Kecske
A kecske az egyik legkorábbi háziállat. Az Indus-Szaraszvati kultúra régészeti emlékei között számos, zsírkőből faragott pecsételőn ábrázolták etetővályu elé állítva, vagy emberekkel együtt. Egy démont bika-, egyszarvú- és kecskefejjel ábrázoltak; de előkerült egy bronz kecskeszobor is: itt az állatot széles szalaggal kötözték egy karóhoz, hogy feláldozzák az istennőnek.
A Közel-Keleten a bezoárkecskét háziasították, de a Kr.e. 5000 utáni időkben már csavart szarvú kecskéket is tartottak. Kr.e. 3000 körül Egyiptomban a núbiai kőszáli kecskét ismerték, fel is áldozták őket, de a tenyésztéséről nem maradtak feljegyzések. A híres, Kr.e. 1890-ben készült képen egyiptomi tisztviselők egy semita csoportot kísérnek. Két állat is van velük, egy gazella és egy kecske.
Kréta szigetén valamikor a kecskét tisztelték, csak később váltották fel a bikával. Rheia istennő úgy mentette meg az újszülött Zeuszt Kronosz elől, hogy Krétára vitte, és rábízta Adraszteia, Io és Amaltheia nimfákra. Adraszteia és Io tölgyfák formájában árnyékot nyújtottak, de Amaltheia („fiatal”, „zsenge”) kecske alakjában szoptatta Zeuszt és a saját fiát, Pánt. Ők tehát tejtestvérek, bár Pánt soha nem engedték be az Olümposzra. A görög mondavilág több olyan személyt ismer, akiket kecskék neveltek, pl. Aszklépioszt a Titthion hegyén, vagy a híresen gonosz Aegiszthosz királyt, aki vérfertőzésből született, és ezért tették ki, szintén egy hegyre.
Zeusz a Kecskehegyen növekedett, és később mindenféle módon megjutalmazta Amaltheiát; bőre lett az égisz (aegisz), erről kapta a nevét az Égei-tenger. A kecske egyik szarva lett a Cornucopia, a bőségszaru, amely mindig tele van olyan étellel és itallal, amire a tulajdonosa vágyik. Maga Amaltheia fölkerült az égre, a csillagképek közé. Ez a mai Bak csillagkép (Capricornus). Persze nem mindenki törődött a kecskék szentségével; pl. Melampusz pásztor a kecskéin kísérletezte ki, milyen hatásuk van az egyes növényeknek.
A kecskét szívesen tartották, mert gazdasági haszna mellett igénytelen, kedves társ, és minden egyes példány külön egyéniség. Igaz, hogy néha makacs, és szereti a maga útját járni; a szeszélyt jelentő caprice, capriccioso szavak a kecske latin nevéből, a capra-ból származnak. Sajnos a világ már csak olyan, hogy az előnyök és a hátrányok nem válnak el egymástól. Kecskét még a legszegényebbek is tarthattak, mert akármilyen zöld növénnyel beérte; a kiterjedt kecsketartásnak viszont az lett a következménye, hogy a vidék elsivatagosodott. Ahol kecskék élnek, ott nem marad meg egyetlen fűszál sem, egész hegyoldalak válnak kopárrá. De a kecske „a szegény ember tehene”, és amit táplálékul elvesz, azt bőven meghálálja tejjel és gyapjúval.
Barátságos magatartása még nagyobb bajt hozott a kecskére. Lelkiismeretlen férfiak mindenféle módon visszaéltek velük, aztán még őket vádolták buja természettel. Az állatok életét ösztöneik irányítják, ezért nem is terheli őket felelősség olyan értelemben, mint az embereket. Van egy indiai mese, még inkább példázat, amely elmondja, hogy egyszer egy bakkecske még a kútból is kimentett egy nősténykecskét, nagy nehézségek között, csakhogy párosodhasson vele. Ez azonban nem volt elég neki, és hamarosan szert tett egy egész háremre. A kútból kimentett kecske azonban rossz néven vette, hogy másokkal kell osztoznia, és hazaszökött a régi gazdájához. A bak utánament, de a kecske régi gazdája is csak magának akarta a nőstényt, ezért levágta a bak heréit. A történet tanulsága:
''Száz kecskéje volt a baknak, de még az sem volt elég.
Ne szaladj a lányok után, mert levágják a heréd.
*
Elmondja ezt a történetet Jajáti király is a Srimad Bhágavatamban (9.19). Mindenféle erkölcsi tanulsággal kiegészíti, de tény, hogy csak akkor válik ilyen erkölcsössé, amikor már nagyon megöregedett, és korábbi féktelen életéért még most is egyedül a feleségét hibáztatja.
A Védák sokszor említik a kecskét, mint áldozati állatot. A kecskék védelmezője Bhava (AV XI.2.9), Agni az apjuk (JV IV.2.10). Váju szélisten a kecske, aki hatalmas gazdagságon trónol, van egy lakóhelye a földön, a levegőben repül, és fényesen ragyog a mennyben (JV III.4.2). Adzsa Ekapáda, szó szerint az egylábú kecske szilárdította meg az eget és a földet (AV XIII.1.6); a kommentárok szerint az adzsa szót nem kecskének, hanem adzsá-nak, nem születettnek kell olvasni, és a napot jelenti.
Van egy kecskelábú démon (AV I.18.4), valamint egy seregnyi egyéb démon, akik olyanok, mint a fekete kecskék, és még mekegnek is (AV XI.9.22). A varázslók megrontják a kakast, a kecskét és a birkát (AV V.31.2), de a legtöbbször azt mondják róla, hogy fölmegy a félistenek elé, vagyis áldozati állat (pl. JV IV.6.7). Az áldozó utódokat és teheneket remél Pradzsápatitól cserébe a kecske életéért (JV II.1.1), lovat, bikát, kost vagy bakkecskét ajánl fel azért, hogy nagyobb legyen a férfiereje (JV II.3.7), esetleg a ló, az öszvér, a bakkecske és a kos erejét kéri magának Indrától (AV IV.4.8). Az Atharvavéda beszél Keszarabrábandháról, aki éppen az utolsó kecskéjét akarta feláldozni a félisteneknek, amikor hirtelen démonok jelentek meg, és elrabolták, vagy meg is ölték az állatot. Nem tudjuk, hogy ezután pontosan mi történt, mert az Atharvavéda csak annyit őrzött meg, hogy a démonok nagyon megbűnhődtek. Talán ez a kecskedémon áll a hátterében annak az eseménynek is, amikor Daksa, aki megsértette Sivát, kecskefejet kapott a sajátja helyett:
„Miután az Úr Siva utasításai szerint mindent pontosan végrehajtottak, Daksa testére illesztették az áldozatra szánt állat fejét. Daksa azonnal magához tért, s mintha álmából ébredt volna, úgy nézett az Úr Sivára, aki előtte állt.” (SB 4.7.8-9)
A Védák kecskelábú démonja meg a fekete kecskedémonok igazi karriert csináltak a nyugaton. A kecskelábú démon nem más, mint Pán, Hermész és Amaltheia fia, aki kecskeszarvakkal, szakállal, farokkal és patákkal született, és olyan csúnya volt, hogy az anyja elszaladt ijedtében. Valahogy mégis felnevelte, és a félig ember, félig kecske istenség nagyon népszerű lett Árkádiában, és általában a pásztorok között. Az volt a feladata, hogy biztosítsa a nyájak termékenységét, és mivel ezzel nem sok dolga akadt, összebarátkozott a szatírokkal, együtt járt velük az engedékeny bakkhánsnők és a sokkal kevésbé engedékeny nimfák után.
A szatírok sem tagadhatják le védikus származásukat. A hajdani fekete kecskedémonok még mindig kecskebőrbe öltözködtek, és embert-állatot megerőszakoltak, aki az útjukba került.
Reviczky Gyula (1855-1889) híres versében a hajón mulatozó tengerészeket döbbenti meg a hír:
Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott! …
Némán hever hétcsövű fuvolája,
Amellyel nimfákat rémítgetett.
A föld mátul rideg, zord, néma, árva;
Nem élnek rajta játszi istenek.
A szatírok, szilvánok és najádok
- Minden bokorban istenség lakott –
Ott hagynak fát, füvet, forrást, virágot…
Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!
A természetből elszállott a lélek.
Eztán a földön senki nem mulat.
Nem lesznek többé gondtalan kedélyek;
Jön a szívet fásító öntudat.
Egyhangúság, elmélkedés unalma…
Ó, Thamus, ezt jelenti jóslatod!
Megszűnt az istenek pogány uralma.
Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!
A jóslat nem vált be; az emberiség Pán nélkül is szokott részegen mulatni, és egyre nagyobb szükség lenne a befelé fordulásra, az elmélkedésre. Pán sem halott, amíg az emberek örömet találnak az állati viselkedésben; és nem halott Dionüszosz sem, a bor és a részegség ura, aki gyakran jelent meg kecske formájában. Eleutherai-ban úgy nevezték, Melanaigis, aki fekete kecskebőrt visel. Vergilius azt írja, Dionüszosznak azért áldoztak kecskét, „mert a kecskék elrágják és tönkreteszik a szőlőtövet,” (Georgica II.380-384). A szatírok azonban ott vannak Dionüszosz kíséretében is, ami azt jelenti, hogy ő is csak olyan kecskedémon volt, mint Pán. Mondják azt is, hogy kecskeszarvakkal született; ez kapcsolatba hozza őt Zagreusszal, aki a titánok elől menekülve először elbújt egy kecskebőr alatt, aztán óriás szarvú vadkecske lett. A titánok végül elkapták, és amúgy nyersen felfalták, de Athéné kecskeistennő megmentette a szívét, és abból újra megteremtette, sőt halhatatlanná tette a leheletével. Zeusz sok titánt megölt a villámaival, de egy Tüfon nevű szörnyetegtől még ő is megrémült. Az Olümposz lakói meg sem próbáltak harcolni, hanem Egyiptomba menekültek Tüfon elől, és mindannyian állat-alakot öltöttek. Dionüszosz természetesen a kecskét választotta.
Hellasz számos kecskedémont örökölt a védikus kultúrából, ilyen volt a kecskeformájú Khimaira, talán azonos a Kecskeheggyel a lűkiai Phaszelisz közelében. A „zsákmányoló” Athéné, Athéné Laphria is gyanúsan bizalmas kapcsolatba került egy kecskekirállyal Kréta szigetén; őket utánozták az emberek a május 1-i ünnepségeken, leginkább Thesszáliában. A „szent nász” nem más, mint démonikus szokás, amely a hellenizmussal együtt még Egyiptomba is eljutott. A Kr.e. 5. században Hérodotosz azt írta, hogy a Nílus deltájában Mendész népe minden kecskét imád, főleg a bakokat. „Az egyiküket külön tisztelik, és amikor meghal, az egész vidék gyászolni kezd… Ezen a vidéken nemrég egy bakkecske meghágott egy nőt, mindenki szeme láttára… nagyon meglepő esemény.” Ezeket Plutarchos is megismétli a Kr.u. 2. század elején, és hozzáteszi, hogy a legszebb lányokat válogatták ki a mendészi bakkecske-istenség számára. Ez a bakkecske maga Szeth, aki egyszer ebben a formában tette tönkre az egyiptomi szántóföldeket.
Ismertek kecsekeszarvú démonokat Babilonban is, azt mondták róluk, olyan rútak, hogy kiszaladnának a világból, ha meglátnák magukat egy tükörben. Ugaritban Anat istennő változik át kecskévé vagy tehénné, és így közösül Baal-lal, aki egyébként a testvére. „Szent nász” volt ez a kánaániták számára, amelyet az Ószövetség keményen elítélt. Többször is említi a szeir-eket, vagy kecskedémonokat. A szeirim meg akarta szerezni az emberek lányait, ezért írja a Biblia,
„És ne áldozzák többé véres áldozataikat a szeirimnek, akikkel paráználkodnak.” (Móz. III.17.7)
„És semmiféle barommal ne közösülj, hogy azzal magadat megfertőztesd, és asszony se álljon meg barom előtt, hogy meghágja őt; fertelmesség az.” (Móz. III.18.23)
A szeirim vezére Azazel, akit Énok apokrif könyve a figyelők vezetőjének mond; gonosz démon, aki megtanította az embereknek, hogyan készítsenek vérontó fegyvereket. Minden évben kiválasztottak egy kecskét „Azazelnek,” ő lett a bűnbak, aki magával vitte a nép összes bűnét a pusztába.
„Azt a bakot pedig, amelyre az Azázelért való sors esett, állassa elevenen az Úr elé, hogy engesztelés legyen általa, és hogy elküldje az Azázelnek a pusztába.” (Móz. III.16.10)
Rómában Faunusnak nevezték Pánt, neki áldoztak kecskét és kutyákat minden év februárjában, a Lupercalia ünnepén. A feláldozott állat bőréből szíjakat hasítottak. Két fiatalember meztelenül futott végig Róma régi határán, és a szíjakkal megcsapkodta a nőket; azt gondolták, ennek hatására megszűnik meddőségük.
Kecskedémonok Indiában, Görögországban, Egyiptomban, Rómában, Babilonban, Ugaritban és Izraelben. Jézus a bűnösöket azonosítja a kecskékkel, amikor az utolsó ítéletről beszél:
„És elébe gyűjtetnek mind a népek, és elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől.
És a juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja.” (Máté 25.32-33)
Nem csoda, hogy az ördögöt is kecskefejjel, kecskepatákkal kezdték ábrázolni. Sokszor hasonlított Pánra, a félig ember, félig kecske démonra. Az egyházatyák szerint az ördögnek kutyateste, saskarma, oroszlánmancsa, skorpiófarka, kecskeszarva és denevérszárnya van. Néha nem több, mint egy kelipoth, héj vagy burok. A boszorkányperekben sokszor emlegettek egy kecske-ördögöt, aki vagy valóban állat volt, vagy kecskebőrbe öltözött férfi, esetleg kecskefej-álarccal. Az ördög kellékei között mindig szerepel a farok, hasított pata, esetleg vörös szakáll. A boszorkányok azt vallották, hogy a kecske-ördög tanította nekik a varázslást, a mágikus ceremóniákat és ráolvasásokat; a tanítás végén sorban a magáévá tette őket.
A nekromanciában is szükség volt kecskére. Először kihívták belőle a démont, ez azt jelentette, hogy az állatot szíven döfték. Ezután a démont beküldték az előkészített holttestbe. A démon egy ideig életet adott a tetemnek, és megválaszolta a feltett kérdéseket. Hogy a démon szívesebben költözött bele a halottba, a tetem hasába beledugták a kecskefejet, szájába pedig a kecske egyéb részeit; ezt a vonzó eljárást nevezik azonosításnak. A dolog lényege: eleve feltételezték, hogy a kecskékben démonok élnek. Kecskedémon volt a hírhedt Baphomet is, a templomos lovagok állítólagos bálványa, amelyet ugyan soha senki sem látott, de azt mondják róla, hogy egy szakállas kecskefej volt.
A kecske és az ördög kapcsolata olyan mélyen gyökerezett az emberi gondolkodásban, hogy pl. Franciaországban még a 19. században sem ették meg a Reblochon módra, a fejés utolsó, zsírosabb tejéből készült kecskesajtot. Az ördög a modern tarokk-kártyán is bakkecske fejet és patákat visel, körülötte kisebb, színes kecskedémonok ugrándoznak.
Még elgondolni is nehéz, hogy miért éppen a barátságos, szelíd kecske lett a fő ellenség, hiszen a védikus irodalomban vannak másféle démonok is: kígyó-, forgószél-, sőt szekér-alakúak.
Csak a kelta népek nem foglalkoztak ördögökkel és démonokkal. Náluk az állatok általában a vitalitással és a termékenységgel kapcsolatosak, különösen a kecske, de ebben nem láttak semmi rosszat. Az istenek vagy szellemek világával is állatokon keresztül próbáltak kapcsolatba kerülni. Ehhez szinte bármilyen állat megfelelt, kecske, ló, tehén, kutya vagy madár, amennyiben hófehér volt, és lehetőleg nagy, izzó szemei voltak. Az állatok viselkedéséből próbálták kiolvasni a jövőt, és úgy tudták, hogy a szellemek, természetfeletti lények gyakran öltenek állati formát.
Angliában Goda istennő minden évben egy kecskén lovagolt az ünnepére; meztelen volt, csak egy háló volt a testén, a kezében almát tartott, ami a szerelem szimbóluma; egy nyúl és egy holló kísérték. Goda istennőből lett Lady Godiva, akit egyszer a férje arra kényszerített, hogy meztelenül lovagoljon Coventry utcáin. Szerencsére a hosszú haja egészen eltakarta a testét. Csak egy fiú mert odanézni – Peeping Tom – aki büntetésből azonnal megvakult.
A keltáknak volt egy szarvas istenük, Cernunnos, akit a híres gundestrupi üstön is ábrázoltak. Nagy harcos volt, és a kereszténység csak utólag értelmezte át a szarvait kecskeszarvaknak. Cernunnos sose volt kecskedémon, bár a kelták szívesen ünnepeltek állatbőrökbe öltözve, állatfej-maszkokkal.
Indiában a kecske még ma is áldozati állat. Baktay Ervin írta a 30-as években, de ez ma is aktuális:
„A fekete Kálit nyakában emberfejekből fűzött koszorúval ábrázolják, három kezében kardot, vértől csepegő csészét és egy démon levágott fejét tartja… Kecskék és bivalyok még ma is ezrével ontják vérüket Indiaszerte Káli templomában.
A templom előtt, a bejárattal szemben két fatőke áll. Felülről a közepén rést vágtak bennük, úgyhogy a cölöpnek két ága van. Ebbe szorítják a halálraítélt állat nyakát. A nagyobbik tőke a bivalyok, a kisebbik a kecskék részére szolgál…
A nekigyürkőzött templomi hóhérok… a rúgkapálózó kecske nyakát beszorítják a cölöp két ága közé. Az egyik megfogja a kecske hátsó lábait, és kifeszíti a kétségbeesetten mekegő, kimeredt szemű kis állat testét. A másik egyetlen csapással leüti a kecske fejét…
Az áldozatot felajánló hazaviszi a kecske törzsét, csak a fejét hagyja ott… odahaza megfőzik az érdemdús állatot vacsorára. Végeredményben az egész nem egyéb vallásos színezettel cifrázott vágóhídnál.”
Baktay hozzáteszi azonban, hogy ne siessünk az ítélettel, mert nálunk is naponta ezer meg ezer állatot ölnek le anélkül, hogy felajánlanák őket Istennek.