Lovak 1
A Védák elmondják, hogy az első ló a jelenlegi világkorszak kezdetén jelent meg a földön, amikor a félistenek és a démonok még együtt köpülték ki a tejtengert, hogy megszerezzék a kincseket, de főleg a halhatatlanság nektárját. A ló elválaszthatatlan az árja civilizációtól. Európa talán legrégebbi árja népe, a hettiták is használtak lovakat a csatában, ezért lett a ló a harcias Arész-Mars állata.
Vannak védikus szövegek, amelyek lovasokról beszélnek, de a lovakat gyakrabban fogták be a harci kocsikba, kettesével, esetleg négyesével. A lóversenyek is nagyon népszerűek voltak, annyira, hogy a Rgvéda egy egész himnuszt szentel egy kiváló versenylónak (RV X.102).
A lovak nem tűrték jól az indiai éghajlatot, ezért az árják rendszeresen importálták ezeket a nemes állatokat Szindhből és az északnyugati határvidékekről. Perzsiából és Arábiából a paripák hajón érkeztek Nyugat-India kikötőibe. Tartásuk mindig luxusnak számított, a királyok lovaik és teheneik számán mérték le a gazdagságukat.
*
A Rgvéda több himnuszban (RV 4.38-40, 7.44, 10-177, 10-123 stb.) is leírja a Dadhikrá nevű isteni lovat, aki talán a felkelő napot is megszemélyesíti. Mint a nap, ő is kiemelkedik a vizekből, amelyekbe belemerült, és „fényes felhőbe burkoltan méri ki a levegőég birodalmát” (RV 10.123). Hallgassunk meg egy részletet a 4. könyvből (IV.38.5-6):
Dicső harcos, csordák elhajtója,
Lecsap, mint a kiéhezett sólyom,
Patájával dobbant, fölveri égig a port,
Elsőségre vágyik, az ellenséget elűzi,
Boldog, mint a vőlegény, a virágfüzéres.
Hű paripa, győztes, engedelmes
Hajtójának a küzdelemben,
Gyorsul a dúló harcosok közt,
Ékes sörénye szürke a portól.
Vad nyihogása, mint a morajló
Felhők, elrettenti az ellenséget,
Ezrek ellen is harcol, és ha megindul,
Senki se verheti vissza a mént.
*
Számos félisten jár lovon vagy lovas kocsin, kezdve mindjárt a királyukkal, Indrával, aki a tejóceánból született Uccsaihsravát („nagyhangú”) tartotta meg. Szúrja, Kalki, Kuvera és Varuna lovon járnak, az Asvinok is, bár ők néha úgy jelennek meg, mint a kentaurok. Agni kocsiját vörös lovak húzzák, Siva négylovas kocsin indul Tripura, a három démonváros ellen, és a kocsihajtója nem más, mint Brahmá, az anyagi világ teremtője. Ketu kocsiját nyolc vörös, Ráhuét nyolc fekete ló húzza. A ló ott van az univerzum őrei és a világuralkodó jelvényei között is. A Puránákban néha lónak nevezik a rendkívül gyors, nyolclábú sarabhát, aki a Rgvédában még egy nagy bölcs volt, Indra barátja, az iráni Avesztában viszont aranyszemű, aranyfejű és -lábú csodaállat, aki gyorsabb a lónál, a szélnél, az esőnél és az éjszakánál, szárnyak nélkül is tud repülni, a fény, a dicsőség és a győzelem forrása.
Nagyon színes egyéniségek az Asvinok, akiket Nászatjáknak, orrból-születetteknek is neveznek, mert anyjuk, Szaranjú orrlyukaiból bújtak elő; de a nászatja szót értelmezhetjük na-aszatjának, az igazság fiának is.
A Rgvéda többször is felsorolja dicsőséges tetteiket, pl. az I.116 himnuszban:
feleséget hoztak Vimadának
győzelemhez segítettek a lóversenyben
Bhudzsjut kimentették a vízből
versenylovakat adtak az embereknek
kihozták Atrit a tüzes gödörből
esőt csináltak a nagy szárazságban
visszaadták Csjavana fiatalságát
kiszabadították Vandanát, akit a démonok elevenen beástak a földbe
Dadhjancs-nak lófejet adtak, hogy taníthassa őket
gyermekekkel ajándékozzák meg a meddőt
meggyógyítják az embereket és a lovakat
kincseket adnak
segítenek a harcban
kilenc nap után életre keltették Rebhát
A Védák több változatban is elmondják Atri történetét. A démonok minden éjjel elválasztják a feleségétől, elássák egy tüzes gödörben, a saját házában, vagy valahol máshol elzárják, reggel pedig kiengedik. Atrinak egy idő után eszébe jutott, hogy az Asvinokhoz kellene imádkoznia. Ők el is jöttek, kiszabadították, majd köddé váltak. Atri bement a házba, odafeküdt a felesége mellé, de még hajnal előtt visszament a gödörbe, mert félt a démonoktól. Most megint az Asvinokat szólította, akik olyan gyorsan megérkeztek, mint a repülő sas, és meg is tanították neki, hogyan kergetheti el a démonokat. Mivel az Asvinok a félisteneknek nemcsak orvosaik, de szülészeik is, az Atrinak adott mantra arra is jó, hogy biztosítsa a gyermekek szerencsés megszületését.
*
Talán még ennél is érdekesebb Dadhjancs története, amelyre a Rgvéda csak néhány sorban utal, pl. így:
„Ó Asvinok, ti lófejet adtatok Dadhjancsnak, az atharvan-pap fiának. Ő pedig becsületes volt, mindent elmondott nektek Tvastar mézéről, amelyet elrejtettek előletek.” (RV I.1.17.22)
A Satapatha Bráhmana (14.1.1.18-24) mondja el az egész történetet: Dadhjancs, az atharvan-pap fia ismerte a lényeget, tudta, hogyan kell föltenni az áldozat koronáját, hogyan lesz teljes az áldozat. Indra így szólt hozzá: – Ha ezt bárki másnak megtanítod, levágom a fejed.
Az Asvinok meghallották, hogy Dadhjancs ismeri az áldozat titkát. Odamentek hozzá, és megkérték, fogadja el őket a tanítványainak. Dadhjancs megkérdezte: – Mit akartok megtanulni?
– Az áldozat lényegét, azt, hogy hogyan kell föltenni az áldozat koronáját, hogyan lesz teljes az áldozat – felelték az Asvinok.
Dadhjancs vonakodott: – Indra azt mondta nekem, ha ezt valaki másnak megtanítom, levágja a fejem. Félek, hogy tényleg megteszi; ezért nem fogadlak el benneteket a tanítványaimnak.
Az Asvinoknak azonban volt egy jó tervük: – Mi fogjuk levágni a fejedet, és jól elrejtjük; neked pedig hozunk egy lófejet. Azzal tanítasz bennünket, és amikor már mindent megtanultunk, ezt a lófejet fogja levágni Indra. Mi pedig visszaadjuk a mostani fejedet.
Így is történt, így tudták meg az Asvinok, hogyan lesz teljes az áldozat.
*
A Mahábhárata elmondja, hogy egy alkalommal a Nárada nevű bölcs megmutatta az alsóbb bolygókat az egyik barátjának, Mátalinak. Amikor megérkeztek Pátalába, a kígyók birodalmába, Nárada ezeket a szavakat mondta:
„Itt él Adití fia, Szuvarna, akinek a feje olyan, mint a lovaké; minden ünnepnapon fölkel, és betölti a világot a védikus himnuszok és mantrák hangjaival.” (Mbh. Udjoga 99.5)
Szuvarna („szépszínű”, „arany”), vagy más nevén Hajagríva („ló-nyakú”, „ló-fejű”), Krsna-Visnu egyik megjelenési formája, a démonoktól visszaszerzett Védákat tartja a kezében. Hajagríva kultusza elterjedt Tibetben is, érdekes módon éppen a lókereskedők között, bár a régi Bon-vallásban is volt egy ló formájú védőszent, Beg-cse, akinek az volt a feladata, hogy félelmetes nyerítésével elüldözze a démonokat.
Hajagríva, vagy tibeti nevén Tam din gyal po, a lónyakú király a buddhista tanítás őre, egyike a mandala négy kapuőrének. A hatodik napon jelenik meg hölgyével, Gogmával együtt a Csikhai Bardóban bolyongó lélek előtt, így tanítja a tibeti Halottak Könyve. Vörös színű, három lófejet visel, vagy legalább a fejdíszében ékeskedik a három lófej. Számos kezében fegyvereket, virágokat, villámot, zászlót, tüzet és koponyát tart.
Dél-Indiában Haja-nara („ló-ember”), Aijanár néven tisztelik, és agyaglovakat állítanak fel neki a mezőkön, a falvak határában, hogy bármikor lóra pattanhasson. Baktay Ervin írja (India, II. kötet, 17. fejezet):
„… az Aijanár-szentélyek egyszerű, alacsony fallal körülvett, kis udvarok, többnyire nagy fák alatt, s a falon belül egy vagy több kisebb-nagyobb paripa felszerszámozott, színesre festett, égetett agyagból készült szobra áll… Aijanár Sivának és Visnunak a fia, Visnu női megnyilvánulás formáját öltötte magára Mohiní vagy Ílá néven. Aijanár harcias isten, csatalován ülve elűzi az emberek megrontására törő démonokat és gonosz szellemeket.”
*
Krsna 5000 évvel ezelőtt itt járt a földön, de nem ismerte fel mindenki. Egy Kamsza nevű király olyan ellenséges volt, hogy egymás után küldte a démonokat Vrndávanába, öljék meg Krsnát.
A történet szerint Balarám egyszer nagyon elgondolkodott, hogy is van az, hogy mindig Krsna védi meg őket, pedig ő az idősebb fivér, és tulajdonképpen neki kellene gondoskodnia Krsnáról. De mivel még kis gyerekek voltak, 7-8 évesek, közben még az is eszébe jutott, milyen csodálatos lenne csak egy napra ugyanúgy öltözni, mint Krsna. Meg is kérdezte, rendben van-e, ha csak egyetlen napra is, de viselhetné a pávatollát, és játszhatna a fuvoláján. Krsna nagyon szerette a bátyját, azonnal beleegyezett. Levette a pávatollát, és maga díszítette fel vele Balarámot, aztán odaadta neki a fuvoláját, hogy játsszon.
Kamsza azonban éppen ezt a napot választotta ki, hogy megint elküldjön egy démont Vrndávanba. Azt mondta neki, hogy Krsnát a pávatollról és a fuvoláról fogja felismerni. Kesi, egy rettentő ló alakját öltötte magára. Sörénye lobogott, patájával a földet rúgta, farka az égig csapkodott, akkora volt, mint egy hatalmas felhő. Amikor a kis Balaráma éppen a legjobban szórakozott, odarontott a lódémon, és akkorát rúgott rajta, mint egy felnőtt elefántbika. Általában Balaráma is elbánt a démonokkal, de most ez a rúgás nagyon váratlanul érte. Egészen messzire repült, és sírva fakadt, ahogy a gyerekek szokták.
Krsna azonban megérezte, hogy valami történt, és éppen a kellő pillanatban érkezett meg. Kesi oroszlánüvöltésként hangzó nyerítéssel támadta meg Krsnát, aki azonban megragadta a lábait, egy párszor körbeforgatta, aztán elhajította, ahogy Garuda a kígyókat. A ló elvesztette az eszméletét, de aztán megint Krsnára támadt. Krsna erre bedugta a ló szájába a bal kezét. A démon iszonyatos fájdalmat érzett, mintha izzó vas mélyedt volna a szájába. Fogai nyomban kihullottak. Krsna keze megnőtt a szájában, és a démon megfulladt. A félistenek virágesővel köszöntötték a győztest.
*
Valószínűleg a Rgvéda himnuszai ihlették meg Móhan Szingh pandzsábi költőt (1905-1970), aki megénekelte Szúrja napisten lovát.
Móhan Szingh: A Nap lova
Horkant, s zihál a Nap lova,
Ma este biztos célba ér.
Vörös port ver patáival,
Vörös sörénye földig ér,
Testén verejték patakzik,
Szája bíbor színben habzik.
Az Este szürke asszonya
Megérinti két hegyes fülét,
Hosszú, finom ujján érzi
A ló tüzes leheletét,
S a zablát végleg elteszi.
Megpihen a hajszolt állat,
Megszelídül és lecsillapul.
A sötétség hajlékába
Lassan elvonul
Úrnője, a szürke Est után.
*
Európában, a „sötét középkor” tudósai másféle lovakról is tudtak, például egy nyolclábúról, aki a germánok fő istenségét, Odint vagy Votant hordozta a hátán. Nem egészen ők találták ki, hiszen az indiai hagyományok is tudnak egy nyolclábú csodaállatról, a sarabháról. Az Atharva Véda írja:
„Ó te űzött sarabha, kecskére hasonlító, nyolclábú ló, képes vagy áthatolni még a nehezen megközelíthető helyeken is.”
A nyolclábú csodaállat előfordul a buddhista dzsátakákban is, ahol nagyon gyors, ügyes, kiválóan ugró paripának mondják. A Puránákban Siva állata, esetleg az egyik inkarnációja. A Bibliában re’em a neve, asszír nyelven rimu. Károli ugyan bölénynek fordítja, de bölények nem éltek Kánaán területén.
Votan lova egyenesen Indiából származik, de lehet, hogy a protohippus már csak mese. Erről azt regélik, hogy a mellső lábai helyén emberi karjai voltak. Az orohippusnak nem patája volt, hanem négy ujja; egy Sainte-Hilaire nevű úr még 1807-ben is mutogatott Párizsban egy lovat, pardon, pedactyl equust, lábujjakat viselő lovat, melynek ujjait úszóhártyák választották el egymástól. Ariosto olasz költő az Őrjöngő Lóránt című eposzában a hippogriffről is, és azt mondja róla, hogy az anyja kanca, apja pedig sas vagy griffmadár volt. Úgy tudja, hogy ez a paripa az Ural hegységen túlról, az arktikus vidékekről származik. Sajnos az történt, hogy az egyik lovag, Astolf meggondolatlanul levette a nyerget a hippogriffről, mire a csodálatos állat el is repült, és soha többé nem tért vissza.
*
A középkor tudománya szerint még a tengerben is éltek lovak, de nem ám a mostani, apró csikóhalra gondoltak. Az arab El-Kazvini írja A teremtés csodái-ban:
„A tengeri ló olyan, mint a szárazföldi, éppen csak a sörénye és a farka dúsabb, csillogóbb a bőre, hasított a patája, akár a vad ökröké, termetre kisebb, mint a szárazföldi ló, de valamivel nagyobb, mint a szamár.”
Egy 13. századi kínai utazó, Vang Taj-haj írja:
„A tengeri ló fekete, fényes a szőre, hosszú farka a földet sepri, nagyon szelíd, és egy nap alatt több száz mérföldet is megtesz. Jobb, ha nem viszik víz közelébe, mert felébred ősi természete, és elúszik.”
*
Angliában a prehisztorikus idők óta ábrázolnak lovakat a domboldalakon: az ábra vonalában kivágják a bokrokat, kiirtják a füvet, úgyhogy előtűnik a fehér mészkő. Ezeket a néha igen jelentős méretű ábrázolásokat csak messziről, a levegőből lehet észrevenni. Valódi korukat nehéz megállapítani, mert a legendák nem igen tesznek különbséget az ábrák elkészítése és a későbbi felújítások között.
Például a cheshire-i, bidston hill-i ló a jelenlegi formájában csak a 18. századból származik, de a régészek megállapították, hogy itt is csak a sokadik felújításról van szó. Mivel a mészkövet nagyon hamar benövik a fű és a bokrok, a felújítást nem szabad elhanyagolni. A leghíresebb lófigurát, az uffingtonit például hét évente hozzák rendbe, mindig Pünkösdkor. Az uffingtoni „hegy” tulajdonképpen mesterséges, talán vaskori domb, amelyet „vár”-nak neveznek, gyomrában mindenféle régi emléket őriz. Maga a ló, az orrától a farkáig mérve, majdnem 11 km hosszú.
A warwickshire-i Banbury mellett vörös a talaj, így aztán Tysoe lova is vörös. Tysoe azt jelenti, Tiv hegysarkantyúja, Tiv pedig régi angolszász istenség, ugyanaz, mint a germán Tiu, Tyr vagy Dyr hadisten, mellékesen a zodiákus ura. A zodiákus régi germán neve Dyrkreis volt, amit egy idő után a németek már nem értettek, és azt hitték, hogy Tierkreis-ről, az állatok köréről van szó; amiből aztán magyarul állatöv lett. Ma is állatövnek hívjuk a csillagképek sorát, amelyek között a Nap minden évben végigvonul, pedig azokat nemcsak állatokról nevezték el.
Sok lovat vágtak Anglia hegyoldalaiba, pl. ilyenek Wiltshire-ban a Merlin’s Mount, Westbury dombja, és az úgynevezett Broad Town-ló, ugyancsak Wiltshire-ban. Jellemzően sok van belőlük Stonehenge és Avebury körül, de a tudósok egyelőre csak találgatnak, hogy ősi lókultusz volt-e Angliában, vagy őseink ilyen, csak a levegőből kivehető ábrákkal adtak-e jeleket a földönkívülieknek.
*
Száz évvel ezelőtt, amikor a világ még ló-orientált volt, a társadalom nagyon becsülte a lóhoz értő embert. A módos ember hintón utazott, a vidéki gazdák lóerőben gondolkodtak, a vitézek lóhátról harcoltak; még a nyelv is tele volt a lótartásból vett képekkel.
Már az is magas bért kapott, aki csak átlagosan értett a lovakhoz, és az volt a dolga, hogy néhány lovat ellásson. Az úgynevezett suttogók azonban annyit kerestek, amennyit csak akartak. Mintha egy titkos társaságba tartoztak volna, és a képességeiket szinte mágikusnak tekintették. Legendákat meséltek róluk: egyetlen szóval megszelídítik a legvadabb, betöretlen mént, magukhoz csábítják a vad lovakat anélkül, hogy akár csak a kisujjukat megmozdítanák, a szökevényeket pusztán az akaraterejükkel megállítják.
Az angliai Cambridgeshire-ból származik ez a varázsige: sic jubeo, „így parancsolom”. Ha ezt belesuttogták egy makacs ló fülébe, az mindent megtett, amit kívántak tőle.
Skóciában többször is előfordult, hogy egy suttogót boszorkánysággal vádoltak, mert azt hitték, különös képességük az ördögtől való.
A varázsigék mellett használtak talizmánokat is. Egyesek lyukas kovakövet akasztottak az istállóajtóra, mások patkót, vagy az elhalt ló patájának egy darabját, ami arra is jó volt, hogy átörökítse a jó tulajdonságokat. Még két dologra volt szüksége a skót suttogónak: „milt”-re, és béka- vagy varangycsontra. A „milt” ebben az esetben nem a lép, hanem valamilyen egyéb, szivacsos szerkezetű anyag, amit az újszülött csikó szájából kell kivenni. Békacsontot sem volt könnyű szerezni. Ehhez a döglött békát vagy nádi varangyot először is eltemették egy hangyabolyban, vagy galagonyaágra szúrták. Amikor már csak a csontváz maradt, szétszedték, és a csontokat bedobták egy közeli folyóvízbe. Az volt a jó csont, amelyik a víz színén maradt, és látszólag az ár ellenében sodródott. Mások a béka medenceövéből származó, ilium nevű csontra esküdtek. A csontot még aromás olajokba is be kellett áztatni ahhoz, hogy igazán hatásos legyen. A suttogók azt is tudták, milyen növények vonzzák a lovakat: sóska, bojtorján, földi tök vagy pirítógyökér, és varádics.
Biztosan kihasználták azt is, hogy a lónak olyan jó a hallása, és jelentős távolságból meghallja még a suttogást is. Azt is tudták, hogy a ló természettől fogva ijedező és kiszámíthatatlan. Ha egy tehénistállóban tűz üt ki, elég kinyitni az ajtót, és a tehenek sorban kimennek. A lovakat azonban megvadítja a tűz, pánikba esnek, rúgkapálnak, akár a lábukat is eltörik, de nem mennek ki az ajtón. Azt mondják, hogy ilyenkor a lovakat valami más módon is meg kell ijeszteni, hogy a kétfajta félelem semlegesítse egymást. Egy idő után a ló mozdulatlanná dermed, és hagyja magát kivezetni az istállóból.
Kevesen tartoznak a suttogók elit „céhébe”, és nem csoda, hogy a szakértelmüket sokan varázslásnak tartják.