínű földön.
Roskad az águk a sok zafírtól, és a lazúrkő
Úgy terem rajtuk, mint ahogy máshol hajt a fa termő
Sarjat, melytől egyre nagyobbak lesznek az erdők.
Hívogat emberi hangon, surrog a fán a madárnép,
Kék fejükön hajat viselnek, csőrük az orruk.
Némelyik emberi forma, de ágon rakja a fészkét,
Más a madárra hajaz, de kőből házakat épít.
Mindegyik bőven szóló, épp csak a nyelvük nem értik,
Így nem tudnak a népek többet mondani róluk.
Ausonois Bordeaux-ban született, latinul írta hexametereit, a Mosel partját kedvelte, és kétségkívül ismerte a kelta hagyományokat. A kelta, de különösen a walesi és ír legendák tele vannak rejtélyes szigetekkel, amelyek olyan szépek és különlegesek, hogy nem is lehetnek ezen a világon. Néha egyenesen megmondják, hogy ezeken a szigeteken a halottak élnek, mint Arthur király Avalonban. Rhiannonnak fehér, pirosfejű, aranycsőrű madarai vannak; aki meghallja az éneküket, elveszti az eszméletét vagy meghal; de amikor csendben vannak, meggyógyítják a sebesült harcosokat. A fehér szigetek és a fehér madarak mind a halállal, a túlvilággal kapcsolatosak, és végső soron a közös indo-európai kultúrából maradtak fenn.
Amikor a kelta bárdok nem a halott-szigetekről énekelnek, akkor biztosan a síd-ekről van szó, akik nagyon szép nők, és kedvük szerint változtatják az alakjukat. A síd-ek közé tartozik az aisling, akinek az a szokása, hogy az álmokban jelenik meg. Angus Og-ot, az írek egyik istenségét is meglátogatta egy ilyen álom-asszony, aki rögtön eltűnt, amikor Angus Og felébredt. Angus Og nagyon hatalmas, de nem mindenható, így aztán csak búsult, és teljesen elvesztette az életkedvét. Az aisling megsajnálta, visszajött egy fehér madár alakjában, és egy olyan dalt énekelt, amelytől mindenki három napra álomba merült. A halál és az álom rokonsága közismert, a fehér madár is halált jelent sokféle hagyományban, a keltáktól egészen a védikus Indiáig. Angus Og elrepült a madár-tündérrel egy távoli szigetre; ma is ott élnek, ha nem haltak. Mert a kelta istenek nem halhatatlanok; csak az emberekhez képest élnek olyan sokáig, hogy azok halhatatlannak képzelik őket.
Az ír hagyomány leghíresebb madáremberét Conarnak hívják. Anyját annak idején egy tető nélküli toronyba zárták, ahol meglátogatta egy madár, így született Conar. Az indo-európai hagyományokban sok helyen találkozunk a madár-apával. Zeusz például hattyú alakban látogatta meg Lédát. Az ír madárapa azt a parancsot adta, hogy Conarnak soha nem szabad madarat ölnie. Anyja, Mess Buchalla később férjhez ment egy királyhoz, aki a gyermeket úgy nevelte, mint a saját fiát. Biztosan meg is tette volna trónörökösnek, de az íreknél az volt a szokás, hogy tarbh feist-et, bikaünnepet rendeztek. Az került a trónra, aki az ünnep után megjelent a főpap álmában.
Conar is el akart menni a bikaünnepre, de útközben találkozott egy madárcsapattal, amely elvezette a tengerhez. Itt a madarak fegyveres férfiakká változtak, és az egyikük így szólt: Nemhglan vagyok, a madarak királya. Te is egy madár fia vagy; ezért soha nem szabad madárra vadásznod.
A madárkirály már tudta, hogy a főpap mit álmodott, ezért azt tanácsolta Conarnak, hogy meztelenül, parittyával a kezében menjen Tara felé. Conar megfogadta a tanácsot, és ő lett a király.
Egy másik ír legenda elmondja, hogy Dectera, a király lánya eltűnt, ötven barátnőjével együtt. Mindenütt keresték, de sehol nem találták őket. Három év múlva egy nyári napon madársereg szállt le a mezőkre, elpusztították a termést és a gyümölcsöket. Fergus király és a nemesek hurkokkal mentek utánuk, de a madarak mindig csak egy kis távolságra repültek előlük. Lassan elvezették őket egy dombra a Boyne folyó mellett, amelyről az a hír járta, hogy ott szoktak találkozni a tündérek. Eddigre beesteledett, a király és kísérete körülnézett, hol találhatnának éjjeli szállást. Csak egy kunyhó volt a közelben, itt élt egy szép ifjú a feleségével és ötven lánnyal. Ők voltak Dectera és a barátnői, de a madarak is, akik olyan gondosan kikerültek minden hurkot.
A történet eredeti formáját megtaláljuk az indiai Rgvédában. A különbség csak az, hogy ott a királynak nem lánya, hanem a felesége tűnik el, hogy hattyúként éljen a barátnőivel együtt.
A Rgvéda Sjena madara jelenik meg az iráni Avesztában Szaéna néven. Sjena-Szaéna ugyanaz, mint Garuda, a madarak királya. Néha madár emberi fejjel, máskor madárfejet és szárnyakat viselő ember. Erejéről és bölcsességéről egyaránt híres.
A Sáh-náme Szímurghnak nevezi, ez a szó harminc madarat jelent. Szaéna egyedül olyan erős, mint harminc madár. Szímurgh menti meg a Sáh-náme egyik hősét, Zált, aki fehér hajjal született. Apja azt gondolta, hogy ez csak rosszat jelenthet, és parancsot adott, hogy tegyék ki egy hegyre.
Szímurgh először azt gondolta, jó lesz ez a zsákmány a saját fiókáinak, ekkor azonban égi hangot hallott (Devecseri Gábor fordítása):
Te látó szemű, boldogan szárnyaló,
Te őrizd e tej-kortyolót, mert hiszen
E magból gyümölcs: férfiú-hős leszen,
A hátából eljön sok nagyhírű hős,
S világot bíró, bősz-oroszlán-erős.
E hegycsúcs vidékére hoztam fel őt,
S te várd és figyeld majd a fényes jövőt.
Szímurgh felneveli Zált a fiókáival együtt, aztán visszaadja az apjának, aki megbánta, amit tett, és könyörgött, hogy felejtsék el a múltat.
Az emberi madár, Szímurgh parádés helyet foglal el az Iszlám misztikában, és övé a főszerep Fariduddin Attar szúfi allegóriájában, A madarak parlamentjében. De van az Iszlámnak egy másik hagyománya is, amely szerint Allahot négy angyal veszi körül: Izrafil, Mikail, Dzsibril (Gábriel) és Izrail. Emberi arcuk van, emberi nyelven beszélnek, egyébként olyanok, mint a hatalmas szárnyú madarak. Úgy nevezik őket, Karribijún = közelállók.
Izrafilról írják:
Tízezer fényes szárnya van,
Allah előtt leborulva
Szárnyait összehajtja,
Tollait lesimítja,
Halványítja a fényük.
Az angyalok közül csak Mikail külsejét írják le részletesebben:
„Tetőtől talpig sáfrányszínű tollak és zöld krizolit kövek borítják; minden egyes tollán millió arc van, mindegyik arcon millió szem sír részvétteljesen a hívők miatt, akik rosszat tesznek.
Mindegyik arcon millió száj van, mindegyikből millió nyelv beszél, és bocsánatot kér a hívek rossz tetteiért.
Mindegyik szemből 70.000 könnycsepp hull, mindegyikből olyan angyal lesz, mint maga Mikail, és állandóan Allahot dicsérik.” (Imam ’Abd ar-Rahim ibn Ahmad al-Qadi).
Mielőtt valaki utánanézne a Koránban, megmondom, hogy ez egy későbbi hagyomány, akkor keletkezett, amikor a mohamedánok lerohanták Indiát. Az indiaiak igen nagy korszakokban gondolkodnak, úgy beszélnek az évmilliókról, mintha pillanatok lennének. A valóságban persze nincsenek sem évmilliók, sem pillanatok. Minden örök, és csak azért osztjuk fel az öröklétet, hogy a hétköznapokban valahogy kiismerjük magunkat.
A madarak és emberek közötti köztes lények közé tartozik a tűzisten Agni, aki általában bráhmanaként jelenik meg, de sokszor változtatja az alakját. Madárként repül fel a mennyei bolygókra, hogy a félisteneknek elvigye a felajánlásokat. A Rgvéda (III.5) az egész földet az áldozat helyének nevezi, és ezt mondja Agniról:
Őrzi a földet, az áldozatok helyeit,
Őrzi a nap futását és a hétfejű tüzeket.
Olvasztott vajat visz föl a félisteneknek,
Őrzi a vajban gazdag, szent helyeket.
Madárember Vena is, akiről azt mondja a Rgvéda (X.123), arany szárnyai vannak, a Gandharvák barátja, és Varuna parancsára elviszi a lelkeket a halál birodalmába. Néha egészen a mennyei bolygókig repül erős szárnyain, és felviszi a szómát a félisteneknek.
Vannak, akik madárembert látnak a hosszú hajú Kesinben, akiről azt mondja a Rgvéda (X.136), hogy a széláramlatokkal együtt utazik, a szél a lova, a repülő Gandharvák, Apszarák és vadállatok útján jár.
A Mahábhárata (XII.340) elmondja, hogy Ekata, Dvita és Trita nagy bölcsek látni szerették volna a Legfelsőbb Istent, Nárájanát. Fölrepültek a transzcendentális birodalomba, de ott egyáltalán nem láttak semmit a nagy fényességtől. Nárada Muni azonban olyan szerencsés volt, hogy szemtől szembe láthatta az Urat. Náradának nincsenek szárnyai, mégis el tud repülni akárhová, mindig magával viszi a vínáját, és Isten dicsőségét zengi.
Szárnyak nélkül repül Sukadéva Goszvámi is, akinek a történetét Bhísma mondja el Judhisthíra királynak a Mahábháratában:
Felszállt a levegőbe, felemelkedett az égbe,
Az égbolton lépkedett, gyorsabban repült, mint a szél.
Akkora volt ő, mint Vinatá fia,
És mindenki látta repülni.
Szirmokat szórtak alá a boldog dévák,
Gandharvák zenéltek,
Táncot jártak az égi tündérlányok.
Amikor Suka a Meru-hegyhez közeledett, az arany csúcs kettévált előtte, hogy akadálytalanul repülhessen tovább. Néha gyalog ment, néha átrepülte a folyókat és a hegyeket. Úgy utazott a mennyei bolygók között, mint a madár.
A repülő Rsik között emlegetik Gálavát is, de ő csak a madarak királya, Garuda hátán utazott a levegőben.
Igazi madáremberek azonban a kinnarák, és feleségeik, a kinnarik; alacsonyabb rendű félistenek, a dévák és az emberek között állnak. A Srímad Bhágavatam (5.5.20-21) írja:
„Az embereknél magasabb rendűek a szellemek, mert nincs anyagi testük. A szellemeknél magasabb rendűek a Gandharvák, a Gandharváknál magasabb rendűek a Sziddhák, a Sziddháknál magasabb rendűek a Kinnarák, a Kinnaráknál magasabb rendűek a démonok, a démonoknál magasabb rendűek a félistenek.”
A teremtésükről ezt írja a Srímad Bhágavatam (3.20.45-46):
„Egy napon Brahmá, az élőlények teremtője, meglátta a saját tükörképét a vízen, és miközben saját magában gyönyörködött, a visszatükröződésből létrehozta a kimpurusákat és a kinnarákat.
Ők birtokba vették azt az árnyékszerű formát, amelyet Brahmá elhagyott, ezért minden hajnalban az ő dicsőségét zengik.”
A kimpurusák is az embernél magasabb rendű lények, akik számtalan misztikus csodát tudnak tenni. Hosszas gyakorlással a jógik is elérik, hogy többé-kevésbé meg tudják teremteni azt, amit elképzelnek. A kimpurusáknak azonban nem kell jógagyakorlatokat vagy aszkézist végezni; ők ezzel a képességgel születnek.
A kinnarák ugyanúgy néznek ki, mint Garuda, vagyis félig sasok, félig emberek. Kiválóan értenek a zenéhez. Néhányan Sivát kísérik (SB 4.24.24-25), mások Kuverához csatlakoznak, és az ő paradicsomi országában élnek barátaikkal, a kimpurusákkal.
Van egy saját bolygójuk, a Kinnaralóka (SB 4.20.35-36), de szívesen tartózkodnak a Kailásza hegyen a Gandharvákkal és az Apszarákkal (SB 4.6.9), máskor a Trikúta hegyen szórakoznak. Trikúta három csúsot jelent, az egyik vasból, a másik ezüstből, a harmadik aranyból van. Az egész hegy tele van drágakövekkel, virágot és gyümölcsöt egyszerre termő fákkal és rejtélyes barlangokkal (SB 8.2.5).
A kinnarák minden csodálatos eseménynél megjelennek, és gyönyörűen játszanak a hangszereiket. Vámadéva megjelenésekor „a sziddhák, vidjádharák, kimpurusák, kinnarák, csáranák, jaksák, ráksaszák, szuparnák, nágák virágesőt szórtak Aditi otthonára” (SB 8.18.9-10).
Amikor Bali Mahárádzsa az egész földet, és végül saját magát is felajánlotta a Vámadéva alakjában megjelent Legfelsőbb Úrnak, „a gandharvák, kimpurusák és kinnarák ezer meg ezer üstdobot és trombitát szólaltattak meg” (SB 8.20.20).
De ott voltak akkor is, amikor Nara és Nárájana Rsik megjelentek, együtt énekeltek a gandharvákkal (SB 4.1.54-55).
A felsőbb bolygók lakói mindig együtt járnak. A kinnarák és a gandharvák a zenéjükkel, az apszarák a táncukkal gyönyörködtetik a félisteneket. Őket magasztalják himnuszaikkal a csáranák. A vidjádharák, szó szerint a tudás őrzői, varázserejű szellemek, akik szárnyak nélkül repülnek. Az uragák és a nágák a kígyók nemzetségéhez tartoznak, a szuparnák és a punnagák a Garuda kíséretét alkotó félisteni madarak. A jaksák kincseket őriznek, és nagyon értenek az illúziók keltéséhez. A sziddhák a legkiválóbb misztikus jógik, akik szintén értenek a repülés művészetéhez. A kimpurusákról már beszéltünk. A Mahábhárata azt mondja, hogy a föld bolygón is van egy Kimpurusa-varsa, a kimpurusák országa, ahol Daksa lányainak az utódai élnek; a Himálajától északra, Nem lehetetlen, hogy egy hegylakó törzsek is kimpurusáknak neveztek.
Befejezésül még egy érdekes dolgot. Van egy olyan védikus hagyomány, hogy a kinnarák, ezek a madáremberek repülőkön járnak (SB 4.3.7 magyarázat). Ha ez így van, akkor ők a világ egyetlen madáremberei, akik időnként a dolog kényelmesebb végét fogják meg, és ahelyett, hogy a levegőben röpködnének, repülőkön utaznak.