Liba
Kezdik az égen mértanukat újból
a vadludak,
illesztik hegyes szögbe lengve úszó
vonalukat.
(Illyés Gyula: Vadludak)
*
A lúdfélék (Branta és Anser) a világ minden részében élnek, de mégis leginkább az északi vidékeken, Kanadában, Alaszkában, Oroszország hideg vidékein. Csak telelni járnak kevésbé hideg országokba. A nagy csapatokban repülő vadludak látványa mindenütt felkeltette az emberek figyelmét. Mivel mindig seregestől jártak, sokan azt gondolták, jó helyük lenne valamilyen termékenységi szertartásban. Mert az emberek mindenre képesek a termékenységért, hogy sok fiuk és sok haszonállatuk legyen. Sajnos a másik embert is ugyanez a megszállottság vezérli, így aztán a kb. 2 milliárd emberre méretezett földön ma már 6,5 milliárdan szoronganak, és a határ a csillagos ég.
Az emberek azonban nem látnak tovább az orruknál. 4-5000 éve az egyiptomiak azt gondolták, az áhított termékenységhez csak az hiányzik, hogy néhány állatot lemészároljanak. Fel is áldoztak, többek között, egy csomó libát, a többit megették, és várták, hogy termékenyek legyenek.
A számos egyiptomi teremtésmítosz szerint a világ egy nagy tojásból keletkezett. Az Egyiptomi Halottak Könyve, vagyis a sír- és piramisfeliratok szerint ez egy lúdtojás volt. A ludat nemes egyszerűséggel Nagy Gágogónak nevezték. Biztos, hogy a lúd nagyon közlékeny madár, és még evés közben sem marad csendben. A Nagy Gágogó tehát a teremtő, a tojás a világ forrása, akikkel szívesen azonosul a túlvilági papiruszmocsarakban bolyongó lélek. Nu papiruszán olvassuk:
„Én vagyok a tojás, aki Kenkenurban (a Nagy Gágogóban) van, és őrzöm azt a hatalmas fegyvert, amellyel Szeb isten megnyitotta a földet…
Én vagyok a nagy trón, amely Unnu (Hermopolisz) városában van, én őrzöm Kenkenur tojását. Csírát fejlesztek, amikor ő csírát fejleszt, élek, amikor ő él, és a lélegzetem az ő lélegzete…
Nem fekszem holtan, fölkeltem, mint egy isten. Gágogok, mint a lúd, leszállok, mint a sólyom, az isteni felhők és a nagy harmat közül.”
Ani papirusza is ezt a témát variálja:
„Megölelem a trónt, ami Unnuban van, én figyelem, én őrzöm Kenkenur tojását. Az növekszik, én növekszem, él az, én is élek, levegőt vesz, levegőt veszek én is, Ozirisz Ani, a győztes.
Sólyomként repülök, lúdként gágogok, ölök, mint Neheb-ka kígyóistennő.”
Így biztosították a hátramaradottakat (és talán saját magukat is) az egyiptomi halottak, hogy boldogan élnek a túlvilágon.
Indiában csak egy lúdfajta honos, a kopasz fejű anser. Hamszának nevezik, de a hamsza nem annyira vadludat, mint inkább hattyút jelent. Brahmá hamszája pl. egyértelműen hattyú, és az időnként hamszákká változó égi tündérlányokat se nevezhetjük libáknak. Ez nemcsak nagy sértés lenne, de nem is igaz. Minden indoeurópai nép mitológiájában hattyúlányok szerepelnek. Mindenesetre van az indiai hamszának egy különös tulajdonsága: szét tudja választani a tejet és a vizet. Erre más, hátrányosabb helyzetű országokban sem a vadlúd, sem a hattyú nem képes.
A régi görögök gond nélkül helyettesítették a hattyút vadlúddal. Afrodité eredetileg hattyún lovagolt, de szegényebb időkben meg kellett elégednie egy vadlúddal. Ugyanígy járt a japán Koszenko istennő, de van erre közelebbi példa is a római Juno személyében, akinek a védnöksége alá tartozott minden kisebb háziállat. Mint Juno Caprotina, a kecskéket védelmezte, mint Juno Sospita, lenyúzott kecskebőrt viselt, mint Juno Moneta, jó tanácsokat és intelmeket adott, és természetesen szent lúdjai is voltak, akiket a Capitoliumon tartottak. Kr.e. 387-ben a capitoliumi ludak a szó szoros értelmében begágogták magukat a történelembe. A gall támadás idején egy éjszaka minden római aludt. Csak a ludak neszeltek fel a gyanús zajokra, gágogásukkal felébresztettek egy katonát, aki aztán riasztotta a társait. Plutarchos azt írja, a támadók húst adtak a kutyáknak, hogy csendben maradjanak, a ludak elé pedig zabot szórtak. Csakhogy a ludak „annak való örömökben mind egybe zördülnek, és mód nélkül való tsevegésekkel az el-alutt vitézeket fel-költötték, hírt adván nékiek, hogy ellenségeiknek sietséggel álljanak ellenek,” ezt a fordítást adja Miskolczi Gáspár, akinek Jeles Vad-kertje (1701, Lőcse) már máskor is a vezetőnk volt.
Készségesen elhisszük, hogy a ludak felébresztettek egy katonát, sajnos az már csak mese, hogy a rómaiak rögtön elkergették a gallokat. Ez alkalommal a gallok bizonyultak erősebbeknek, és a rómaiak már beletörődtek abba, hogy aranyon veszik meg a szabadságukat. Ekkor azonban megjelent egy Camillus nevű bátor hadvezér, és kijelentette: nem arannyal fogják megvásárolni a szabadságot, hanem vassal. Mindenki fegyvert ragadott, és most már tényleg elűzték az ellenséget. Camillus újjáépíttette a csaknem teljesen elpusztult várost, és ezért Róma második alapítójának nevezték – de lehet, hogy ez is csak mese. Camillus váratlan felbukkanása a döntő pillanatban biztosan az.
A capitoliumi ludak élete biztonságban volt, annál kevésbé más országokban. Svédországban a halottak mellé tettek egy ludat, nehogy már éhezzenek az ismeretlen túlvilágon. Németországban Odinnak áldoztak ludat az őszi napforduló idején, és azt rebesgetik, hogy Kölnben egy külön liba-istennő fogadta el a felajánlásokat. A 13. századi Frieslandban azzal vádolták az állítólagos boszorkányokat, hogy megbűvölik a libákat, akiket aztán nem lehet felhizlalni. Csak Szibéria egyes vidékein gondoltak az emberek olyan barátsággal a vadludakra, hogy fészkeket készítettek nekik bőr- és szőrmedarabokból, textilhulladékból. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy más szibériai ludakat megfojtottak, és folyóvízbe dobtak, mert a folyóistennő nagyon hálás a döglött madarakért.
Európában a ludat ostoba madárnak tartják. Miért butább a liba, mint más madarak? Megmondja Miskolczi Gáspár: „Mihelyen meglátja, hogyha egyik közülük iszik, menten a másik-is iszik, ha egy tsepnyére nem szomjúhozik-is. Innét költ im a Példabeszéd. Ha egy Lud iszik, a másiknak-is innya kell, az-az: Bolond az, a ki menten azt követi, a mit más bolondtól lát.”
Persze a ludak és vízimadarak nem butaságból isznak együtt. Ők már csak így fejezik ki, hogy barátságos a szándékuk.
Vannak okos ludak is. Amikor át kell repülniük a Taurus hegység fölött, ahol sok sas él, mindegyik egy követ vesz a szájába, nehogy véletlenül gágogni kezdjen a veszélyes vidéken. Tudják, hogy különben nem állják meg gágogás nélkül, mondja Miskolczi Gáspár.
Nagy vita volt a természettudósok között, hogy hát meddig él a lúd. Albertus Magnus azt találta írni, hogy látott egy 60 évesnél idősebb házi ludat. Miskolczi uram még a 12 évet is sokallja. Alighanem úgy lesz az, hogy a lúd addig él, ameddig meg nem ölik.
A régi Angliában, ha máskor nem is ettek libát, feltétlenül az asztalra kellett kerülnie Szent Mihály napján, szeptember 29-én. Valami kelta libaáldozat emléke lehet ez a szokás.
VI. Edward korából (1537-1553) való ez a feljegyzés: „John de Hay kötelezi magát, hogy Szent Mihály arkangyal ünnepén vacsorához alkalmas ludat visz William Barneby-nak, Lastres Lordjának, Hereford megyében.”
George Gascoigne (1539-1578) reneszánsz költő, és I. Erzsébet kevésre becsült udvaronca írta 1575-ben:
Negyedévkor bérlő urak bért fizetnek azkor,
Halat hoznak böjtidőben, tyúkot Iván-napkor,
Karácsonyra kappant hoznak, Mihály-napra ludat,
Újévre meg valami mást, nehogy felmondjanak.
A 16. században tehát a bérlők Mihály-napkor ludat vittek, nehogy megharagudjon rájuk a földesúr. De volt egy olyan hiedelem is, hogy Mihály napján ludat enni szerencsét hoz:
Mihály-napon ludat eszel:
Egész évben gazdag leszel.
Egy 1709-es szakácskönyv ezzel a rigmussal noszogatja a háziasszonyokat:
Mihály-napkor ludat tegyél sütőd rostélyira,
Jövő évben igen sok lesz a fiatal liba.
Magyarországon, német nyelvű országokban Márton-napkor, november 11-én „kell” libát enni. A későbbi Szent Márton 316-ban született Szombathelyen. Megtérése előtt katona volt, de aztán olyan nagy szent lett, hogy a franciaországi Tours-ban püspöknek választották. Az alázatos szent egy libaólban bújt el, de a nagy gágogás elárulta a rejtekhelyét. Máshonnan nem tudunk olyan szokásról, hogy a baromfiudvarban választottak volna püspököket… A Márton-napi liba, vagy legalább is a melle csontja megmutatja, milyen lesz a következő tél. Ha fehér a csont, kemény hideg lesz, ha piros, enyhe, lucskos időre lehet számítani. Egy bajor orvos azt írta 1455-ben, hogy ajánlatos minden csata előtt megvizsgálni a liba úgynevezett törő- vagy húzócsontját, mert ebből kiderül, hogy kedvező lesz-e az időjárás. Yorkshire-ban is a törőcsontot vizsgálgatták, de ők úgy hitték, a sötét színű csont jelzi a kemény telet, a fehér csont enyhe időt jósol. Ami azt jelenti, hogy a középkori időjárás-jelentések se voltak megbízhatóbbak, mint a maiak.
A vadludak életében azonban kétségkívül az a legrejtélyesebb, hogy nem tojásból születnek, mint minden más madár. Ahol a vadludak teleltek, ott persze nem találtak fészkeket. Csalhatatlan bizonyság ez arra, hogy a libák kagylókból kelnek ki, mondták jó pár száz évvel ezelőtt az írek. A tudósok azon spekulálnak, talán a nagy viharok elpusztították, partra sodorták a madarakat, és barnacle-t, kacsakagylót találtak a testükön… Persze, egy madár se sodródik annyit a viharos tengeren, hogy közben megtelepedjenek rajta a kagylók. A leglármásabb vadlúdfajtát ma is barnacle lúdnak nevezik, csak mi nem tudjuk értékelni a szójátékot, mert ennek a madárnak örvös lúd a magyar neve.
Egy 10. századi arab diplomata írja Sasin nevű országról, ami alatt talál Írországot érti: „Van itt egy csodálatos dolog, aminek nincs párja sehol a világon. A tengerparton fák nőnek, időről-időre a part beszakad, és a fa a tengerbe esik. A hullámok ide-oda dobálják, és fehér, kocsonyaszerű anyag képződik rajta. Ez egyre nagyobb lesz, végül akkora, mint egy tojás. A tojás madáralakúra formálódik, amelynek csőrei és lábai a fához tapadnak. Ha Allah úgy akarja, a szél beborítja tollakkal, aztán leválasztja a fáról, és a madár most már a vízen úszik. Élve sose találni, de amikor a tenger kisodorja a partra, megtalálni holtan.”
Giraldus Cambrensis, vagyis Gerald of Wales (kb. 1147 – 1220) számos utazást tett a 12. században, aztán 1186-ban előadta a tapasztalatait az oxfordi egyetemen. Könyvet is írt az utazásáról, a Topographia Hibernica-t. Sokat foglalkozik Írországgal, bár egyáltalán nem szerette az íreket. Szerinte lusta senkiházik, és a tetejébe még a hajukat is hosszúra növesztik. A ludak származásáról ezt írta:
„Ezen a helyen sok madár van, akiket Barnacae-nak neveznek. A természet a természet ellenére szüli őket, nagyon rendkívüli módon. Olyanok, mint a fekete mocsári lúd, de valamivel kisebbek. A tengeren úszó fenyőfából keletkeznek, és először olyanok, mint a mézga. A csőrüknél fogva lógnak le a fákról, mintha moszatok lennének, és kagylóhéj veszi őket körül, hogy jobban nőjenek… Nem úgy szaporodnak, mint más madarak, nem raknak tojásokat, nincs fészkük. Ezért a püspökök és a vallásos emberek gond nélkül megeszik ezeket a madarakat böjt idején, hiszen ezek nem hús, és nem hústól születtek.”
Talán azért maradt fenn ilyen sokáig a legenda, hogy böjtnapon is lehessen libapecsenyét enni? Gervasius of Tilbury 1200 körül mindent leírt IV. Otto számára, amit érdemes tudni a világról. Jámbor ember lehetett, aki örvös ludat sem evett pénteken, mert még a világtérképet is úgy rajzolta meg, hogy az országok Krisztus testén helyezkednek el. Azt írja, hogy Kent grófságban a fűzfa, vagy egy más, hasonló fa vízbe hulló terméséből kacsák keletkeznek. Mivel barnacle kacsákról van szó, nagyon valószínű, hogy itt is az örvös lúd legendája lappang.
Az emberek általában szívesen hittek mindenféle csodalényben. Odoric barát pl. azt írta 1303-ban, hogy van a Távol-Keleten egy fa, amelyen dinnye terem, a dinnyében pedig egy bárányhoz hasonló állat. Írországban is vannak dinnyetermő fák, de azokból madarak lesznek.
Sebastian Munsterus Cosmographiája 1554-ben jelent meg, ábrát is közöl, mi fán terem a liba. Ezt a hagyományt terjesztette John Gerard is 1597-ben a Herball című, több, mint 1600 oldalas könyvében. Szerinte a ludak vízparti fák kacsakagylóhoz hasonló gyümölcseiből kelnek ki. Nem ezért becsülik le a munkásságát, hanem mert sok lapot egyszerűen kimásolt Dodoens 1583-as latin nyelvű Herball-jából, és Tabernaemontanus 1588-as Új Füveskönyvéből. Még azt is mondják, csak ott van valami értéke, ahol a szakácsművészet történetéről beszél…
A bolognai Aldrovandi (1522-1605) különös könyve, Monstrorum Historia csak a halála után jelent meg, 1642-ben. Van itt minden, pl. capriasino (a kecske és a szamár keresztezése), hippotaurus (ló és bika), equicervus (ló és szarvas). Nem hiányoznak persze a fán termő ludak sem.
Miskolczi uram Levin Hulsiushoz igazít bennünket, mint a skóciai fákon termő ludak szakértőjéhez. Azt gondolnánk, hogy ez egy elég ritka név… Egy Levin Hulsius, német matematikus és földrajztudós 1614-ben adta ki úti beszámolóit. Egy másik Levin Hulsius csillagászati eszközökkel kereskedett. 1606-ban halt meg ilyen nevű genti úriember, aki Nürnbergben íróként működött, és volt egy könyvnyomdája. Végül egy van Hulsen, vagy Hulst dit Levinus 26 hajóutat tett Kelet- és Nyugat-Indiába, valamint az északi vidékekre, ami komoly teljesítmény volt a középkorban. Hogy egy és ugyanazon személyről van-e szó, vagy nem, az legalább olyan rejtélyes, mint a ludakat termő fák.