Hangya
A természettel együtt élő emberek általában nem ismernek éles határvonalat az élet különböző formái között. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy együtt élnek a szellemekkel és az állatokkal. Nemcsak úgynevezett törzsi legendákban szerepelnek állatősök, vagy természetfeletti lényekkel kötött házasságok. Az állatok éppen olyan élőlények, mint az emberek, sőt bizonyos értelemben még jobbak, például sokkal gyorsabbak vagy erősebbek. Emberré tudnak válni, vagy megfordítva, az emberek válnak állatokká. Szépen fejezi ki az élőlények egységét egy dél-brazíliai mítosz. A tupi-guaranik azt mondják, az ember isteni eredetű növény-lélekkel születik, és ez biztosítja a kapcsolatát a felső világokkal. De hamarosan kap egy állat-lelket is, amely a jellemét határozza meg.
A természet erőinek kiszolgáltatott ember számos állattól félt, de ugyanakkor csodálta is őket, leginkább a veszélyes ragadozókat. Különféle módszereket találtak ki, hogyan szerezzék meg az állatok erejét vagy ügyességét. Az isteni lényeket is csak azért képzelték el tériomorf alakban, mert annyira csodálták az állatokat.
Valaki azt mondhatja, mindez igaz lehet az oroszlánra, a medvére vagy a sasra, de hogy kerül ebbe az előkelő társaságba a hangya? A hangya valóban nem a méretével tűnik ki, de már a testi erejéről mindenki fogalmat alkothat, ha megfigyeli, milyen elszántsággal cipeli a teste hosszát jóval meghaladó, viszonylag súlyos tárgyakat. A hangyaélet szervezettsége sem volt titok a régiek előtt. A legkorábbi görög népek kiemelt szerepkörben látták a hangyát, aki „ellenségeivel harcol, és városokat épít” (Hésziodosz). A hatalmas Zeusz gond nélkül változott hangyává, amikor úgy látta, hogy egy thesszáliai királylányt másként nem tud elcsábítani.
A hangya persze nagyon kicsiny állat, egyes fajtái csak pár mm-re nőnek. Amikor a költők valamilyen szimbólumot keresnek a végletekre, gyakran választják a hangyát, mint legkisebbet, például Kabir, aki az indiai középkorban, a 15. században alkotott Benáreszben:
Brahmától a legkisebb hangyáig
Szenvedés a lények osztályrésze.
Miért búsulnék, ha baj ér engem?
Szenvedés volt, mikor megjelentem,
Ha meghalok, a szenvedés vajon elenyész-e?
Egy ugyancsak középkori, de latin nyelvű epigramma ezt mondja a hangyáról:
Önmaga súlyát meghaladva sokszor a hangya
Hordja a sok gabonát, szérűje, csűrje a föld.
Örvend, azt hiszi, Dáriusénál több is a kincse –
Ott fekszik laposan, koldus lába alatt.
Mivel a szorgalmas hangya élete ennyire törékeny, úgy illik, hogy az ember vigyázzon rá. A Srímad Bhágavatam elmondja, hogy egyszer egy király, Rahúgana megparancsolta egy szentnek, hogy a gyaloghintóját vigye. Dzsada Bharat látta, hogy a király nagyon tudatlan, ezért nem vitatkozott vele, hanem megfogta a gyaloghintó egyik rúdját, és elindult. A király azonban nem volt elégedett az új szolgájával, mert az „mielőtt egy lépést tett maga előtt, három lábnyira mindig megnézte, hogy nem tapos-e el egy hangyát.” (SB 5.10.2)
A Csaitanja Csaritámrtában olvashatjuk egy vadász történetét, akinek már a neve is félelmetes volt, Mrgári, az állatok ellensége. Nemcsak megölte az állatokat, de előbb kegyetlenül megkínozta őket. Csak egyszer kellett találkoznia egy igazán nagy szenttel, hogy felhagyjon addigi életmódjával. Attól kezdve, „amikor hangyákat vett észre, lehajolt, és szép lassan a ruhájával elseperte őket az útról. Amikor Nárada látta, eszébe jutott egy vers a Szkanda Puránából: Hát nem csodálatos, hogy az Úr bhaktája senkinek sem akar fájdalmat okozni, még egy hangyának sem?” (CC Madhja 24.270-271)
Egy vaisnava mester egyszer észrevette, hogy a tanítványa nagy gondban van: a Krsnának felajánlott étel maradékát ellepték a hangyák. A tanítvány azon gondolkodott, hogyan pusztíthatná el a hangyákat anélkül, hogy ártana az ételnek. Egyetlen szót sem szólt, de a mestere tudta, mi játszódik le benne, és szigorúan rákiáltott: „Nehogy megöld őket! Tedd csak ki az ételt a napra, akkor kimennek belőle a hangyák.” Később hozzátette: „Milyen szerencsések ezek a hangyák! Ha csak egy morzsát megettek a praszádamból, emberként fognak újraszületni.”
Vaisnavák, buddhisták és dzsainák ma is ügyelnek arra, nehogy véletlenül eltapossanak egy hangyát, pedig ennek az apró állatnak néhány fajtája igazán agresszív, támad, csíp, és még egy kis mérges váladékot is kibocsát. Az Atharva Véda viszont éppen mérgek ellenszeréül javasolja: „A félistenek, a nap, a föld, a két Szaraszvati adta nagy egyetértésben ezt az orvosságot a méreg ellen. Minden méreg megsemmisül attól a víztől, amelyet nektek öntöttek ki a félistenek a száraz talajra. Az aszurák lányai vagytok, a félistenek nővérei. Ég és föld leányai, elveszitek a méreg erejét.” (AV VI.100.1-3) Egy másik vers a skorpiók ellenségeinek nevezik a hangyákat: „A hangyák elemésztik, a pávatyúkok darabokra vágják. Ti mind elveszitek a skorpióméreg erejét.” (AV VII.56.7)
A hangyák segítenek az aszkétáknak. Kiválóan hozzá tudnak járulni az önkínzáshoz, különösen amikor sok van belőlük, egy egész bolyra való.
A hangya hozzátartozott a jógik aszkéziséhez, ugyanúgy, mint a tűző napsütés, a jéghideg víz vagy a kierőszakolt mozdulatlanság. A Srímad Bhágavatam elmondja egy Hiranjakasipu nevű démon történetét, aki a világ ura akart lenni – el akarta érni Brahmá pozícióját.
„A Mandara-hegy völgyében lemondásokba kezdett. Lábujjhegyre állt, karjait a magasba emelte, az eget nézte… Hajából ragyogó és elviselhetetlen fény áradt… Fejéből lángok csaptak ki… Felkavarodtak a folyók és az óceánok, a föld felszíne hegyeivel és szigeteivel a hátán remegni kezdett, csillagok és bolygók hullottak alá. Minden égtáj lángokban állt.” (SB 7.3.2-5)
A világ rendje megszabja, hogy minden lemondás elnyeri a jutalmát (vagy a büntetését). A történet iróniája, hogy Brahmá akkor is köteles kiadni a jutalmat, ha valaki történetesen az ő pozícióját követeli magának. Brahmá tudta, hogy mit kíván Hiranjakasipu, és hogy neki teljesítenie kell a kívánságát. Mégis teljesen nyugodt maradt, mert bízott a Legfelsőbb Úrban. Felült a hattyújára, és keresni kezdte Hiranjakasiput. „Először nem is látta, mert Hiranjakasipu testét egy hangyaboly fedte, valamint fű és bambusznádak borították. Már hosszú ideje ott állt, és a hangyák a bőrét, a háját, a húsát és a vérét mind felfalták.” (SB 7.3.15-16)
Brahmá nagyon megdöbbent, hogy „Hiranjakasipu az életlevegőjét a csontjaiban tartja… a húsát pedig felfalták a hangyák.” (SB 7.3.19)
A híres Csjávana bölcs is egy hangyabolyban végzett aszkézist.
„Csjávana bölcs visszavonult erdőbe, és egy tó partján meditált. Hosszú ideig ült ott, a szél körülhordta porral, a port eső verte, befutották a kúszónövények, megtelepedtek benne a hangyák. Egy idő után Csjavanából semmi nem látszott ki, csak a két csillogó szeme.” (Mahábhárata, Vana Parva 123)
A hangyabolyban meditáló jógik közül talán a leghíresebb Válmiki, a rablóvezérből lett szent, Rámacsandra kortársa. Az ő életét is az változtatta meg, hogy találkozott a hét Rsivel, akiket szintén ki akart rabolni. Megkérdezték tőle, miért űz ilyen szégyenletes mesterséget. Azt felelte, másként nem tudja eltartani a feleségét, egy súdra asszonyt, és a gyermekeit. A bölcsek azt kérték, kérdezze meg tőlük, hogy a rossz karmát is vállalják-e, vagy csak élvezni akarják a rablott holmit. Válmiki belátta, hogy nem érdemes törődnie ezzel a családdal, és könyörgött a Rsiknek, tanítsák őt, hogyan tisztulhatna meg. Azt mondták neki, egyelőre meditáljon csak a „mará” (ölj; a Ráma név fordítottja) mantrán. Ettől fogva felhagyott a rablással, elvonult az erdőbe, és egy hangyabolyban meditált; és amikor a Rsik visszatérték, elnevezték Válmikinek, mert „válmika” hangyabolyt jelent.
Egyszer egy tó partján meditált, amikor egy vadász lelőtt egy kócsagot. Ez annyira felzaklatta Válmikit, hogy megátkozta. Az átok szavai önkénytelenül dallamos formában törtek elő a szájából (Baktay Ervin fordításában):
Má nisáda pratisthám tvam agamah sásvatih szamáh
Jat kraunycsa-mithunád ékam avadhih kámamóhitam.
Ne találj nyugalmat, vadász, az idők végezetéig,
Mert a szerelemtől ittas kócsagpár hímjét megölted.
A hagyomány szerint Válmikire olyan nagy hatást gyakorolt a verssorok ritmusa, hogy ebben a formában írta meg Rámacsandra egész történetét, a Rámájanát (Ráma-ajanam, Ráma vándorlásai). Össze is kapcsolódott a sorsuk, mert a rágalmak miatt elüldözött Szítá az ő remetetanyáján talált békés otthont. „Amikor eljött az ideje, ikerfiúkat hozott a világra, akiket Lavának és Kusának neveztek. Születésük után a rituális szertartásokat Válmiki Muni végezte el.” (SB 9.11.10-11)
A középkori Indiában élt egy Pámbatti nevű kígyóbűvölő. Hozzátartozott a mesterségéhez, hogy kígyókat fogjon az erdőben, és közben gyakran elpusztított hangyabolyokat. Egyszer azonban rémülten látta, hogy egy jógi ül a bolyban, és teljes elmélyedésben meditál. Pámbatti azt sem tudta, hogyan kérjen bocsánatot. A Szatjamuni Sziddha nevű jógi azt mondta neki, ha igazán meg akarja mutatni, hogy mit tud, akkor fogja el a Kundalini kígyót. Ezután beavatta őt a Sziddhánta Jóga gyakorlataiba.
Pámbatti maga is nagy jógi lett, és költő. Az egyik verse:
Csak a guru aranyszínű lábai
Adnak neked igaz menedéket.
Örökké él ő, mint az igazság,
Gurut a tűz soha meg nem éget.
Ragadd meg, és tiszta szívből
Táncolj, kígyó, táncolj!
A hangyák kicsik ugyan, de nagyon sokan vannak; egyes fajtáik, például a fehér termeszek mindent elpusztítanak, ami az útjukba kerül. Baróti Szabó Dávid büszke diófája is a hangyák miatt dőlt le:
Im egész bélig gyökered kirágták
A gonosz férgek, s az elett odúba
Hangyabolyt híttak! Mi nyüzsögve járnak
Most is alattad!
A következő történet a Visnu Puránából való. Úgy tűnik, azért szerepelteti a hangyákat, mert olyan sok van belőlük.
„Egyszer Indra megparancsolta Visvakarmának, hogy építse újjá a félistenek városát, amelyet a démonok leromboltak. Visvakarmá nekilátott, de Indra semmivel sem volt elégedett; egyre többet követelt. Kétségbeesésében elment Brahmához, és tanácsot kért. Brahmá megbeszélte a dolgot Visnuval, aztán azt mondta Visvakarmának: „Ne szomorkodj, hamarosan megszabadulsz ettől a tehertől.”
Másnap reggel egy bráhmana kisfiú jelent meg Indra előtt. Indra tisztelettel fogadta. A fiú megnézte az építkezést, és megjegyezte, hogy eddig még egy Indrának sem sikerült ilyen pompás palotákat építenie. „Ugyan hány Indrát láttál már?” kérdezte Indra. „Sokat,” felelte a fiú. „Ismertem az apádat, Kasjapát, a nagyapádat, Maricsit, ismertem Brahmát is, aki egy lótuszban született, ismerem Visnut is. Sokszor láttam az univerzum születését és megszűnését, amikor minden elmerül a feneketlen, sötét óceánban.
Egy Indra csak 71 korszakon át él, és Brahmá egy nappala és egy éjszakája alatt 28 Indra van. De Brahmát is újabb Brahmák követik, végtelen sorban, ki mérhetné fel a számukat?”
Miközben a fiú beszélt, megjelent egy csomó hangya, és négy könyök széles sorban vonultak. A fiú elnevette magát. Indra megkérdezte: „Miért nevetsz, ki vagy te, titokzatos lény, e kisfiú megtévesztő formájában?” A fiú felelt: „A hangyákon nevettem. Valaha mindegyik egy Indra volt, aki jámbor tettei révén a félistenek királyának rangjára emelkedett. De azóta sokszor újraszülettek, és most mindegyik hangyatestben él.”
Ezután a fiú, aki persze maga volt a Legfelsőbb Úr, tanította Indrát, aki végül már nem is vágyott arra, hogy több pompás palotát építsen. Megajándékozta az építészt, és hazaküldte.
A középkori bestiáriumok szerzői gyakran emlegették, hogy Görögország egyes részein hangya-emberek élnek. Földalatti járatokat vájnak maguknak, ott halmozzák fel a kincseiket, főleg a folyók homokszemei közül kimosott aranyat, és éppen olyan tömegesen vannak, mint a hangyák. Néha megtoldották fantasztikus részletekkel, például hogy csak egy szemük, de négy karjuk van, és a vízben nem fulladnak meg, hanem előbb-utóbb kievickélnek a szárazra.
Ebben annyi az igazság, hogy mürmidonok, vagyis szó szerint hangya-emberek valóban éltek a mai Görögország területén. A hagyomány szerint a pelaszgoktól hódították el a földjüket. Különös nevükre két magyarázat is van. Az egyik szerint éppúgy őslakosoknak tartották magukat, mint a hangyákat. A másik magyarázat, hogy az országuk nagy része köves volt. Ha meg akarták művelni a földet, egyesével el kellett hordaniuk a köveket, ahogyan a hangyák is állandóan terheket cipelnek.
A mürmidonok olyan következetesen ragaszkodtak a hangya-szimbólumhoz, hogy vallásuknak, a földanya-kultusznak papnőjét hangya-királynőnek nevezték. Az anyaistennő neve is Mürmex, a hangyák anyja.
Érdekes történetet mesélnek el arról, hogyan hódították meg a mürmidonok Aegina szigetét. Aiakosz, Zeusz fia uralkodott ezen a szigeten, de egyszer valamilyen konfliktusba keveredett a déli széllel. A déli szelet sok nép személyesíti meg gonosz démonként, az egyiptomiaktól a keltákig. Nos, a déli szél megharagudott, és négy hónapon át támadta Aegina szigetét, ahol fű-fa kiszáradt, az embereket éhínség sújtotta, és a déli szél barátai, a kígyók megmérgezték az ivóvizeket. A király Zeusz szent fája, a tölgy alatt szokott imádkozni. Végső kétségbeesésében arra kérte isteni apját, legalább annyi alattvalót adjon neki, ahány hangya a tölgyfa törzsén járkál.
Azon az éjszakán Aiakosz azt álmodta, hogy számtalan hangya esik le fáról, és mind emberekké váltak. Amikor felébredt, tényleg ott voltak körülötte a Zeusz-küldte emberek, a mürmidonok. A szél elállt, és eleredt a jótékony eső.
El tudjuk gondolni a kellemetlen meglepetést, amikor egy kis szigetet váratlanul elözönlenek a hódítók, akár mürmidonoknak nevezik magukat, akár nem. Aiakosz hálásan szétosztotta a földet, mondja a legenda. A hódítók nagy valószínűséggel nem várták meg a földosztást, hanem mindent szépen elvettek maguknak. De az már lehetséges, hogy tényleg kitűntek hangyaszorgalmukkal, türelmükkel és kitartásukkal. Belekeveredtek a trójai háborúba is, Akhilleusz és Patroklosz oldalán, hangyákhoz képest nagyon vérszomjasan. Az Iliász ezt írja róluk (XVI.155-167. Devecseri Gábor fordítása):
Mürmidonok seregét körben vértezte Akhilleusz,
sátorról sátorra sietve: s azok valamint sok
nyershúsevő farkas, melynek szíve duzzad erőtől,
hogyha agancsos nagy szarvast ejtett el az ormon,
és most tépi: pofája vöröslik mindnek a vértől:
falkában mennek, s a sötét forrás tetejéről
vékony nyelvükkel lefetyelve sötét vizet isznak…
így viharoztak a mürmidonok fejei s vezetői
gyorslábú Akhilleusz daliás fegyvernöke mellett
körben: míg köztük maga állt a vitéz nagy Akhilleusz,
s ő maga serkent paripát, pajzsos hadinépet.
Mürmex anyaistennőt mindenütt tisztelték Észak-Görögországban, de különösen Thesszáliában. Itt élt az a Mürmidon nevű király is, akinek a lányát, Eurümeduszát Zeusz állítólag hangya formájában csábította el. Valószínűleg nem igazi hangyáról van szó. Mürmex istennő papjait is hangyáknak nevezték, még azután is, hogy Zeusz kezdte kiszorítani a régi kultuszt. Hihetőnek hangzik, hogy egy Zeuszt képviselő pap csábította el a királylányt – bár a görög mondák királylányait nagyon könnyen el lehetett csábítani, hattyútól aranyesőig.
Amikor aztán Zeusz véglegesen kiszorította a hangyaistennő kultuszát, Mürmexről azt mondták, hogy csak egy nimfa Athéné istennő kíséretében. Az ekét Athéné találta fel, de Mürmex mindenkinek azzal hencegett, hogy az egész az ő ötlete volt. Athéné büntetésből hangyává változtatta a királylányt. A dolog sántít egy kicsit, hiszen a nimfa neve már eredetileg is hangyaistennőt jelentett; a földet pedig Görögországban is ekével művelték meg, sokszáz évvel a hellén hódítás előtt.
Nézzünk szét még egy kicsit a Földközi tenger, a mare nostrum vidékén, keressük a hangyák nyomait. A hangyák közmondásos szorgalmát és az élelemszerzésben való leleményességét használta ki az ezermester Daidalosz. Mint tudjuk, egyedül neki sikerült megszöknie Krétáról – Ikarosz a tengerbe veszett. Daidalosz Szicíliába ment, és Kokalosz királynál húzta meg magát. Nem igen mutatkozott az emberek előtt, de Minosz, a krétai király mindenhol kereste, és eljutott Szicíliába is. Azt találta ki, hogy gazdag kincseket ígért annak, aki fel tud tűzni egy csigát anélkül, hogy összetörné. Minosz tudta, hogy ezt a feladatot csak Daidalosz tudja megoldani. Kokaloszt nagyon csábították a kincsek, Daidaloszt pedig kötötte a hála, így végül elvállalta, hogy nagy titokban felfűzi a csigát. Pókhálóvékony selyemszálat kötött egy hangyára, a csiga hegyébe apró lyukat fúrt, a nyílásába egy kis mézet öntött. A hangya addig nyalogatta a mézet, amíg végig nem ment a tekervényes járaton. Daidalosz fonalat kötött a selyemszálhoz, és felfűzte a csigát.
Minosz most már tudta, hogy Daidalosz ott van a palotában, és követelte, hogy adják ki. A király nagy bajban volt, mert Minosz persze nem egyedül érkezett, hanem egy egész hajóhaddal. Daidalosz viszont a vendége, és nincs nagyobb szégyen, mint megsérteni a vendégjogot. Miközben így tépelődött, a lányai becsalogatták Minoszt a fürdőházba, és leöntötték forró vízzel vagy szurokkal, amikor éppen fürdött.
Wales-ben egy hasonló történetet mesélnek Clew Llaw királyról, akit szintén fürdés közben öltek meg. Nem csoda, hogy a fürdést veszélyes tevékenységnek kezdték tartani, és Európában párszáz évre teljesen kiment a divatból.
Általában nem örülünk annak, ha a lakásunkat megszállják a hangyák. Azt meg végképpen nem szeretnénk, ha bejutnának a kisgyermekünk alvóhelyére. Midász király szülei, az Ida-hegyi nagy istennő és egy szatír azonban nem bánták, hogy a hangyákkal kell megosztani az otthonukat. A későbbi király, akinek a kezében minden arannyá vált, amihez hozzáért, csecsemő volt, amikor egy seregnyi hangya búzaszemeket kezdett hordani a bölcsőjébe. A legenda szerint meg is etették a búzaszemekkel az alvó gyereket. A szülők azonban nem rovarirtót keresgéltek, hanem jövendőmondót, aki meg is magyarázta: ez azt jelenti, hogy a gyermek mérhetetlenül gazdag lesz.
Más idők, más emberek! Megváltozott a tücsök és a hangya meséje is, amelyet Indiától Ezópusig és La Fontaine-ig mindenki ismer. De biztosan kevesen ismerik Alan Wensing szatirikus versét, amelyben nem a szorgos hangya küldi táncolni a léha tücsköt, hanem az előrelátó tücsök utasítja a pórul járt hangyát a biztosító társasághoz:
A tücsök és a hangya
Egy hangya élt a búzaföld tövében,
S a földalatti lyukba mindent összehorda ő,
Pipacsmag, búza, fű, hullott levél –
A hangya küzd és fárad, szinte már nem él.
Az erdőségben élt egy boldogabb tücsök,
Csak fújja sípját, s néha lantot penget ő,
Vagy táncol, s tarka tréfákat regél,
A pénze bankban, ő meg vígan él.
A nyárnak vége, s jönnek oszlopos esők,
A hangyakamra vízben áll, és jajgat ő,
Tücsöktől pár falatka ételt még remél,
A téli tücske-lakba búsan mendegél.
De tücskök táján sajna nincs remény,
Fanyalg a tücsk, és oktatóan mondja ő:
Ki biztosítást nem köt, kockáztatva él,
Az jobb, ha pénzeket nem is remél.