Korona
A korona nagyon összetett szimbólum. Az emberek mindig szívesen díszítették a fejüket. Az angliai Yorkshire-ban például 9,500 éves szarvasagancsokat találtak, amelyeket a mezolitikum emberei kifúrtak, és bőrszíjakkal erősítettek a fejükre. Maga a korona a legrégebbi formájában koszorú volt, és védelmi célokat szolgált. Sokan úgy gondolják, hogy a fej a test legfontosabb része, az értelem, esetleg a lélek székhelye, és különleges védelmet igényel. A koszorú nemcsak virágokból készülhetett. Christina Rossetti írja egy pásztorról:
Majd zsenge indák, zöld levelek,
Barna diók koszorúját tette fejére.
A halottak fejére is koszorút tettek a temetés előtt, hogy a lelket megóvják. Érdekes, hogy ez a nagyon régi szokás máig fennmaradt, igaz, hogy most már a koporsóra, vagy a sírra tesszük a koszorúkat. A koszorú kör alakú, és az alapja örökzöld levelekből készül, ezek a remélt halhatatlanság szimbólumai.
A menyasszony többnyire mirtuszkoszorút viselt a fején; eredetileg ennek is az volt a célja, hogy megvédje a gonosz szellemektől. Védelemre azért van szükség, mert a szellemek irigykednek, és akkor ártanak az embereknek, amikor éppen boldognak hiszik magukat. Ezért kaptak a győztes atléták olajágakból hajlított koszorúkat az olimpiai játékokon, ezért viselt babérkoszorút a győztes római hadvezér. A görög és római lakomákon a vendégek fején koszorú volt, azt gondolták, akkor az ital nem fog megártani, és tiszta marad a fejük. Dionüzosz persze éppen azért viselt szőlőlevél- és szőlőfürt koszorút, hogy megmutassa a hatalmát.
A koszorú lassan a siker és kiválóság szimbóluma lett. Koszorút adtak a bátor katonáknak, a költőknek és a művészeknek. A múzsák tölgylevél koszorúkat osztogattak, és még ma is beszélünk koszorús költőkről.
Mivel még a babérkoszorú sem tart örökké, a díszes koszorúkat fémből készítették el, és megszületett a korona.
A sumér istenek és királyok magas, kónikus fejdíszt viseltek, amelyet szarvakkal díszítettek. A korona a királyi hatalom elsőrangú szimbóluma, ma is koronás főknek nevezzük a királyokat. A korona az ország, az állam szimbóluma, és gyakran a vallásos tisztelet határát súroló ceremóniákkal bánnak vele. A kiemelkedő eredmény megkoronázza az emberi törekvéseket, és a költők a megmondhatói, hogy még mi mindent lehet megkoronázni:
És a varázsos hölgy, kinek nincs földi mása,
Simogatással a böjtömet megkoronázza,
írja az angol E.P. Johnson, ahol a böjt maga is szimbólum; a költőnek hosszú időt kellett „kiböjtölnie”, mire találkozott a varázsos hölggyel. J. Thomson pedig így versel:
Áldott sziget, csoda-szépséggel koronázott,
Férfias szívek őrzik azt, ami szép.
Vigasztalást és reményt is jelenthet a korona, mint S. Moodie versében:
A boldogság a földről menekült,
De láttam őt, az égbe mint repült.
Egy koronát a szellem átadott,
Mit szent, aranyló fénye áthatott,
És szólt: Vegyék el ezt a bús fiak,
Kövessenek, ha majd az ég hivat.
A hókéz-adta jel a vigaszé,
A fénye, mint az élő csillagé.
Nincs egyetértés abban a kérdésben, hogy hol készült az első korona. Egyiptom biztosan dobogós helyezést ért el ebben a versenyben. Itt az első koronát Ízisz istennő viselte. Mint tudjuk, Szeth megölte Ízisz férjét, Oziriszt, és az istennőt csak a bosszúvágy éltette. Úgy nevelte a fiát, Hóruszt, hogy ne legyen kétséges, az az első számú feladata, hogy bosszút álljon Ozirisz haláláért. Hórusz le is győzte Szeth-et, és átadta az anyjának: Itt van, megkötöztem. Tégy vele, amit akarsz. – De ekkor egy nagyon különös dolog történt: Ízisz szabadon engedte Szeth-et. Hórusz nagyon dühös lett. Letépte anyja fejéről a koronát, és a saját fejére tette. Ízisz tehénszarvakat kapott kárpótlásul, de a királyság Hórusz kezébe került.
Ezt mondja egy egyiptomi himnusz:
Átadták Hórusznak a királyságot,
Megjelent a diadém Geb parancsa szerint.
Megragadja a két ország jogarát,
A dél koronája a fejére kerül,
Övé lesz az egész ország.
Hóruszt emberi testtel és sólyomfejjel, Egyiptom kettős koronájával ábrázolták. Ebből arra lehet következtetni, hogy az istenek nem valamikor a mitikus előidőkben harcoltak egymással, hanem Kr.e. 2955-ben, amikor a thiniszi Ména vagy görögösen Menész egyesítette a két országrészt, és per-aa-nak, fáraónak nevezte magát.
Az egyiptomi koronázási szertartás olyan volt, mint egy misztériumjáték, amelyben papok játszották az istenek szerepét. A kettős koronát Hórusz vagy Thoth helyezte a fáraó fejére, akire arany korsókból csorgatták a Nílus életadó vizét. Ez a szertartás nagyon hasonló az indiai abhisékához, ahol Gangeszvizet öntenek az Istenszoborra vagy a királyra. De voltak Egyiptomban helyi jellegzetességek is. Rögtön a koronázás után Thoth, vagyis a Thoth szerepét játszó pap felírta a heliopoliszi szent fa levelére az új király nevét, és hírnököket küldött az ország minden részébe az örömhírrel: újra van királyunk. A koronázási szertartás egyik része volt „a fal körüljárása,” ünnepélyesen körüljárták a templomot vagy a városfalakat, így vette az új király birtokba az országot. A körüljárás vagy pradaksina szokása megvan Indiában is. A legrégebbi korokban a fáraónak még egy rituális kapavágást is kellett tennie, hogy biztosítsa a föld termékenységét. Hasonló feladatuk volt az indiai királyoknak. Ha hosszú ideig nem esett az eső, elmaradt a monszun, a királyt vonták felelősségre, amint azt tudjuk Rsjasrnga történetéből. Ilyen esetben biztosra vették, hogy a király valami bűnt követett el, és ha nem hozta helyre a mulasztását, az könnyen a koronájába kerülhetett.
A koronázási szertartás párhuzamai is azt mutatják, hogy szorosabb kapcsolat volt India és Egyiptom között, mint azt általában feltételezik.
Milyen az egyiptomi kettős korona? A déli országrész koronája fehér volt, és valószínűleg ezüstből készült. Formájára nézve sisak, legömbölyített csúccsal. Alsó-Egyiptom koronája vörös volt, lapos alsó részéből hátul hosszú nyúlvánnyal, elől spirálban végződő fémszállal. Ezeket egyesített Ména király Kr.e. 2955-ben; de hordtak az egyiptomi fáraók másféle koronákat is, például két hosszú tollal díszített diadémot, és a fejpántot az ureusz kígyóval, aki nemcsak védte a fáraókat, hanem büszkén hirdette, hogy ők a napisten utódai. India történelmében is fontos szerepet játszott a nap-nemzetség (Szúrjavamsa), és Krsna fejdíszét hosszú pávatollak díszítik (mor mukut).
A XVIII. Dinasztiától kezdve a fáraók kék koronát viseltek, ami eredetileg harci sisak volt. Jól látszik a királyi fejdísz védelmező funkciója. A mindennapi életben kényelmetlen lett volna a súlyos korona, ezért a királyok a nemesz-kendőt viselték, aminek végei leértek a mellükre. Az indiai rádzsák is előnyben részesítették a könnyű turbánt a nehéz koronákkal szemben, kivéve persze a szertartásokat.
India régi szentírásaiból, a Puránákból tudjuk, hogy a félistenek és királyok drágaköves sisakot, sisakforma koronákat viseltek. A legkorábbi ábrázolások csak 2000-2500 évesek. A tudósok szerint a diadémok perzsa-Szasszanida hatásokat mutatnak. Éppen ilyen joggal mondhatjuk azt is, hogy a Szasszanida uralkodók viseltek indiai típusú koronákat. A legfontosabb típusok a dzsata-mukuta, ami olyan, mintha magasra feltornyozott haj (dhamilla) lenne. Dzsata-mukutával Sivát és a kíséretéhez tartozó félisteneket ábrázolják, de Siva fejdíszét még egy holdsarló is kiegészíti. Visnu koronája a kirita-mukuta, amely olyan formájú, mint egy magas, csúcsos süveg, és természetesen drágakövek díszítik. Az istennőket többnyire karanda-mukutával ábrázolják, amely olyan, mintha egyre kisebbedő, lapos edényeket vagy korongokat tettek volna egymásra. Siva-Bhairavát és a harcias isteneket dzsata-dzsvalával, lánghajjal vagy lángkoronával ábrázolják. Káli és Csamundá istennők is dzsata-dzsvalát viselnek.
A Rgvéda félistenei, Indrával az élükön, díszes sisakban járnak. Brahmának négy sisakja van, Kalkinak csak egy, de az díszesebb az összes többinél.
Hallgassuk meg Nilakantha Siva, tamil költő versét:
Brahmá, ki lótuszvirágból jelent meg,
Visnu, ki elfogadja a szív imáját,
Próbálkoztak, de nem találták
Sem Siva lábát, sem koronáját.
Minden világot csak Siva véd meg,
Szent ura ő a mantra-igéknek.
Ostoba gyermek vagyok, de kérlek mégis,
Hadd hódoljak előtted én is.
Kérlek összetett kezekkel:
Bűneim terhét mind engedd el.
Láttalak álmaimban, és csak azóta élek,
Nagy kegyet, áldást, mindent tőled remélek,
Szólongatlak a dob meg a csengő hangjaival,
Siva dicséretére szóljon a dal.
Indiában démonok is viselhetnek koronákat, főleg azok, akik valamilyen módon megszerezték az uralmat a föld felett, és királyi hatalmat bitorolnak, például Hiranjakasipu és Rávana. Ugyanezt a szokást találjuk Mezopotámiában, ahol koronás démonok, talán Pazuzu és társai jelennek meg az amuletteken. Koronájuk magas és hengeralakú, amelyet több pár szarv díszít. Pazuzu a levegő gonosz szellemeinek a királya, aki a távoli hegyekben él, és a forgószélben jelenik meg. Nem meglepő, hogy Indiában is ismertek egy forgószél-démont, Trnávartát. Sok hagyomány, például a görög és római is úgy tartják, hogy a szelek távoli hegyekben élnek.
Elvárhatjuk, hogy a Biblia hasonló királyi jelvényeket említ, mint amilyenekkel Egyiptomban és általában a Közel-Keleten találkozunk, hiszen Egyiptommal szoros kapcsolataik voltak, és a zsidó nép egyik ősatyja, Ábrahám Ur városában született. A város romjai ma is megvannak a modern Bagdad és a Perzsa-öböl között, Tall al-Muqajjar néven.
Az Ószövetségben azt olvassuk, hogy a királyi fejdísz elsősorban a Qabalim, amit Károli Gáspár süvegnek fordít (pl. II. Móz. 28.37). A süvegre kell tenni a „szent koronát” (II. Móz. 29.6), amelyet legelőször nem király visel, hanem Áron, főpapi minőségében. A korona a királyi méltóság jelképe lett, a csatát vesztett királyt először is a koronájától fosztották meg:
„És elvevé (Jobáb) az ő királyuknak koronáját annak fejéről, melynek súlya egy tálentum arany volt, és drágakövekkel vala rakva, és lőn a Dávid fején, és a városból felette sok zsákmányt hozott el.” (II. Sámuel 12.30)
A korona jutalmat is jelent:
„És adtam orrperecet orrodra, és függőket füleidre, és ékes koronát a fejedre.” (Ezékiel 16.12)
Eszter könyve is többször említi a koronát, amelynek neve itt kether. A király és a királyné is koronát viselnek, ami bizonyára perzsa típus, hiszen az egész történet Szúzában játszódik, az itt Ahasvérusnak nevezett Xerxes 127 tartományon uralkodik, „Indiától fogva Szerecsenyországig.”
A keresztény ikonográfiában sokan viselnek koronát. Az első persze Krisztus töviskoronája, ami inkább koszorú:
„És tövisből font koronát tőnek a fejére, és nádszálat a jobb kezébe; és térdet hajtva előtte, csúfolják vala őt, mondván, Üdvöz légy, zsidóknak királya.” (Máté 27.29)
A szent királyok vagy királyi származású szentek és egyes vértanúk azonban nem tövis-, hanem valódi koronákat kaptak, például Szent Alajos, Borgia Szent Ferenc, Toulouse-i Szent Lajos, Szent Vendel, Árpád-házi Szent Erzsébet, Alexandriai Szent Katalin. De koronát viselt a hét fő bűn egyike, a gőg is.
A kereszténység első századaiban kis arany- vagy fémkoronákat akasztottak fel a templomokban felajánlásul vagy hálából. Valószínűleg ezzel a céllal készült a híres lombard vaskorona a 9. században. Egyébként nem vasból van, hanem aranyból, vas csak a belsejében elhelyezett pánt, ami állítólag egy szög Krisztus keresztjéből. Napóleon a saját fejére tette, amikor Itália királya lett 1805-ben. Kevésbé merész európai királyok megelégedtek a hagyományos koronázási szertartással, amelynek során egy főpap helyezte a fejükre az uralkodás legfontosabb jelvényét. Nagyon sokféle korona van, zárt, nyitott, halotti, házi, császári, királyi, hercegi, grófi, bárói, nemesi, és mindegyikkel kapcsolatban másféle szokások vannak. A walesi herceg koronáját például a mindenkori angol király vagy királynő teszi a trónörökös fejére.
Egyébként az angol királyság szimbóluma vagy megtestesítője, Szent Edward koronája elpusztult a Commonwealth idején. II. Károly már csak egy másolatot viselhetett, amelyet úgy készítettek el, hogy a lehető legjobban hasonlítson az eredetihez. A Rózsák háborúja idején Henry, Earl of Richmond győzött a bosworth-i csatában, és a koronát állítólag egy bokorban találta meg. Külön koronát kellett készíteni, amikor V. Györgyöt India császárává koronázták Delhiben, 1911-ben, mert az angol törvények szerint a királyi koronát nem szabad külföldre vinni.
A magyar szent korona sem az, amivel Szent Istvánt annak idején megkoronázták. Sok találgatás született arról, hogy az eredetivel mi történt. A mostani korona két részből áll. Alsó, görög feliratú része arany abroncskorona, amelyet a bizánci udvarban a királynők viseltek. A felső rész arany keresztpántokból áll, erről azt mondják, hogy egy ötvöstárgyról szerelték le a 11-12. században, a korona tetejét díszítő kereszt pedig a 16. századból származik. A koronán zománcképek vannak: Krisztus, angyalok, apostolok, szentek és bizánci császárok. Az előírások közé tartozott, hogy a koronázási szertartást az esztergomi érsek végzi, Székesfehérváron.
Miért nevezik szent koronának? Feltételezik, hogy valami magasabb üzenetet hordoz, és beavatási szerepe volt. De ez nagyon merész feltételezés, mert a kereszténységben nincsenek beavatási szertartások. Mondják azt is, hogy a magyar koronát sokáig nem volt szabad ábrázolni, de ez egyszerűen nem igaz.
Megoszlanak a vélemények atekintetben is, hogy mióta nevezik szentnek. Egyesek szerint 1083 óta, amikor I. Istvánt szentté avatták. Mások szerint csak 1256 óta nevezik corona sacrának. De talán mégis van valami az ábrázolási tilalomban, mert a 10,000 Ft-os papírpénzünkön nem ez látható, hanem egy halotti korona.
A pápai koronát tiarának nevezik. Mintája lehetett a bizánci császárok szalagos süvege, esetleg a fáraó koronája. A drágakövekkel és igazgyöngyökkel ékesített tiaráról tiszteletlenül azt mondják, olyan a formája, mint egy méhkas. Három részről áll, ezért nevezik triregnum-nak is. Egyházi szertartások alatt nem viselik, csak ünnepélyes körmeneteken, vagy a jogalkotás pillanatában. Először Konstantin pápa életrajzában említik, aki 708-715 között regnált a Lateránban, de itt még camelaucum a neve. A tiara szó először csak a 12. században jelent meg.
„Megkoronázlak a megnevezetlen, a legmagasabb koronával,” mondja Robert Browning; és A.C. Swinburne az emberiség koronáiról beszél:
Vonzottál ide sok királyt, fegyverviselőket,
hősöket, emberiség koronáit, harcos isteneket.
Swinburne szavaival búcsúzunk a koronától.