Kígyók
Kevés olyan állat van a földön, amely olyan ellentétes érzelmeket vált ki az emberekből, mint a kígyó. Alakja és életmódja annyira eltér más élőlényekétől, hogy mindenütt felkeltette a figyelmet. Örökké nyitott szemei, kifejezéstelen tekintete rejtélyessé tették, sokan azt gondolták, nagy bölcsesség birtokában van. Számos fajtája veszélyes, a kígyómarás ellen az ember sokáig tehetetlen volt. A kígyó mozgása gyors és kiszámíthatatlan, képes arra, hogy váratlanul megjelenjen vagy eltűnjön, mint egy kísértet. A föld alatt lakik, ezért talán kapcsolatban van a halottakkal és az alvilággal. Az is nagyon titokzatos, hogy a kígyó évről évre leveti a régi bőrét, nagyobb és erősebb lesz, mint azelőtt volt. A régiek azt hitték, hogy emiatt halhatatlan, vagy legalábbis mindig újra születik.
Milyen állat a kígyó, jó-e vagy gonosz? Ez a kérdés értelmetlen a természettudós számára, aki azt tanítja, az állatok egyáltalán nem gondolkodnak, pusztán az ösztöneik alapján cselekszenek. Az emberi tudatot azonban csak nagyon kis mértékben befolyásolják a természettudományos ismeretek.
A bibliai teremtéstörténet kígyónak nevezi az egyik főszereplőt, bár a mai fajták egyikére sem hasonlít. Négylábú élőlény volt, és Jahve csak a jól ismert események után átkozta meg, hogy azontúl a hasán járjon és port egyen élete minden napjaiban (1. Móz. 3.14). Általában emberi, főleg női arccal ábrázolták, ami megmagyarázza a paradicsomi kígyónak azt a különleges képességét is, hogy tudott beszélni. A keresztény felfogás szerint a kígyó „ravaszabb vala minden mezei vadnál” (1. Móz. 3,1), gonosz és gyalázatos, engedetlenségre, vagyis bűnre csábította az első emberpárt, miatta kell dolgoznunk a mindennapi kenyerünkért, mezőink tövist és bogáncsot teremnek, sőt még a halhatatlanságot is elvesztettük.
A kígyó felelős azért is, hogy a kereszténység évszázadokon át megvetette és kiszolgáltatott helyzetbe kényszerítette a nőket; az egyházatyák egyetértettek abban, hogy a nő éppen úgy a férfi tulajdona, mint a barmok, és legfeljebb azon vitatkoztak időnként, hogy vajon van-e a nőnek lelke. Persze a kígyók is megkapták a maguk büntetését, nemcsak hason csúsznak és port esznek, de az életük állandóan veszélyben van. A Biblián nevelkedett ember könyörtelenül agyonver minden csúszómászót, még az ártalmatlan mezei siklót is.
*
A Genezis történetét mindenki ismerte, és értelmezte is a maga módján. Néhány gnosztikus szekta, pl. a nasszénusok és az ophiták azt tanították, hogy Jahve Istennek csak egy alantas szolgája, tudatlanságban akarta tartani az embereket, hogy lázadás nélkül szolgáljanak. Egy nagy beavatott vagy tanító jelent meg a kígyó formájában, hogy az emberiséget felvilágosítsa. Egyes írások ezt a tanítót Krisztusnak nevezik, aki természetesen nem azonos Jézussal.
Az egyházatyák nem sok megértést tanúsítottak a gnosztikus magyarázat iránt. Irenaeus megvetően beszél a kígyótisztelőkről, Szent Epifánius, Konstanza püspöke jeges borzongással írja róluk, hogy a szeretetlakomán először egy élő kígyónak ajánlották fel az ételt, maguk pedig csak azután fogyasztották el, hogy azt az állat érintésével „megszentelte”.
A gnosztikus felfogás nagyon életképesnek bizonyult. Középkori festők képein megjelent a keresztre feszített kígyó, mint a „tiszta szellemből álló” Krisztus és a „földi” Jézus különös ötvözete. Mivel az ember mindig több tudásra vágyott, mint amennyit tulajdonképpen be tud fogadni, a mai ezoterikus és New Age mozgalmakban is feltűnik a kígyó, mint az emberiség tanítója és jóakarója – vagy mint Kundaliní, a nem kevésbé titokzatos kígyó, aki elvezet a megvilágosodáshoz és a felszabaduláshoz.
*
A Biblia tele van olyan történetekkel, ahol a kígyó megítélése egyáltalán nem egyértelmű. Mózes a fáraó előtt kígyóval bűvészkedett; ez is része volt az isteni tervnek, hogy a népe elhagyhassa Egyiptomot. A Rézkígyónak is pozitív szerepe volt: „Akit megmartak a kígyók, de föltekintett a Rézkígyóra, az életben maradt.” (Num. 21.8) Ézsaiás azonban ezt írja a világhatalmak megalázásáról és az Úr birodalmának eljöveteléről: „Ama napon meglátogatja az Úr kemény, nagy és erős kardjával Leviatánt, a futó kígyót, Leviatánt, a keringő kígyót, és megöli a sárkányt, amely a tengerben van.” (27,1) Futó és keringő kígyók nem igen élhettek Ézsaiás idejében sem, hiszen Jahve már korábban megátkozta őket, hogy a hasukon csússzanak. A papi jövendölés azt sejteti, hogy Leviatán semmivel sem jobb az ördögnél, de az egyik zsoltár (74,14) azért dicsőíti Jahvét, mert „megrontotta a Leviatán fejét, és eledelül adta a pusztai népnek.” Jób könyvében (41,1-34) is beszél róla, de nála sem futó, sem keringő kígyó, hanem cet.
Egy másik zsoltár (58,5) elárulja, hogy pontos természettudományos ismereteik is voltak a kígyókról. Azt mondja a hamis bírókról, hogy „Mérgük olyan, mint a kígyónak mérge; mint a siket áspisé, amely fülét bedugja.” Ez tényleg így van, az egyiptomi vagy az indiai kígyóbűvölő fuvolájának nem a zenéjére, hanem a mozgására „táncoltatja” az állatait.
Jézus is a kígyókkal teszi egyenlővé a gonoszokat, pl. amikor megátkozza az írástudókat és a farizeusokat.
*
Minden új vallás számára létkérdés, hogy kellően elhatárolja magát az adott területen virágzó régi kultuszoktól. A kereszténység számára a kígyó többszörösen is beletartozott a pogány világképbe. Már a paradicsomi kígyó az egyiptomi hitvilágból került át a Genezisbe, ami egyáltalán nem csodálatos, ha elfogadjuk, hogy Mózes nemcsak évekig élt Egyiptomban, hanem egyiptominak is nevelték a fáraó udvarában.
Az egyiptomi istenvilág egyáltalán nem fekete-fehér, hanem nagyon is színes. Az a természetfeletti lény, aki az egyik történetben az emberiség barátja, egy másikban könnyen gonosz ellenség lehet. Egyedül Szeth az, akiről nem sok jót tudnak mondani. Szeth eredetileg szamár formájában pusztított, de később a hellén korban a görög Tüfónnal azonosították, azzal a hatalmas kígyóval, akinek Héraklész tekerte ki a nyakát. Héraklésznak ez nem lehetett nagy munka, hiszen már csecsemőkorában megfojtott két kígyót, sőt a százfejű vízkígyóval, Hüdrával is végzett. Az egyiptomiak jól tudták, hogy a kígyók milyen veszélyesek lehetnek, ezért még a halottaikat is meg akarták védeni tőlük, pl. ilyen varázsformulákkal:
„Heki kígyó, Hekeret kígyó, el veled. Unisz fáraó az, aki előre néz, ez az ő szeme. Ne nézz rá! Ne merd megmarni Uniszt. Hordd el magad.”
Voltak jóságos kígyóik is, pl. Renenunet istennő, a Hold egyik lánya, aki bőséget és termékenységet ad. Egy másik kígyóistennő, Ejo, a Deltavidéket védelmezte. Volt egy oroszlánfejű, de kígyótestű istenük is, Apademak, akit szintén a hellén korban tiszteltek, nem maradt ránk, hogy miért. De már Egyiptomban sem tudták eldönteni, hogy a kígyó igazából jó-e vagy rossz; Peher-herről azt mondják, az a kígyódémon, aki előhozza a Nílust, és kizöldíti a vetést. A Ptolemaioszi korban azt gondolták, hogy a Nílus két kígyó szájából ered, vagy hogy két kígyó hozza elő a folyót a délvidék barlangjaiból.
A krétai ásatásokból kígyókat tartó női szobrok kerültek elő, talán kígyóistennők. A görögök barátságos viszonyban voltak a kígyókkal, még Zeuszt is imádták egy szakállas kígyó alakjában, Meilikiósz néven. Mivel a kígyót halhatatlannak gondolták, ebben a formában ábrázolták a hőseiket. Az egyiküket, Aszklépioszt ma is könnyen felismerhetjük a kígyóiról.
Athén városát egy kígyó védelmezte a támadóktól, nemzetségét azonban nem tudta megvédeni. Még Apolló és Perszeusz is a kígyók ellenségei. Még az a kígyó járt a legjobban, akit Héra rendelt ki a Heszperidák kertjébe, hogy megőrizze az aranyalmákat. Héraklész ugyan ezzel a kígyóval is végzett, de Héra föltette őt az égre; ennek a csillagképnek a neve Sárkány vagy Serpentarius.
*
A kígyót nemcsak halhatatlannak képzelték, de végtelennek is. Az Uroborosz, a farkába harapó kígyó ábrázolja ezt a végtelenséget. Az Uroborosz a végtelen tér és idő, és mint közönséges kígyótársai, szintén megjelenhet pozitív vagy negatív szerepben.
A Pistis Sophia című gnosztikus írás azt mondja, az Uroborosz a külső sötétség és a kárhozat helye. Körülfogja a világot, 12 ízből áll a teste, és mindegyikben egy állatfejű démon vigyáz, hogy a lelkek ki ne szabaduljanak. A kígyóbörtönben élő lelkekre a világ végén teljes pusztulás vár, és csak azok szabadulnak meg, akik ismerik a gnózist.
A Pistis Sophia másik Uroboroszát Jézus és a tanítványai látják egy jelenésben; ez az Uroborosz tulajdonképpen a Nap, akit négy irányban húznak a lovak, hogy egyhelyben álljon. A Nap-kígyó nagyon régi motívum, az egyiptomiak néha magát a Napot, néha a napbárkát foglalták körül egy ilyen farkába harapó szörnyeteggel.
Egy másik gnosztikus iskola úgy tudta, Isten legelőször egy kétfejű és kétfarkú kígyót teremtett, és csak aztán a világosságot. Ez a kígyó ma is látható az égen, az egyik feje a Mérlegben, a másik a Skorpióban van, farkai a Kos és a Bika csillagképekben. A kígyó ásítása halált jelent, ha a nyelvét mozgatja, háború lesz. Ha a farkával csapkod, földrengésre vagy éhínségre lehet számítani.
*
Az indiai kultúrában mindig nagyon fontos szerepet játszottak a kígyók; képeik már a mohendzso daroi és harappai ásatásokból előkerültek. Alacsonyabb rangú félistenek, akiknek sose állítottak templomokat, de falvak mellett, szabad ég alatt vagy ligetekben ma is találni úgynevezett nágakal-okat, kígyóköveket, többnyire más termékenységi szimbólumokkal együtt. Különleges kultusz nem alakult ki a kígyókövek körül, de a falusiak időnként leöntik tejjel. A tejen élő kígyó megjelenik az európai folklórban is. Egy még régebbi hagyomány szerint a kígyók csak levegőt esznek, időnként még a vízikígyóknak is fel kell jönniük a felszínre, hogy életben maradjanak.
A költői fantázia mindenféle szimbólummal kapcsolta össze a nágákat: életerő, vitalitás, termékenység, örök kozmikus energia, a beavatás magas foka, gyógyítás és az élet megőrzése. Azt mondják, az ezoterikus hagyományban adeptust vagy beavatottat jelent. Csak nagy félistenek vagy bölcsek jelenhetnek meg kígyókkal együtt, pl. Siva, aki a nyakában visel egy ilyen példányt, talán a szent zsinór helyett, vagy Nágárdzsuna buddhista tudós, akinek a feje körül hét kígyó alkotja a dicsfényt. Isánát, az északkeleti égtáj őrét kígyók veszik körül, Varuna egyik állata a kígyó. Manaszá kígyóistennő meg tudja gyógyítani a kígyómarást, de féltékeny és bosszúálló természete miatt az emberek sohasem érezhetik magukat biztonságban.
A védikus írások gyakran említik az uragákat és a nágákat, akik megjelenhetnek a földön közönséges kígyók alakjában, de vannak saját bolygóik is, ahol emberi alakban és embermódra élnek. Királyuk Ananta vagy Sesa, aki nem más, mint Krsna első inkarnációja (SB 2.7.41). A Pátala nevű bolygón él, ahova már nem ér el a Nap fénye. Ezen a bolygón nincs nappal és éjszaka, senki sem tudja nyomon követni az idő múlását, így aztán nem is félnek a haláltól. Csuklyáikon drágaköveket viselnek, ezek sugarai oszlatják el a sötétséget. Ananta fehér színű, kék selyemruhát, mindenféle ékszert, de csak egyetlen fülbevalót visel. Arany öv és virágfüzér díszíti, az összes kígyóhercegnő szerelmes bele. Ezer csuklyája egyikén tartja az egész anyagi világot, amely olyan kicsi hozzá képest, hogy csak egy fehér mustármagnak látszik. (SB 5.25) Amikor eljön Brahmá nappalának a vége, Ananta lefekszik az okozati óceán vizére, ezen az ágyon pihen Krsna, Nárájana vagy Garbhodakasáji Visnu formájában. Azt is mondják, hogy Ananta ezer szájából törnek elő a lángok, amelyek hamuvá égetik a régi világot. (SB 2.2.26) Az új világkor kezdetén Brahmának 100 évig kell meditálnia, hogy megpillanthassa a fehér kígyóágyon nyugvó Urat. (SB 3.8.23) Az Úr a kígyók barátja, mert nagyon kedveli Anantát. (SB 3.8.30) Ananta állandóan ezer szájjal dicsőíti Őt, de még így sem sikerült felsorolnia az összes transzcendentális tulajdonságait (SB 2.7.41).
A Mahábhárata (Udjoga Parva 77-105) elmondja, hogy egyszer Indra kocsihajtója, Mátali nagy gondban volt, mert sem a félistenek, sem az emberek között nem talált a lányának megfelelő férjet. Fejébe vette, hogy biztosan a kígyók birodalmában él az, aki Gunakesínek jó férje lesz. El is indult az alvilágba. Útközben találkozott Nárada Munival. Együtt utaztak tovább, és Nárada mindent elmondott neki az óceán és az alvilág lakóiról. Meg is mutatta neki a Pátala bolygót és az Aranyvárost, ahol nagyon hatalmas démonok élnek. Mindent elmondott a víz állatokról, a víziszörnyekről, az elefántokról, a Visnu lábujjából származó aszurákról, és a Brahmá lábujjából született ráksaszákról, arany-ezüst-gyémánt palotáikról és minden kívánságot teljesítő fáikról. Megmutatta a madarak birodalmát, ahol Garuda, a kiváló sas uralkodik; aztán elvitte egy másik bolygóra, Raszátalára, ahol a nektárból született, éjjel-nappal bőven tejet adó isteni tehén, Szurabhí lakik.
Mátali mindent alaposan megnézett, de sehol sem talált kedvére való vőt. Csak akkor élénkült fel, amikor megérkeztek a kígyók városába, Bhógavatiba. Nagyon tetszettek neki Vászuki kígyókirály alattvalói, a háromfejű, százfejű, ötszáz fejű és ezer fejű kígyók, akik teste akkora volt, mint a hegyek ezen a földön. Millió és millió végtelenül erős kígyót látott Mátali, és meg is találta köztük a vőlegénynek valót.
Volt egy kis probléma, a nagy sas, Garuda ugyanazt a kígyóherceget szemelte ki magának, és fel akarta falni. Mátali Indrától kért menedéket, aki rögtön hosszú élettel és még nagyobb szépséggel áldotta meg a szerencsés kígyót.
A nagy sasmadár azonban megtudta, hogy mi történt: Indra nemcsak a vacsorájától fosztotta meg, hanem még rendkívül hosszú életet is adományozott ennek a semmirekellő kígyónak! Kiterjesztette a szárnyait, amelyekkel akkora szelet kavart, hogy a három világban mindenki megrémült, és egy pillanat alatt megjelent Indra előtt.
Mit követtem el ellened, hogy elvetted tőlem az ételemet? – kérdezte dühösen a sas. – Az a természet rendje, hogy a sasok kígyókat esznek. Milyen jogon avatkozol te bele a természet rendjébe? Én már kiválasztottam magamnak ezt a nagy kígyót, megszabtam a hátralévő élete hosszát, ételt ígértem a fiaimnak. Ha pedig egy másik kígyót választok, azt is elveheted tőlem. Ha nem ez a kígyó veszíti el az életét, akkor én halok meg az egész nemzetségemmel együtt. Azt hiszed, elmegyek Visnuhoz, hogy bepanaszoljalak? Kasjapa az én apám, Daksa lánya az anyám, én is elbírom a három világ súlyát. Ne is próbálj harcolni velem, hiszen sokkal erősebb vagyok, mint te.
Nem helyes, hogy ilyen szavakkal kérkedsz előttem, - mondta Indra. – Te csak hiszed, hogy annyira erős vagy. Hiszen csak tojásból születtél. Azt hiszed, hogy elbírod a három világ súlyát, közben pedig még az egyik karom súlya alatt is összeroskadsz.
Ekkor Indra kinyújtotta az egyik karját, és könnyedén rátette Garuda vállára. A madár megrendült, elképedt, levegőt se kapott, a tollai pedig csomókban kihullottak. Garuda gyorsan észbe kapott, és fejet hajtott a félistenek királya előtt. Azonnal könyörögni kezdett: - Uram, bocsáss meg, nem ismertem az erődet.
Meg ne próbáld máskor, - mondta Indra.
Azóta Garuda békében él a kígyókkal.
*
A nágák királya Vászuki, aki sok szolgálatot tett Visnunak és a félisteneknek. Amikor elkezdték köpülni a tejóceánt, kiderült, hogy egy nagyon hosszú kötélre lenne szükségük. Nem akadt ilyen hosszú kötél a 14 bolygórendszerben, de Vászuki egy kis nektárért elvállalta a feladatot. A félistenek és a démonok „köpülőkötél gyanánt körültekerték a Mandara-hegyen, és nagy örömmel hozzáláttak, hogy nektárt készítsenek.” (SB 7.7.1) A démonok megalázónak érezték, hogy a kígyó farkát tartsák, és mind a feje köré sereglettek. „Vászukinak sok ezer szeme és szája volt. Szájaiból füst és lángoló tűz áradt.” (SB 8.7.14) Végül Visnu hűvös esőt küldött, lehűtötte a kígyókirály tüzes leheletét, és új erőt adott a félisteneknek.
A Hold-nemzetség egyik királya, Pariksit, megsértett egy nagy szentet. A szent békésen viselte a sérelmet, de a fia megátkozta a királyt, hogy marja meg egy mérgeskígyó. Pariksit egyik utóda, Dzsanamedzsaja úgy döntött, nem törődik azzal, hogy a király nem volt egészen ártatlan a dologban. Megrendezte a nagy kígyóáldozatot. Papjai elmondták a megfelelő mantrákat, és a kígyók, mintha varázserő kényszerítette volna őket, önként beléptek a tűzbe. Dzsanamedzsaja nem volt hajlandó különbséget tenni jók és rosszak között. Vászuki az utolsó pillanatban menekült meg a Legfelsőbb Úr kegyéből.
*
A gonosz kígyók egyik királya Kálija volt, aki beköltözött a Jamuná folyóba, és a mérgével beszennyezte az egész vidéket. Még a partmenti fákat és füveket is elszárította mérges leheletével. Mégis ennek a gonosz fekete kígyónak végtelen nagy szerencséje volt. Krsna személyesen fölmászott egy kadamba-fára a Jamuná partján, beugrott a vízbe, és legyőzte Káliját. Amikor a kígyó teljesen elfáradt, lenyomta a csuklyáit, és a fejére ugrott. Lótuszlábai vörössé váltak a kígyó fejét díszítő drágakő sugaraitól, aztán Ő, aki az eredeti mestere minden művészetnek, a táncnak is, táncolni kezdett a kígyó ide-oda ringó fejein. A mennyei bolygók lakói nyomban virágesővel köszöntötték, dobjaikat ütötték, fuvoláikon játszottak, imákat és himnuszokat énekeltek.
A nagy küzdelemben Kálija minden mérgét elvesztette, és lassanként megértette, hogy hiába harcol Krsna ellen. Összetette a kezeit, és alázatosan bocsánatot kért, amiért képtelen volt uralkodni dühös és irigy természetén.
Krsna megbocsátott a kígyónak, de megparancsolta neki, hogy azonnal költözzön el az óceánba a feleségeivel és a gyermekeivel együtt. Ne szennyezze tovább a Jamuná vizét. (Krsna-könyv, 16. f.)
Ez volt az első alkalom, hogy valaki a környezetet szennyezte Indiában, de végül Krsna kegyéből minden jóra fordult.