Hamu
Az emberiség életében mindig nagyon fontos volt a lobogó, eleven tűz. Minden különleges jelentőséget nyert, ami kapcsolatban állt a tűzzel: a tűz forrásai, pl. a villám vagy a kovakő, a tűzifa, és nem utolsó sorban a hamu. A nyugati ember számára a hamu a kialvás, megszűnés és lezárás jelképe; a kihamvadt tüzet nem lehet újraéleszteni. De nemcsak a nyugati költők, hanem a perzsa Omár Khajjám is így versel a porról és a hamuról:
Jól sejtem, kedvesem, valami szomorít,
Menned kell egyszer, a legszebbet hagyva itt,
Heverj a pázsiton gondtalan addig is,
Míg majd poraidból hajt ki, s beborít.
*
Virágnak nem nyílt ki még sziromlevele,
Hogy ne hullott volna végül a sárba le,
Ha fölszállna a por, mely porunkkal vegyes,
A feltámadásig hamveső ömlene.
*
Aztán, hogy a lelkünk útra kerekedik,
S téglával a sírunk száját jól befedik,
Porunkból is téglát vetnek könyörtelen,
Ha új sírra kell, hogy takarjon valakit.
(Hegyi Endre fordítása)
Keleten a szent tüzek örökké égtek, így aztán a hamu alatt is mindig ott izzott a parázs. A parázs lappangó tüzét újra fel lehet szítani. Így keleten a hamut a tűz magjának tekintik, amelyben éppen úgy benne van a tűz, mint a magban a növény. A hamuból új élet születik, amelynek legismertebb jelképe „a poraiból újraéledő főnix,” a színes keleti világ egyik legszebb szimbóluma.
A tűz nemcsak pusztít, de új életet is ad. A védikus tűzáldozatoknak éppen ez volt a céljuk. A feláldozott állatok megfiatalodva, megerősödve, számban gyarapodva kerültek ki a tűzből. A Mahábhárata és más védikus írások tanúsága szerint különféle élőlények jelentek meg az áldozati tűzből, illetve az oltárból, pl. a nagy eposzban Draupadi és Dhrstadjumna, a Bhágavata Puránában egy Vírabhadra nevű démon. Később az emberek elfelejtették ezeket a mantrákat, ezért tilos ma az állatáldozat. A tűz teremtő és megtisztító erejét átvitték a hamura is, amely a tűz magja vagy „fia”. A felajánlásokat a tűz tisztítja meg, a felajánlást végzőt pedig a hamu.
Indiában a hamu megtisztító erejét különösen Siva követői értékelik. Szerepe van ebben annak is, hogy Siva fehér színű, a fehér hamuval bekent test Sivára emlékeztet. Az emberek alapvetően két okból jelölik meg a testüket. Az egyik ok teljesen világi, és az eligazodás célját szolgálja. Egy olyan társadalomban, amelyben az emberek a vallási meggyőződésük alapján társulnak egymással, nagyon fontos, hogy már külső jelek alapján fel tudják ismerni, ki hová tartozik. Ez elejét veheti sok kellemetlen meglepetésnek. Szintén a világi okok közé tartozik, ha valaki büszke a hovatartozására, vagy ha a megkülönböztető jelet kényszerből kell viselnie. Egy magasabb szinten is számos oka lehet a külső jelek viselésének. Az áldozati tűz hamujával megrajzolt, három vízszintes vonal, a tripundra a tűzön és az áldozaton keresztül Istennel kapcsolja össze a híveket. A tripundra tehát élő kapcsolat Istennel, akit ebben az esetben Sivának neveznek.
A Dévi Bhágavatam című Purána 11. fejezete részletesen elmondja, mi a hamu jelentősége, mik a szent hamu legfontosabb fajtái, és mik az alkalmazás szabályai. A Purána egy Dzsábála-sruti című védikus írásra hivatkozik, ez az Atharva-Védához tartozó Bhaszma-Dzsábála Upanisád. Bhaszma hamut jelent, és az Upanisád egyik szereplője, Bhúszunda Dzsábála egyik leszármazottja vagy tanítványa, aki magától Sivától kapta a hamu alkalmazásával kapcsolatos szabályokat.
„Én vagyok az Abszolút Brahman, a tudás tüzével hamuvá égetem a tudatlanságot vagy illúziót,” mondja Siva, aztán áttér a gyakorlati utasításokra: Száraz tehéntrágyát kell elégetni, ebből lesz a legkiválóbb hamu. A tűznek szézámmagot, rizst és ghít kell felajánlani az Om Szómája Szváhá mantrával, 108-szor egymás után. Ezután el kell mondani a Gájatri-mantrát, és a hamut meg kell hinteni Gangesz-vízzel. A megszárított hamut arany-, ezüst-, vörösréz- vagy agyagedénybe kell tenni, ezt a műveletet a Rudra-mantrák kísérik.
Az Upanisád ajánlása szerint Siva követői naponta háromszor kenjék be a testüket hamuval, reggel, délben és este, mindenkor az előírt mantrákkal.
„Aki csak egyszer elfelejti, álljon nyakig a vízben, ismételje el 108-szor a Gájatrit, és egész nap böjtöljön.”
Siva felszabadulást ígér annak, aki minden szabályt betart. Mivel tetőtől talpig hamuval bekenve bajos lenne dolgozni, vagy egyáltalán részt venni a társadalom életében, Siva azt javasolja a családos embereknek, hogy éljenek Benareszben. „A legbűnösebb ember is felszabadul, ha Benareszben hal meg. A többi bűnöst halála után izzó parázzsal teli vermekbe vetik,” ezzel bíztat az Upanisád.
A Dévi Bhágavatam sokkal részletesebb. Először a legjobb hamuról, vagyis a tehéntrágya hamujáról beszél, majd ezt mondja:
„A tűz hamu, a víz hamu, a föld hamu, a levegő hamu, az éter hamu, az egész megnyilvánult univerzum hamu.” Az Atharva-Véda e hat mantráját mondja el az, aki hamuval keni be a testét. A fogadalom neve Sivovrata. A tanítvány naponta háromszor keni be magát ezzel a hamuval, amíg el nem nyeri a transzcendentális tudást. A legjobb, ha 12 évre tesz fogadalmat. Ha ez nem lehetséges, tegyen fogadalmat 1 évre, 6 hónapra, de legalább 12 napra. Megsemmisül a guru tudása, és nagyon kegyetlennek tekintik, ha nem közli a tanításokat azzal, akit ez a fogadalom megtisztított.
Dzsábála Rsi azt tanította, hogy minden bráhmanának tripundrát, három vízszintes, hamuval rajzolt vonalat kell viselnie a homlokán. (11.9-ből)
A közönséges tűz hamuja másodrendű, de még így is kiváló, megsemmisíti a legsötétebb tudatlanságot, és feltárja a transzcendentális tudást. Elég jó az Agnihótra vagy a házasságkötéskor gyújtott tűz hamuja, súdrák számára a konyhai tűzhely hamuja is megfelel.
A hamut lehetőleg teliholdas éjszaka kell összegyűjteni. A hívő fürödjön meg, legyen rituálisan tiszta, meztelen, vagy viseljen vörös leplet, állatbőrt, rongyot vagy fakérget. Mondja el az Atharva-Véda hat mantráját, kenje be a testét, rajzoljon tripundrát a homlokára, Most már Siva, és úgy is kell viselkednie, mint Sivának.
A szent hamu a boldogság és a vallási érdemek forrása. Hosszú életet, nagy testi erőt, egészséget, szépséget ad. A járványos betegségek messzire elkerülik azt, aki hamuval kente be a testét. (11.10-ből)
A hamut szép és tiszta fémedényben, vagy selyemzsákban kell tartani. Ha adnak belőle valakinek, két kézzel kell adni, sohasem egy kézzel. Sose tartsd szennyes helyen. Ne érintsd a lábaddal. Ne dobd közönséges helyre, ne is lépj át rajta. Mindig tisztítsd meg a mantrával. A hívő olyan lesz ettől a hamutól, mint Siva. Aki nem keni be hamuval a testét, el fog bukni. Nem szabadul fel, még sok millió születés után sem. Erényes ember rá sem néz olyanra, akinek nincs tripundra a homlokán.
Ha a bráhmana nem visel tripundrát, nem lesz sikeres a meditációja, nem nyeri el a tudást, nem fog felszabadulni. Tisztasága, mantrázása, felajánlásai, zarándoklatai mind hiábavalók tripundra nélkül. (11.12-ből)
Siva, Visnu, Brahmá, az avatárák, a félistenek mind tripundrát viselnek. A félistenek feleségei minden nap bekenik a testüket hamuval, még a jaksák, gandharvák, ráksaszák is. A hamu senki számára nem tilos. Bráhmana, ksatrija, vaisja, súdra, vegyes kasztbeli, bárki használhatja. Ha valaki maga nem használja, csak dicsőíti, tisztelni fogják a társadalomban, és minden bűnétől megszabadul. Ha egy mleccsha országban csak egyetlen ember akad, aki a testét bekente hamuval, az az ország olyan szent lesz, mint Benaresz. (11.13-ból)
A hamut (bhaszma) fényesnek (bhaszita) mondják, mert elemészti a bűnöket, fokozza a misztikus erőket. Minden vágya teljesül annak, aki naponta háromszor bekeni a testét – hosszú élet, gazdagság, felszabadulás (11.14-ből).
A Dévi Bhágavatam hat hosszú fejezeten át dicsőíti a hamut, amiből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az embereket nagyon nehéz lehetett rávenni arra, hogy bekenjék vele magukat. A hamu tisztító és gyógyító erejébe vetett hit azonban fennmaradt. Vannak, akik hamut teremtenek a tenyerükben. Ennek a hamunak a neve vibhúti, ami egyrészt fényeset, sugárzót jelent, másrészt a jóga által kifejlesztett misztikus erőket.
A hamu gyógyító erejének emlékét őrzi az Ájurvéda. Az Ájurvéda utasításai szerint fémekből készül; aranyból, ezüstből, rézből, vasból, ónból vékony lapokat vagy drótot készítenek, felhevítik, majd különféle növények nedvébe mártják. Ez a szódana, a megtisztítás. Utána porrá törik, gyógynövények nedvébe keverik, a kapott pasztát ismét felhevítik. A végtermék fémoxid lesz, ezt nevezik „hamunak.” A leghatékonyabb a loha-bhaszma, a vasoxid, amely gyoran és mellékhatások nélkül növeli a vér hemoglobin tartalmát. A vadzsra- vagy hiraka-bhaszma, gyémánt „hamu” minden betegségre jó, univerzális csodaszer. A kúra fontos része a szigorú diéta; amely gyakorlatilag csak édességeket, tejet és tejtermékeket engedélyez.
A hamu megtisztító hatását az egész világon elismerik. Az Ószövetségben a hamu a bűnbánat, és a vezeklést követő megtisztulás jele:
„Támár hamut hinte a fejére.” (II Sámuel 13.19)
„Márdokeus megszaggatá ruháit, zsákba és hamuba öltözék.” (Eszter 4.1)
„Hibáztatom magam, és bánkódom a porban és hamuban.” (Jób 42.6)
„Ha zsákot és hamvat terítesz magad alá, azt nevezed-é böjtnek és az Úr kedves napjának?” (Ézsaiás 58.5)
„És orcámat az Úr Istenhez emelém, hogy keressem őt imádsággal, könyörgéssel, böjtöléssel, zsákban és hamuban.” (Dániel 9.3)
Ugyanezeket a képeket látjuk az Újszövetségben, pl.:
„Jaj néked Korazin! Jaj néked Bethsaida! Mert ha Tírusban és Szidónban történnek vala azok a csodák, amelyek bennetek lőnek, rég megtértek volna gyászruhában és hamuban.” (Máté 11.21, Luk. 10.13)
Ezért nem meglepő, hogy a Hamvazószerda ünnep eredetét is a védikus Indiában találjuk meg. A hamu az egész Közel-Keleten és a kereszténységben is indiai hatásra vált a vezeklés és a megtisztulás jelképévé, bár a Hamvazószerdát, mint vallási ünnepet hivatalosan csak a 11. század végén ismerte el II. Orbán pápa, és a 12. században terjedt el az a szokás, hogy a szertartáshoz az előző évben Virágvasárnapkor megszentelt pálmaágak hamuját használták.
A Hamvazószerda a Nagyböjt első napja, ekkor a hívek mise előtt az oltárhoz járulnak, a pap bemártja a hüvelyujját a hamuba, és mindenki homlokára keresztet rajzol, e szavakkal, Emlékezz arra, hogy por vagy, és a porhoz térsz vissza. A szertartást lehetőleg kardinális, püspök, vagy a legmagasabb rangú egyházi méltóság celebrálja. Az ilyen módon megjelöltek többsége valószínűleg sose hallott az indiai Siva-hívek szokásairól, sem arról, hogy a vaisnavák is hamuval jelölik meg a tűzáldozat után a résztvevők homlokát, és ennek a jelnek pontosan ugyanaz az értelme, mint a hamvazószerdai keresztnek.
A nyugati világ sok régi védikus szokást megőrzött, de a tanítások java részét elfelejtette; csak így mondhatnak olyan szamárságot éppen a templomban, hogy por vagy és a porhoz térsz vissza, látjátok feleim, mik vogymuk, isa por és homu vogymuk. Ezzel a keresztény pap egyenesen elutasítja a saját tanításait, hiszen ha por és hamu vagyunk, a halálban minden véget ér, ugyan mi szükség volt Jézus eljövetelére, kit váltott meg a halálával, és egyáltalán miért legyen az ember erkölcsös és tisztességes? Ha nincs lélek, mennyország és pokol, vagyis isteni igazságszolgáltatás, ugyan mi marad még a kereszténységből? Por és hamu. A középkori alkímista eretnek számba ment, ha azt mondta, az elhamvadt testből füstként száll fel a lélek. Csak Luther tért vissza a régi elgondoláshoz: a hamu a tűz magja, és a mártírok újra fognak éledni a hamvaikból (A mártír himnusza):
Átadják a vizeknek,
Vagy a hanyag szélnek,
A mártírok hamvai
Végül hazatérnek,
És a szétszórt porokból
Kisarjad a mag,
Újabb, tiszta életet ad
Isten tanúinak.
Rames Csandra Datta (1848-1909) bengáli költő is a halálról és a hamuról ír. A Védák istenségeit szólítja meg, de látjuk, hogy mennyire a kereszténység befolyása alatt áll. Versében a haldokló arról beszél, hogy a teste hamuvá lesz, majd megszólítja a lelkét, „aki benne él.” Kicsoda ő maga, ha nem a hamvasztásra szánt test, és nem is a lélek, akivel párbeszédet folytat?
A haldokló himnusza
Risi! Púsan! dicső Jama!
Nap, ne lobogj oly nagyon.
Szemeimmel ragyogásod
Utoljára láthatom.
Hadd lássam meg újra fényed,
Melyben az öröm remél,
Fényt, amit te felragyogtatsz,
Lelket, aki bennem él.
Sóhaj eggyé vál a léggel,
És hamuvá lesz a test,
Lelkem, ekkor jót és rosszat,
Minden tetted megnevezd.
Eljött az utolsó órám,
A halál keze elért,
Most idézd fel, árva lélek,
Amit tettél, és miért!
Agni, haldoklók barátja,
Áldásod hadd nyerjem el,
Vezess az igazak útján,
Haragod kerüljön el.
Vezess az igazak útján,
Mikor itt kihúny a fény,
Agnié minden dicsőség,
Benne Brahmant látom én.
Itt már világosan látjuk, mi a különbség a keleti és a nyugati felfogás között. Nyugaton a hamu halált és pusztulást jelent. Hinnom völgyében állandóan égtek a máglyák, és amikor már semmi sem maradt, csak a hamu és a salak, Hinnomból Gyehenna lett, a pokol. A modern nyugati ember számára a hamu szennyes dolog. A népmesében lustaságot és igénytelenséget jelent – Hammas Gyurka nem hajlandó dolgozni, egész nap csak a hamuban hever. A szorgalmas Hamupipőkét a mostohaanyja és annak lányai lenézik, eltűrik, hogy munkája végeztével a kemence sarkával, a hamu között üldögéljen. Hamupipőke történetét sok változatban ismerjük, még a Tang-kori Kínából is (AD 860 körül), de mindig ott van a hamu – Cinderella, Cinderwench, Cenerentola, Cenicienta, Cinder Maid, Cendrillon, Aschenputtel. A mese többi elemei kicserélődnek, pl. a jótevője néha tündér, máskor a saját elhalt édesanyja vagy valamilyen állat; de a hamuból soha nem lesz por vagy valamilyen más szemét. A hamu éppen annyira elválaszthatatlan Pipőkétől, mint a pogácsától. Számunkra a hamuban sült pogácsa a szegénységet jelképezi; de a népmesei vándorlegények tarisznyájában tartózkodó, hamuban sült pogácsa ugyanaz, mint Indiában a pinda. A pinda nevű süteményfélét azoknak ajánlották fel, akik még messzebbre indultak, mint a vándorlegények. Pindát a másvilágon utazó lelkek kaptak, biztosítékul, hogy bajuk ne essen. Indiában ma is sütnek kenyérfélét földbe ásott gödörben, vaslapon, ami előbb-utóbb tele lesz hamuval.
A hamuval kapcsolatos folklór nagyon tarka képet mutat a világ különböző tájain. A régi egyiptomiak azt gondolták, megtermékenyítő ereje van, ezért tavasszal egy kis hamut szórtak szét a földeken. Dél-Szudánban a nubák akkor kenik be a testüket hamuval, ha csatába indulnak, vagy birkóznak; a hamu feladata, hogy nagyobb erőt adjon. A győztes birkózó többek között faágakat kap, ezek hamuja biztosítja számára a következő győzelmet.
Új-Guineában a hamu mágikus erőket közvetített. Pl. megöltek egy kígyót, elégették, és a hamuját a lábukra kenték, védelmül a kígyómarás ellen. Egyes dél-amerikai törzsek a halottak hamvait az ételükbe és italukba keverték, hogy mindig együtt maradjanak, vagy átvegyék az elhunyt kiváló tulajdonságait. Kolumbiában hajdan hamut dobtak az ég felé, hogy odaszólítsák a felhőket és az esőt; ha pedig szép időt akartak, a hamut a vízbe dobták. Persze a középkori Európában is hamuval akarták befolyásolni az időjárást; Németországban azért szórták ki a földekre, hogy a jég el ne verje a termést, Franciaországban a villámot volt hivatva elhárítani. Azt a hamut tartották a legjobbnak, ami a Szent Iván éjjelén egy dombról legurított tűzkerékből megmaradt.
Yorkshire-ban hamuból jósoltak. Szent Márk napjának estéjén, április 24-én gondosan elsimították a tűzhely körül a hamut. Ha aztán reggel lábnyomot találtak benne, megvizsgálták, kinek a lábához illik. Ha megtalálták, már el is siratták; biztosra vették, hogy meghal egy éven belül. Írország egyes részein, Man szigetén és Lancashire-ban, ha egy férfi nem tudta eldönteni, kit vegyen feleségül. Halottak napján hamut szórt a temetőhöz vezető útra, aztán elrejtőzött, és várakozott. Bízott benne, hogy az elsőként arra haladó lány az igazi párja.
Boszorkányperek vádjai között gyakran elhangzott, hogy hamuval „etették a szelet,” így akartak vihart okozni. Elégetett Biblia hamujával varázsoltak, akasztott ember hamuját rejtették a küszöb alá, port, hamut, szőrt kevertek az ellenségeik ételébe. Hogy a boszorkány ereje teljesen megsemmisüljön, el kellett égetni a testét, a hamuját pedig a szélbe szórni. Az autodafé nézőközönsége összeverekedett a megszenesedett csontokon. Korom és hamu – sötét szimbólumok.
Mint tücsök-kisértet, cincogsz, amikor a ház odalett:
„Por és hamu, és Velence felélte, mit keresett,
csak a lélek halhatatlan, lélekben ha van hited.
(Robert Browning: Egy Galuppi-toccata)
AD 79-ben a Vezúz kitört, és elpusztította Pompejit. Vastag vulkáni hamuréteg borította el az áldozatokat, de meg is őrizte őket. Így találkoztak Pompejiben a nyugati és a keleti szimbólumok.