Lélek
A lélek vagy szellem szavak minden európai nyelven több dolgot jelentenek. A magyar nyelvben lélek jelentheti az élőlény transzcendentális mozgatóját vagy részét, egyik jellemző tulajdonságát (jótét lélek, anyai lélek), a gondolatok, érzelmek, vágyak és törekvések összességét (a lelke mélyéből beszél, a lelkébe lát, a lelkére beszél). Jelent magasabb inspirációt (lélektől áthatott, lelkesült), egyszerűen embert (nem volt ott egy árva lélek se, 75 lélekből álló nemzetség, lélekszám szerint 276-an voltak), hajtóerőt (a társaság lelke), kísértetet (hazajáró lélek), tetterőt, bátorságot (lelket önt valakibe). Lehet kedves megszólítás (édes lelkem). Ugyanezeket a jelentéseket megtaláljuk pl. az angol nyelvben is, kivéve, hogy eltűnt a lélek és a lélegzet szavak közötti kapcsolat, ami más indoeurópai nyelvekben még megmaradt (pl. szanszkrit átman, német atmen).
A következőkben a lélek szó alatt a transzcendentális élőlényt értjük, aki a testben az életjelenségekkel, bár nemcsak a lélegzéssel nyilvánul meg.
Nevezik néha szellemnek is, de ehhez a szóhoz már minden európai nyelvben sok eltérő jelentés tapadt, pl. a törvény szelleme, korszellem, szándék, kedv, hangulat, szellemesség, szellemtudományok. A lelket jelentő psyche és pneuma görög szavak az idők folyamán sokszor mentek keresztül jelentésváltozáson, így fordulhatott elő, ha ma a pszichológus minden egyebet vizsgál, csak nem a halhatatlan lelket; és a pneuma, pneumatikus szavak is hamarabb juttatják eszünkbe a sűrített levegővel működő szerszámokat, sőt a tüdőgyulladást (pneumonia), mint a szellemet, vagy a szellemekről szóló tanítást.
A következőkben tehát azt vizsgáljuk, mit tanítottak, vagy nem tanítottak az egyes vallások a lélekről, mint az élet isteni eredetű és halhatatlan hordozójáról.
A lelket természetesen a lélek ismeri a legjobban, de ameddig Isten közelében él, nincs szüksége arra, hogy a tudását szavakban megfogalmazza, még kevésbé arra, hogy írott formába öntse. De amint az idők folyamán eltávolodott eredetétől, és egyre többet felejtett, elmerült az anyagi létezésben, egészen addig a pontig, ahol az anyaggal, a testtel azonosította magát. Isten azonban nem felejtkezik el a lelkekről, és időről időre megjelenik közöttük személyesen, vagy elküldi egy képviselőjét, aki emlékezteti őket: „Te nem ez a test vagy. Nem a föld az otthonod. Nem az az életfeladatod, hogy az anyag gátló körülményei között szenvedj. Ébredj fel, és térj vissza, vissza az Istenséghez.”
Kr.e. 3150-ben Krsna személyesen mondta el ezeket a tanításokat kedves barátjának, Ardzsunának. Vjászadéva mindent leírt, és befoglalta a Mahábháratába, India nagy eposzába, amely nemcsak az ország sorsát évszázadokra meghatározó kuruksetrai ütközetet írja le, hanem az emberiség egész előtörténetét. Krsna tanításait később kiemelték az eposzból, külön könyv lett, ez a Bhagavad-gítá (A Magasztos éneke).
Krsna így tanítja Ardzsunát:
„Aki a test lakóját gyilkosnak nézi, vagy azt hiszi, hogy megölhetik, tudatlan mindkettő. Nem gyilkos a lélek, és nem is ölhetik meg.
A lélek nem születik és nem hal meg, ha már létezett, nem szűnhet meg többé, nem-született, örökkévaló, mindig létező, halhatatlan és ősi, és ha a testét meg is ölik, őt magát nem ölhetik meg.
Hogyan ölhetne, hogyan vehetne rá valakit a gyilkosságra az, aki tudja, hogy a lélek elpusztíthatatlan, változatlan és örök?
Amint az ember elavult ruháit eldobja, és újakat vesz fel, úgy hagyja el elavult testeit lakójuk, és újakat ölt fel.
Fegyver nem sebzi, tűz nem égeti, víz nem oldja, szél fel nem szárítja a lelket.
Törhetetlen, oldhatatlan, sem megégetni, sem megszárítani nem lehet. Örökkévaló, mindent átható, változatlan, és örökké ugyanaz.
Megnyilvánulatlan, felfoghatatlan, és állandó. Mivel tudod, hogy ilyen, nem szabad bánkódnod.
De még ha szüntelenül születőnek és szüntelenül meghalónak gondolod is, akkor se búsulj.
Mert biztos, hogy meghal az, aki megszületett, és hogy újra születik a halott. Ne bánkódj hát az elkerülhetetlenen.
A lények eredeti állapotukban megnyilvánulatlanok, középső szakaszukban megnyilvánulnak, majd a megsemmisülésben ismét megnyilvánulatlanok lesznek. Miért hát a jajgatás?
Csodálatosnak látja az egyik, csodálatosnak írja le a másik, a harmadik azt hallja róla, hogy csodálatra méltó. Bár hallottak róla, valójában senki nem érti meg.
Egy teremtményért sem kell bánkódnod, hiszen a test lakója örökkévaló, és sohasem lehet elpusztítani. (BG 2.19-30)
A Védák az anyagi kötőerőkről beszélnek. Emelkedj felül a három kötőerőn. Szabadulj meg minden kettősségtől és aggodalomtól, ne gondolj a birtoklásra, és légy szilárd az önvalóban.
A megvilágosodott bráhmanának a Védák csak annyit használnak, mint a vízzel elöntött réten a víztartály.
Terád csak a cselekvés tartozik, sohasem annak gyümölcse. Cselekvésre ne a tettek gyümölcse indítson, de sohase vonzzon kötelességed elhanyagolása.
Légy rendületlen a jógában. Teljesítsd a kötelességet, mondj le a ragaszkodás tárgyairól, siker és balsiker között légy kiegyensúlyozott: az egyensúlyt jógának nevezik.” (BG 2.45-48)
„Amikor az élőlényre nincsenek hatással az anyagi természet kötőerői, akkor amiatt, hogy változatlan és nem tekint semmit a tulajdonának, távol marad a kötőerők kölcsönhatásától, annak ellenére, hogy anyagi testben van, ahogyan a nap is különálló marad a vízen megjelenő visszatükröződésétől.
Amikor a lelket az anyagi természet és a hamis ego varázsa tartja bűvöletben és önmagát a testével azonosítja, akkor az anyagi cselekedetekbe merül, és a hamis ego hatására azt gondolja, hogy ő mindennek a tulajdonosa.
A feltételekhez kötött lélek ezért különféle alacsonyabb és magasabb rendű fajokba vándorol annak köszönhetően, hogy kapcsolatban áll az anyagi természet kötőerőivel. Ha nem szabadul meg az anyagi cselekedetektől, helytelen tettei következtében el kell fogadnia ezt a helyzetet.
Valójában az élőlény transzcendentális az anyagi léthez képest, de mivel uralkodni akar az anyagi természet fölött, anyagi létezésének állapota nem szűnik meg, és mint egy álomban, különféle kedvezőtlen hatások érik.
Az embernek az anyag és lélek tudományát ismerve tökéletesítenie kell látóképességét. Nem szabad magát szükségtelenül a testtel azonosítana, és így a rokoni kapcsolatokhoz vonzódnia.” (Srimad Bhágavatam 4.27.1-4, 9)
Ez a tanítás az univerzum összes lakójának közös kincse, amelyből az egyes vallások többet vagy kevesebbet őriztek meg. A föld ma élő civilizációi közül Indiáé a legrégebbi, és folyamatos fenntartására nagy súlyt fektettek. Ezért mondjuk azt, hogy a transzcendentális tanításokat Indiában találhatjuk meg a legtisztább formában. De megtaláljuk többé-kevésbé tisztán pl. a gnosztikusoknál, akik szintén azt tanítják, hogy a lélek nem erről a földről való, és itt állandóan idegennek érzi magát.
„Ha egyszer beletévedt a gonoszság labirintusába, a szerencsétlen lélek nem találja a kiutat. Ki akar szabadulni a káoszból, de nem tudja, hogyan. (Nasszénus Zsoltár, Hippol.V.10.2.)
„A sötétség világában éltem millió és millió éven át, senki sem tudta, hogy ott vagyok. Évről évre, nemzedékről nemzedékre éltem ott, és nem tudták, hogy az ő világukban élek. (Mandeusok)
„Kegyes atyánk, számtalan évmillió eltelt, mióta elváltunk tőled. Szeretnénk már újra látni fényes arcodat.” (Manicheus)
„Én a nagy élet embere vagyok. Ki tette, hogy a Tibilben kell élnem, ki lökött be ebbe a csonka testbe?” (Mandeusok)
„Én a nagy élet manája vagyok. Ki lökött be engem a világok szenvedésébe, ki hozott el a gonosz sötétségbe? Jajgatok és panaszkodom a test-ruhában, amelybe beletaszítottak. Milyen gyakran levetettem, milyen gyakran felvettem újra, örökké és örökké. Itt kell élnem, és nem láthatom meg a fényt.” (Mandeusok)
„Én a fény fia vagyok. Vezess ki a halál világából.” (Turfan)
„Ti élő lelkek, akik elhagytátok magatokat a részegségre, alvásra és Isten nem ismerésére, legyetek józanok! Térjetek észre a mámorból, az értelmetlen alvás bűvöletéből… Miért adtátok át magatokat a halálnak, bár megvan a képességetek, hogy részesüljetek a halhatatlanságban? Változzatok meg, tévedésben utazók és a tudatlanság társai, forduljatok el a sötétségtől, részesüljetek a halhatatlanságban, hagyjátok ott a romlást.” (Corp.Herm.I.27f.)
„Győzelem a léleknek, aki fölfedezte magát, és felébredt.” (Igazság Evangéliuma 31.13)
„Az Úr feltárta, mit kell mondania a léleknek, amikor fölemelkedik a mennybe, és milyen válaszokat kell adnia a felsőbb hatalmaknak: ’Megismertem magamat, összeszedtem magamat mindenhonnan, nem szültem gyermekeket az Archonnak, hanem kiforgattam a gyökereit, összeszedtem a szétszórt tagokat, és tudom, ki vagyok: onnan fölülről való vagyok.’” (Epiph.Haer. 26.13)
„Mindenben Én vagyok, Én tartom az egeket, Én vagyok az alap, Én támasztom meg a földeket, Én vagyok a ragyogó fény, Én adok örömet a lelkeknek. Én vagyok a világ élete, a fák nedve, az édes víz az anyag fiai alatt.’ (Manich.Ps. CCXLVI.54)
„A lelkek fölfelé emelkednek megtisztulva, és a földön egyre csökken a számuk.” (Ephraem)
Nézzük meg, az érdekesség kedvéért, hogy mit gondolnak a lélekről az eszkimók.
Először is, az eszkimók nem homogén nép, több csoportban vagy törzsben élnek. Egyesek szerint csak egy lélek van, az inua, és az eszkimók ezért nevezik magukat inuit-nak. Mások azt mondják, van egy második lélek is, a tarnik. Ez a szó árnyékot jelent. De abban egyetértenek, hogy az inua nem érzi jól magát a testben. Alvás idején, de máskor is elkóborol, elveszhet, vagy ellophatják. Csak az angekoknak nevezett sámán látja, aki az elveszett vagy elkóborolt lelket vissza is tudja hozni, súlyos esetben egy másikat ad helyette, akit valamilyen állatból hívott ki.
A lélek vagy lelkek birtokosa az ember, aki tud ugyan lélek nélkül élni, de ilyenkor nem tudatos, „elment az esze.” A lélek tehát bizonyos értelemben a tudat, de inua-lélek van a kevéssé tudatos állatokban, sőt kövekben, szerszámokban, vízben, szélben is. Mindegyik inua egyforma, de a tarnik vagy árnyéklélek felveszi a gazdája alakját.
Az eszkimók azt mondják, hogy a világot nem teremtette senki, öröktől fogva létezik. Az inua is örök, de bizonyos körülmények között emberek, állatok vagy tárgyak szellemekké változhatnak, akik éppen úgy viselkednek, mint az inuák. A jó szellemek a sámánokhoz csatlakoznak, a rosszak embert-állatot megtámadnak, főleg éjszaka. Nagyon sokféle szellem van, akiket szintén csak a sámán láthat.
Ha egy eszkimó azt mondja, nekem van egy (vagy több) lelkem, akkor mit gondol magáról, ki az az én? Ez a kérdés csak akkor merül fel, amikor valaki sámán akar lenni, és avatást kér egy már régebbi idő óta gyakorló angekoktól. Az avatás első lépését úgy nevezik, az akadályok eltávolítása. A sámán megszabadítja a jelölt lelkét szemei, agya, belső szervei befolyásától, és az így megtisztított lelket felajánlja a szellemeknek, akik majd a segítői lesznek. A második lépés a gaumanek, szó szerint fény vagy megvilágosodás, erőátvitel, ami lehetővé teszi, hogy az új sámán lássa a szellemeket, a múltat és jövőt, a halottak országait, és minden egyebet. Az avatás során a jelöltnek látnia kell saját magát. Ez azt jelenti, hogy eltűnik a szemei elől a bőre, húsa, vére, és végül nem marad más, csak a csontváz. Az eszkimó szerint ez maga az ember.
Az Ószövetség kétféleképpen is elmondja az ember teremtésének történetét:
„Teremté tehát Isten az embert az Ő képére, férfiúvá és asszonnyá teremté őket.” (1. Móz. 1.27).
„És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét (nesanah). Így lőn az ember élő lélekké (nefes). (1. Móz. 2.7)
Az Ószövetség úgy tekinti az embert, mint a porból lett test és az isteni lélek szétválaszthatatlan egységét. A test nem tud lélek nélkül létezni, de a lélek sem létezik test nélkül.
„Az emberek fiainak vége hasonló az oktalan állatok végéhez; amint meghal az egyik, úgy meghal a másik is, és ugyanazon egy lélek van mindenikben; és az embernek nagyobb méltósága nincs az oktalan állatoknál… mindenik a porból való, és mindenik porrá lesz.” (Préd. 3.19-20)
„Kimegyen a lelke; visszatér földébe, és aznapon elvesznek az ő tervei.” (Zsolt. 146.4)
A zsidók 400 évig éltek Egyiptomban, de semmi sem befolyásolta ezt a pesszimisztikus világnézetet, ami sok közel-keleti népével egyezik. A sumerek úgy nevezték a halottak birodalmát, a vissza nem térés országa. A hajdani emberek árnyakként élnek ott, örök homályban, port esznek, port isznak. Az akkád-újasszír Gilgames-eposz írja:
Fény nélkül él, öröm nélkül él
a halál háza, vaksötétben imbolyognak ott lenn az árnyak,
port isznak, és agyagot esznek…
A por házában, sötét rajjal, tollruhásan, vak madarakként
Imbolyognak elő a holtak, fölborzolt tollú madarakként…
Agyagot esznek a királyok,
port isznak a fejedelmek, kik a világot leigázták.
Azt is mondják, hogy a halál ugyanolyan, mint az alvás. „Világosítsd meg szemeimet, hogy el ne aludjak a halálra,” (Zsolt. 13.4) „És monda az Úr Mózesnek: Imé te elaluszol a te atyáiddal.” (V. Móz. 31.16) A séol az enyészet helye, a sír. Ide jutnak a jók és gonoszak válogatás nélkül.
„Mint juhok a séolra vettetnek, a halál legelteti őket, alakjukat elemészti a séol.” (Zsolt. 49.15) „A reménység) leszáll a sír üregébe, velem együtt nyugoszik a porban.” (Jób 17.15) A séolban a jók nem kapnak jutalmat, a bűnösöket nem büntetik meg. Csak néhány kivételes személyiség mehetett fel a mennybe: Mózes, Illés, Énok.
A Genezis azt mondja, hogy az egész ember meghal (I. Móz. 2.17), de később felcsillan néhány reménysugár. A Prédikátor azt írja, a por a földé lesz, de a lélek megtér Istenhez (12.9). Ézsaiás egyenesen a feltámadásról beszél (26.19). Dániel azt jövendöli, „sokan azok közül, akik alusznak a föld porában, felserkennek, némelyek örök életre, némelyek pedig gyalázatra és örökkévaló útálatosságra.” (12.2) A legkorábban talán Jób reménykedik abba, hogy teste nélkül meglátja Istent (19.26).
Felmerül a kérdés, ki tehát a lélek, aki a séolban alszik, vagy felserken az örök életre, ki az, aki a test nélkül meglátja Istent?
Az Ószövetség három választ is ad erre a kérdésre. A lélek egyik neve nesamah, az életlehelet vagy életerő. Más nevei nefes és ruah. A Genezis szerint nefes maga az élőlény, aki a testben él, a ruah a pszichikai megnyilvánulások összessége, amely a testen kívül nem rendelkezik tudatos élettel. De fordítják szellemnek, szélnek, levegőnek, erőnek, sőt törekvésnek is. A görög fordítások felcserélik a két fogalmat, a nefesből lesz a psyche, ruah pedig a pneuma. A nesamah, nefes, ruah és test azonban a legtöbbször oszthatatlan egészet képeznek, és a megváltás műve az egészet érinti. Ez az alapja annak, hogy a legtöbb keresztény irányzat hirdeti a test feltámadását.
Ma egyre többen elismerik, hogy Pál apostol új teológiai rendszert hozott létre, felülírta Jézus tanításait, ezért mindenképpen érdemes megvizsgálni, hogy mit tanított a lélekről és a lélek rendeltetéséről. Forrásaink a levelek, amelyekben azonban elsősorban nem a tudós beszél, hanem a misztikus. A misztikus nem lát problémát ott, ahol a tudós kiáltó ellentmondásokat észlel, és ez így helyes, mivel a nézőpontjuk teljesen különbözik.
Az azonosság kérdését Pál sem dönti el. Több meghatározást ad: „az ember Isten alkotása” (Eph. 2.10), „a gyermekek testből és vérből valók” (Zsid. 2.14), másutt „akiket Isten lelke vezérel, azok Istennek fiai” (Róm. 8.14). „Sokan egy test vagyunk a Krisztusban, egyenként pedig egymásnak tagjai vagyunk” (Róm. 12.4), „mert az Ő testének tagjai vagyunk, az Ő testéből, és az Ő csontjaiból valók” (Eph. 5.30), vagy röviden, „ti pedig Krisztus teste vagytok” (1.Kor. 12.27). A szavak mögött ott bujkál a testi életfelfogás, még Istennek is van anyagi teste, vannak csontjai.
Pál egyes szavai arra engednek következtetni, hogy a lelket a test tulajdonának tartja: „Mert bizonyságom nékem Isten, kinek lelkem szerint szolgálok” (Róm. 1.9), „ti és az én lelkem a mi Urunk Jézus Krisztus nevében egybegyűlvén” (1.Kor. 5.4), „mert megnyugtatták az én lelkemet, és a tiéteket is (1.Kor. 16.18).
Ismer azonban Pál egy másik lelket is, aki Isten tulajdona (Róm. 8.9-11), akinek temploma a test (1.Kor. 12.13), aki a bölcsességet, tudást, stb. adja (1.Kor. 12.8), segít a gyengéknek, és imádkozik értük (Róm, 8.26-27). Néhány kijelentésben elmosódik a különbség a lélek és a Szentlélek között.
Aztán persze ott van az a számtalan tanítás, amely világosan megkülönbözteti a lelket és a testet, mint a lélek lakását. Sok helyen a megkülönböztetés csak általános, pl. „Mert a test szerint valók a test dolgaira gondolnak, a lélek szerint valók pedig a lélek dolgára. Mert a testnek gondolata halál, a lélek gondolata pedig élet és békesség… Akik pedig testben vannak, nem lehetnek kedvesek Isten előtt.” (Róm. 8.5-6,8) „Aki nem ment férjhez, az Úr dolgaira visel gondot, hogy szent hegyen mind testben, mind lélekben” (1.Kor. 7.34). „Lélek szerint járjatok, és a testnek kívánságát véghez ne vigyétek. Mert a test a lélek ellen törekedik, a lélek pedig a test ellen…” (Gal. 5.16-17). „Mert aki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet; aki pedig vet a léleknek, a lélekből arat örök életet.” (Gal. 6.8)
Ez a következetes dualizmus filozófiai értelemben azt jelenti, hogy a földi, halandó és bűnös test éppen olyan erős, mint a transzcendentális, tiszta, Isten lényegével azonos lélek; vagy a test megsemmisülése automatikusan megszabadít minden rossztól, feleslegessé téve mindenféle poklot, purgatóriumot és utolsó ítéletet. Nem valószínű, hogy Pálnak ez volt a szándéka.
Végezetül itt vannak azok a szövegrészek, amelyekről azt szokták mondani, hogy a görög filozófia, Platón és mások hatása alatt állanak, és amelyek, talán nem véletlenül, Pál legszebb szavait őrizték meg:
„Azt tudjuk, hogy ha a mi földi sátorházunk elborul, épületünk van Istentől, nem kézzel csinált, örökkévaló házunk a mennyben” (2.Kor. 5.1). „Tudjuk, hogy e testben lakván távol vagyunk az Úrtól” (2.Kor. 5.6), „mi ezentúl senkit sem ismerünk test szerint” (2.Kor. 5.16), „mert noha testben élünk, de nem test szerint vitézkedünk” (2.Kor. 10.3). Itt nincs szó a test, az anyag fel- vagy leértékeléséről. A testi lét csak azért fájdalmas, mert eltávolít Istentől. Pál nagyon őszintén érezhette azt, amit számos fogsága egyikében írt: „Mert szorongattatom e kettő között, kívánván elköltözni, és a Krisztussal lenni, mert ez sokkal inkább jobb. De a testben megmaradnom szükségesebb ti érettetek.”(Phil. 1.23-24)
Egészen pontosan fejezi ki magát a következő szavakban: „Test és vér nem örökölheti Isten országát, sem a romlandóság nem örökli a romolhatatlanságot” (1.Kor. 15.50-51). „Elvettetik érzéki test, feltámasztatik a lelki test” (1.Kor. 15.44). Lehetséges, hogy ez görög hatás, de Isten ismerete nem kötődik állandóan keletkező, változó és megszűnő nemzetekhez. Pál maga is elismeri, „nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban” (Gal. 3.28).
Hadrianus (117-138) kiemelkedik a római császárok közül nagy műveltségével, toleráns uralkodásával, katonai érdemeivel. Nagy államférfi volt, aki mindig szem előtt tartotta a polgárok érdekeit. 21 évig ült a trónon, és bejárta a hatalmas birodalom minden szögletét. Megmászta a Casius hegyet, hogy megnézze a napfelkeltét, az Etna tetejéről gyönyörködött a naplementében, avatást kapott az eleusziszi misztériumokba, és bekarcolta a nevét Memnon szobrába. Templomokat és védőfalakat épített („Hadrian’s Wall, védővonal Koblenz és Regensburg között). Szerényen és egyszerűen élt, inkább filozófus, mint császár módjára. Súlyos betegen, a halál fuvallatára írta ezt a kis verset:
Animula, vagula, blandula,
Hospes comesque corporis;
Quae nunc abibis in loca?
Pallidula, rigida, nudala,
Nec ut soles dabis iocos.
Valahogy így lehetne fordítani:
Lélek, sokszor homályban, jókedvűen,
Test vendége és a barátja,
Merre fogsz élni ezentúl?
Sápadtka, fagymerev és meztelen,
Ez volt itt az utolsó tréfád.
Az Iszlám hittételeit teljes egészében Allah nyilvánította ki prófétájának, Mohamednek, Gábriel angyalon keresztül. A kinyilatkoztatás valamennyi vallás közül a zsidókéhoz állt a legközelebb, és Mohamed egy ideig számított is arra, hogy elfogadják őt Messiásnak-
Ádámot, az első embert, a Korán szerint is agyagból és vízből alkotta Allah, aztán életet lehelt belé: „Amikor Ádámnak alakot adtam, és ruh-omat belé leheltem…” (Korán 15.29). De a többi embert Ádám gerincéből hozta létre, akik mint lelkek trónjának egyik rekeszében várják, hogy eljöjjön születésük ideje, és testet kapjanak. A halálban a test és lélek különválik, de a feltámadásban ismét egyesülnek.
A közönséges halandók a sírban várják a végítéletet; de egyesek szerint a próféták, mártírok, nagy szentek azonnal a paradicsomba kerülnek. Mondják azt is, hogy a hívő lelkek a mekkai Zemzem kútban, a hitetlenek egy másik kútban tartózkodnak. A végítélet napján azonban minden élőlény újból meghal, és Iszráfil angyal újból feléleszt mindenkit a harsonájával. Ekkor a lelkek és testek találkoznak, mindenki tetteit lemérik egy nagy mérlegen, de a hit minden bűnt kiegyenlít. Végül a jók a paradicsomba jutnak, a hitetlenek az örök kárhozatra, esetleg a kettő közötti semleges területre (aráf, választófal). A föld tehát üres lesz. Az Iszlám nem mond semmit arról, hogy a teremtés később megismétlődik.
A lélek szerepe itt csak annyi, hogy életben tartja a testet, amely a paradicsomban nagyon is földi örömöket élvez, de a pokoli büntetéseket is csak a test szenvedheti el.
Imám ’Abd ar-Rahim ibn Ahmad al-Qadi írja, A tűz és a kert-ben:
„Miután a lélek, a ruh az ember testét elhagyta, háromszor is engedélyt kér, hogy visszatérjen a testéhez, és bánkódik. A hagyomány szerint Abu Hurajra ezt tanította: ’Amikor a hívő meghal, ruh-ja egy hónapon át kering a háza körül. Látja, hogyan osztják szét a vagyonát, amit hátrahagyott, hogyan fizetik ki az adósságait. A hónap leteltével visszatér a sírjához. Egy teljes évig ott marad, lát mindenkit, aki imádkozik érte, vagy szomorkodik miatta. Amikor aztán letelt az év, felmegy arra a helyre, ahol a lelkek gyülekeznek az utolsó ítéletig.’
Mondják, hogy a ruh finomanyagú test. A ruhot Allah teremtette a levegőből. A Korán barlang-szúrája azonban azt mondja, hogy a ruh az Úr tudásából származik, és senki nem ismeri Rajta kívül. Azt is mondják, hogy a ruh nem teremtett, mert ő Allah parancsa, és Allah parancsa ez az egyetlen szó: Legyen!
Mondják azt is, hogy a ruh Gábriel leheletéből lett, és az ő irgalmasságát jelenti.”
A buddhizmus nagyon tarka képet ad a lélekről. Maga Buddha mindig az öt szkandha felsorolásával kerülte ki azt a kérdést, hogy mi a személyiség. Az öt szkandha, amelyeket néha elemeknek (dhátu) is neveznek, a következő: forma (rúpa), érzet (vedaná), észlelés (szamdzsná), az elme tevékenysége (szankhéra) és a tudat (vigjána). Egyik sem állandó vagy örömteli, és Buddhának az a következtetése, hogy ami múlandó, szenvedéssel teli és pusztulásnak alávetett semmi esetre sem lehet én vagy önvaló (átman). Más szavakkal, Buddha azt tanítja, hogy nincs lélek. A testet az öt szkandha mozgatja, amelyek időnként egyesülnek, ezt nevezik életnek, máskor szétválnak, és ez a halál.
Buddha talán vigasztalásnak szánta ezt a tanítást, hiszen ha nincs semmi, amivel azonosítanánk magunkat, akkor nincs ok az aggodalomra. Ha „én” nem vagyok, akkor „engem” nem érint semmi szenvedés. A mindennapi tapasztalat azonban ellentmond ennek, és a tanítványok többször is megkérdezték: Ki érint? Ki érez? Buddha azt felelte, ez a kérdés nem megengedett. Csak azt szabad megkérdezni, mi az érintés vagy érzés előfeltétele. Erre az lenne a helyes válasz, hogy a hat érzék területe az előfeltétel, ebből keletkezik az érintés vagy érzés illúziója (Szamjuttanikája).
Mivel Buddha tanította a lélekvándorlást is, ahogyan az egész Indiában elterjedt, a tanítványok egyre kevésbé értették, ki halmozza fel a jó és a rossz karmát, ki van illúzióban, ha én nem vagyok? Ki vagy mi vándorol, ha nincs lélek? És ha az előfeltétel csak a hat érzék területe, miért kell ezt az egészet nekem elszenvednem?
Amíg Buddha a földön volt, kordában tartotta a kérdezősködőket. A Mahájana szent könyvei kezdetben mechanikusan ismételték az anatta (nincs lélek, nincs önvaló) tanítást; a gyakorlatban természetesen elfogadták, hogy van valaki a testben, aki a testet túléli, felelősségre vonható, a fizikai halálon túl is élvezi vagy elszenvedi tette gyümölcseit. A Mahájana fő célkitűzése nem az egyéni megváltás. Ideálja a Bodhiszattva, aki fogadalmat tesz, hogy önként magára vállalja a világ szenvedéseit, és mindaddig a világban marad, amíg nem sikerül minden lényt megszabadítania (pl. Siksásaszamuccsaja). A Bodhiszattva tehát létezik, és léteznek a megszabadításra váró lelkek is, különben mi értelme lenne az egésznek? Az egyéni élet nem illúzió, annyira nem, hogy minden élőlénynek Buddha-természete van, ami azt jelenti, hogy mindenki el fog jutni a nirvánába.
A korai Mahájana logikus, és végső soron a védikus irodalmon alapuló tanításait azonban hamar felváltotta a Pradzsnápáramitá iskola. A szó jelentése, a bölcsesség tökéletessége, vagyis megközelíteni azt, ami túl van a racionális értelemmel felfogható világon. A leírhatatlant azonban végső soron nem lehet leírni, és csak annyit tudhatunk meg róla, hogy hozzá képest minden tapasztalatilag létező szubjektív, nem valódi, illuzórikus. Test és lélek, világ és megváltás, sok és egy végső soron csak az elmében léteznek, lényegében minden üres (súnja).
A Pradzsnápáramitá irodalom leghíresebb szövege a Hrdaja szútra:
„Avalókita, a szent Úr és Bódhiszattva mély útján járt a bölcsességnek, amely meghaladta (a racionális világot). Letekintett a magasból, nem látott mást, mint öt halmot (szkandha), és látta, hogy lényegében mindegyik üres.
Itt, ó Sáriputra, a forma az üresség, és az üresség a forma, az üresség nem különbözik a formától, a forma nem különbözik az ürességtől, ami a forma, az az üresség, ami az üresség, az a forma, és ugyanez igaz az érzésekre, észlelésekre, impulzusokra és a tudatra is.
Itt, ó Sáriputra, minden dharmát megjelöl az üresség, azok nem keletkeznek, és nem szűnnek meg, nem szennyezettek és nem tiszták, nem hiányosak és nem teljesek.
Ezért, ó Sáriputra, az ürességben nincs forma, érzés, észlelés, impulzus vagy tudat. Nincs szem, fül, orr, nyelv, test elme; nincsenek formák, hangok, szagok, ízek, érinthető dolgok vagy az elme tárgyai; nincs látószerv-elem stb., egészen a tudat-elemig. Nincs tudatlanság, nincs a tudatlanság megszűnése, nincs pusztulás és halál, nincs a pusztulás és halál megszűnése. Nincs szenvedés, nincs eredet, nincs megállás, nincs út. Nincs megismerés, nincs elérés és el nem érés.
Ezért, ó Sáriputra, a bölcsesség tökéletességére támaszkodó Bódhiszattva nem ér el semmit, és nem akadályozzák a gondolatok (acsitta-ávarana). Ezért nem fél, mindent legyőzött, és végül eléri a nirvánát.”
Sáriputra Buddha egyik fő tanítványa volt, a felsorolt szem, fül stb. a szánkhja-filozófiából ismert kategóriák. A születés és halál világa ugyanaz, mint a nirvána, nincs szenvedés, nincs tudatlanság, nincs út és hasonló tanítások valószínűleg csak kevés filozófust vonzottak, mert maga a Hrdaja-szútra azzal végződik, hogy ajánl egy mantrát, amely majd megszabadítja a feltételekhez kötött lelkeket. A mantra így hangzik: gate gate páragate páraszamgate bódhi szváhá. Elment, elment, messzire ment, nagyon messzire ment, felébredés, üdv. Világos, hogy a mantra az út, amely a sötétségből a fénybe, a szamszárából a nirvánába vezet, a Hrdaja Szútra rejtélye pedig nem oldódott meg.
Ez persze csak még jobban ösztönözte a különféle buddhista iskolákat, hogy keressék a megoldást.
Kalu Rinpócse, tibeti Kagyü-mester tanítja: „Pl. azt gondoljuk: Én vagyok, testem van – testünk semmi más, mint zavaros jelenségek összessége, amely nem valóságos, igaz léttől üres. De amikor azt gondoljuk, Csenrézi vagyok (Avalokitésvara boddhiszattva tibeti neve), elképzeljük, hogy alakunk, arcunk, színünk stb. olyan, mint Csenrézié. A meditációtól kapott erő által a gondolat „ez a testem” gyengül, míg a „Csenrezi vagyok” erősödik.” (Saját szellemünk megszelídítése)
Csing Hai azt mondja, az a célunk, hogy elhagyjuk a testet, és a létezés magasabb szintjeire emelkedjünk. Egyszer valaki megkérdezte, ki az, aki elhagyja a testet, ki emelkedik a magasabb szintekre? Csing Hai azt felelte: Elmehetsz, és megkérdezhetsz egy Zen mestert. Ebben én nem vagyok specialista.” (Az azonnali megvilágosodás kulcsa)
Egy Zen mestertől megkérdezték, hol van az út? – Itt van az orrod előtt. – Miért nem látom? – Önző felfogásod miatt. – Te látod? – Amíg olyan felfogásaid vannak, mint én és te, a relativitás elhomályosítja a szemeidet. – Ahol nincs sem én, sem te, ott lehet látni? – Ahol nincs sem én, sem te, ki az, aki látni akar?” (C. Humphreys, Zen – A Way of Life)
A tibeti Nyingmapa iskola viszont azt tanítja, nem a test vagyunk, hanem az élőlény, a lélek a testben. A halálban kiszabadulunk, és belépünk a köztes létbe (bardo). Az első pillanat a tiszta fény (csikhai bardo). Ha a lélek ekkor felismeri, hogy ő maga fényes, üres, nem születik és nem hal meg, akkor megmarad a Buddha állapotában. Ha elmulasztja ezt a pillanatot, a 2-14 napokon megjelennek előtte a különféle Buddhák, békés és haragvó istenségek, hogy a megvilágosuláshoz segítsék (csönyid bardo). A 15-49. napokon a szidpa bardoban jár, ahonnan már csak bizonyos kedvező körülmények között szabadulhat meg. A szidpa bardoból a legtöbb esetben vissza kell térni az anyagi világba.
A lélek vagy személy az, aki az élet és a halál, pontosabban a létezés különböző síkjai között utazgat. A lélek az, aki visszaemlékszik korábbi tapasztalataira, és végső soron választ a lehetőségek közül. (Lama Anagarika Govinda, Introduction to the Tibetan Book of the Dead, edited by W.Y. Evants-Wentz.). És ők is azt mondják, hogy Buddha tanítványai.