Holdbeli ember
A telihold fényes korongja tele van szabálytalan fekete foltokkal, amelyekben az ókori tudósok hegyvonulatokat, krátereket, változatos holdfelszínt gyanítottak. Azt gondolták, a holdon is vannak tengerek, és ezeknek hangzatos latin neveket adtak. Mások a legkülönfélébb alakzatokat látták , ezekben a foltokban: nagy szemet, rákot, szamarat, még könyvet olvasó embert is.
A Mare Serenitatis, Mare Tranquilltatis és Mare Fecunditatis, vagyis a derültség, nyugalom és termékenység „tengereinek” foltjaiból egy ember képe rajzolódik ki. Van egy kutyája is, a Mare Crisium. Sokan egy nyulat látnak; feje a Mare Tranquillitatis, fülei a Mare Fecunditatis és Mare Nectaris, farka a Mare Nubium; úgy látszik, mintha a nyúl egy tojást tartana a mellső lábaiban, ez a Mare Imbrium. Mások azt állítják, hogy a Mare Imbrium egy varangyos béka feje, akinek testét az Oceanus Procellarum, Mare Humorum és Mare Nubium alkotják; ennek a szegény állatnak csak három lába van. Kicsit nehezebb észrevenni a holdon látható hölgyet, akinek haja a Mare Serenitatis, Mare Tranquillitatis, Mare Fecunditatis és Mare Nectaris, szeme a Mare Vaporum, orra a Sinus Aestuum, vagyis a forrongó öböl, szája a Sinus Medii, a központi öböl, álla a Mare Nubium, a felhők tengere. Nyakában drágakövet visel, ez a Crater Tycho.
A kulturális háttér eldönti, hogy ki mit lát a holdban. Az egyik leggyakoribb szimbólum a nyúl. A hold és a tapsifüles együtt fordulnak elő India, Kína, Egyiptom, Mexikó és Észak-Amerika mitológiájában és folklórjában. Egyesek azt gondolják, hogy ez a kapcsolat egyiptomi eredetű, „mert a nyulat és a hold által jelzett periódusokat jelentő szavak hasonló hangzásúak.” Az egyiptomi holdistent, Thoth-ot is azért ábrázolták íbiszfejjel, mert a holdat és az íbiszt jelentő tehu, illetve tekh szavak hasonlók. Ez azonban egyáltalán nem biztos. Thoth-ot rendszerint nem íbisz, hanem páviánfejjel képzelték el, és a holdnak sok állata van, ide tartozik még a disznó is. Hérodotosz azt írja, hogy az egyiptomiak disznót áldoztak teliholdkor, és meg is ették a húsát. „Nem illendő, hogy megmondjam, miért, teszi hozzá a nagy történész elég homályosan. Hérodotosz azonban kivételesen téved, mert Egyiptomban soha nem ették meg a sertést; ezt a régi tabut őrizte meg az Ószövetség, innen terjedt el az arab országokban már jóval az Iszlám előtt.
Indiában a hold egyik neve Sasin, nyúl-jelű, de amikor egy szép lányt sasimukhinak neveznek, mindenki tudja, hogy nem Lampe mesterre hasonlít, hanem ragyogó, mint a telihold.
A maják úgy gondolták, hogy a holdistennő kedvenc nyula látszik a holdon; sok afrikai nép egy vánszorgó varangyot és egy menekülő nyulat lát a holdon. Az történt ugyanis, hogy nem sokkal a teremtés után a holdistennő megkérte a bölcs öreg varangyot, vigyen el egy üzenetet az emberiségnek: Az ember meg fog halni, de újból életre kel, mint a hold. A varangy elindult, de olyan lassan ment, hogy az istennő türelmetlen lett, és utána küldte a nyulat ugyanazzal az üzenettel. A nyúl futott is, mint akit puskából lőttek ki, de csak félig emlékezett az üzenetre, és ezt mondta az embereknek: Mindenki meg fog halni. Egy idő múlva megérkezett a varangy is, de már későn. Az istennő megverte a nyulat, és felhasította a száját, azóta nyúlszájú a nyúl. Az elátkozott varangy még most is ott császkál a holdon, a nyúl pedig menekül a további verés elől.
A hold foltjaiban még gyakrabban látott szimbólum a holdbeli ember. Úgy látszik, hogy ő is egyiptomi származású, de ott még csak annyit tudtak róla, hogy egy csomó fűzfaágat visz a hátán. Hová, miért viszi azokat a fűzfaágakat? Ez nem derült ki, de a rómaiak már biztosra vették, hogy csak egy birkatolvajról lehet szó, aki zsenge fűzfalevelekkel csalogatja magához a bárányokat. Igaz, Selenius azt mondja, hogy káposztával, vagyis összetévesztette a holdbeli embert a holdbeli nyúllal.
A birkatolvaj eltűnt az idők jótékony homályában, a bűn azonban megmaradt. A Bibliában, a Számok könyvében ezt olvassuk a fűzfaágakat vagy rőzsét szállító egyiptomi állampolgárról:
„Mikor pedig Izráel fiai a pusztában valának, találának egy férfit, aki fát szedeget vala szombatnapon.
És elvivék azt, akik találták vala azt fát szedegetni, Mózeshez és Áronhoz, és az egész gyülekezethez.
És őrizet alá adák azt, mert nem vala kijelentve, mit kelljen vele cselekedni.
És monda az Úr Mózesnek: Halállal lakoljon az a férfi, kövezze őt agyon az egész gyülekezet a táboron kívül.
Kivivé azért őt az egész gyülekezet a táboron kívül, és agyon kövezék őt, és meghala, amiképpen parancsolta vala az Úr Mózesnek.” (IV. Mózes 15.32-36)
A keresztény világ úgy érezte, nagy büntetés ez ilyen kis vétekért. Ezt mondta valamelyik jámbor ember: Az vesse rá az első követ, aki még sose szedegetett fát szombatnapon. Ne kövezzük őt agyon, hanem inkább száműzzük a holdra.
És ez így is történt, ez a bűnös ember él azóta is a holdon, ő a holdbeli ember. Megöregedett, lassan térdig ér a szakálla, de még mindig a hátán viszi azt a köteg rőzsét. Néha vasvilla és lámpa is van nála, és egy kis kutya lohol utána. Pontosan úgy, ahogy felöltöztették a holdat a Szentivánéji álomban az athéni mesteremberek, akik előadták Pyramus és Thisbe történetét. Csak ennyi szövege van:
A kétszarvú holdat e lámpás jelenti,
Magam a holdbeli ember vagyok, egyéb senki.
Shakespeare megemlíti a holdbeli embert a Vihar-ban is, amikor Stephanus bolondot csinál Calibanból:
Caliban: Hát te az égből pottyantál ide?
Stephanus: Sőt biztosítlak róla, hogy a holdról; én vagyok a holdbeli ember.
Caliban: Láttalak már, és imádtalak is; az istennő megmutatott nekem téged a rőzséddel meg a kutyáddal együtt.
A részleteket nem említette Shakespeare, de nem is kellett, mert a holdbeli ember története nagyon népszerű volt Angliában. Egy névtelen középkori szerző hosszú költeményéből való a következő két szakasz:
A holdbeli ember nem lépked, csak jajgat,
Villás boton hordoz egy halomnyi gallyat,
Csoda, hogy elbírja a terhet magába,
Mert egyszer már alaposan megbotlott a lába.
Ez a hideg orkán testét megfagyasztja,
Ágakon a tüske véresre szakasztja,
Élő ember soha nem látta pihenni,
Csak a sövény a ruhája, és alatta semmi…
Valamikor régen, még itt volt a háza.
Mióta van ott fönn, holdon a tanyája?
Látta egy vasárnap, kerítése gyatra,
Tövisbokrot akart tömni bele a lyukakba.
Ezzel a munkával nem volt szerencséje,
Ugyanolyan lyukas most is a sövénye,
Mert a tüskés gallyat Sabbath-napon tépte,
Egy szigorú bíró ezért a holdra ítélte.
Egy angol gyermekvers tréfás formában őrizte meg a holdbeli ember történetét:
A holdbeli ember most a holdon ballag,
Mert ellopta mástól a lehullott gallyat.
Ha a sövényt akkor békén hagyta volna,
Sose került volna föl a fényes holdra.
Nemcsak meséltek a holdbeli emberről, hanem le is festették: Öreg ember, háta meghajlik a nagy köteg tűzifa terhe alatt, kezében lámpás, sarkában a kutya. Főleg a németek bölcselkedtek nagyon komolyan arról, hogy ez az öreg ember bizony nem más, mint a Tarot kártyában a Remete, vagyis Synesius, Iamblichus meg a többi újplatonikus bölcselő, továbbá Empedoklész, Diogenész, tyanai Apollonius, illetve bárki, aki elég sokáig élt ahhoz, hogy szakállat növesszen. Az angolok azonban már akkor is másként gondolkodtak. Azt mondták, Oh yes, a holdbeli ember bölcs, de a bölcsessége nagyon is evilági. Szó sincs arról, hogy száműzték volna a holdra; jól érzi ott magát, és akkor jön le a földre, amikor neki tetszik. Valamilyen oknál fogva Kelet-Angliát részesíti előnyben. Gyakori látogatásainak elég prózai oka van, de ez nem tartozik a gyerekekre. Az angol gyerekeknek ezt a rigmust tanították:
A holdlakó
Azt kérdi, ó,
Az út Norwichba hol vezet?
Délre tévedt,
Szája égett,
Mert hideg borsót evett.
Tolkien azonban egészen biztos benne, hogy a holdbeli ember nem azért jár a földre, hogy hideg borsóval, kásával megégesse a száját. A gyűrűk urában Frodo elmond egy hosszú verset, amely így kezdődik:
Van egy kocsma, vidám kocsma,
Címere a kopja,
És ott olyan jó sört mérnek,
A holdbeli oda tér meg,
Hogy magát leszopja.
Ez már jobban megfelel a legendás angol ethosznak. Végül is csak egy angol képes mérföldeket gyalogolni egy korsó sör kedvéért. És a holdbeli ember természetesen angol, egyébként nem is lenne érdemes róla verset írni. Mindenki tudja, hogy a hold és a föld között élénk forgalom van. Sok nép hitte, hogy lépcső, kötél, létra vezet föl a holdra, esetleg egy fán lehet fölmászni, és a hold maga a felső világ, vagy az oda vezető út első állomása. Maga Tolkien lépcsőben gondolkodott, amikor egy másik verset írt a holdbeli emberről. Ennek első versszaka így hangzik:
Holdbeli ember, ezüstje tenger,
Nagy ezüst szakállal,
Arannyal övezve,
Fején glóriával.
Ezüst a leple, fény palotája,
Ivorból a zárja,
Kristály kulccsal nyitja,
Kimegy a homályba.
A vers aztán úgy folytatódik, le akart menni a földre, mert csak itt lehet igazán jól enni-inni, vigadni. De a sötét folyosón elcsúszott, leesett a lépcsőn. Meteorként zuhant a tengerbe Yarmouth-nál, ahol aztán a halászok kifogták. Elvitték Norwichba, ahol jóllakott kásával. Meg kell jegyezni, hogy Tolkien ez alkalommal nem a kasztíliai forrásból ivott, hanem bizonyára a fenti gyermekvers ihlette meg. Mindenesetre szép teljesítmény, hogy a holdbeli ember szegény birka- vagy fatolvajból alig kétezer év alatt palotatulajdonossá avanzsált, aki még glóriát is visel a feje körül.
Egyébként a jó öreg holdbeli ember amiatt se panaszkodhat, hogy ne lenne társasága odafönt. Ami azt illeti, egy pillanatra se maradhat egyedül. Hiszen ott élnek a holdistenek, a sumer Nannar, az akkád Sin, az indiai Csandra vagy Szóma, az egyiptomi Thoth, az avesztán Máh, nem is beszélve az istennőkről: a római Luna, a jaruro indián Kuma, a muiszka indián Csia, a maja Iscsel, az ugariti Nikkal, a görög Szelené, a walesi Rhiannon, a kínai Csang-e, a samoai Hina. És mindegyiknek van egy egész udvartartása. Ott van még két gyerek is, Hjuki és Bil, akiket az ógermán legenda szerint a hold azért rabolt el, hogy legyen, aki vizet hoz neki a kútból. Angolában úgy tudják, egy király él a holdon, aki halálra dolgoztatja a lányait; a lányok pókhálókon ereszkednek alá vízért. Akkor aztán annyi vizet iszik, hogy földagad tőle, és megbetegszik.
Ugyancsak a holdon él Vu-kang, a kínai szerelmesek és házasságok istene, aki láthatatlan kötelekkel kötözi össze a szerelmesek lábát. Ha ideje engedi, lemetszi a halhatatlanság fájának ágait, nehogy már leérjenek egészen a földre. Egy-két faág vagy gyümölcs így is lehull, de az emberek sajnos, vagy szerencsére, nem ismerik fel, és elégetik a többi tűzifával együtt. Ilyenkor Vu-kang nagyon megkönnyebbül, és mindig megfogadja, hogy legközelebb jobban fog vigyázni.
Japán istenek is élnek a holdon, pl. Cukojomi, aki meggondolatlanul megölte Ukemocsi rizs-istennőt Büntetésből nyúllá változtatták, és még a rizst is neki kell hántolnia.
Malajziában a holdbeli ember öreg és púpos, állandóan horgászzsinórt készít, hogy kifogja a föld lakóit. Egy patkány azonban mindig elrágja a zsinórt, és amikor már túl szemtelen lesz, egy macska elkergeti. Ha egyszer az öregnek sikerül befejeznie a zsinórt, nem lesz többé élet a földön. A Salamon szigetek lakói úgy tudják, hogy a holdbeli ember neve Ngava, és mindig részeg. Szidja is eleget a hawaii holdistennő, Hinai-ka-maloma, aki a férje elől szökött a holdra. Haiti szigetéről is odakeveredett valahogy egy paraszt, aki azonban egyáltalán nem értékeli az istenek és istennők emelkedett társaságát, hanem panaszkodik, hogy nem jut cigarettához.
Ha aztán számításba vesszük még Weöres Sándor Holdbeli csónakosát is, egész biztos, hogy nem Neil Armstrong volt az első ember, aki a holdra lépett.