Hattyú
Sokféle hattyú él a földön, de az emberiség mindig a fehértollúakat csodálta. Ez a szép és feltűnő madár mindenütt utat talált a mitológiába, legendákba és mesékbe, de még a filozófiai tárgyú könyvekbe is.
A hattyúkról talán először a nálunk is sokszor előadott balett jut eszünkbe, a Hattyúk tava, Csajkovszkij zenéjével. Ennek a történetnek számos lehetséges forrása van. A hattyúlány története olyan régi, mint az indo-európai civilizáció. A ma ismert, és legrégebbinek tartott szent könyvet, a Rgvédát körülbelül 5000 évvel ezelőtt írták le Indiában; a védikus irodalom szerint Vjászadéva egyesítette a szóbeli hagyományokat. Ez azt jelenti, hogy a Rgvédában olvasunk az első hattyúlányról, Urvasiról; de maga a történet biztosan sokkal régebbi, mint a leírt változat.
A Rgvéda a himnuszok könyve, és a X.95 himnusz nem is mond el többet, mint egy párbeszédet Pururavá földi király és Urvasi között. Ez a párbeszéd akkor hangzik el, amikor a földi király mér elvesztette az égi származású feleséget, mindenütt kétségbeesetten kereste, és most éppen megtalálta egy tavon, ahol a barátnőivel együtt hattyúként úszkál. Könyörög, hogy térjen vissza hozzá:
„Feleségem, fordítsd felém a szívedet és a lelkedet. Veszedelmes asszony vagy, mégis arra kérlek, maradj velem, legalább váltsunk néhány szót. Örökké kínoznak minket a gondolatok, ha nem mondjuk ki őket.”
Urvasi azonban nem szívesen emlékszik vissza az együtt töltött évekre, és ezt mondja:
„Ha annyira akarod, a fiunkat elküldöm hozzád. Engem azonban nem kapsz meg többé soha. Jobb lesz, ha egyáltalán nem barátkozol a nőkkel. Olyan a szívük, mint a sakáloké.”
A Rgvéda nem mondja el, mi történt a beszélgetés után, de a Satapatha Bráhmana szerint Urvasi megsajnálta a királyt, és vele töltött egy éjszakát, a Gandharvák pedig mágikus tüzet ajándékoztak Pururavának, megtanították, hogyan gyújtsa meg, és milyen áldozatot kell elvégeznie, hogy együtt élhessen Urvasival a finom fizikai világban.
Talán ezekre a hattyúkra gondolt a 19 sz-i indiai költő, Abhiráma, amikor megírta a következő verset:
A hattyú
Mánasza tónak tiszta tükrén
Úsznak az égi hattyúpárok,
Fényteli csend van, lassan eléjük
Hullnak a hervadó virágok.
Játszani jöttek a Nandana-kertbe,
És a lepergő szirmokat ők
Félresodorják, hogy ne zavarja
Álmodozásuk a holnap előtt.
Int az idő, ez a veszélyes játék,
Nem tudod, honnan vette a mintát.
Bár a derengő parton áll még,
Egyikük már megsejti a titkát.
Bólogat, szép nyaka ívben hajlik.
Érte repült le a naplemente.
Tiszta fehér ruhája már nem védi,
Ellebeg úszva a végtelenbe.
A Mahábhárata és a Bhágavata Purána is elmondják Urvasi történetét. A Purána nem hattyúnak, hanem apszarának nevezi, de itt megvan a kapcsolat. Ap-szara azt jelenti, vízen járó, szárasza pedig vízi madarat jelent. A Mahábhárata szerint Pururavá először apszarákat, égi tündérlányokat pillantott meg, akik aztán hattyú alakban menekültek. Egyedül Urvasi maradt, mert, mint a Bhágavata Purána (9.14.17-18) mondja, Mitra és Varuna megátkozták, hogy emberi szokásokat vegyen fel. Ekkor hangzott el közöttük az a párbeszéd, amelyet már ismerünk a Rgvédából.
A védikus források néha bizonytalanok az égi tündérlányok és a hattyúk kapcsolatait illetően, de a kapcsolat egyértelmű kellett legyen az indo-európai időkben, hiszen csaknem mindegyik utódnépnél megtaláljuk a hattyúlányt – természetfeletti lényt, aki hol emberi formát ölt, hol pedig hattyúként tűnik el az emberek elől.
*
Az izlandi Eddát csak valamikor a 8-12 sz között írta le Oddi, de ő is csak régi szájhagyományokat egyesített. A hattyúlányok az Edda Völundarkvitha, vagyis a Völund éneke című könyvében szerepelnek. A védikus irodalom szép, szerelmes természetű táncosnőknek írja le őket, az izlandi hattyúlányok inkább a walkürökhöz hasonlítanak, és a véres csatákat kedvelik; de apszarák és walkürök egyforma könnyűséggel változnak át madárrá – többnyire úgy, hogy felöltik hattyútoll ruhájukat.
Az Edda Völundja, akit a finn király varázserejű fiának mondanak, egy ilyen hattyúlányt vett feleségül, Hervort. Ez csak úgy sikerült neki, hogy a hölgyet elrabolta, és elzárta a hattyúruhát. Hét évig éltek együtt, de ekkor Hervor („a legbölcsebb”) eltűnt. Völund hazatért a vadászatból, és üresen találta a házat.
Egy darabig türelmesen várt, de közben Nithuth („keserű gyűlölet”) svéd király megtudta, mi történt, és nagyon megörült, hogy a régi vetélytársa elvesztette a walkür támogatását. Katonái betörtek Völund várába, és elrabolták az egyik bűvös gyűrűjét. „A gyűrűk ura” – Tolkien innen vette az inspirációt – hamar észrevette, hogy egy hiányzik. Először azt gondolta, talán Hervor vitte el, de aztán elaludt, és mire felébredt, láncok voltak a kezein, és a lábait összekötözték.
A svéd király azzal vádolta, hogy elrabolta a kincseit. Völund öntudatosan visszautasította a vádat: nem Svédországból hozta a kincseit, hanem a Rajnából – a Nibelungok kincse az Ulfsjar („farkas”) tó melletti, északi palotában?
Nithuth nem fogadta el a védekezést, hanem egy szigetre száműzte Völundot, elvette a bűvös kardját, és arra kényszerítette, hogy mindenféle varázserejű tárgyat készítsen neki. Völund azt mondta, „Megteszem, amit kérsz, de esküdj meg, hogy nem ártasz a feleségemnek.” – Nithuth annyira akarta a varázserejű tárgyakat, hogy beleegyezett.
Völund, akit többször is a tündérek vagy a manók királyának neveznek, valahonnan megtudta, hogy a felesége is svéd fogságba került. Innentől kezdve a történet nagyon homályos. Lehet, hogy Nithuth állta a szavát, csak Hervor nem akart többé találkozni a férjével, elege lett a házasságból. Lehet, hogy Nithuth valami gonosz dolgot cselekedett – bár nem ölhette meg Hervort, hiszen a walkürök halhatatlanok. Mindenesetre Völund szörnyű bosszút állt: levágta Nithuth két fiának a fejét, a lányát pedig megerőszakolta. A leány, Bothvild mindent elmondott az apjának – itt azonban véget ér a történet, hiányzik a befejezés; illetve az Edda egy másik könyvéből megtudhatjuk, hogy Völund tollruhát vagy szárnyakat készített magának, és kiszabadította a hattyúlányt is.
*
A germán walkürök szívesen részt vettek a csatákban, de a fő feladatuk az volt, hogy az elesett hősöket elvigyék a Walhallába. Néha azonban hattyúkká változnak, és legalább olyan megszelidíthetetlenek, mint Pururavá és Völund hattyú-feleségei. Egy idő után a walkürök mítoszai teljesen egybefonódtak a dél-német hattyúlányok történeteivel.
Az egyik ilyen dél-német legendában egy vadász meg akar ölni egy hattyút, aki váratlanul szép lánnyá változik. Megígéri a vadásznak, hogy a felesége lesz, ha egy évig meg tudja őrizni a találkozásuk titkát. A vadász azonban nem tudta megtartani a fogadalmat, és el is veszítette a hattyúlányt.
A szintén indo-európai szlávok hasonló történetet tudnak egy Mihail Ivanovics nevű vándorról vagy csavargóról. Ő is le akart lőni egy hattyút, de az figyelmeztette, hogy ne tegye meg, különben egész életében balszerencsés lesz. Lehetetlen nem gondolni itt Samuel Taylor Coleridge híres versére: The Rime of the Ancient Mariner, amelyben a tengerész ugyan nem hattyút, de egy másik nagy fehér víz madarat, egy albatroszt öl meg, és azonnal vége a szerencséjének. Mihail Ivanovics leengedte a fegyverét, mire a hattyú szép lánnyá változott. A történet itt megszakad, pontosabban a keresztény szlávok megváltoztatták az eredeti befejezést. A legény elviszi a hattyúlányt Kievbe, hogy megkereszteljék, aztán elveszi feleségül. Sajnos hiányzik a második befejezés is, így aztán nem tudjuk meg, hogy a boldogan éltek-e egymással.
*
A földi ember és az égi hattyú kapcsolata azonban nem lehet zavartalan. Az 1001 éjszaka egyik, indiai eredetű meséje elmondja, egy Hasszán nevű fiatalember észrevette, hogy a tóban fürdő madarak egyszer csak szép lányokká váltak. Hasszán ellopta az egyiknek a tollruháját, és feleségül vette a lányt. A madárfeleség azonban nem volt boldog, és amint visszaszerezte a tollruháját, elrepült. Hasszán a keresésére indult, és hosszú idő után meg is találta. Ez a Hasszán nem más, mint az indiai Pururavá, aki szintén az elvesztett felesége keresésére indult, és mindent megtett, hogy együtt élhessen vele. Erről ezt mondja a Bhágavata Purána (9.14.49):
„A Treta juga kezdetén Pururavá király egy karma-kánda áldozatba kezdett. Az áldozati tüzet a fiának tekintette, és így képes volt eljutni a Gandharvalókára, ahova vágyott.” Egy másik védikus írás szerint azonban itt is csak rövidéletű volt a boldogsága, mert az égi tündérlányok és a hattyúk csak akkor érzik jól magukat, ha szabadok.
*
Poétikus szépsége ellenére a hattyú inkább szomorú történetek hőse. Van egy kelta legenda Lir királyról, amely számos változatban maradt ránk. Lir király első felesége ikreket szült, Fionnuala-t és Aodh-ot, majd újra ikreket, Fiachra-t és Conn-t; de a második szülésbe belehalt. A király ismét megházasodott, de ez a második asszony, Aoife vagy Arife nem szerette a gyermekeket. Először egy karddal akarta megölni őket, de nem volt elég ereje hozzá. De amikor a gyermekek a Loch Dairbhreach-ben, „a tölgyfák tavában” fürödtek, Aoife egy varázsvesszővel fehér hattyúkká változtatta őket, és így szólt: „El innen, király gyermekei, örökre elvettem tőletek a szerencsét!”
Fionnuala is megátkozta őt, mire Aoife azt mondta: „Elég lesz nektek 900 év is, beszéljetek emberi hangon, és nagyon szépen énekeljetek.” A hattyú-gyermekek azonban elmondták Lirnek, hogy mi történt, mire Lir megölte Aoifét.
A kelta legenda szerint azóta tudnak a hattyúk gyönyörűen énekelni. Mivel a valóság messze elmarad a költészettől, hozzátették, hogy csak a haldokló hattyú énekel gyönyörűen. Írországban még ma is él Lir király négy gyermekének az emléke, és talán ezért hoztak egy olyan rendeletet, hogy hattyút tilos megölni.
Shakespeare egy későbbi, szász mondát dolgozott fel a Lear királyban, ahol persze hiába keresnénk a hattyúkat. Írtak azonban hol hattyúvá, hol nővé változó természetfeletti lényekről Johann Karl August Musaeus (Az elrabolt fátyol), Hans Christian Andersen (A vad hattyúk) és Alexander Puskin (Mese Szantán cárról). Szaltán cár megmenti egy sérült hattyú életét, aki később nővé változik, és a felesége lesz. Ők is a nagyon régi indo-európai kultúrából merítették a témát, mint Wagner a Lohengrinben. Lohengrin egy hattyú vontatta csónakon érkezik meg az 1. felvonásban, hogy megmentse a gyilkossággal vádolt hercegnőt, Elzát. Brabant népe álmélkodva nézi Lohengrin megérkezését:
Nézd! Nézd! Egy hattyú ott!
Egy hattyú húzza azt a csónakot!
Egy jó lovag, mint szálfa áll, de nem
Viselheti soká a fényt a szem.
Mi pompás fegyverek! A hős a part előtt!
A lánc arany, min hattyú vonja őt.
Wagner szerint Lohengrin története a 10. sz első felében játszódik, Antwerpenben. A csalódott lovag a Szent Grál templomába tér vissza, a távoli Montsalvatba, de előbb visszaváltoztatja a hattyút, aki nem más, mint Elza halottnak vélt testvére, a brabanti trónörökös.
A hattyúlovag legendája biztosan régebbi, mint a kereszténység elterjedése, bár a védikus irodalomban nincs nyoma. A halottnak hitt gyermek él, de ez nem változtat a történet szomorú kicsengésén, hiszen Lohengrint és Elzát örökre elválasztja a végzet.
*
Számos kutató azt mondja, hogy az indo-európai kultúrában a hattyú a halál madara, főleg azért, mert fehér: A fehér galamb is Nirritti istennő, vagyis a pusztulás hírnöke Rgvédában (X.165). Még ma is él az angol babona, hogy a fehér galamb halálesetet jelent be. Nem egy pre-hellén, vagyis az ősi kultúrával még nagyon közeli kapcsolatban álló nép szerint fehér hattyúk vitték magukkal a halott testekből kiszabadult lelkeket északra, a halál szigetére.
A védikus irodalomból ismerünk egy fehér szigetet (Svetadvípa), amely szintén északon van, de oda nem juthat el minden lélek, csak azok, akik azelőtt nagy bölcsekként és szentekként éltek.
Ugyancsak a pre-hellén mítoszokból tudjuk, hogy a halál hattyú formájában üldözte azokat, akiknek lejárt a földi küldetésük, mégpedig a férfiakat hattyú-hölgyek, a nőket pedig hím madarak. Talán a pelaszgokon keresztül jutott el az elgondolás Itáliába, ahol pl. az etruszkoknak volt hasonló elképzelésük. Halálmadarak a Graiák is, Phorküsz tengeristen lányai (Enüo, Pemphredo, Deino). Szép emberi arcuk van, és hattyú-testük, de születésüktől fogva ősz a hajuk, és hármuknak összesen csak egy szemük és egy foguk van.
Egy nagyon régi görög istennő, Nemezis alakjában szintén összekapcsolódik a hattyú és az elkerülhetetlen sors, vagyis a halál. Nemezis eredetileg csupán a karma istennője volt, és azon őrködött, hogy minden tartozást időben megfizessenek. Később vált a bosszú istennőjévé, amikor már elhalványodott az indo-európai kultúra emléke. Nemezis, akinek másik neve az elkerülhetetlent jelentő Adraszteia, Okeánosz tengeristen lánya, és hattyú alakban tisztelték a Peloponnezosz félszigeten, de különösen az attikai Rhamnusban. Miért hattyú?
A görögök úgy tudják, Zeusznak megtetszett Nemezis, és meg akarta szerezni. Nemezisnek semmi kedve nem volt az Olümposz hírhedt nőcsábász királyához, és a vizekbe menekült előle, hallá változott. Zeusz azonban valamilyen vízi állat, talán hód vagy vidra lett, és így üldözte tovább. Nemezis a partra menekült, és egymás után mindenféle állattá változott, Zeusz azonban már majdnem utolérte. Végül Nemezis hattyúként akart elrepülni, erre hattyúvá változott Zeusz is, és megtörtént az, aminek nem lett volna szabad megtörténnie.
*
Rainer Maria Rilke is írt egy szép, szomorú verset a hattyúról:
Küszködve élni, míg eljő az alkony,
Kínlódva, megbéklyózva járni –
Így csak a hattyú lépked a parton.
Míg a halál, ki a földről lassan elenged,
Melyen eddig megtanultál állni,
Mintha az óvatosan kerengett
Hattyú szállna a vízre, mely szelíden,
Boldogan elringatná, mégis
Visszavonul, hogy a hab se érje –
Ő meg, a végtelen csend lakója,
Egyre nyugodtabb, és királyi módra
Siklik el innen a titkok elébe.
*
De most térjünk vissza Indiába, hátha találkozunk más hattyúkkal is. Van egy nagyon régi buddhista mese, a Szuvarnahamsza Dzsátaka:
„Egyszer, amikor Benáreszben Brahmadatta uralkodott, megszületett a Bodhiszattva is, mint bráhmana. Megházasodott, és lett három lánya. Amikor meghalt, családja nagy szegénységbe került, a szomszédaik és a barátaik segítették őket.
A Bodgiszattva hamarosan ismét megjelent, mint arany hattyú, aki emlékezett a korábbi születésére. Amikor megtudta, hogy a felesége és a lányai mások adományaiból élnek, arra gondolt, hát hiszen az ő tollazata olyan, mint a vert arany, és ha időről időre adnak nekik egy tollat, akkor annak az árából kényelmesen megélhetnének. Visszarepült a régi házához, és leszállt a háztetőre. Hajdani felesége és lányai kérdezgetni kezdték, honnan jött, ő pedig elmondta, hogy valaha az apjuk volt, most pedig azért jött, hogy véget vessen a szegénységüknek. „Egyenként megkapjátok a tollaimat, adjátok el, és éljetek kényelemben,” mondta nekik.
Rögtön oda is adta az egyik tollát, és eltávozott. Egy idő múlva visszatért, megint adott egy tollat, és a család szépen meggazdagodott. Egy napon azonban az asszony azt mondta a gyermekeinek: „Állatokban nem lehet megbízni. Ki tudja, hátha az apátok egy napon végleg elmegy, és sose tér vissza? Használjuk ki az időnket, ha legközelebb idejön, tépjük ki az összes tollát, hogy biztosan mind a miénk legyen.”
A lányok azt mondták, hogy ez nem lesz jó, mert biztosan nagy fájdalmat okozna a hattyúnak. A kapzsi anya azonban nem hallgatott rájuk, és amikor a hattyú ismét eljött, megfogta és megkopasztotta. Azt azonban nem tudta, hogy az erőszakkal kiszaggatott tollak minden fényüket elvesztik, és olyanok lesznek, mint a közönséges darutollak. És most a szegény madár hiába terjesztette ki a szárnyait, nem tudott repülni. A gonosz lelkű asszony pedig ott tartotta ugyan az udvarban, de csak néha vetett neki egy falatnyi ételt.
Egy idő után azonban a hattyú tollai újra kinőttek, bár most már fehérek voltak, mint a társaié. A hattyú elrepült, és soha többé nem tért vissza egykori hajlékába.”
*
A Jadzsur Véda (YV III.4.11) két helyen említi madarunkat, egyszer csak hasonlatként:
Társaival együtt, akik úgy kiáltoztak, mint a hattyúk,
Brhaszpati ledobta kőből készült bilincseit,
Mennydörögve indult a tehenek felé,
Dalra fakadt örömében, amikor észrevette őket.
A Védák sokszor beszélnek tehenek elrablásáról és visszaszerzéséről; magát a háborút gavistinek, tehénszerzésnek nevezték. Talán egy alkalommal Brhaszpati, a félistenek papja talált rá az elrabolt vagy elveszett tehenekre; de azt is mondják, hogy a tehenek mantrákat jelentenek. A Jadzsur Véda megjegyzéséből látjuk, jól tudták, hogy a hattyú nem szép énekléséről híres. A haldokló hattyú éneke azonban átment a köztudatba, ezért írja pl. Szappanyos János a 17. sz elején, egy bizonyos Lukács pap halálára készült siratóénekében:
Így sír a fejér hattyú Neander vize partján,
Mikor kesergi magát halálának végső napján,
Így zokog a szép gerlice özvegységben aszú fán,
Szerelmes társa halálán.
Így panaszkodik az öreg Bessenyei György is, szegényen és visszavonultságban élve, amikor elénekli utolsó verseit, „mint a megélemedett hattyú.”
A Jadzsur Véda (V.5.20-21) felsorolja, hogy milyen állatokat kell feláldozni az egyes félisteneknek:
„Halat a vizek fiának (Apám Napát); az óceánnak krokodilt, delfint és kulikaját; méhet a beszéd istennőjének; tengeri varjút Bhagának. Váju kapja a hattyút, a vahászát és a harkályt; az égtájak urai az esőmadarat.
Pandzsanjáé a sas, Indráé a hattyú, farkas és macska. A vizek vidrát kapjanak; Arjamán sakált; Indra oroszlánt, mongúzt és tigrist; Kámadéva rinoceroszt.”
Komoly fejtörő ez a két vers, és nemcsak azért, mert nem tudjuk, milyen állatok a kulikaja és a vahásza. A védikus hagyományban nyoma sincs annak, hogy valaha is krokodilt, delfint vagy harkályt áldoztak volna, nem is beszélve a rinoceroszról. A hattyút sem Vájuval, sem Indrával nem hozták kapcsolatba, csak Brahmával, akit szívesen ábrázoltak hattyún ülve, valamint Szaraszvatíval, aki Brahmá felesége.
*
Az Atharva Véda a pránát vagyis az életlevegőt hasonlítja össze a hattyúval, ebben a rejtélyes versben (AV XI.4.21):
„Amikor mint hattyú felemelkedik a vízről, az egyik lábát nem húzza vissza. Valóban, ha visszahúzná, nem lenne se ma, se holnap, se éjszaka, se nappal, és a hajnal sem jelenne meg.”
A Brhadáranjaka Upanisád (4.3.11-14) a lelket hasonlítja a hattyúhoz:
Megszabadulhat a test-rabságtól,
Aranyszárnyú hattyú, tiszta lélek.
Ő sohasem alszik, nézi csak alvó testét,
És ha akarja, visszatérhet.
Földi fészkét az életlégzet védi,
Messzire száll, de lent marad a fészek.
Halhatatlan, kedve szerint kószál,
Aranyszárnyú hattyú, tiszta lélek.
Álom-állapotában bárhova elmegy,
Formát alkot, mint az istenek atyja,
Néha a szép lányokkal tréfál,
Máskor a borzalom riogatja.
Mindenki látja azt, ahol játszik,
Ő maga persze sehol se látszik.
A Tripura Tápani Upanisád (IV.17) is csak egy hasonlatot ajándékoz a hattyúnak:
„Tiszta égen szálló hattyú, levegő-világ lakója, áldozó az oltár mellett, házba belépő vendég, aki az emberekben, a nemes dolgokban, a jóban és az égben lakik; a vízben, a fényben, a jóban, a hegyekben született, nagy és igazságos – Ő az Úr.”
Van azonban az Upanisádoknak egy egész csoportja, az úgynevezett Szannjásza- vagy Lemondás-Upanisádok. Ezek a világi élettől visszavonult bölcseket nevezik hamszáknak, vagyis hattyúknak. Még náluk is kiválóbbak a paramahamszák. Milyenek ezek a paramahamsza jógik?
Ugyanezt a kérdést tette fel sok száz vagy ezer évvel ezelőtt Nárada Muni, és a következő választ kapta Brahmától:
Paramahamsza Upanisád
Nárada Muni megkérdezte az Urat, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét: Mi a paramahamsza jógik útja, milyen a helyzetük és milyenek a szokásaik? Az Úr válaszolt: A paramahamsza útját nagyon nehéz elérni ebben a világban. Nem sokan járják ezt az utat, és még jó, ha egy ilyen akad. Bizony, az ilyen örök kapcsolatban van az Istenség Legfelsőbb Személyiségével, akiről a Védák beszélnek – így vélekednek a Védák ismerői. Az ilyen nagy személy elméje mindig az Úrban merül el, és mindig a kiváló tanítás útján jár. Ezért mondott le fiairól, barátairól, feleségéről és rokonairól, lemondott a sikháról, a szent zsinórról, a Védák tanulmányozásáról, minden (gyümölcsöző) tettről és Brahmá világáról (az anyagi világról). Megelégszik egy alsóneművel, egy bottal és a legszükségesebb ruhafélékkel, saját teste és az egész világ javára. És még csak nem is ez a megértés a legfontosabb. Ilyennek ismerik a legfontosabbat:
A paramahamsza nem visel sem botot, sem sikhát, sem szent zsinórt, sem takarót. Nem érez sem hideget, sem meleget, sem boldogságot, sem szenvedést, sem büszkeséget, és az anyagi világ óceánja által keltett hullámverést sem érzékeli. Nem bírál, nem büszke, nem irigy, nem képmutató, nem önhitt, nem gyűlöl senkit, nem érez sem boldogságot, sem szenvedést, nincs benne sem harag, sem kapzsiság, sem illúzió, nem irigy, nincs hamis énje többé. A testét halott testnek látja, ezért mentes a testi elgondolásoktól, kétségektől, a különféle téves felfogástoktól, megszilárdult az örökké változatlanban, menedéket talált a legfelsőbb megvilágosulásban, ezzel a tudattal: „Bizony, békés vagyok, megingathatatlan, az ellentétpárok nem érintenek, ebben a helyzetben élek. Ez a tudat az én legfelsőbb hajlékom, bizony ez az én sikhám és a szent zsinórom.” Tudva, hogy a Legfelsőbb Lélek és az egyéni lélek együtt vannak (a szívben), e tudás által bizony felülemelkedik a nézetkülönbségeken, ez az ő reggeli és esti áldozata.
Aki minden anyagi vágyat elhagyva, a kettősség nélküli legfelsőbb állapotban viseli a tudás botját, azt nevezik (valódi) szannjászinak. Aki úgy viseli a botját, mint egy fahasábot, mindenféle tudás nélkül, az ennélfogva a Mahárauravának nevezett, legsötétebb pokolba megy. A paramahamsza ismeri a kettő közötti különbséget.
Ruhát nem visel, senki előtt nem ajánlja fel a tiszteletét, nincsenek világi kötelességei, nem sért meg senkit, nem magasztalja a szegények fenntartóját (Visnut). Nem ajánlj fel virágfüzért, számára nincs mantra, elmélkedés, hódolat, sem durva, sem finom anyagi világ, egyidejűleg észleli a kettősséget és az egységet. Nem látja sem azt, hogy én, sem azt, hogy te, nem látja az evilági dolgokat, az arannyal kezdve. Bizony, rá sem pillant a világra, ahol mindezek csak akadályokat jelentenek a tudatban. Mert ha vágyakozással tekintene az aranyra, akkor bráhmanagyilkossá lesz. Mert ha csak megérinti az aranyat vágyakozással, kasztonkívülivé válik. Mert ha az aranyra vágyódva azt elfogadja, az önvaló gyilkosává válik. Ezért nem szabad vágyakozással tekintenie az aranyra, azt megérintenie vagy elfogadnia. Meg kell szüntetnie az elme valamennyi vágyódását. Ilyen módon aggódás nélkül fogadhatja a szenvedést, nem érez boldogságot, lemond a szenvedélyekről, a szerencsében és a balszerencsében egyforma, nem gyűlöl, és nem örül. Valamennyi érzékszerve önmagában elégedett, az önvalóban megállapodott. (Aki elmondhatja magáról,) „a megvilágosulás teljes extázisát az Úr végtelen kegyében tapasztalom”, az beteljesedetté válik – az válik beteljesedetté.
*
Végül Rúpa Goszvámi 16. sz-i indiai szent és költő híres verséről szeretnénk beszélni, amelyben „mindössze” annyi történik, hogy megkérnek egy hattyút, vigyen el egy üzenetet Vrndávanból Mathurába. Igazán nem nagy távolság egy hattyúnak, sem a levegőben, sem a vízen.
Itt persze sokkal többről van szó, mint egyszerű üzenetvitelről. Már maga a műfaj is különleges. Az indiai költészet tele van küldöttekkel, akikre mindig nagyon bizalmas üzeneteket bíznak ezy egymástól elszakított szerelmesek. Európában Talán Kálidásza Felhő-hírnöke a legismertebb. Kuvera félisten valami mulasztáson kapta rajta az egyik szolgáját, és egy évre száműzte. A jaksa csak azért bánkódik, mert el kell válnia a szerelmesétől. Megszólít egy hatalmas esőfelhőt, és megkéri, vigyen üzenetet a szerelmesének. Pontosan leírja neki, hogy merre menjen, milyen hegyeket, folyókat és városokat fog útközben látni. Gyönyörködjön a csodálatos látványban, de sehol ne időzzön sokáig, hiszen az üzenet nagyon sürgős:
„Mondd el neki, hogy szenvedek, mennyire lefogytam, mennyire vágyom utána. Ráfestettem a képét egy sziklára vörös krétával, szívesen odafestettem volna melléje magamat is, de szakadatlanul ömlöttek a szememből a könnyek.”
Ráma a Hanumán nevű majommal üzen elrabolt szerelmesének, egy Nala nevű király vadludat küld, esőmadarak, pávák, de még a tavaszi szél is bizalmas üzenetekkel róják az útjukat. Rúpa Goszvámi egy hattyút választott.
Krsnát Mathurába szólította a kötelesség. Szerelmesének, Rádhának Vrndávanban kellett maradnia. Rádhá megérti, hogy Krsnának nagyon fontos dolga van, de az elválás akkor is fájdalmas. „Az emlékezés mélységes folyamába zuhant, melyet a szenvedés vizei töltenek meg, és a szédülés örvényei kavarognak benne.” Kedves barátnője, Lalitá nagyon szeretne segíteni. Mit tegyen? Ha legalább üzenhetne Krsnának! De kire bízza ezt a fontos üzenetet? Talán erre a királyi hattyúra, aki amúgy is Mathurá felé tart a Jamuná hullámain. És Lalitá megszólítja a hattyút:
„Ó madarak királya! Szent zarándokhely tiszta vizében élsz, nagy örömmel fogyasztod a lótuszok szárát, és alig érdekelnek a világ múlandó jelenségei. Nagy lélek vagy. Ezzel a hittel, és a nagylelkűségedben bízva kérem a segítségedet, mert én csak egy nagyon szomorú és gyenge nő vagyok. Kérlek, légy hozzám kegyes. Sohasem csalódik az, aki egy nemes lénynél keres menedéket.
Krsna talán már régen elfelejtkezett rólunk, boldogan él Mathurában, minket pedig állandóan perzsel az elválás tüze. Kérlek, szánj meg bennünket, siess azonnal Mathurába, és mondd el Neki, mennyire fáj a szívünk.
Ó madarak királya! Kérlek, hallgass meg, elmondom, merre kell menned. Arra menj, ahol azt látod, hogy a pásztorlányok arca még egészen nedves őz-szemük könnyeitől. Kövesd az utat, ahol még most is ott vannak a keréknyomai annak a kocsinak, amely ujjongó örömben tört ki, amikor Krsna megérintette.
Kedves barátom, igyál a Jamuná illatos vizéből, amely olyan kék, mint a dzsambu gyümölcse, lakj jól a puha lótusz-szárakkal, amelyek éppúgy hűsítenek, mint a kámfor. Meg is pihenhetsz egy terebélyes fa árnyékában, mielőtt elindulnál.”
Lalitá most pontosan elmondja, melyik út vezet Mathurába, ahol
„Számtalan nagy palotát találsz, amelyek olyan magasak és pompásak, mint a Kailász-hegy, és mindegyiket színes kőoszlopok ékesítik. Virágzó fáktól ragyognak a kertek, és biztosan neked is nagy örömet szerez, ha meglátod a Jaduk pazar hajlékát, amely még a Jamuná partjait is megszépíti.
Mathurá városában biztosan megpillantod Siva bikáját, amint a zsenge füvön legelészik. Brahmá hattyú-paripája is ott kóstolgatja a lótuszvirágok szárát. Kártikeja páva-paripáját is megtalálod, aki mérges kígyókkal harcol, de megláthatod Indra elefántját is, aki boldogan rágcsálja a szallaki-fa leveleit.”
Lalitá azonban arra kéri a hattyút, hogy ne gyönyörködjön sokáig a város látványosságaiban, hanem keresse meg Krsna palotáját.
„Kedves hattyúm, meglátod majd Krsnát, aki pompás és vakítóan fehér pamutleplekkel letakart ágyon ül. Könyöke holdhoz hasonló párnákon nyugszik. Szépséges ékszer-fülbevalók díszítik, selyemruhájának fényessége elhomályosítja az arany csillogását, testének színe vonzó, mint a Kálindí fekete vize. Karjai ragyogóbbak, mint a drágakövekkel kirakott zafír. Arca meghódítja a nektári szépség legcsodálatosabb hullámait, amelyek az egész világon végighömpölyögnek, édes mosolya megmutatja gyöngy-fogait. De csak akkor beszélj Neki szívünk bánatáról, amikor egészen egyedül van.”
Lalitá azonban azt sem tudja, hogyan fogjon bele. Talán ha előbb arról a borjúról beszélne, akit valaha Krsna maga nevelgetett, gondosan, nagy szeretettel? Vagy a mádhaví-hajtásról, amelyet valaha Krsna ültetett el, és mostanra nagy fává gyarapodott? Lehet-e olyan merész, hogy egyenesen visszahívja Krsnát?
„Ó Krsna, semmiképpen nem szabad Vrndávanba jönnöd, mert itt még a levegő is mérgező, az összes liget veszélyes. Ha nem így lenne, akkor miért esnének össze ájultan a pásztorlányok pusztán attól, hogy beszívják az illatos levegőt?”
De mégis merésznek kell lennie, hiszen a legkedvesebb barátnőjéről, Rádháról van szó, aki már egészen belebetegedett az elválásba. Még a szélben zizegő bambuszok hangjára is elájul, mert ez a hang Krsna fuvolájára emlékezteti. Néha a porba rajzolja a képmását, aztán meg akarja ölelni. Semmiben nem talál örömet, még a barátnőivel sem beszélget.
„Tehetetlenül nézi a mangó-bimbókat, és várja, hogy mielőbb eljöjjön érte a halál. Régebben rá sem mert nézi olyan dolgokra, amelyek Rád emlékeztették; most éppen ezeket keresi, azt gondolja, a halál legalább véget vet a szenvedéseinek.”
A fájdalom annyira megzavarta Rádhát, hogy sokszor azt hiszi, Krsna már vissza is jött, és éppen úgy élvezik egymás társaságát, mint régen. Sajnos, Rádhá csak egy álomkép elől menekül az erdő sűrűjébe; csak az álomkép hallja meg bokacsengettyűit, utána fut, a szemeire tapasztja a kezét, megcsókolja ajkaival, amelyek olyan pirosan csillognak, mint a bimba gyümölcse. Álomkép játszik Rádhával, és persze egy-két pillanat múlva tovatűnik.
Lalitá minden reménysége az, hogy üzenete eljut Krsnához. Újra meg újra elmondja neki:
„Vidd el ezt az üzenetet, beszélj Neki Rádhikáról, miközben a szemeidből ömlő könnyek egészen benedvesítik hófehér tollaidat. Aztán nézz csak lótuszvirág lábára, lehajtott fejjel, és figyelmesen várd be a választ.”
Sajnos a hattyú közömbösen úszkál a Jamuná sötét vizén, és még csak nem is tekint Mathurá felé.
Ez a hattyú nem vitte el az üzenetet, de az egyik védikus írás, a Bhágavata Purána elmondja, hogy Krsna még egyszer találkozott gyermek- és fiatal korának kedves társaival. Igaz, hogy nem a hattyú, hanem egy napfogyatkozás csalta el Vrndávana lakóit a Kuruksetrára, hogy kedves Krsnájukkal találkozzanak.
„Túláradó örömmel találkoztak újra a hosszú idő után. Szívük hevesen dobogott, arcuk kipirult, szemükből patakzott a könny, egész testükben borzongtak, és mérhetetlen elragadtatásukban egy időre elakadt a szavuk. Krsna azonban már nagy király volt, a Jaduk birodalmának ura. Ezért a pásztorlányokat nem tette igazán boldoggá ez a találkozás. Rádhá nem akart a királyi palotában élni, hiszen ő azt a Krsnát zárta a szívébe, akit Vrndávanban ismert meg. Mit tehetett volna isteni szerelmese? Nyomban megígérte neki, hogy mindig vele fog élni, és sohasem hagyja el Vrndávanát. És ez így is történt.
Hogyan lehetséges ez? Hiszen Krsna Dvárakában élt, többször is elutazott Hasztinápurba, részt vett a nagy testvérháborúba, amelyet a Mahábhárata eposz elmond. És mégsem hagyta el Vrndávanát, ott élt Rádhával, ahogy megígérte. Nagy misztérium ez, amelyet csak azok képesek megérteni, akik igazán szeretik egymást.