Lombikbébik
az európai mágikus hagyományban
és a Mahábháratában
Figyelmeztetlek – légy bárki is, ki alámerülni
vágyakozol a Természet legbensőbb titkaiba -,
hogy amennyiben azt kutatod, de nem leled meg
önmagadban, úgy sohasem fogod azt megtalálni
magadon kívül sem. Mert ha te nem ismered a saját
házadnak kiválóságát, miért keresed és kutatod más
dolgoknak az értékeit?
(Centrum Naturae Concentratum, ford. Farkas Attila)
*
Manapság egyre többet hallani a lombikbébikről. Tulajdonképpen azt kellene mondani, hogy megint egyre többet, mert nincs új a nap alatt: lombikbébik mindig voltak, sőt olyan élőlények is, akik mesterségesen létrehozott testekben éltek. Nem a megvalósítás új, hanem csak az elnevezés. Albertus Magnus a 13. sz-ban sárgaréz fejet készített; a fej élt, és meg tudta válaszolni a kérdéseket. Paracelsus (1400 körül) homunculusokról, emberkékről beszélt. Úgy találta, egyáltalán nincs szükség természetes megtermékenyítésre ahhoz, hogy emberi lények szülessenek; még az anyaméh védelme is felesleges. Azt mondja, a spermát gondosan lezárt edényben, ló hasában vagy meleg lótrágyában kell tartani 40 napig, ekkor mozogni kezd, és emberszerűvé válik, bár még egészen áttetsző. 40 hétig emberi vérrel kell táplálni, aztán olyan lesz, mintha anyától született volna, csak kisebb, és nagyon gondosan kell nevelni.
Arnold of Villanova még óvatosabban beszél a maga homunculusairól. Ő már azt is tudja, hogy a mesterséges intelligenciák egymás között szaporodnak, sőt sokkal termékenyebbek, mint a készítőik. Azt mondja: „Kötözd meg kétszer a szolgát (mert persze hogy szolgáknak szánták a homunculusokat), és börtönözd be háromszor. Burkold egyszer a legfehérebb vászonba, és ha engedetlen, börtönözd be újra. A harmadik éjszakán adj mellé egy fehér feleséget. 30 fiuk lesz, és mindegyik erősebb a nemzőjénél.”
A Zohar (Ragyogások könyve) több helyen is beszél mesterséges, vagy legalábbis nem természetes úton létrehozott élőlényekről. Rabbi ben Jehuda kamrájában a polcokon egymás mellett sorakoztak a gondosan lezárt edények. A kis élőlényeket – akkorák voltak, mint a hüvelykujj – rendszeresen táplálni kellett valami titokzatos folyadékkal, ami körülbelül ugyanaz az enyhén cukros oldat lehetett, mint a mai infúzió. Sajnos a nagyon híres prágai Gólem nem ebbe a kategóriába tartozik; ebben az agyagtestben csak átmenetileg lakott egy lélek, Löw Rabbi mantrájának kényszerítő ereje hatására.
És itt felmerül a kérdés, miféle lélek foglalja el a szokatlan anyagból vagy szokatlan módon létrehozott testet? Mert hiszen az nyilvánvaló, hogy sem a Zohar bölcsei, sem a többi tiszteletreméltó mágus nem magát az életet teremtette meg – csak az élet hordozóját.
Az indiai Mahábhárata egyik története pontos választ ad arra a kérdésre, hogy milyen lelkeket, pontosabban milyen mentalitású élőlényeket vonzanak ezek a szabálytalan lakóhelyek.
A történet nagyon szelíden kezdődik. Egy napon Vjásza, a Mahábhárata főszereplőinek egyik ősatyja fáradtan és éhesen tért haza. Gándhárí nagy vendégszeretettel és alázattal fogadta. A bölcs megígérte neki, hogy teljesíti egy kívánságát. A fiatalasszony azt kérte, hogy száz fia szülessen. Mi sem egyszerűbb ennél, mondta Vjásza, és Gándhárí hamarosan teherbe esett. Már két éve hordozta méhe terhét, ami nagyon sok fájdalommal járt, de mi volt ez ahhoz képest, amikor megtudta, hogy a vetélytársnőjének, Kuntínak már megszületett a fia, Judhisthíra. Ez azt jelentette, hogy Gándhárí fiai nem tarthatnak igényt a trónra. A fiatalasszony teljesen kétségbeesett, az eposz azt a kifejezést használja, hogy „a fájdalom elvette az eszét”, és „heves ütést mért a méhére”. Nem tudjuk pontosan, ezt hogyan kell érteni, de Gándhárí elvetélt, mégpedig a saját hibájából, és csak egy alaktalan húscsomót szült, „amely olyan kemény volt, mint egy vasgolyó”.
Vjásza csak annyit mondott, „Az én ígéretem mindig valóra válik”, aztán utasítást adott, hogy hozzanak száz edényt, és mindegyiket töltsék meg olvasztott vajjal. A húscsomót meglocsolta hideg vízzel, így az magától száz részre vált, mindegyik akkora volt, mint egy hüvelykujj. Most minden lombikba, bocsánat, edénybe beraktak egy darabot, lezárták és elrejtették. Vjásza utasítása szerint csak újabb két év után lehetett kinyitni az edényeket.
Ekkor felnyitották az elsőt, és íme ott volt egy fiúgyermek, szép és arányos, jól fejlett, de, ahogy az eposz mondja, „úgy ordított, mint a szamár”. Mindenki tudta, hogy ez rossz jel, különösen hogy minden oldalról keselyűk víjjogását, varjak károgását, sakálok és más ragadozó állatok üvöltését lehetett hallani, viharos szelek támadtak, és minden ok nélkül tüzek gyulladtak ki. Ilyen baljós előjelek kísérték a gonosz Durjodhana születését. Egy hónapon belül megszületett a többi 99 fiú, ráadásul még egy lány is.
Milyen gyermekek születtek a vajas köcsögökből? Az eposz azt mondja, hogy mind nagy hősök és nagy szekérharcosok lettek, jól ismerték a Védákat és a hadi tudományokat, nagy szakértelemmel forgatták a fegyvereket. Csak éppen azt nem tudták megérteni, hogy a sors rendeléséből születtek később, mint Pándu fiai, így aztán Durjodhanának nem volt joga a királyi trónhoz. Itt, Gándhárí fiainak születése pillanatában kezdődött az a belviszály vagy ellenségeskedés, amely később a Mahábhárata nagy csatájához vezetett, és amelyben elpusztult a lovagok színe-virága.
*
Dzsarászandha, a későbbi magadhai király és Krsna nagy ellenfele szintén mesterséges megtermékenyítés útján született. A Mahábhárata (Szabhá 17.13-52, 18.1-11) elmondja, hogy Brhadratha királynak két felesége volt ugyan, de egyiktől sem született gyermeke. Bánatában egy Szandakausika nevű jógi-orvoshoz fordult, aki „éppen egy mangófa alatt üldögélt piszkosan, rongyos ruhában.” Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a hivatalos orvostársadalom már akkor gyanakvással nézte, kiközösítette azokat a kollégákat, akik nem a hagyományos módon gyógyítottak.
A Mahábhárata nagyon diplomatikusan mondja el, hogyan zajlott le a megtermékenyítés in vitro, hogyan helyezték vissza a megtermékenyített petesejteket a két feleség méhébe: „A bölcs ihletett meditációba mélyedt, és hosszú ideig nem szólt egyetlen szót sem. Egyszer csak az ölébe pottyant egy ízletes mangó, amelyet sem papagájok, sem más madarak csőre nem érintett. A bölcs visszatért a külső tudatba, elmondott a mangó felett egy mantrát, majd azt mondta a királynak, etesse meg a feleségeivel, és fia fog születni.”
Ez így is történt. Szandakausika két dolgot bizonyított be. Az egyik az, hogy a természet rendjébe bele lehet avatkozni, a másik az, hogy ez nem ajánlatos. Minden erőszakos beavatkozás előre nem látható következményekkel jár. A királynők súlyosan fogyatékos gyermekeket szültek, az eposz azt írja, „mindkettőnek csak egy-egy szeme, karja és lába volt, fél gyomra, és nem is volt benne élet. A bábák kivitték őket a palotából, és a sorsukra bízták őket. A végzet rendeléséből éppen arra járt egy emberevő démonasszony, Dzsará, aki megtalálta a testeket. – Ez éppen jó lesz vacsorának, - mondta, és már előre nyalta a száját. A féltesteket fölvette a földről, és hogy könnyebben elvihesse, összeillesztette őket. A két féltest egyetlen gyermekké egyesült, aki azonnal életre kelt, és olyan hangosan ordított, mint vihar idején a mennydörgés.”
Vagyis a születést éppen olyan baljós előjelek kísérték, mint Durjódhanáét. A gyermeket Dzsará-szandhának nevezték, mivel testének részeit Dzsará egyesítette. Később kevély és hatalmas király lett, végtelen gőgjét és hadseregének erejét nem is tudta megtörni senki más, mint Bhímaszéna, a Legfelsőbb Úr, Krsna akaratából.
*
Szkanda hadisten születéséhez még az anyaméh védelmére sem volt szükség. A megtermékenyített sejt belehullott egy „arany kútba”, onnan jött elő a gyermek tíz hónap után – tíz, mert az indiaiak holdhónapokban számoltak. Ő sem volt közönséges csecsemő: „hat arccal, tizenkét füllel, tizenkét szemmel, tizenkét lábbal született; néhány nap alatt nemcsak felnőtt, de olyan hangos oroszlánüvöltéseket hallatott, hogy a három világ összes mozgó és mozdulatlan lénye megdermedt félelmében. A Napként ragyogó ifjú egyszerre minden irányban látott, mindenféle fegyverhez értett, nyilaival hegyeket hasogatott szét. Egyszerre mindenki a védelmét kereste, a Visvámitra nevű nagy bölccsel az élen, aki a születéssel kapcsolatos szertartásokat is elvégezte. Indra, a félistenek királya azonnal belátta, hogy jobb lesz, ha sosem harcol Szkanda ellen, mert biztosan alulmarad a küzdelemben. Inkább a barátságát kereste. Szkanda végül a félistenek hadvezére lett, és sok csatában vezette őket győzelemre a démonok ellen.” (Mbh. Vana 220-230)
A Mahábhárata elmondja, hogy a gyermek apja Agni tűzisten volt, de az anya… A sejtekkel való manipulálás során már az anya személye sem biztos. Az eposz itt is nagyon diplomatikusan fogalmaz, Vjászadéva azt írja, mindenki nagyon sajnálta, hogy ez a gyermek apa és anya nélkül született – legalábbis ez volt a látszat. Először az univerzum hét anyja, hét félelmetes, haragos, ijesztő külsejű istennő jelentkezett, és megkérték Szkandát, hogy „fogadja el a tejüket”.
Szkanda akkora volt, mint egy hegy, de kedvében akart járni a hét istennőnek, akik azonnal megszoptatták. A haragból született anya vasdárdával őrködött felett, és úgy vigyázott rá, mint a saját gyermekére. A vérből született anya magához ölelte, és dédelgette. Velük szemben Szkanda a védelemre szoruló kisgyermeket játszotta, pedig különben nagyon bátran harcolt. Az egyik csata során megsérült, de még ez sem volt közönséges seb: előbb egy szépséges, arany testű ifjú, majd számos félelmetes és iszonyatos külsejű fiú- és lánygyermek született belőle. Sajnos Vjásza nem mondja el a klónozás részleteit, és Vena királlyal kapcsolatosan is csak annyit említ a Srímad Bhágavatamban, hogy „A bölcsek fegyver nélkül, csupán haragos szavaikkal véget vetettek életének… (később aztán) úgy határoztak, hogy a szent Anga király dinasztiájának nem szabad kihalnia, mert a családban mindenkinek rendkívül erős magja volt, és az utódok alkalmasak voltak arra, hogy az Úr bhaktáivá váljanak. Miután a szentek és bölcsek meghozták döntésüket, hatalmas erővel s egy adott módszert követve köpülni kezdték Vena király holttestének combját. A köpülés eredményeképpen Vena király testéből megszületett egy törpe ember… ezután Vena király halott testének két karját is kiköpülték. Karjaiból egy férfi és egy nő, egy pár lépett elő… a férfi az Úr Visnu, az univerzum fenntartója hatalmának teljes kiterjedése, a nő pedig a szerencse istennőjéé, aki sohasem válik el az Úrtól.” (SB 4.14.34-46, 15.1-3)
A „manthana” szót köpüléssel fordítják itt is, meg abban a másik híres történetben, amely elmondja, milyen csodálatos adományok jelentek meg a tejóceánból. Ez a szó többféle műveletet jelenthet, amelyeket ma a keverés vagy centrifugálás szavakkal adhatnánk vissza. Szkanda és Vena esetében az utódok létrejöttéhez csak egy-egy, élő szervezetből vett sejtre volt szükség, vagyis tipikusan klónozás történt. Sőt Szkanda még meg is ismételte az eljárást, amelynek eredményeképpen megszületett a „kecskearcú” Sisu.
A Srímad Bhágavatamnak (9.13.1-13) is van egy története a sikeres klónozásról. Nimi király megunta a világi életet. Azt mondta, őt már semmi más nem érdekli, mint az Úr Nárájana szolgálata, testben, vagy testen kívül, neki mindegy.
A birodalom azonban nem maradhatott király nélkül. Ezért a bráhmanák és a miniszterek úgy döntöttek, hogy Nimi testét „nagyon illatos anyagokban” konzerválják, kivesznek belőle egy kis részt, és a manthana eljárást alkalmazzák. Így is történt, és hamarosan megszületett Dzsanaka, akit Vaidehának is neveztek, mivel fogantatása idején az apja testen kívül élt.
*
Nem olyan régen az egész világsajtót bejárta a szenzációs hír, hogy egy angol hölgynek már a második gyermeke jött világra a halott férjétől – a mesterséges megtermékenyítéshez az elhunyt férj lefagyasztott spermáját használták fel. Lehet, hogy ez szenzáció, de semmi esetre sem újság; már az egyiptomi Óbirodalom idején leírták, hogy Izisz istennő „sólyom alakjában” szállt le halott férje, Ozirisz testére, és így fogant meg Hórusz. Ez csak mitológia? Akkor keressünk egy olyan példát, amelynek a történetisége kétségtelen. A 11 sz-ban, Bengálban is ilyen módon született egy király, Góvindacsandra.
A bengáli krónikák elmondják, hogy Majnámatí királynő férjét, Manikcsandrát gonosz varázslók ölték meg. A királynő egy Góraksanátha nevű jógi tanítványa lett, aki megajándékozta őt a misztikus erők tudományával. Majnámatí mindent megpróbált, de csak annyit tudott elérni, hogy konzerválja Manikcsandra testét. Jamarádzsa, az alvilág és a halottak ura azonban nem akarta visszaengedni a királyt a földre. Ekkor a jógi kompromisszumot ajánlott: foganjon Majnámatí egy fiút a halott királytól, aki majd leéli azt a 18 évet, ami még hátra lett volna a királynak. Ezzel meg a királynő nem értett egyet, és végül úgy állapodtak meg, hogy a fia „halhatatlan” lesz, ha Dzsálandharipát, egy másik jógi bölcset elfogadja a mesterének, és neki szolgál. Góvindacsandra megszületett, és később maga is elsajátította a misztikus erők tudományát, és később nagy király lett. A krónikák részletesen beszámolnak ezekről az eseményekről, de megint csak azt kell megállapítanunk, hogy nincs új a nap alatt. Nem új felfedezés, hogy a megfelelő eljárással konzervált (pl. lefagyasztott) sperma még évek múltán is életképes.
*
Időről időre felröppennek ilyen híresztelések: már csak idő kérdése, hogy gyermeket szülhessenek „a teremtés koronái” is. Nem valószínű, hogy a férfiak ennyire vágyakoznának a terhességgel és a szüléssel kapcsolatos megpróbáltatásokra; inkább arról van szó, hogy az emberiség egyre kevésbé tudja elfogadni a természet törvényeit. Mivel az állami törvényeket rendszeresen kijátsszák vagy megkerülik, a legbiztonságosabban persze jogászi segítséggel, azt gondolják, az ember arra hivatott, hogy a természet törvényei felett is uralkodjon.
A Mahábhárata is beszámol egy Juvanasva nevű királyról, akinek gyermeke született; bár ő maga egészen másként szerette volna rendezni a trónutódlás kérdését, és ez a fordulat őt magát lepte meg a legjobban. Vjásza elmondja (Mbh. Vana 126) hogy Juvanasva az Iksváku-dinasztia egyik királya volt, és Gándhárában uralkodott. Ezer lóáldozatot végzett, de mégsem volt fia, nem volt trónörökös. Ezért minden államügyet rábízott a minisztereire, maga pedig elvonult az erdőbe, hogy a jógát gyakorolja.
Egyszer hosszabb böjtöt tartott, amelytől nagyon legyengült, és már annyira szenvedett a szomjúságtól, hogy amikor az asram oltára mellett meglátott egy edény vizet, gondolkodás nélkül megitta.
Nem tudhatta, hogy milyen vizet ivott meg! Az asramban élő bölcsek már korábban megígérték, hogy elvégeznek egy vallásos ceremóniát, amelynek az a célja, hogy a királynak végre fia szülessen. Egész nap imádkoztak és mantrákat mondtak a víz felett, amely átvette aszkézisük érdemeit. Ezt a vizet a király feleségének, Szudaminínek kellett volna meginnia.
A király nagy megdöbbenéssel hallotta, hogy most már nincs mit tenni, az ő testéből fog megszületni a gyermek. – Hogyan lehetséges ez? – kérdezte. – Nem lehetne úgy intézni, hogy inkább a feleségem…?
Száz év múlva elő is lépett egy Napként ragyogó gyermek a király bal oldalából. Már születésekor ismerte a védikus írásokat, a fegyverforgatás tudományával együtt. A király teste azonnal bezárult, és nyoma sem látszott a sebnek.
Indra, aki mindent tud, ami a halandók világában történik, azonnal látni akarta ezt a csodálatos módon született fiút. Le is jött az égből néhány félistennel együtt, akik aggódva kérdezgették, hogy mit fog szopni ez a fiú? – Engem, - felelte Indra. – Én fogom táplálni.
Azzal a mutatóujját bedugta a fiú szájába, aki azonnal szopni kezdett, és jóllakott ezzel a tejjel. Indra el is nevezte Mándhátának, ami annyit jelent, „én táplálom”. Persze nemcsak tejet adott Mándhátának, hanem megajándékozta egy mennyei íjjal, hozzávaló nyílvesszőkkel, és egy olyan páncéllal is, amelyet nem fogott a fegyver. Amikor pedig eljött az ideje, ő maga ültette a trónra Mándhátát, hogy uralkodjon Gándhárában.
A régi görögök úgy tudták, hogy Zeusznak is születtek gyermekei hasonló módon, pl. Dionüzosz a combjából, Pallas Athéné pedig a homlokából. Az egyiptomi Amon istennek sohasem volt anyja: egyenesen Re napistentől született meg; bár van egy olyan legenda is, hogy Amon az úgynevezett hermupoliszi 8 ősisten egyike, és Re született a hermupoliszi nyolcaktól. A történet lényegén azonban ez nem változtat. Csak egyetlen istennőt említ meg, a keselyűfejű Mut-ot, ő azonban Amonnak nem az anyja, hanem a felesége.
A Bibliát már idéztem, ahol ezt mondja a Prédikátor:
„Ami volt ugyanaz, ami ezután lesz, és ami történt, ugyanaz, ami ezután is történik; és semmi nincs új dolog a nap alatt. Van valami, amiről mondják: nézd ezt, új ez; régen volt már száz esztendőkön át, melyek mielőttünk voltak.”
(Prédikátor 1.9-10)
Euripidész pedig ezt mondja:
Sok meglepőt szül a nap s a homályos éj
Az embereknek.
Elgondolkodhatunk azon, hogy ki jár közelebb az igazsághoz.