Kockajáték
Még nem is olyan régen a mai játékok őseit nemcsak szórakozásból játszották. A prehisztorikus Egyiptom ismert egy játékot, amelyhez 30-40 négyzetre osztott táblára és bábukra volt szükség. A szabályokat nem ismerjük; de a játékosok valószínűleg csontba vagy fadarabkákba vésett, számokat jelentő karcolások szerint haladtak az istennevekkel teleírt négyzetek között. Ezeket görög-római hatásra cserélték fel dobókockákra, amelyek egymással szemközti oldalain éppen úgy 7 volt a számok összege, mint a mai játékoknál. Ezt a zenet nevű játékot azonban nem a gyerekek kezébe adták. Istenek játszottak a kockákkal, pl. Thoth a holddal, aki el is nyerte tőle napi fényének 1/70-ed részét. Öt új nap keletkezett, és Nut istennő nyugodtan megszülhette a gyermekeit. A késői Újbirodalomban például azt gondolták, hogy a kockákon meg lehet nyerni, el lehet veszteni a halott másvilági boldogságát. Papok dobták a kockát a meg nem nevezett ellenfél helyett is, aki valószínűleg Ozírisz vagy Anubisz volt. A régi hiedelmeken gúnyolódhatunk, de még nem is olyan régen nagy sikert aratott egy amerikai film, A hetedik pecsét, ebben egy hazatérő keresztes lovag sakkozik a halállal az életéért.
Innen csak egy lépés a jóslás. Az emberek kockákkal is tudakolták a jövőt Egyiptomtól a Távol-Keletig, de kőkorszaki barlangokban is találtak kocka helyett használt, festett kavicsokat (pl. Mas d’Azil, Franciaország).
A kavicsjóslás eredete ködbe vész. A görögök azt mondták, hogy Hermész isten három öregasszonytól tanulta meg, hogyan lehet jósolni a vízen táncoló kavicsokból; később ő találta fel a kockajátékot, és ő jósolt először kockákból. Athéné javaslatára juhcsontokkal és emberi bokacsontokkal, az úgynevezett asztrogalosszal is vallatták a jövőt, de elterjedt a szerencsejáték is. Az asztrogalosszal ugyanúgy dobtak, mint a kockákkal, de csak négy oldalát jelölték meg pontokkal. Egy bizánci szöveg azt mondja, hogy öt oldalt jelöltek meg, és egyszerre két asztrogalosszal kellett dobni. Szívesen játszottak a hölgyek is. Már Plautus és Terentius megemlítik a csábító kockákat (tesserae).
Tibullus panaszkodik, hogy szeretett Déliája megfelejtkezik róla a bor és a kockajáték mellett. Ovidius azt tanácsolja, ha kockajátékot javasolna a hölgy, „halmozz hibát hibára. Jobb, ha vesztesz, mintha elrontod a kedvét.” Feljegyezték, hogy a nagyon takarékos Augustus császár egyszer nagyobb összeget küldött a lányának, Juliának, „kockajátékra.” A költők sok szatírát írtak a későbbi imperátorok mesés veszteségeiről és nyereségeiről. A kockajáték széles körben elterjedt a klasszikus korban, de jósolni csak kevesen tudtak, és csak az arisztokrácia tudta megfizetni.
A szerencsejátékot sokszor megvetették és tiltották, de úgy látszik, az emberiségnek szüksége van egy kis izgalomra. A lelke mélyén nagyon sok ember hisz a csodában, hogy egyetlen kockadobás gazdaggá teszi. Így volt ez Indiában is. Nemcsak a Védák beszélnek a kockajátékról. A khalika nevű játékot Buddha is megemlíti a Brahmadzsála Szuttában (Maddzshimasíla fejezet). Az etruszkok elefántcsont kockákat használtak, melyek lapjaira betűkkel írták fel az első hat szám etruszk nevét (van egy ilyen készlet Toscanából, a párizsi Bibliotheque Nationale-ban). A kelták hősének, Cuchulain-nek 19 kiváló képessége van, ezek közül az egyik, hogy mindig nyer a kockajátékban. Mondják, hogy a Rgvédához tartozó Aksa-Malika Upanisádban tulajdonképpen nem a dzsapalánc szemeiről, hanem a szerencsejátékhoz használt, a kockákat helyettesítő golyókról van szó; ezekbe hívják meg a félisteneket, illetve energiáikat.
De már az Indus-Szaraszvatí civilizáció feltárásakor találtak hatlapú kockákat, és a Rgvéda egyik himnusza (X.34), A szerencsejátékos panasza bizonyítja, hogy mindig akadtak, akik szerettek volna könnyen meggazdagodni:
A guruló kockák magas fákon születnek, szeles magaslatokon; elragadnak engem, amikor megfordulnak az asztalon. Kedvesebbek nekem a soha nem alvó kockák, mint a Mudzsavánról származó szómaital.
A feleségem soha nem bosszantott engem, nem is haragudott rám, hanem mindig kegyes volt hozzám és a barátaimhoz. Csak a kockák miatt idegenedett el tőlem, amelyek egyetlen dobása végleges.
A feleségem távol tartja magát tőlem, az anyja gyűlöl engem: a szerencsétlen férfi senkit sem talál, aki megvigasztalja. Ahogyan az értékes ló is megöregszik és elgyengül, én sem szerzek a játékból hasznot.
Mások becézik annak a feleségét, akinek gazdagságát megkívánták a kockák, a gyorsan futók; róla beszélnek az apa, anya és a fivérek, mondván: Nem ismerjük őt. Kötözzétek meg, és vigyétek el magatokkal.
Amikor elhatározom, hogy nem játszom velük többé, a barátaim elfordulnak tőlem, és magamra hagynak. Amikor megcsörrennek a táblára hajított barna kockák, a találkozóhelyet keresem, mint a szerelmes leány.
A játékos a játéktermet keresi, tűzben van az egész teste, tudni szeretné: Szerencsés leszek? A kockák még csak fokozzák a vágyakozását, felteszi az egész nyereségét, ellenfele pedig csak örül.
Bizony, horgok vannak a kockákon, amelyek beleakaszkodnak, megcsalnak és kínoznak a kockák, bánatot és fájdalmat okoznak. Ajándékaik törékenyek, elpusztítják még a nyertest is.
35-en vannak, vidáman szórakoznak, mint Szavitar, aki mindig egyenes utakon jár. Nem hajolnak meg még a hatalmasok haragja előtt sem: hódol nekik a király, nagyon tiszteli őket.
Előbb lefelé gurulnak, aztán hirtelen fölpattannak, kezek nélkül kényszerítik a kezet, hogy szolgálja őket. A táblára hajítva olyanok, mint a bűvös széndarabok, bár ők maguk hidegek, hamuvá égetik a szívet.
A játékos felesége magára maradt és szerencsétlen: az anya bánkódik a fiáért, aki vándorol hajléktalan. Állandó félelemben, vagyont keresve megy éjszaka mások házaiba.
Szomorú a játékos, amikor meglát egy rendes asszonyt, másnak a feleségét, másnak tiszta házát. Már kora reggel befogja a barna paripákat, és amikor a tűz hideg lesz, magába roskad, mint egy számkivetett.
Királyi vezér lettél, nagy sereg tábornoka, neked mutatom tíz kinyújtott ujjamat: Igazat beszélek. Nem tartom vissza a pénzt.
Ne járj a kockákkal: műveld meg inkább a földedet. Élvezd annak a nyereségét, tartsd azt elégnek. Hiszen vannak teheneid, te játékos, van feleséged. Maga Szavitar mondta ezt nekem.
Legyetek a barátaim, részesítsetek egy kis kegyben. Ne támadjatok meg bennünket ilyen kegyetlenül. Szűnjön meg a rosszindulatotok és a haragotok, ejtsenek tőrbe valaki mást a barna kockák.
Az Atharvavéda nem ítéli el a szerencsejátékot:
„Legyen a miénk minden ragyogás, ami a versenykocsikban, a kockákban, a bika erejében, a szélben és Varuna tüzében van.” (VI.38.3)
Egyébként Varuna a világrend és az erkölcs őre, de vaktában, meggondolás nélkül hoz törvényeket, „ahogyan a játékos dob a kockával.” (IV.16.5)
A játékosok nem négylevelű lóherét, hanem az apámárga nevű növényt vitték magukkal, remélve, hogy az majd megakadályozza a szerencsétlen dobásokat.” (IV.17.7)
Mivel mindegyik játékos elmondta a szerencsehozó mantrákat, amuletteket pedig mindenki viselt, feltétlenül szükség volt egy olyan mantrára is, amely elhárítja az ellenséges varázslatot:
„Visszaveszem a varázslatot, amely megbabonázta a tanácstermet, a játéktermet és a kockákat.” (V.31.6)
Nem volt mindenkinek jó véleménye a kockajátékról, sem a játéktermekről, „ahol bőven van hús, alkohol és kocka” (AV VI.70.1), „a kockáktól elvakított herceg megeszi még a bráhmanák tehenének a húsát is (AV V.18.2). De ugyanabban az Atharvavédában találunk olyan himnuszt is, amely sikert biztosít a szerencsejátékban:
AV IV.38
A sikeres és a győztes, fürgén játszó Apszará,
Kockajátékban ki mindig győzni enged, Apszará,
Téged hívlak, az egekből most a földre szállj alá.
Ki a kockát jól forgatja, és ügyesen ejti le,
Ő hozza a nyereséget, a kockát jól ejti le,
Hívom őt és szólongatom, társaim megsejtik-e?
Ő a kockák között táncol, elveszi a téteket,
Varázslattal szaporítja, mit nyerünk, a téteket,
Kincset adjon bőségesen, boldogító életet.
A kockáknak örvendező, táncos léptű Apszará,
Néha öröm, néha bánat, amit hoz az Apszará,
Egek ujjongó leánya, most a földre szállj alá.
Kockákról beszélünk, de a Védák és a Mahábhárata az aksa szót használja, ez eredetileg a vibhísaka vagy vibhídaka fa kemény diótermése. A játék nagyon egyszerű volt, a játékosok belemarkoltak egy tálba, és akkor győztek, ha az elgurított diók számértéke a négyes szám többszöröse volt. Úgy tűnik, hogy a Rgvéda játékosa egy táblára dobta a diókat. Nem filléres alapon játszottak. Később téglalap alakú kockákat is használtak, amelyeknek négy oldalát jelölték: a legmagasabb értékű dobás a 4-es volt, a krta, a 3-as a treta, a 2-es a dvápara és a legkisebb, az 1-es kali. Érdekes, hogy ugyanezeket a szavakat használták a világkorszakokra is. A legjobb vagy aranykor a krta, ez ezüstkor a treta, stb. Később, amikor a játékszenvedélyt már sikerült valahogy visszaszorítani, a 4-es számot szerencsétlennek tartották; és ez sok európai numerológiai rendszerbe is átkerült.
Nem nézték jó szemmel, ha a városi polgárság is hódolt ennek a költséges szenvedélynek. Az Arthasásztra, a sok ezer éves polgári törvénykönyv azt javasolja, hogy a szerencsejátékot szigorúan ellenőrizni kell, csak kijelölt házakban szabad játszani, a bevétel 95 %-a a királyt illeti, és a játékosok nem játszhatnak a saját kockáikkal. Ezekben a házakban a csalókat keményen megbüntették.
Egy keveset a modern államok is tanultak Csánakjától, az Arthasásztra szerzőjétől. A 95 %-ot ma is bevasalják.
A ksatriják, vagyis a harcosok, de különösen a király számára a kockajáték hosszú ideig kötelező volt, egy ilyen kihívást éppen olyan komolyan kellett venni, mint a hadüzenetet. Egy király sem engedhette meg magának, hogy a játékot visszautasítsa, mivel ezt úgy tekintették, mint a katonai vereséget. A királyi kockajátékok szervezője, az aksavápa fontos személyiség volt, és a király bizalmas tanácsadói közé tartozott.
A tíz király csatájáról (Dasarádzsnya) a RV VII.33 himnusza számol be.
Szudász, a trtszuk királya vendégül látott egy turvasza királyt, Bhedát, és a régi jó szokás szerint a bőséges italozást kockajáték követte. Szudász vesztett, és az ital hatása alatt sértő megjegyzéseket tett a turvaszákra, valamint Nászatja Asvínra, aki elintézte nekik a győztes dobást. Nagy valószínűséggel arról van szó, hogy csaltak a kockajátékban. A csalás megítélése más volt, mint napjainkban, hozzátartozott a játékhoz, ez volt a szakmai tudás. A csalók büszkék voltak erre a tehetségükre, és alkalmilag másokat is kiokosítottak, mint Rituparna a Mahábhárata egyik epizódjában (Nala és Damajantí).
Hasonló dolog történt a Mahábháratában. Ott a Kauravák hívták meg unokatestvéreiket egy barátságos lakomára, amelyet természetesen kockajáték követett. Judhisthíra művelt, civilizált uralkodó, előre látja, hogy baj lesz. Hát még amikor megtudja, hogy kik lesznek az ellenfelei: Sakuni, Vivingszati, Csitraszena, Szatjavrata, Puramitra és Dzsaja) – „akik mindig csalnak a játékban.” Vidura, a Kauravák bölcs tanácsadója mindent elkövet, hogy megakadályozza a játékot, Dhrtarástra azonban azzal védekezik, mit lehet tenni, ha ez a sors akarata? Ugyanezt mondja Judhisthíra is: „Az egész univerzum a teremtő akaratának engedelmeskedik, mindent a végzet irányít. Én nem kívánok részt venni szerencsejátékokban, de megteszem, ha a gonosz Sakuni felszólít a gyűlésteremben. Nem utasíthatom vissza a kihívást. Ez az én elhatározott, örök fogadalmam.”
Már mindenki ott van a gyűlésteremben, előttük a végzetes kockák, és Judhisthíra még egyszer megpróbál rokonai értelmére hatni: „Kedves királyom, a csaló játék bűn, nincs benne semmi vitézség, nem is erkölcsös. A bölcsek nem méltatják dicséretre a csalást… A szerencsejáték nem szórakozás. Még az ellenséget sem illő csalással legyőzni.”
Sakuni erre nagyon logikusan azt mondja: „Ha félsz, ne állj ki.”
Mit mondhat erre egy ksatrija, aki nem sokkal azelőtt szerezte meg az uralmat az akkor ismert világ fölött? Judhisthíra vállalja a játékot, és sorban el is veszt mindent: a kincseit, az országát, a fivéreit, a feleségét, de még saját magát is. Végül még szerencsésnek érezheti magát, hogy pusztán száműzetésbe kell vonulnia 13 évre, megtarthat néhány szolgát és kocsit, sőt fivérei és felesége szabad emberek maradnak.
Szudász azonban nem nyugodott bele a vereségbe, és főleg nem vonult száműzetésbe, hanem azonnal szövetségesek után nézett. Meg is állapodott a srndzsajákkal, akiknek szintén volt valami elszámolni valójuk a turvaszákkal. Sajnos a jaduk, vricsívatok (varasikhák), sivák, pakthák, drahjuk, anuk és puruk mind a turvaszákat támogatták, így a tíz király csatájában két sereg állt nyolccal szemben.
A trtszuknak azonban volt egy titkos adujuk, a nagy Rsi Vaszistha, aki puróhitaként, udvari papként állt Szudász mellett. Vaszistha először is elvégzett egy áldozatot, amelyben „a fehér ruhás, kontyos trtszuk hódolatteljesen, áhítatba merülve imádkoztak” (RV VII.83). Az ima szavai is ránk maradtak: „Ó nagy királyok, Indra és Varuna! Híveitek fegyveresen vonulnak keletre, hogy csordákat szerezzenek, a segítségeteket kérik. Morzsoljátok szét az ellenséget, ó Indra és Varuna, legyenek azok daszjuk vagy árják. Oltalmazzátok meg Szudászt.” (RV VII.83.1)
Vaszistha áldozata biztosította a félistenek segítségét. A trtszuk és a srndzsaják átkeltek egy folyón, hátba támadták az ellenséget, és legyőzték.
A kockajáték szempontjából mellékes, de jó lenne tudni, hogy pontosan kik voltak a trtszuk, miért viseltek fehér ruhát és kontyot. Úgy tűnik, kapardinok voltak (akik csomóba fogták és feltűzték a hajukat), és szemben álltak a Rgvéda papságával. Kényelmes volna azt gondolni, hogy a kapardinok az őslakosság, az Indus-völgyi civilizáció jógi-aszkétái, akik szemben álltak az árja hódítókkal. Hát, Szudász király történetéből ez nem derül ki. Nem idegen hódítók harcolnak a dravidáknak vagy proto-dravidáknak vélt őslakossággal; hanem különféle árja törzsek belviszályát látjuk – „testvérharcot”, amilyen a Mahábháratában a kuruksetrai ütközet.
Szudász király tehát legyőzte a túlerőben levő ellenséget, nem utolsó sorban azért, mert mellette állt a Legfelsőbb úr szolgája, Vaszistha. A 13 évi száműzetés és néhány sikertelen békéltető tárgyalás után Judhisthíra is szövetségeseket keresett, majd legyőzte a számottevő túlerőben levő Kauravákat, nem utolsó sorban azért, mert maga a Legfelsőbb Úr, Krsna állt mellette.
A szerencsejáték és a háború közötti kapcsolatról beszél a Srímad Bhágavatam (6.12.7), ahol Vrtra mondja Indrának:
„Tekintsd ezt a csatát egy szerencsejátéknak, amelyben életünk a tét, a nyilak a kocka, és a hátasállatok (lovak és elefántok) a tábla. Senki sem tudja, ki fog veszíteni, ki lesz a győztes. Minden gondviselés kezében van.
Ezek a szavak megmagyarázzák, miért fogadta el a régi India a szerencsejátékot. Minden a gondviselés kezében van! Ha valakinek az a sorsa, hogy egy vagyont megnyerjen vagy elveszítsen, bekövetkezik ez szerencsejáték nélkül is, valamilyen más módon. Az egyiptomiak, görögök, kelták és mások ki is mondták, hogy istenségek mozgatják a kockákat, vagy a játékosok kezét.
Az indiai Szentföldön, Vradzsában van egy Haioyal nevű falucska, amelyet a zarándokok azért keresnek fel, mert egykor itt játszott Krsna a kockákkal, és sorozatosan vesztett is. Rúpa Goszvámi, a 16. századi nagy tudós és költő írja a következő sorokat:
„Rádhá kinevette Krsnát, aki visszakérte a kockajátékban elvesztett fuvoláját.” (Srí Vrndávanésvarí-námastóttara-sata-náma-sztótra)
„Vradzsa királya, mikor vet rám is egy oldalpillantást Rádhá, aki megkötözte és elvezette a kockajátékban megnyert őzet?
Mikor jön el az áldásos nap, amikor együtt nevethetünk a büszke Mádhaván, aki a kockajátékban megint vesztett?” (Utkalika-vallari, 54-55)
Mindenki együtt nevetett Krsnán? Nem, Lalitá, Rádhá barátnője megsajnálta a vesztest, és odafordult Rádhához: Ebben a játékban könnyen győztél. Most lássuk, ki győz a szerelem játékában.
Krsna felvidult, mert Ő már tudta, ki lesz az igazi győztes. A hagyomány még azt az emléket is megőrizte, hogy a játék után Nikundzsa Mandirba mentek. Később Krsna elment Mathurába, és soha többé nem tért vissza gyermek- és fiatalkori kedvtelései színhelyére. Senki sem szenvedett annyira az elválástól, mint Rádhá. De vajon tényleg elváltak-e? Rádhá nem közönséges pásztorlány, hanem az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, Krsnának az energiája. Ez az energia mindig új, és minden pillanatban megújul. Hogyan válhatna el a gyönyör energiája Krsnától, akinek természetéhez tartozik az örök boldogság, még a játék boldogsága is?