Karácsony
Közhely, hogy a Karácsony eredetileg nem keresztény ünnep. A keresztények csak a 4. század közepe óta ünneplik december 24-én Jézus születését. Tudatosan választották ezt a napot, mert a téli napfordulót az emberek mindenképpen megünnepelték a világ minden részében. Jeles nap ez, mert a nappalok ekkor kezdenek hosszabbodni, ezért úgy tartották, ezen a napon újul meg az életadó bolygó, megszületik a nap.
Egy szíriai keresztény író azt mondja, ezt a napot kellett választani, mert a keresztények mindenképpen részt vettek a pogány napisten ünnepein, a dionüsziákon. Fel is háborodott szent Ágoston, mondván, ne a napot ünnepeljétek ezen a napon, hanem azt, aki teremtette. Nagy Leo pápa 450 körül azt vallotta, az ördög műve, ha a keresztények megünneplik az új nap születését.
Közhelynek számít az is, hogy a kereszténység nemcsak magát az ünnepet vette át a „pogány” vallásoktól, hanem minden egyebet, ami együtt jár a karácsonyi ünnepléssel: adventi koszorú, népszokások, kolendálás, ajándékozás, falujárás, de még a karácsonyfa felállítása és feldíszítése is. A római Saturnalia ünnepek és a perzsa Mithrasz-kultusz hatásáról is sokat írtak már. Még azt is megkockáztatták, hogy Jézus egyáltalán nem is élt, csak valamelyik egyiptomi, kánaáni vagy babiloni napisten számára találtak ki egy jól hangzó történetet. Eszerint az evangéliumokban csak nap-szimbólumok vannak, és természetesen a történetek egyéb szereplőit is idegen panteonokból emelték át. Persze már Buddhát is megtették napistennek, sőt azonosították Héraklésszel.
Ezeket az elméleteket még senkinek nem sikerült bizonyítani, azt sem, hogy az evangéliumok, az apokryphák vagy a buddhista írások miért alkalmaztak volna ennyire bonyolult kódrendszert, csupán azért, hogy közöljék azt, amit úgyis tudott mindenki: a napot nyáron hosszabb ideig látjuk, télen meg rövidebb ideig.
A téli napforduló megünneplése és az ehhez kapcsolódó szokások azonban régebbiek, mint a Saturnalia, a Mithrasz-kultusz vagy akár a buddhizmus, és egészen a történelem előtti időkbe kell visszamennünk, ha meg akarjuk keresni az eredetüket.
Történelem előtti, ez a modern nyelvhasználatban azt jelenti, hogy nincsenek írott forrásaink; egyébként a történelem nem függ az írásbeliségtől. Uralkodók, megnyert és elveszett háborúk, területszerzés és minden egyéb akkor is menetrendszerűen váltják egymást, ha azokat nem írja le senki.
8-10.000 évvel ezelőtt harcias, lovas nomádok éltek a mai Európa területén, és Ázsia nagyobb részében. Sorra meghódították az akkori országokat, vagy nevezzük ezeket törzsi területeknek. Kulturális befolyásuk átterjedt más kontinensekre is – Egyiptom és Dél-Amerika a legjobban dokumentált. Ezt a civilizációt védikusnak nevezzük, mert a legpontosabban a Védák őrizték meg, hogy milyen is volt ez. Véda szanszkrit szó, tudást jelent, és a védikus könyvekben minden benne van, amit hasznos vagy érdemes tudni. Isteni kinyilatkoztatás, és az egész emberiséghez szól, ami természetes is, hiszen akkoriban meglehetősen egységes volt a civilizáció. Az ember azonban izoláló típus, szeret elkülönülni, csoportokat alkotni, bezárkózni egy földrajzilag vagy eszmeileg elhatárolt területen. Az ember valahogy akkor érzi magát nagyobb biztonságban, minél kisebb a közösség: nemzetség, törzs, nagycsalád, kis család, ez a trend. És ez az általános emberi tendencia természetes módon egybeesik a meggazdagodás utáni vággyal. Az emberek különféle dolgokat akarnak felhalmozni: haszonállatokat, nemesfémet, pénzt, és emögött megint csak ott van a biztonságra törekvés. Azt lehetne mondani, az ember kétségbeesetten törekszik biztonságot teremteni egy olyan világban, amelybe bele van építve a bizonytalanság. Az éghajlati, klímaváltozási bizonytalansági tényezőket, a földrengéseket, a szökőárat és általában a halált nem lehet kiküszöbölni; az anyagi világnak megvannak a maga törvényei, és egyáltalán nem törődik azzal, hogy mi jó vagy rossz az embereknek.
Visszatérve a meggazdagodási vágyhoz, amit Marx eredeti tőkefelhalmozásnak nevezett, van itt egy kis gond. A föld tartalékai végesek, amit az egyik ember felhalmoz, azt a másiktól veszi el. Mivel senki sem akar önként adni, elveszik erővel. Az erősek összefognak, ha már megszerezték a vagyont, meg is védik; de összefognak a gyengék is, nehogy még többet vegyenek el tőlük. Hogy is mondja ezt a Biblia: Annak adatik, akinek van. Attól vétetik el, akinek nincs. És a hajdan egységes civilizáció máris szétszakadt számos országra, amelyek most már egymás ellenségei; pedig csak egy kis biztonságot akartak maguknak a nagy lehetetlenségben. Bort, búzát, békességet. Eltelik egy-kétezer év, és már emlékezni sem akarnak arra, hogy ők bizony testvérek, hiszen minden életnek egy a forrása.
A védikus civilizáció Indiában maradt fenn a legtisztább formában, de sehol sem múlt el nyomtalanul. Egyes kultúrák jobban emlékeznek, ilyenek az ógörög vagy a skandináv és a germán népek, Németországtól Izlandig. A mai arab területeken jobban elhalványult az emlékezés, pedig ők sem mondanak mást, mint hogy minden élet az egyetlen Istentől származik, és mindenkinek az a feladata, hogy Istent szolgálja.
Minden csillagászati eseményhez kötött ünnepet és népszokást vissza lehet vezetni a védikus kultúrára, és ha az egyes ember felejt is, a népek közös emlékezete sokat megőriz.
Ez a hajdani egységes, néha indoeurópainak nevezett védikus kultúra fedezte fel először a napot, mint a földi élet fenntartóját. Nem nagyon kellett felfedezni, hiszen benne volt az isteni kinyilatkoztatásban, a Védákban. A védikus filozófia Isten teremtő, fenntartó és megsemmisítő arculatait különbözteti meg, a gyakorlatiasabb vallás a fenntartó aspektusra koncentrál. A védikus himnuszok tele vannak napistenekkel, mondja a tudomány, és ez az egyszerű emberek számára sokszor így is van. A bráhmanák, művelt emberek tudják, hogy Szúrja, Vivaszván, Agni, Indra, Arjamán, Mitra, Szavitar és a többiek csak az egyetlen Isten fenntartó aspektusának, Visnunak egyes megjelenési formái; megszemélyesítik a fényt, a hatalmat, a tüzet.
Írásbeliség nem volt ezekben a régi időkben, de nem is volt rá szükség. Jobb volt az emberek emlékezete, és a figyelmüket sem kellett megosztani túl sok dolog között. Nomád állattenyésztők lévén természetesen elég sokat törődtek az állataikkal, főleg a lovakkal és a tehenekkel, ez biztosította a megélhetésüket. A Rgvéda és a Jadzsurvéda bőségesen bizonyítják, hogy milyen fontos volt ez a két állat az életükben. De nem tévesztették el az arányokat, nem a fizikai értelemben vett túlélést állították az élet középpontjába. Transzcendentális törekvéseiket is dokumentálják a Védák. Az egyéni utakban lehettek különbségek, de alapvetően egyetértettek abban, hogy az ember igazi célja a transzcendencia keresése. Nem ez a föld az igazi otthonunk, még akkor sem, ha néha azt hisszük, csak itt érezhetjük jól magunkat. A lélek olyan, mint az isteni tűzből kipattant szikra. Elhalványul, kihúny a fénye, ha nem maradhat az eredeti közegében. A valódi szikrákkal ellentétben az isteni szikra nem pusztul el soha, de a sötétségben átélt, tudati tartalom nélküli állapota nagyon közel áll a halálhoz. És nem is lesz boldog addig, amíg vissza nem kerül a természetének megfelelő tűzbe vagy fénybe, a transzcendentális világba.
A tűz és a fény csak hasonlatok vagy megközelítések, de nem tudunk jobbat. A védikus vallás, az emberiség legrégebbi vallása a tűz és a fény útján igyekszik a transzcendens közelébe kerülni, és ez meg is maradt a kollektív emlékezetben. Ha Istent, a mennyországot vagy az angyalokat próbáljuk elképzelni, mindig egy nagy fényesség jelenik meg a lelki szemeink előtt. Buddhát, Zarathustrát, szenteket és prófétákat fejük körüli fényességgel, glóriával ábrázolnak. Meggondolandó, hogy a halálközeli élmények átélői is egy fénylényről számolnak be. Nagyon ősi vágyat fejez ki a Brhadáranjaka Upanisád (1.3.28):
Vezess engem a valótlanból a valóba.
Vezess engem a sötétségből a fénybe.
Vezess engem a halálból a halhatatlanságba.
A védikus vallás gyakorlói a szabad ég alatt építettek oltárokat, tüzeket gyújtottak, a tüzeket megőrizték, és a tűzzel üzentek a felső világba. Ezek alapvető dolgok. Senki sem a tüzet imádja, hanem azt, akivel a tűz révén (is) megpróbál kapcsolatot teremteni. Mózes égő csipkebokorban látta meg az Urat. A rómaiak külön papnőket tartottak, hogy örökké ápolják a tüzet, ők voltak a Veszta-szűzek. Prométheusz lehozta a tüzet az égből az emberiségnek, ami a kapcsolat kétirányúságát mutatja, nem az a lényeg, hogy ezentúl meg tudjuk főzni a vacsoránkat. Görögök és germánok, gallok és finnek tüzet gyújtottak oltárukon. Illés próféta tüzes szekéren ment a mennybe. A zsidó hanuka a fény ünnepe is, minden napján eggyel több gyertyát gyújtanak meg a nyolckarú menórán. A korai keresztény katakombákban fáklyák égtek, a mai oltárokon ott áll a gyertya és az örökmécses. Írországban a 16. századig őrizték az apácák a szent tüzet. Indiában a közös áldozatokat (jagja) felváltotta a többnyire egyéni (púdzsa), de ennek is az az egyik lépése, hogy vajmécseseket ajánlanak fel Istennek, vagy valamelyik megjelenési formájának. Természetes, hogy a karácsonyfán is gyertyák, csillagszórók, de legalább elektromos lámafüzérek égnek.
De miért fenyőfán? Azt mondják erre, és ez így igaz, hogy a kereszténység első évszázadaiban, de még a középkorban is sok ember volt írástudatlan, nekik a Bibliát a templom falaira festett képek, misztériumjátékok jelentették. A paradicsomi jelenethez, a bűnbeeséshez fa kellett, és mivel Európában télen csak a tűlevelűek zöldek, hát fenyőt választottak. Semmi sem indokolja azonban, hogy miért éppen a téli napforduló idején rendeztek volna ilyen sokszereplős oktatást. A többnapos misztériumjátékokat sem hóban-fagyban adták elő. Vissza kell mennünk az egységes kultúra idejébe, hogy ezt a választást megértsük. A Védák sehol nem beszélnek lombhullásról. A szent fa mindig zöld, akkor is, ha éppen tölgyfa vagy gyümölcsfa az illető. A kelta mítoszok tele vannak télen virágzó fákkal. Ez a szentség egyfajta bizonyítéka. A mai Indiában, ahol a kultúra már sokféle idegen, többnyire mohamedán hagyománnyal keveredett, még mindig úgy tartják, a mindig zöld lombú fákban „szellemek” élnek. Sokféle szellem van, a rosszindulatú bhúttól a vámpírszerű vétáláig, de mindig elérik, hogy az ő fájuk zöld maradjon, akkor is, ha a fajtatársaik levelei már mind lehullottak; ezt mondják az egyszerű emberek, és mindenféle adományt aggatnak a zölden maradt fára, többnyire textilcsíkokat. Tibetben különösen szembeötlő ez a szokás, bár ott fák hiányában gyakran köveken, sziklákon lengenek a színes szalagok.
A fát tehát eredetileg azért díszítették fel, hogy kiengeszteljék a benne lakó veszélyes szellemet. Mennyivel inkább fel kell díszíteni a karácsonyfául szolgáló fenyőt, hiszen azt még ki is vágták, elpusztították. A rómaiak még megelégedtek zöld ágacskákkal – strenae – újesztendő napján, ami akkoriban a tavaszi napfordulóra esett. A germán népek is emlékeztek a régi hagyományra, hogy a fákban szellemek éltek, csakhogy félelmükben úgy gondolkodtak, el kell pusztítani a szellem élőhelyét, akkor majd a szellem is elpusztul. Örökzöld lévén, elsőnek a fenyőt vágták ki, majd körülrakták mécsesekkel, hogy a szellemek egészen biztosan ne találjanak vissza. Luckernek hívták ezeket a szellemeket, ami a szerencsét jelentő angol lucky-ra hajaz; de felismerhetjük benne Loki isten nevét is, aki nagyon sok gondot okozott a felvilágban. Hol megbüntették, hol kiengesztelték, de az öntörvényű Loki egészen olyan volt, mint az ember; ment tovább a maga útján.
A szellemek elűzését szolgálta az adventi koszorú elődje is. Ezt már karácsony előtt elkészítették, mert a szellemek, boszorkányok különösen aktívak az András-naphoz legközelebb eső vasárnap és a december 25-ig tartó időszakban. Sokféle módszere volt a védekezésnek, pl. az 5-6. századokban még szigorú böjtöt tartottak, sokáig hajnali misékre jártak, tilos volt az esküvő, egyéb vigalom. Az adventi koszorú előde karikába font, feldíszített fűzfavessző volt, amely a farkába harapó uroborosz kígyó módjára az örökkévalóságot, vagyis a halál feletti győzelmet hirdette. Erre nemcsak a téli napforduló idején, vagyis a nap újjászületésekor volt nagy szükség; hanem akkor is, amikor a napot valamilyen sárkány vagy egyéb szörnyeteg fenyegette elnyeléssel. Indiában a Ráhu nevű sárkányfej rendszeresen elnyeli a holdat és a napot, de mivel nincs teste, nem tudja őket magában tartani. Hold- és napfogyatkozáskor az emberek böjtöltek, folyópartra mentek, beleálltak a vízbe, hangosan imádkoztak és énekeltek. Hajlós ágakból, zöld levelekből font koszorúkkal, virágfüzérekkel díszítették a templomi istenszobrokat. Azt remélték, hogy ilyen módon segíthetnek a sárkány torkában vergődő égitesteknek. Az adventi koszorú tehát eredetileg a nap- és holdfogyatkozásokhoz kapcsolódott. Mai formájában szó sincs ősi hagyományról, az elsőt 1838-ban készítette Johann Heinrich Wichern protestáns lelkész egy hamburgi gyermekotthonban.
De most térjünk vissza a karácsonyfához. A legenda szerint Luther Márton állította az első karácsonyfát a gyerekeinek. Ez olyan különleges esemény volt, hogy le is festették. Írásos emlékek szerint először a 15. század végén állítottak fenyőfát Strassburgban, ugyancsak itt díszítették először gyertyával, 1685-ben. Ettől kezdve a karácsonyfa karrierjét nem lehetett megállítani. Mi valahogy francia közvetítéssel kaptuk, mint valami betegséget; valószínűleg Brunszvik Teréz, József császár Mária Dorottya nevű harmadik felesége és a Podmaniczy-család állították az első fákat 1824-26 körül. Az angolok álltak ellent a legtovább, náluk csak Viktória király német férje bevezette be ezt a szokást. Ma már van karácsonyfa a londoni Trafalgar téren, Japánban és az egyiptomi sivatagban, és a tömeges fakivágás bizonyára hatékonyan tizedeli a gonosz szellemeket.
A karácsonyfának és a fa díszeinek tehát semmi közük Jézus születéséhez, de még csak a kereszténységhez sem. A karácsonyfáknak divatjuk van, néha az ezüstfenyő megy jobban, máskor a Douglas. Ne mondjuk, hogy a saját kezűleg faragott, festett fafigura vagy az aranyozott dió szép és eredeti, a lametta pedig nem való a fára, mert „modern”. A fafaragás sem régebbi 200 évnél, nem is terjedt el másutt, mint Lengyelországban, meg Németország egyes vidékein.
A karácsony lényege nem Jézus születése, de nem is a szeretet ünnepe, ahogyan azt a média igyekszik belénk sulykolni. A napfordulókhoz kötött ünnepek jelentősége mára elhalványodott, nem szent napok többé, tehát nem tudjuk megszentségteleníteni. Manapság az ajándékozás a lényeg. A családtagok és a barátok egymást ajándékozzák meg, főleg persze a gyerekeket. Az évközi összes ajándékozástól eltérően karácsonykor az ajándék transzcendentális eredetű: a Mikulás hozza, a Jézuska hozza, az angyal, a Télapó, Gyed Moroz (orosz), Joulu Pukki (finn), Babbo Natale (olasz), Ruprecht lovag (német), sőt egy kecskebak (svéd) is képben vannak. Ez így önmagában értelmetlennek látszik, és a legtöbbször már az óvodás gyereket se lehet becsapni.
Amikor egy látszatra értelmetlen szokással találkozunk, nagy valószínűsége van annak, hogy nagyon régi; ezért felejtődött el a lényege. A védikus társadalomban sem volt ismeretlen az ajándékozás; de az adományokat nem egymásnak ajánlották fel, hanem Istennek, illetve a bráhmanáknak, akiknek elméletben nem volt más feladatuk, minthogy kapcsolatot tartsanak Istennel, és ehhez a társadalom többi tagját is hozzásegítsék tanítás, áldozatok végzése, ünnepek rendezése útján, és még sok egyéb módon. Sőt a védikus irodalom tele van túlzásokkal: Nanda Mahárádzs a fia születésekor 18 millió aranyozott szarvú, virágfüzérrel díszített tehenet adományozott a bráhmanáknak; minden tehén meg volt rakva drágakövekkel, fűszerekkel és értékes olajokkal. Igaz, hogy nem akárki az ő fia, hanem maga Krsna személyesen. Judhisthíra király a rádzsaszúja-áldozat minden napján arany tányérokban adatta fel az ételt a bráhmanák elé; a tányérokat hazavihették, drágakövekkel, ritkaságokkal és tehéncsordákkal együtt. A buddhista Vesszantara-dzsátakában a királyfi az első szóra elajándékozta a csodatevő fehér elefántot, akitől az egész birodalom jóléte függött; aztán szétosztotta az egész vagyonát, elajándékozta a lovait, a kocsiját, a gyermekeit és a feleségét. Egy nincstelen nyúl a saját testét ajánlotta fel egy bráhmanának. Nem mondhatjuk, hogy a védikus társadalom emberei, sőt állatai ne lettek volna adakozó kedvűek, van azonban egy nagyon fontos különbség. Adományaikat lehetőleg úgy adták, hogy ne is tudják, ki volt az adományozó; vagy ha ez elkerülhetetlen volt, mindent a templomnak ajánlottak fel, ahol a teheneket egybeterelték, a drágaköveket összesöpörték, az olvasztott vajat beöntötték a közös tartályba, és nem foglalkoztak többé az adományozó személyével, aki bizonyos értelemben névtelen maradt. Családon belül persze ezt nehéz megoldani, de él még a kollektív emlék, hogy az adományozónak lehetőleg láthatatlanul, a háttérben kell maradnia. Még köszönet sem jár neki, hiszen végső soron minden köszönet Istent illet, aki az adományozást lehetővé tette. Mindent Ő ad, és mi legfeljebb csak visszaadjuk, nem vehetünk el többet, mint amennyit nekünk tettek félre.
Az adventhez és a karácsonyestéhez hozzátartozik a böjt, amit aztán a két ünnepnapon nagy lakoma követ. A karácsonyi böjt ma már nem az igazi, többnyire csak a húsféléket tiltják meg, de a halat már nem. A zsidók többnyire olajban sült ételeket tálalnak fel, pl. a tócsnihoz hasonló krumplis lepényt. Ennyi maradt a védikus társadalom előírásaiból, amely megkívánta, hogy az emberek teljes böjttel töltsék az ünnepnapokat, és csak az előre megszabott időpont, többnyire a hold feljötte után egyenek.
A gyerekek hagyományosan játékokat kapnak. A kicsik azokat szeretik a legjobban, amelyeket maguk után rángathatnak, és jól zörögnek. Nem igaz, hogy egy kétéves gyereknek távirányítós autó vagy kakaóbiztos számítógép kell, nyugodtan eljátszanak kavicsokkal, falevelekkel, növényi termésekkel is. 5-6000 évesek azok a gyermekjátékok, amelyek az Indus-Szaraszvati kultúra ásatásaiból kerültek elő: kerekeken guruló szekerek, galambok, tigrisek. Találtak különféle csörgőket és dobokat is. A gyerekek alig változtak, ma is azt szeretik, amivel jó nagy zajt lehet csapni; de mi felnőttek már eléggé eltávolodtunk ettől a korai védikus kortól. A Védák himnuszai, de még a Mahábhárata harcosai is elismerően csettintenek, ha a harci szekerek kerekei hangosan zörögnek; úgy tűnik, csak a félistenek és nagy hősök kiváltsága volt az igazán lármás szekér. Még nem volt szó zajterhelésről.
Védikus eredetűek a táblás játékok is. A sakk legkorábbi változatával Durjódhana játszott a Mahábhárata nagy háborúja szüneteiben, hogy egy kissé megnyugtassa roncsolt idegeit. A sakkjáték egy modernizált változatára vonatkozik a legendás történet, amely szerint a sah a sakktábla első kockájára 2 búzaszemet, a másodikra 23-at, a harmadikra 83-at, stb. kínált, végül arra kényszerült, hogy visszavonja az ajánlatot.
A malomjáték az ókori Egyiptomból származik.
A világ minden részében népszerűek az állatfigurák, ezeket a szülők és a nagyobb gyerekek élő minta után készítik. A középkorban kedvelték a vesszőparipát, a lófejben végződő pálca maradványai szintén előkerültek Mohendzso Daro homokja alól.
Ajándékozás megvolt, vacsora megvolt, de a karácsonyestének még nincs vége – legalábbis a régi népszokásokban. Faluhelyen a 19. században még jártak a betlehemesek: pásztoroknak, krampuszoknak öltözött gyerekek, akik csengőket és kolompokat rázva jártak házról házra, előadtak egy kis dalt vagy egy jelenetet – pásztorjáték – és cserébe valami ennivalót kértek. Koledálásnak, kolendálásnak is nevezik ezt a szokást, ez a szó valamelyik délszláv nyelvjárásból került a magyarba. Eredetileg a latin Calendae-ből jött, és azt jelenti, minden jót kívánunk. Néha kapcsolatba hozzák a koldulással, a kolendások azonban nem koldulnak, inkább ők hoznak valamit a házhoz, leginkább a jó szerencsét.
Rómában Vízkeresztkor járta az utcákat Befana boszorkány, aki szintén nem jött üres kézzel, a jó gyermekeknek újabb ajándékokat hozott (megtoldva a Babbo Natale, Karácsony-apó ajándékait), a rossz embereket azonban megátkozta. Az ajándékokat a legtöbbször a kéményen át csempészte be a házba, mint az angol Santa Claus, aki a kandalló elé tett harisnyákat tömte meg mindenféle jóval (ha megtömte). Befana sem a rómaiak találmánya, hanem az ősi közös kultórából ragat itt, mint egyike a fákban élő jó és a rossz szellemeknek. A Befana név ősi alakja Vephaná, Vetthalá, eredetileg gonosz, később megszelídült boszorkány az indiai folklórban.
Mások is kóborolnak az utcákon karácsony éjszakáján, pl. Németországban, északi országokban a Julklapp-járól. Jul, Jule a karácsony neve náluk, a klapp szó pedig ugyanaz, mint a klopfen, kopogtatni. Bekopogtatnak minden házba, elhadarják a szerencsekívánó rigmusokat, és ajándékot kérnek, többnyire egy garast. De sok helyen azt tartották, karácsony éjszakáján nem jó elhagyni a házat, mert ilyenkor járnak a szellemek. El is tettek nekik egy kis maradékot mindenféle ételből, kenyér- vagy kalácsmorzsát, egy kanál levest. Angliában a gyerekek karácsonyi dalokat (Christmas carols) énekelnek, cserébe egy kis édességet várnak. Lefekvés előtt még Santa Clausnak is kitesznek egy kis ajándékot: süteményt, italt. Írországban whisky jár a Télapónak, szánhúzó rénszarvasainak pedig sárgarépa.
Bátor emberek csak azért is karácsony éjszakáján merítettek vizet egy forrásból, vagy legalább a kútból; azt remélték, hogy ez a víz minden betegséget meggyógyít. Ugyanezt tartják Indiában még ma is sok szent folyóról, templomi vízmedencéről, amelyekben a legjobb ünnepnapon megfürödni.
A karácsonyi ünnepek és murik sokszor egészen Vízkeresztig eltartanak; hagyományosan a karácsonyfát is ekkor fosztják meg a díszeitől és a szaloncukortól, ha ugyan még maradt rajta. A száraz, tűlevelüket elvesztett fenyők szomorú látványt nyújtanak a havas vagy csatakos utcán.
Most már csak egy kérdés van hátra, hogy miért hívják a karácsonyt karácsonynak. Supka Géza szerint a törökül adót jelentő karadzs, harács, meg a tízet jelentő on szóból származik; a dézsma vagy a tized, amit a jobbágyok fizettek. Van is nagy harácsolás karácsony táján, de a tudósok azt állítják, szláv eredetű, délszláv közvetítéssel került a magyarba. Más népek a születésnapot jelentő latin natalis szóból indultak ki, vagy egyszerűen szentestének mondják: jul, natal, vianoce, Weihnachten, joulua, navidades, joulupühi, swiat, Bozic svetna, noel, sventu kalédí, kertdagen, Ziemassvethus. A harácsolás csak a magyar karácsonyban lappang, se non e vero, e ben trovato, ha nem is igaz, de jól van találva.