Kakas
„A kakas penig igen kacér legyen, a tyukoknál magasabb, piros és felálló taréjjú, rövid és horgas orrú, sárga avagy fekete szemű, veressel fejérlő lepényű, serénye (nyakán való szőre) arannyal sárgálló és a vállára fekvő, borzas cobókjú, rövid szárú, hosszú körmű, nagy, magas és lombos farkú, sűrű tollú, serény, vigyázó, bátor, viaskodó, kukorékoló, a tyúksereget oltalmazza, s azoknak ellenségeivel, tudniillik a héjákkal szembe mer menni.” (Apáczai Csere János)
*
A feltűnő, jellegzetes hangú és viselkedésű kakas Ázsiából indult világkörüli útra, valószínűleg nem egészen a saját jószántából. Színpompás tollazata és baromfiudvari dominanciája azonban kevés volt ahhoz, hogy mindenütt karriert csináljon, már mint a leveses fazékon kívül. Igaz, hogy még ott is szívesebben látták hizlalt kappan formájában, ami kétszeres sértés ezzel az uralkodásra termett madárral szemben.
A védikus India nem tartotta eléggé értékesnek a kakast ahhoz, hogy az áldozati állatok közé sorolja; a Jadzsur-Véda csak fél- vagy negyedsorban említi a Szavitarnak áldozott kakast (JV V.5.18). Mégis jelentős ez, mert megtudjuk belőle, hogy a kakas emberemlékezet, de legalábbis ötezer éve, a Védák leírása óta a nap madara. A nappal és a napistenekkel való kapcsolata aztán változatos formákban jelentkezik a folklórban és a középkori bölcsességben.
A görögök a Kr.e. 6-5. században, a perzsa háborúk idején ismerték meg a kakast (valamint a tyúkot, aki azonban messze nem olyan jelentős a hagyományban). A perzsák szent, sőt jósmadárnak tartották, aki felébreszti a hajnalt vagy a napot, kukorékolásával jelzi az embereknek, hogy keljenek fel, és dicsőítsék Istent. Továbbá a kakas kergeti el az előszeretettel éjszaka kóborló kísérteteket és démonokat. Taréja az uralkodói koronára emlékeztet. Perzsiában nem is volt szabad megölni; ha mégis megtörtént, a tettest keményen megbüntették.
Aristophanés (Kr.e. kb. 448-380) is perzsa madárnak nevezi a kakast. Madarak című komédiájában Periszthetairosz és Euelpidész, két öreg athéni elunja a szegénységet. Elhatározzák, hogy várat építenek az ég és a föld között, a levegőben, így könnyedén megszerzik maguknak az égieknek szánt felajánlásokat. Először a mindenfelől összesereglett madarak ellenzik a ragyogó tervet. Embereink azonban leszerelik őket egy kis hízelgéssel.
*
Periszthetairosz: A madarak korábban az emberek királyai voltak, és nekem erről sok bizonyítékom van. Mindjárt az első a kakas, aki a perzsák előtt uralkodott, Dárius és Megabazus előtt. Uralkodása emlékére nevezik perzsa madárnak.
Euelpidész: Ezért még ma is ő az egyetlen a madarak között, aki tiarát visel a fején, mint egy nagy király.
Periszthetairosz: Olyan erős és hatalmas király volt, és úgy féltek tőle, hogy erejének még a maradéka is mindenkit kiránt az ágyból, aki meghallja hajnalban a kukorékolását.
Euelpidész: Egyszer a kakas hibájából vesztettem el egy pompás gyapjúruhámat. Valami születésnap volt, leittam magam, és éppen elaludtam, amikor egy türelmetlen kakas már hajnal előtt kukorékolni kezdett. Azt hittem, tényleg hajnal van, és elindultam Helimosz felé, de alig jutottam túl a falakon, fejbe vert egy rabló. Elestem, kiabáltam, de ő már meglógott a köpenyemmel.
*
Ha igaz, a perzsák úgy tudták, hogy a kakas Káriából származik, és ezért viselnek az odavalósi harcosok tarajos sisakokat. Hol másutt lett volna Kária, mint Kisázsiában? Hérodotoz (Kr.e. 484-425) azt írja, különféle görög szigeteken éltek, a krétai Minósz királyt szolgálták, mint katonák vagy tengerészek, aztán átköltöztek a kisázsiai tengerpartra. Thuküdidész (Kr.e. 5. század) úgy tudja, hogy kalózok voltak, akiket Minósz elkergetett, és így kerültek Kisázsiába. Pausanias (Kr.u. 2. század) szerint eleve Anatóliában éltek; ezzel szemben Homérosz még csak annyit tud róluk, hogy barbár a beszédük. Ez nem sértés, mert ekkoriban barbár csak annyit jelentett, hogy nem görög. A Kisázsiában élő káriaiaknak kétségkívül lehetett valami szerepük abban, hogy a kakas megérkezett a nyugati országokba.
Más görögök is hasonlították a kakas pompás tollait és fejdíszét a királyok, pl. a közmondásosan gazdag lűdiai király, Krőzus ékességeihez. A kakas először Héliosz madara lett; kukorékolására indul el minden hajnalban a négylovas naphintó. Ott van Apollón kíséretében is, aki szintén napisten. Szent madara Aszklépiosznak, aki Apollón és Korónisz fia, és a maga művészetével éppen úgy gyógyít (ha gyógyít), mint a nap életet adó sugarai.
A bigott vallásossággal igazán nem vádolható Szókratész is igénybe vette Aszklépiosz orvosi tudományát, de úgy tűnik, nem sok sikerrel. Platón följegyzi a Phaidónban, hogy már kiitta a legendás bürökpoharat, amikor eszébe jutott az adóssága, és odafordult Kritiászhoz: „Tartozom egy kakassal Aszklépiosznak; ne felejtsd el kifizetni az adósságomat.” Ezek voltak az utolsó szavai. Nem véletlenül írja a névtelen költő:
Pénzt sose kérj, de ha kérsz is, add meg időnek előtte.
*
De térjünk vissza a kakashoz, aki nemcsak Euelpidészt fosztotta meg a köntösétől. Van még a rovásán más is. A szépséges Aphrodité egyszer azt gondolta, kihasználja a férje távollétét, és meghívta Arészt egy éjszakára. Megbízták Alektraónt, hogy őrködjön. Alektraón azonban elaludt, és nem figyelmeztette a párt a közeledő veszélyre. Héphaisztosz ugyanis váratlanul hazaérkezett, és rossz kedvében elsőnek Alektraónt büntette meg: kakassá változtatta, hogy ezentúl ne aludja át a hajnalokat. Ez talán nem volt a megfelelő büntetés, mert Helidórosz azt írja a 3-4. században, hogy a kakas örül a napfelkeltének. Kevésbé örült, amikor feláldozták Athénának vagy Démétérnek. Ez a sors azonban csak a fehér kakasokra leselkedett, akiket valahogy nem a nappal, hanem a holddal hoztak kapcsolatba.
A kakas azonban nemcsak perzsa export, hiszen a sumérek már korábban is ábrázolták pecséthengereiken, néha madár, néha emberfejű madár formájában. Számos bizonyíték van arra, hogy a sumérek élénk kereskedést folytattak az Indus-Szaraszvati civilizáció városaival, és még a pecséthengereik is hasonlóak. Egymást kölcsönösen mleccshának, azaz barbárnak nevezték. Indiában a kakas okos madárnak számított. Egy régi, később buddhista dzsátakává (Kukkuta-dzsátaka, 383) átdolgozott történet elmondja, milyen ügyesen szabadult meg macska-ellenségétől. A suméreknél tehát a démonok madara, csupa ostobaságból kukorékol hajnalban, mire barátai, a démonok és a kísértetek hanyatt-homlok menekülnek. Nyugaton is leginkább ez a felfogás terjedt el. Még Shakespeare is megjegyzi a Hamletben, hogy a kísértet akkor tűnik el, amikor az óra egyet üt, vagyis amikor a kakas már felébred.
A Közel-Keleten számos forrásról mesélik, hogy azokat állatok védelmezik, például kakasok, tyúkok, tevék és birkák. A Jerikó melletti Ain Dúq-ot a Doq nevű erődről, Josephus Dokos-áról nevezték el, manapság úgy hívják, Ain ed-Djúk, a kakasok forrása, és a helyi lakosság szerint a forrásnál kakasok kísértenek. Az arabok az állatkísérteteket dzsinneknek nevezik.
A Tigris és Euphrátesz közéről jutott el a kakas Egyiptomba, ahol azonnal fel is áldozták Anubisznak, Ozirisznak vagy Nephthysnek, különösen a fehér vagy világossárga példányokat.
A sumér-babiloni hagyományokat követték a gnosztikusok, akik számos kakasfejű démont ábrázoltak amulettjeiken. Néha Istent, mint az univerzum első okát is kakasfejjel ábrázolják – mert a kakaskukorékolás oszlatja el az éjszaka sötétségét – a Biblia azonban nem tartja sokra. Az Újszövetség egyenesen az árulással hozza kapcsolatba, amikor Jézus ezt mondja Péternek: „Bizony mondom néked, ezen az éjszakén, mielőtt megszólal a kakas, háromszor megtagadsz engem.” (Máté 26.34)
Péter bűne a kakas renomméjának is ártott; bár egyes szerzők éppen az ellenkezőjét írják, vagyis szerintük a kakas azt jelenti, hogy sikeresen ellenálltak egy kísértésnek. Sőt, a kakas jelentette be a világban Jézus születését, amennyiben egyszer kivételese nem kukorékolt, hanem ezt közölte: Christus natus est. Vagyis a kakas is csak olyan, mint a legtöbb szimbólum, ha akarom, fekete, ha akarom, fehér; attól függ, hogy honnan nézzük.
Az ördögöket és kísérteteket elkergető kakas felkerült a templomtornyokra, ahol a kevésbé jámbor emberek számára a széljárást mutatja, mint szélkakas. Ember is viselkedhet szélkakas módjára, ezt azonban nem igen díjazzuk. Jethro Tull viszont nagyon barátságosan szólítja meg a szélkakast (a Heavy Horses albumon):
Jó reggelt, szélkakas, hogy telt az elmúlt éj?
Féltél-e, amikor megmart a hideg szél?
Csapongott odafönt az őszi hullt avar,
Reszketsz-e, amikor ráz a szélvihar?
*
Aztán meglepő módon arra kéri a szélkakast, hogy mutassa meg a helyes irányt az élet útjain, és hozza el a szebb napokat, az emberiség örök álmát. Sajnos ezek már mind elfogytak a múltban, így még egyszer nem jöhetnek el.
Plinius még csak a kakas pompás taraját kommentálta, a középkor azonban egy elegáns kanyarral visszatért a sumér hagyományhoz, és elhelyezte a kakasokat a démonok, szörnyek és boszorkányok színes világában. Már egyes északi népek, kelták, sőt időnként a görögök is kapcsolatba hozták az alvilággal: végül is, a kakaskukorékolás nemcsak elűzheti az alvilági lényeket, de figyelmeztethet is a nap feljöttére, meg arra, hogy menekülni kell. Szexuális túlfűtöttségét végleg ördöginek bélyegezte a kereszténység. A boszorkányok fekete kakasokat tartottak, és ha valami elintézni valójuk támadt a szomszédságban, elég volt a kakast megbűvölni; a kakas aztán közvetítette az átkot annak, akinek szánták. Ezt nem az inkvizítorok találták ki. Már az indiai Atharva Véda ezt írja:
„Visszahajítom rád a varázsigét, amit a taréjos állatba, a kakasba, a kecskébe vagy a birkába rejtettél el.” (AV V.31.2)
*
A baziliszkusz („királyocska”) soha nem létezett, de azért nagyon rettegtek tőle. A közhiedelem szerint kakastojásból, Angliában néha kacsatojásból születik, amelyet kígyó vagy béka költ ki. Négy kakaslába és szárnyai vannak, egyébként koronával együtt születik, és olyan mérges, hogy még a pillantásával is gyilkol. Csak az segít, ha véletlenül éppen nálunk van egy kakas, akivel tapasztalt utazók szerint akár az oroszlánt is el lehet ijeszteni. Ezért a bölcs ember sehová nem megy kakas nélkül. 1477-ben Bázelben egy kakas alatt tojást találtak. Ebből ugye, csak baziliszkusz születhet. A kakas bíróság elé került, máglyahalálra ítélték boszorkányság miatt. Aelianus azt írta, Kr. u. 222 körül, hogy a baziliszkusz fájdalmas görcsökben hal meg, ha csak távolról meghallja a kakaskukorékolást. A régi szép időkben, amikor a kakasok tojásokat tojtak, a tyúkok is tudtak kukorékolni, igaz, hogy ez baljós jel volt.
*
Egyébként a kakasnak nemcsak tojása volt, hanem teje is. Petőfitől tudjuk, hogy az alföldi menyecskék, Kecskemét táján, kakastejjel sütötték a kenyeret. Prózai lelkek szerint biztosan a kovászt nevezték így.
A kakas tojásán és tején kívül igen hasznos volt még a vére, mint életmentő gyógyszer. Sok helyen közvetlenül a betegágy mellett vágták le a kakast, és a vérével meghintették a beteget. Skóciában a vörös kakas vérét süteménybe csempészték, úgy adták a betegnek. Az írek a ház négy sarkára és a küszöbre kenték a kakasvért, ami elég gusztustalan, viszont elhárítja a természeti csapásokat. Angliában kakast áldoztak Szent Miklósnak, hogy gyógyítsa meg a beteg tehenet. Németországban azt hitték, hogy a szent Márton napján, november 11-én levágott kakas feje, szíve és jobb lába minden balszerencsét elhárít, csak jól el kell rejteni a házban. Ha megtalálják, vége a védelemnek. Ugyancsak Németországban volt egy olyan hiedelem, hogy nagy szerencsétlenség, ha az esküvői menet verekedő kakasokkal találkozik. Az egyetlen segítség, ha gyorsan levágják a kakasokat, és a vérükkel meghintik a násznépet. Nem tudok szabadulni a gyanútól, hogy ez a babona csak a menü bővítését szolgálta.
A kakas Kínában is a nap szimbóluma, hírnöke volt, és kultikus tisztelet övezte. Azt gondolták, hogy a vörös kakas megvéd a tűzvésztől, a fehér elűzi a démonokat, különösen a halottak mellől. Mint állatövi jegy: önbizalom, erőszakosság, lelkesedés és humor.
Sri Lankán csak ígérgették a vörös kakast a betegség-istennőknek. Nálunk senki sem örült volna egy ilyen ígéretnek, hiszen a mi fogalmainkkal a vörös kakas tűzvészt jelent.
A harcias kakasok maguktól is megtámadják egymást, de igazán gyilkos kakasviadalokat csak az ember rendez. A kakasviadalt sok helyen tartották jó szórakozásnak, bár Lactantius keresztény író (250-340) nyomatékosan kijelentette, hogy a látvány nem méltó keresztényekhez. Ez a „pompás” szórakozás még a civilizáltnak tartott Angliában is elterjedt. A gyerekek egy évben csak egyszer, Húshagyókedden vihettek kakasokat az iskolába, panaszkodtak is rendesen a hátrányos megkülönböztetés miatt.
A világ minden részében összeugrasztották egymással a kakasokat olyan emberek, akik nem találtak maguknak értelmes időtöltést. Mivel egyre nagyobb pénzekben fogadtak, az állatok természetes agresszivitása nem volt elegendő. A kakasokat teletömték stimulánsokkal, néha éles acéldarabokat vagy késeket erősítettek a lábaikra, pedig elég nagy sebeket ejtenek a csőrükkel is. Sok ezer éves hagyomány, és a tilalom ellenére nehéz kiirtani.
Vietnamban még ma is az az álláspont, hogy a kakasviadal a kultúrájuk nélkülözhetetlen része. Itt is nagy pénzeket lehet nyerni vagy veszteni, és a hagyomány jobb ügyhöz méltó buzgalommal részletezi, milyen külső jegyek alapján lehet eldönteni, melyik kakas lesz a győztes. „A jó, harcias kakasnak kis feje van, mint a pávának, a teste olyan, mint a kormoráné, mélyen ülő szemei, hosszú, fekete combjai és aránylag rövid lábai vannak, a szárnya úgy borul a testére, mint a kagylóhéj.” A viadalnak akkor van vége, amikor az egyik szerencsétlen kakas elpusztul; de gyakran egyikük sem marad életben.
Befejezésül egy olyan történet, amelyben a kakas megszabadul. Chaucer mondja el Chanticleer kakas és Pertelote tyúk tanulságos történetét a Canterbury mesékben. A baromfiudvar lakói nemcsak előkelő francia neveket viselnek, mint akkoriban az angliai nemesség, hanem rendkívül műveltek is (szemben az akkori angliai nemességgel). Szüntelenül latin szerzőkről társalognak, és alaposan ismerik az Ószövetséget. Chantecleer még most is beszélne, hiszen nagyon szereti hallatni a hangját,
De fürge róka jött, és így szólt: Uram,
Barát vagyok, ne izgulj már, ugyan.
Én semmi kárt itt nem okozhatok,
De vígan hallanám egy szép dalod.
Hisz mintha zengenének angyalok!
Mi égi dallam, és nemes torok!
*
A kakast elvakította a hízelgés, egy pillanatra lehunyta a szemét, a róka pedig már vitte is. A tyúkok és a többi háziállat nagy lármát csaptak, a házbeliek és a szomszédok pedig botokat ragadva üldözték a rókát. Chantecleer ugyan félholt volt az ijedtségtől, de tett egy utolsó kísérletet:
Komám, ha meg nem sértelek, ha már
Közel az erdő, és a tág határ,
Helyedben én csak ennyit mondanék –
Mert biztos az, hogy ostoba a nép,
Nem kaptak észt, csak egy-egy szűk araszt –
No vissza, vissza, sok buta paraszt!
Pusztuljatok! A kakast nem adom!
Enyém az, és ma végre jóllakom.
A rókának tetszett ez a beszéd, kitátotta a száját, mire a kakas felrepült egy fára. Most újabb csellel próbálkozott a ravaszdi, Chantecleer azonban így felelt:
Itt vesszek el, ha ebben nincs csalás,
Ha nem tett bölccsé a tapasztalás.