Írás
Az írás nagyon fontos a mai világban, a kultúra első számú értékmérője. A múltat történelmi és történelem előtti korszakokra osztjuk, ami azt jelenti, hogy most már le tudjuk írni, ami történt, azelőtt meg nem írtak le semmit. Állandóan felmérések készülnek, a lakosság hány százaléka írástudatlan; és általában sajnálkozva beszélünk a történelem előtti korokról és az analfabétákról. Nem mintha azelőtt nem lett volna történelem, vagy az állatokkal egy szinten állna valaki, csak azért, mert nem írja le, amit gondol, vagy nem olvassa el azt a sok szamárságot, amit mások összeírnak. Mert a kultúra úgynevezett fejlődése kitermelte a grafománokat, akik mindent és mindenre írnak, és ha a legutolsó tollat vagy papírt is elveszik tőlük, a levegőbe rajzolják betűiket.
Valóban olyan nagy fejlődés az, hogy írunk? India védikus könyvei azt tanítják, hogy a világban állandóan négy nagy korszak ismétlődik, a Szatja, Treta, Dvápara és Kali. Mindegyik korszak rosszabb az előzőnél, és most éppen a legrosszabban élünk, a Kali-jugában, amelyet a képmutatás, viszály és a bajok korszakának neveznek. Szerencsére ez a legrövidebb, mindössze 432.000 földi év, a teljes ciklus több mint 4 millió évéhez képest.
Az első három korszakban az emberek rendkívül szépek, értelmesek, hosszú életűek, jók és törvénytisztelők voltak. Kiváló emlékezőtehetségük volt, elég volt egyszer meghallaniuk egy hosszú szöveget, és már meg is jegyezték. A jó tulajdonságok azonban korszakról korszakra fogyatkoztak, és a harmadik korszak végén a bölcsek elkeseredve látták, hogy az emberek máról holnapra mindent elfelejtenek. Vjászadéva elhatározta, hogy leírja a védikus szentírásokat. Mások a Tantrákat és más tanításokat írták le.
Az írás, a betűk feltalálása nem olyan nagy feladat, azonban még erre sem volt szükség. Az univerzumban potenciálisan minden létezik, csak meg kell találni. Mi több, az indiai kereskedők már a Kali-juga előtt is használtak néhány írásjelet, hogy mindig tudják, mi van a raktárakban. Vjászadéva azonban ennél jobbat akart. Ilyen is akadt, igaz, hogy nem a földön, hanem a félistenek világában. Vjászadéva megtanulta ezeket a betűket, amelyek neve dévanágari, „a félistenek városaiból való.” Közönségesen ezeket nevezzük szanszkrit betűknek, bár a szanszkrit nyelvet nem mindig írták dévanágari betűkkel.
Vjászadéva kb. 5000 évvel ezelőtt látott munkához, és először a Rgvéda himnuszait írta le. Valamivel később, 3-4000 évvel ezelőtt az Indus és a Szaraszvatí folyók között élő emberek új betűket találtak ki. Ebből 270 jel maradt ránk, többnyire egy-két szavas közlések, szakrális vagy egyéb ábrák mellett. Néha felröppen a hír, hogy a jeleket sikerült elolvasni, de az az igazság, hogy még azt sem tudjuk, hogy ezek az emberek milyen nyelven beszéltek. Dravida és proto-dravida nyelveket szokás emlegetni, de ez nem visz közelebb a megfejtéshez.
Asóka király (Kr.e. 268-226) buddhista volt, és persze nem használta a dévanágari betűket. Birodalmában kétféle írás terjedt el. A brahmit egész Indiában használták, főleg hivatalos iratok szerkesztéséhez. A jelek hasonlítanak azokhoz, amelyeket az Indus-Szaraszvatí civilizáció központjában, Harappában használtak. Balról jobbra írták, néha busztrofédon formában, „ahogy az ökör fordul.” Az írás neve is mutatja, hogy művelt emberek, brahmanák alkotása, akik jól ismerték a védikus fonetika szabályait. A magánhangzókat, a ligatúrákat, vagyis a mássalhangzók összevonását azzal a módszerrel írták, mint a dévanágariban. Idővel ez is egyre díszesebb lett, közeledett a dévanágari formához. Végül a felső díszeket összevonták, egy majdnem folyamatos vonalban, ami azt jelentette, hogy visszatértek az eredeti írásképhez.
A Maurja birodalom felbomlása után különböző királyságok jöttek létre, amelyek önállóan fejlődtek. Nem volt szükség közös nyelvre, sem azonos írásra. A szanszkritból kialakult helyi nyelvjárásokat, a prákrit nyelveket még mindig a dévanágarira emlékeztető jelekkel írták, de a formák sokat változtak, a betűk alakja közelített a körhöz. Dél-Indiában kialakultak a tamil és a tamil típusú betűk. Az írások ma már annyira eltérőek, hogy hiába ismeri valaki a dévanágari betűket, a tamil szöveget nem tudja elolvasni.
Srí Lanka és Délkelet-Ázsia tanítómestere az írásban is India volt, a 4-5 században a maláj félszigeten, Szumatrán és Jáván még irodalmi szanszkrit nyelven írtak.
Az Asóka-korszak másik írása a furcsa nevű kharosthi, azt jelenti, „szamár-ajak.” Ezt az írást széles körben használták Északnyugat-Indiában és Perzsiában. Szanszkrit neve ellenére idegen jövevény. Az arameus írásból származik, jobbról balra kell olvasni, mint az arab és sémita nyelveket. Mivel az arameusban nem voltak magánhangzók, és néhány mássalhangzó is hiányzott, sok új jelet ki kellett találni. A kharosthi írást csak a Kr.u. 3. századig használták Indiában.
Asóka rendeletei kőbe vésve maradtak fenn, de a védikus, buddhista és egyéb szentírásokat általában a talipot pálma leveleire írták (tálapatra). A leveleket kisimították, megszárították, és szalagokra vágták. A szalagokat középen zsinórral fűzték át, vagy ha nagyon sok volt a szalag, összekötötték mindkét végén. Az összefűzött pálmaleveleket fatáblák közé tették, amelyeket festettek és lakkoztak. Most a könyvet selyembe, utána pedig valami egyszerűbb anyagba csomagolták. Az olvasónak először óvatosan ki kellett bontania a könyvet, és a szalagokat csak egyenként vehette kézbe.
A pálmalevél nem tartós anyag, ezért a könyveket rendszeresen újra le kellett másolni. Mindegyik másoló a maga korának jellegzetességeivel írt, így a legrégebbi kéziratok is csak pár száz évesek. Ez nagyon megzavarja a nyugati tudósokat, akik azt hiszik, hogy a könyv nem lehet sokkal régebbi, mint a legutolsó másolat.
Északon, ahol nem volt pálma, leginkább a nyírfakéreg belső részét használták. Mivel a folklór a félistenek birodalmát a Himálajába tette, azt hitték, hogy a félistenek is nyírfakéregre írnak. A buvanésvari Rádzsaráni templom a 12. században épült. Itt az egyik apszarát úgy ábrázolták, hogy éppen levelet ír, egy nyírfakéregre. De írtak Indiában selyemre, pamutra, fa- és bambuszlapokra is, sőt a fontos dokumentumokat vörösréz lemezekre vésték. Vörösréz lapok vagy tekercsek a világ sok részéből kerültek elő, a kumráni esszénus közösségtől Dél-Tibetig; de a vörösréz lapok megkopnak, a tekercseket pedig idővel nem lehet kibontani.
A papírt csak a Kr.u. 2. században találták fel Kínában, de nagyon hamar eljutott Indiába. A papírra tiszta lámpakoromból vagy faszénből készített tintával, írónáddal írtak. Délen kialakult egy olyan módszer is, hogy a betűket előbb belekarcolták a pálmalevélbe, aztán korommal bedörzsölték. Így nagyon éles lett a betűk kontúrja, és az egészen kis betűket is jól el lehetett olvasni. Kézzel írni mindig lassú és bajos, így aztán a könyvek nagyon értékesek voltak. Ránk maradt egy történet a 16. századból: Bengáli bhakták hallották, hogy Vrndávanában sok csodálatos könyv van. Kérték, hadd másolják le maguknak, de nem tudtak elutazni Vrndávanba. Végül egy szekérre rakták a könyveket, és elindultak Bengál felé. Az utazás nehéz és kalandos volt, egyszer még a könyvesládákat is ellopták, mert azt gondolták, hogy ilyen nehéz ládákban csak arany vagy drágakő lehet. A király visszaadta a könyveket, és még a lemásolásukról is gondoskodott, ami igazán nagy szerencse, mert különben ezek a páratlanul értékes művek örökre elvesztek volna.
Számos indiai szentírásban, de különösen a Tantrákban látjuk a betűk fontosságát. Ennek számos oka van, egyrészt a dévanágari nem-földi eredete, másrészt szépsége és ritkasága, hiszen még a művelt emberek közül sem mindenki tudott írni. Csak a világi tudás van összekötve az írással, a bölcsesség nem. De a Tantrákban másként gondolkodtak. A Guptaszádhana Tantra pl. azt írja, hogy az abc 50 betűje alkotja az istennő testét. A Dévirahaszja Tantra szerint az istennő ezer nevét nyírfakéregre kell írni, nyolcféle anyaggal, pl. szantállal, kámforral, mósusszal illatosítva, közvetlenül a testen kell viselni, akkor a ráírt betűk erejénél fogva minden védelmet megad. A Tantrarádzsa Tantra (XXIII. fejezet) azt mondja, jantrát, misztikus ábrát kell rajzolni, bele kell írni a 110 betűs mantrát, a 16 szótag mindegyikének szézámmagot, rizst és ghít kell áldozni. A mantra betűit többször is fel kell írni, végül megfordított sorrendben. „Ha ezt megteszed, megbénítod az ellenséget és az egész világot.”
Még a leírt betűknél is hatásosabbak azok, amelyek spontán, maguktól jelennek meg. Namkhai Norbu tibeti tanító elmondja (Dream Yoga) az egyik álmát, amelyben egy sziklán kellett felmásznia egy barlanghoz. Az álomnak megvan a maga valósága, a létezés egy másik síkján, amit az egyszerűség kedvéért asztrálsíknak szoktunk nevezni. Ezért nincs értelme annak a kérdésnek, hogy valami tényleg megtörtént-e, vagy „csak” álom. Minden tényleg megtörténik, de nem ugyanazon a síkon vagy tudatállapotban. Tehát Namkhai Norbu felfelé mászott a sziklán, és egyszer csak észrevette, hogy a kövön bevésett tibeti betűk jelennek meg. Beleolvasott, és úgy gondolta, az írás valamelyik Tantrából van. Kényelmetlenül érezte magát, hogy egy szent íráson lépked, de nem volt más választása. Végre felért a szikla tetejére, és elolvashatta a címet. Valóban egy Tantra volt: A lényeg jelentésének pontosítása.
Namkhai Norbu egy másik álmából láthatjuk, milyen bizonytalan a határvonal az úgynevezett valóság és az álom között. Azt álmodta, hogy egy barlangban ül, és meditál. Egyszer csak belépett egy gyönyörű, felékszerezett, zöld istennő, egy dákini, és a kezébe adott egy kis sárga tekercset, amelyen három, cinóbervörössel festett tibeti betű jelent meg. Ebben az álomban az az érdekes, hogy amikor felébredt, a kis tekercs még mindig ott volt a kezében.
Indiában tehát úgy tudják, hogy az írás, a betűk végső soron a félistenek világából származnak. Azt is mondják, hogy Szaraszvatí istennő találta fel a szanszkrit nyelvet és a dévanágari írást, ezért mindig pálmalevéllel ábrázolják. De honnan származik a többi írás? Úgy tűnik, mindegyik tudósnak van valami vesszőparipája. Egyikük azt állítja, hogy minden írás a föníciai abc-ből keletkezett, a másik szerint „Sumerban kezdődött a történelem”, a Krija Jóga tanítói szerint a föld legrégebbi civilizációja a tamil, az írást és a betűket pedig egy Agasztja nevű bölcs találta fel pár millió évvel ezelőtt, és így tovább. Mivel nincs konszenzus, fogadjuk el, amit a kultúrnépek mondanak a saját írásukról.
Az egyiptomi hieroglifák biztosan nem a föníciai abc-ből származnak, hiszen hol volt még akkor Fönícia? Az első hieroglifákat kb. 5000 évvel ezelőtt írták le, vagyis akkor, amikor Vjásza négy részre osztotta a Védát, és hozzáfogott a Rgvéda leírásához. Nem meglepő, hogy a régi egyiptomiak is azt mondják, az írás isteni származású. Dzsehuti tanította meg az embereknek, akit ismernek Thoth vagy Taautos néven is. Dzsehuti azonban nem betűkkel, hanem jelekkel írt, amelyeket csak sokkal később neveztek el hieroglifáknak, szent jeleknek. Ezek kezdetben azt jelentették, amit ábrázoltak, vagyis a kar kart, a fegyver fegyvert. Az elvont fogalmakat azonban nem tudták ezen a módon leírni; így bizonyos megállapodások jöttek lére, pl. a kar és fegyver együtt nemcsak fegyveres kart, hanem katonai hatalmat is jelentett.
A hieroglifák kiválóan alkalmasak voltak az írásra, de itt is lejátszódott az a folyamat, mint Indiában: a „szent” jelek mellett megjelentek az egyszerűsített, világi célokra is megfelelő írások: a hieratikus és a démotikus. Sajnálatos, de természetes ez a fejlődés. A gazdag vagy előkelő embereknek több írnokuk is volt, akik alázatosan ültek uruk előtt, ölükben a papirusz-tekerccsel, hajukba és a fülük mögé tűzött tartalék nádszálakkal. A párizsi Louvre híres írnokszobra megtévesztő, az írnokok nem üres tekintettel maguk elé meredve várták a parancsokat, hanem önállóan is dolgoztak. Nagy becsben tartották őket, különösen, ha tudtak valamilyen idegen nyelven. Megbecsülték a heriheb-eket is, akik a szertartások alatt felolvasták a szent szövegeket, és nagy varázslók hírében álltak.
A Halottak Könyvének egy hosszabb, összefüggő része, finoman kidolgozott ábrákkal együtt, Ani írnok sírjából került elő. Ránk maradtak az intelmek is, amelyeket Ani írt a fiához, akit szintén írnoknak akart nevelni. Sajnos a fiúnak nem volt kedve a tanuláshoz, és még feleselt is.
Az egyiptomiak az ókor minden kultúrnépével kapcsolatban álltak, és kereskedtek. De mégsem a kereskedők jutottak el először Bübloszba, hanem Ízisz istennő, aki ott találta meg a férje holttestét egy fatörzsben. Nem valószínű, hogy ezt a helyet már akkor is Büblosznak hívták, ami egyébként könyvet jelent. A görögök azonban mindent lefordítottak, még a tulajdonneveket is; ugyanúgy, mint később a kelták közé vetődött rómaiak.
A Földközi-tenger keleti részén, Ugaritban már a késő bronzkorban volt valamilyen betűírás. Agyagtáblákra írtak, és azokat kiégették, ahogy a sumerektől tanulták. Az alkalmazott technika miatt a betűk az ékírás jeleire emlékeztettek. A sumerek és akkádok nagyszabású irodalmat hoztak létre az ékírással, de a föníciaiak valami újat szerettek volna. Az egyiptomit bonyolultnak és időigényesnek találták, az ékírásra azt mondták, hogy kiment a divatból. Fönícia érdeme, hogy egyszerű, könnyen reprodukálható betűformákat talált fel, szám szerint 22-t, mert a magánhangzókat nem jelölték, sőt sokáig a szavak között sem hagytak helyet. A szóköz a Kr.e. 6. század találmánya.
Ez a nagy kereskedő nemzet mindenhová eljutott a világban, mint azt a klasszikus görög és latin, az egyiptomi, akkád, arameus és héber írásokban előforduló föníciai eredetű szavak mutatják.
A föníciai abc-t vették át a görögök, a Kr.e. 9. század végén. Az eredet még látszik a betűk formáján és elnevezésén, bár a jelentés feledésbe merült. Pl. a föníciai alef-ből alfa, a beth-ből béta lett, de azt már nem tudták, hogy ott ezek a szavak ökröt, illetve házat jelentettek. A Kr.e. 5. században Hérodotosz a görög betűket phoinikein grammate-nak, föníciai betűknek nevezte, de megemlítette azt is, hogy kiegészítették a magánhangzókkal – a rendezetten gondolkodó és pontosságra törekvő görögök nem szerették volna, ha az olvasók valamit rosszul értenek. Más betűket is módosítani kellett, a helyi dialektusok mind a saját kiejtésükhöz akarták idomítani a kölcsönvett betűket. Ezek egyik változata jutott el az itáliai félszigetre, előbb az etruszkokhoz, onnan pedig Rómába. A görög államok csak a Kr.e. 4. században fogadták el az ióniait irodalmi nyelvnek.
Felvetődhet a kérdés, hogy miért szorultak a görögök a föníciai abc-re, hiszen volt saját írásuk. Krétán kétféle írást ismertek, az egyiket, a Linear B-nek elnevezettet vették át a Kr.e. 2. évezredben a mükéneiek. Mondani sem kell, hogy ez is isteni eredetű írás. Mégsem terjedt el Görögországban, és Mükéne dicsőségével együtt feledésbe merült.
Lehetséges, hogy az Ószövetség leírásához is a föníciai írást használták, a megfelelő módosításokkal. A Széfer Jecira (A teremtés könyve) szerint a héber abc nemcsak a legelső a világon; ezekből a betűkből és a számokból vezették le a világ teremtését:
„Jah, a seregek ura, az élő Isten, a világ királya, a mindenható, jóságos, kegyes, legfelsőbb és magasztos Úr, aki örök és legszentebb, a bölcsesség 32 titokzatos útján teremtette meg a világot, a 3 szefarim által, akik Széfer, Szippur és Szafer, és akik Őbenne egyek. Tíz számot és 22 alap-betűt hozott elő a semmiből. A 22 betűt három részre osztotta: 1. anyák, elemi betűk, vagy az első elemek, 2. hét kettős, és 3. 12 egyszerű mássalhangzó.” (I.1)
„Isten jelölte ki és alapozta meg a 22 betűt. Egyesítette, lemérte és módosította őket, így teremtett meg minden létezőt, és azt, ami csak ezután fog megjelenni.” (II.2)
A 22 betűnek 231 kombinációja van:
n x (n – 1)/2, vagyis 22 x (22 – 1)/2 = 231,
ehhez járulnak a permutációk. Ennek szabálya:
1 x 2 x 3 x 4 x 5 x 6 x 7 = 5040
A Széfer Jecira kommentárjai tele vannak matematikai képletekkel és táblázatokkal. Azt is mondják, hogy a 32 út a 10 szefiróth és a 22 betű. A 22 betűt kapcsolatba hozzák a Genezisben leírt teremtés 22 lépésével; ezek tartalmazzák az egész bölcsességet, igazságot, Isten és a világ ismeretét. A Kabalában a 22 betű a 22 út, ezek az egyik szefirától a másikig vezetnek. Ezeken az utakon halad a nemes lélek Isten felé, az alacsonyrendű ember pedig így akarja elnyerni a világi hatalmat. A héber betűk megjelennek a tarot Major Arcana kártyáin is.
A régi kelta abc-t Beth-Luis-Nion-nak nevezték, de a papjaik, a druidák csak annyit árultak el a hódító rómaiaknak, hogy 18 betűje volt, és mindegyik egy szent fát jelentett. Lehet, hogy naptárnak is használták, ahol a fák nevének kezdőbetűi a hónapokat jelentették, a magánhangzók a nap állását, a napéjegyenlőségeket és a napfordulókat. A fák között olyanok voltak, mint a tölgy, éger (vron), tiszafa, mogyoró; mind szerepeltek a középkori varázslásban. Van egy epikus költemény, A fák harca, nagyon misztikus írás, ami az első olvasásra nem mond semmit. Robert Graves szerint (The White Goddess) rivális papok küzdelméről van szó. A fákat jelentő szó műveltséget is jelent, és a papok azért küzdöttek, hogy ki irányítsa a közoktatást. Ez talán nagyon messzemenő következtetés, de kétségtelen, hogy a modern műveltség az abc-vel kezdődik.
Julius Caesar idejében a kelták a Boibel Loth abc-t használták, de ez is elég titkos volt, a betűk neveit senki nem árulta el. A nevek bizonyos értelemben azonosak azzal, amit jelentenek, pl. egy név kimondása felidézi a hozzá tartozó tárgy vagy személy képzetét; mágikus értelemben „odavarázsolja”, ezért aki a nevet ismeri, a tárgy vagy személy felett is rendelkezik. A kelták legalább a mágikus hatalmat meg akarták őrizni, ha már elvesztették az országaikat. És ez sikerült is nekik. A kelta legendák és gondolkodásmód túlélték a politikai változásokat.
A Koránban nem, de Iszlám tudósok munkáiban gyakran találkozunk azzal a kérdéssel, hogy mit teremtett Allah először. India csak mosolyog ezen a problémán, hiszen minden örök, még Isten anyagi vagy illuzórikus energiája is. Az idő mesterségesen bevezetett fogalom, és csak arra való, hogy keretet adjon a földi életnek. Jung hívei bizonyára örömmel hallják, hogy idő helyett csak valamilyen szinkronicitás létezik, ami lehetővé teszi, hogy a bölcsek egyszerre lássák az összes, úgynevezett múltbeli, jelen és jövő eseményt.
A mohamedán tudósok többféle választ adnak erre a nagy horderejű kérdésre, bár ezek között nincs olyan nagy különbség. Egyikük szerint ez volt a teremtés sorrendje: írótoll, trón, zsámoly, fény, sötétség, értelem, lelkek, víz, levegő és felhő. Egy másik verzióban Allah gondolkodott, hogyan is teremtsen, majd így szólt a tollhoz: „Írj!” A toll megkérdezte: „Mit írjak?” – „A végzetet,” felelte Allah, és a toll engedelmesen leírta, ami majd bekövetkezik, egészen az ítéletnapig.
Más: Kezdetben csak Allah volt, és rajta kívül nem volt semmi. Ekkor minden dolgot leírt, mielőtt megteremtette volna. Vagy először a végzetet teremtette meg, ezer évvel a világ teremtése előtt. A végzet tollal írt egy táblára, ami nem más, mint a Korán.
Az írás, a toll (kalam) és a tábla (lauh) tehát az első dolgok között van. A toll írása maga a végzet (kadr). Al-Thalabi írja a 9. században: „Amikor Allah meg akarta teremteni az eget és a földet, leírta egy zöld drágakő nevét, rátekintett, mire az vízzé lett.” Nincs olyan vallás a világon, amely össze ne kapcsolná a teremtést az ősvizekkel. Indiában pl. Visnu az ősvizeken fekszik, amelyek a testéből áradtak ki, a köldökéből kinőtt lótuszvirágban pedig megszületik Brahmá, az első élőlény. Visnu kilégzésekor számtalan univerzum jön létre, és amikor belélegzik, ezeket mind visszaveszi magába; de teremt ránézéssel is.
A különféle írások közül talán a kínai az, amely a legjobban izgatja az európai embert. Kínában teljesen más a rendszer, ami természetesen nemcsak az írásra igaz. Minden kínai írásjel (hanzi) egy szótagot jelent, és értelmes jelentése van. Eredetileg embereket, állatokat, különféle tárgyakat ábrázoltak, és az idők folyamán a jelek nem egyszerűbbek, csak stilizáltak lettek. Így most már egyik sem hasonlít arra, amit jelent. Ezenkívül a kínai írásrendszer nyitott, vagyis bármikor új jeleket lehet alkotni az új fogalmakra. A jelek száma elvben végtelen. 1-84 vonalból állnak, mindegyik azonos méretű helyet foglal el, függetlenül attól, hány vonalból tevődik össze. A jelek között nem hagynak helyet, az összetett szavakat sem jelzik, úgyhogy olvasáskor először azt kell kitalálni, mik az összetartozó jelek. Sok szótag azonosan hangzik, de mást jelent. Pl. a bang szótag jelentései: közel, segíteni, facsörgő, névsor, tábla, összekötni, váll, valamitől függeni, közeledni, bot, buzogány, súlyegység, mérleg, angol font (pénz). Ezeket mind más jellel írják, bár a jeleknek van egy közös részük, ami az azonos vagy hasonló hangzásra mutat. Ehhez járul még, hogy a kínai nyelvben rendkívül sok az archaikus és ritka szó.
A kínaiak mégis folyamatosan olvassák ezt a végtelenül bonyolult írást. Hogyan lehetséges ez? Alapvetően úgy, hogy a modern kínai nyelv, pl. egy újság elolvasásához elég 3000 jel; a klasszikus irodalom tanulmányozásához se kell több 6000-nél. Persze ez is nagyon sok annak, aki a latin betűs íráshoz szokott.
A kínaiak a Kr.e. 2. évezredben kezdtek írni, a Sang-dinasztia idején, mégpedig ökörbőrre vagy teknőchéjra, az írás neve jiaguven, teknőchéj- vagy csont-írás, és először jóslás céljaira használták. Írtak bronzedényekre is, ez volt a jinven. Mivel az edényeket különféle áldozatokhoz használták, az írás tartalma többnyire a ceremóniákra vonatkozik.
A Kr.e. 5. századtól kezdtek bambusz szalagokra írni, és a papírt csak a Kr.u. 2. században találták fel. Közben a kánonikus szövegeket kőbe is vésték, így jöttek létre az úgynevezett kő-könyvtárak a buddhista és taoista kolostorokban. Az írásokat úgy sokszorosították, hogy a megnedvesített papírt rásimították a kőre, vagyis pacskolatot készítettek, és tusba mártott párnácskákkal veregették, hogy a kiemelkedő felületek elszíneződjenek.
A papír feltalálója Cai Lun, udvari tisztviselő volt. Hosszasan kísérletezett a dologgal. Egyszer fakérget, kendert, rongyot és halcsontot aprított, összefőzte növényi hamuval, felforralta, megtisztította, a maradékot kőmozsárban péppé zúzta, a pépet bambuszkeretre terítette. A pép megszáradt, és készen volt a papír. Ez Kr.u. 105-ben történt.
Az udvari krónika ezt írja: „Cai Lun, Longting ura papírt készített, bemutatta a Sárkány Fiának (a császárnak), aki elrendelte, hogy vezessék be az egész birodalomban.”
A kőtáblák sok helyet foglaltak el, így aztán inkább közvetlenül írtak a papírra, illetve selyemre. Kezdetben ezeket feltekerték, aztán az indiai pálmalevél-könyvek mintájára hajtogatták. Így csak a papír egyik oldalára írhattak, de már a 8. századtól előfordult egy lapozható könyvforma, amelynek olyan az alakja, mint a pillangó. Csak a 13. században jelent meg a fűzött könyv, és a tekercs-könyveket a kolostorokban ma is használják.
A kínai írást vette át Korea, de 1446-ban Sze-dzsong király bevezette a koreai abc-t, amely lényegében betűírás. Tudományosan kidolgozott rendszer, és tökéletesen megfelel a nyelvnek. Csak a konfuciánus tudósok húzták az orrukat, azt mondták, ez nőknek, vagyis egyszerű, kevéssé művelt embereknek való írás.
Az erős, de nem szép koreai papírra nem igen lehetett festeni. Selyemre vagy kendervászonra festettek, az arany és ezüst képekhez pedig egy sötétkékre festett, különleges kínai papírt használtak.
Japán is a kínai írásjeleket vette át, a 4. században, talán Koreán keresztül. Az írás neve manjogana („tízezer levél szótagírás”), ez a jeleket kicsit leegyszerűsítette, és figyelembe vette a japán fonetikai értékeket is. Ezzel párhuzamosan kialakult néhány eredeti japán írásforma is, a „nőknek való” hiragana, 48 szótaggal, és a katakana, rövidített kínai jelek, amelyeket főleg a buddhista szerzetesek használtak. A 20. században megjelentek a latin betűk is, de csak nem kínai kölcsönszavak vagy idegen nevek esetében.
Muraszaki-no-Sikibu udvarhölgy 1001 körül írta híres regényét, a Gendzsi körüli pletykákat, 54 kötetben. Amikor már minden papírt teleírt, amit csak talált, megszerezte egy buddhista templom szútráit, és azok hátoldalát is teleírta.
Csak néhány írást tekintettünk át, és most azokkal fejezzük be, amelyeket a mai napig nem tudtak megfejteni. Ide tartozik a már említett Indus-Harappa írás, valamint a Húsvét-szigeteki Rongo-Rongo.
Megfejtetlen írások még a krétai Linear A (Kr.e. 1800-1450), két régi perzsa írás a szúzai királyságból, az írás a Phaistos-diszkoszon, amely szintén Krétából került elő (Kr.e. 17. század). Végül van még két titokzatos európai írás. Az egyik emlékei főleg a Belgrád melletti Vinca-ból kerültek elő, a másik az úgynevezett Voynich kézirat, egy gazdagon illusztrált, 234 lapos kódex, amit eddig még nem olvastak el. Az is lehet, hogy valaki csak szórakozásból írta, és abba a kategóriába tartozik, mint a marsi és uránuszi írások, amelyeket transzban kapott a genfi médium, Helen Smith.