Halak
Mindenkit foglalkoztat az a kérdés, hogyan keletkezett a világ. Néha ezt a kérdést így tették fel: Miből keletkezett mindaz, amit magunk körül látunk, miből keletkezett az élet? A sumerek azt gondolták, mindent a vízből hozott elő egy hatalmas isteni lény, akit Haninak, görögösen Oannesznek neveztek. Hani-Oannesz egyszer csak kiemelkedett a tengerből. Emberfeje volt és halteste. Először végtelenül nagy volt, de aztán egy kisebb formát választott magának, hogy az emberek ne rémüljenek meg tőle. Mindennel megajándékozta az embereket, ami a civilizált élethez szükséges, megtanította őket, hogyan kell használni az eszközöket, megtanította a bölcsességet. Ezután visszament a tengerbe, és azóta nem látta senki.
Hani valóban eltűnt, de megjelent Enki, akkád nevén Ea, a vizek istene. Úgy gondolták, Ea olyan, mint egy óriási nagy hal, csak éppen emberi lábai vannak. Eriduban élt, nagy varázsló volt, és az emberek barátja. Nem egyszer megmentette az embereket, amikor nagy katasztrófa fenyegette őket. Szabad idejében varázslással foglalkozott, és erre is megtanította az embereket.
Néhány évezred után a hálátlan emberek Ea-ról is megfeledkeztek, és már csak homályosan emlékeztek arra, hogy él a tengerben egy óriási hal, olyan nagy, hogy talán az egész világot a hátán hordja. Valamikor régen mindenfélével megajándékozta az embereket, de most már nem válaszol a hívásra. Talán megharagudott? Talán nem elégedett az áldozatokkal, és valami mást szeretne? Az asszírok azt gondolták, a halisten neve Daken vagy Dágon, halfarka van, és csak az emberáldozatokat fogadja el. Az egykori Ugarit és Kánaán népei is tiszteltek egy Dágon nevű halfarkú istenséget, de ők már semmit sem tudtak a hal kozmikus szerepéről. Csak annyit tudtak, hogy a halak nagyon termékenyek, és biztosan segítenek abban, hogy ugyanilyen termékenyek legyenek a tehenek, juhok és a kecskék.
Az óriási hal bejutott az Ószövetségbe is, ahol Leviathánnak hívják. Jób könyve (41.1-32, rövidítve) ezt írja róla:
„Kihúzhatod-e a Leviathánt horoggal, leszoríthatod-e a nyelvét kötéllel? Húzhatsz-e gúzst az orrába, az állát szigonnyal átfúrhatod-e? Tele rakhatod-e nyársakkal a bőrét, avagy szigonnyal a fejét? Vesd rá a kezedet, de megemlékezzél, hogy a harcot nem ismételed. Ki nyitotta fel orcájának ajtajait? Fogainak sorai körül rémület lakik. Büszkesége a csatornás pajzsok, összetartva mintegy szorító pecséttel. Tüsszentése fényt sugároz ki, és szemei, mint a hajnal szempillái. Orrlyukaiból gőz lövell elő, mint a forró fazékból és üstből. Felkavarja a mély vizet, mint a fazekat, a tengert olyanná teszi, mint a festékes edényt. Maga után világos ösvényt hagy, azt hinné valaki, a tenger megőszült.”
Valaki azt mondhatja, micsoda hal az, amelynek fogai és csatornás pajzsai vannak, gőz lövell elő az orrlyukaiból? Ha a Leviathán nem egy mesebeli állat, akkor nem lehet más, mint delfin vagy még inkább cet, amelyik olyan nagy erővel bocsátja ki a tüdejében párával telítődött, elhasznált levegőt, hogy a gőz a hideg levegőn kicsapódik. A cet viszont nem hal – valóban nem, de még ma is azt mondjuk, hogy Jónást elnyelte a cethal. A nagy víziállat képe összemosódott Hani-Oannesz, Ea és Dágon alakjaival, és megszületett Leviathán. Egy kabbalista történet azt mondja a Messiásról, hogy el fog jönni a világ végén, megöli a Leviathán „kígyót”, és a húsát szétosztja az emberek között. Milyen ez a Leviathán kígyó? Hát, körülbelül olyan, mint a loch nessi szörny: kis kígyófeje magasan a víz fölé emelkedik, hosszú teste úgy mozog a vízben, mint a vizikígyó.
A bálnára, halra és kígyóra emlékeztető víziállat szépen eltűnt az Újszövetségből, az első keresztények azonban Jézust ábrázolták halnak. Tele is rajzolták a római katakombák falait halakkal. A sorozatos üldözések arra kényszerítették őket, hogy szimbólumokat használjanak. Jézus neve és címe görögül: Iesous Christos Theou Uios Soter = Jézus Krisztus, Isten fia, megváltó. Ha a kezdőbetűket összeolvassuk, az ichthus szót kapjuk, ez pedig halat jelent. A régi keresztények úgy látták, ez a szimbólum mindazt összefoglalja, ami a legfontosabb a hitükben. Egyébként Jézus első tanítványai halászok voltak, később „az emberek halászai”, Jézus pedig kétszer is csodálatos módon megszaporította a halakat és a kenyereket, hogy az emberek jóllakjanak.
*
Egyiptomban óriási halbőség volt. A Nílusban, a mocsarakban, a folyó holtágaiban hemzsegtek a halak. Azt mondják, ennek az emléke maradt meg a Genezisben, mert amikor Isten a vízözön után azt parancsolja az emberiségnek, hogy most már sokasodjon és szaporodjon, a „vöjidgu” szót használja, ez pedig kb. annyit jelent, olyan sokan legyetek, mint a halak. (1. Móz. 9.7)
De hiába volt olyan sok hal a Nílus országában, nem sokra becsülték. Egyetlen halformájú istenük volt, Rem, akiről úgy tudták, a könnyei lehullottak a földre, így keletkeztek a halak. Sokan tisztátalannak tartották a halat, és nem is ették meg. Pianhi fáraó ugyan líbiai származású volt, és talán egyiptomibb akart lenni az egyiptomiaknál, de ő még a követeket sem fogadta, ha megtudta róluk, hogy halat esznek. Mózes étkezési törvényei az egyiptomi szokásokat másolják, a halat azonban megengedik. Sőt az összes víz állatok közül csak a halat. Mózes ezt mondja: „Aminek nincs úszószárnya és pikkelye a vizekben, mind útálatos az néktek.” (3. Móz. 11,12)
A régi Iránban nem sokat foglalkoztak a halakkal. A megszámlálhatatlanul sok isteni lény közül egynek sincs halformája. Csak egy Kara nevű halat ismernek, aki a Vorukasa tóban úszkál, és a fehér haomát védelmezi. A fehér haoma nem más, mint Zarathustra férfimagja, amely ebben a tóban várja az idők beteljesülését; ebből fog megszületni az iráni megváltó vagy Szaosjant. Addig pedig állandó védelemre szorul, mert az Ahrimán néven megszemélyesített gonoszság valamilyen vízi állat formájában el akarja pusztítani.
A görögöknek sem voltak saját halistenségeik, így a Halakról elnevezett csillagképet sumer illetve mezopotámiai legendákból magyarázták. Azt mondják, valaha az Eufráteszben találtak egy hatalmas tojást, ezt kigörgették a partra, ahol egy galamb kiköltötte. Egy nagy istennő született a tojásból, és az ő kívánságára lettek a halak csillagképpé. Egy Ktésziász nevű történetíró és orvos Egyiptomban kereste a csillagkép eredetét. Azt írja, egyszer a Déli Hal nevű csillagkép észrevette, hogy egy istennő beleesett a tóba, és utasított két halat, hogy azonnal mentsék ki. Jutalmul el a két hal is felkerült az égre. A legenda egy változatában ez az istennő Ízisz, a halak pedig az ő fiai.
*
India régi szentírásai is úgy tudják, hogy az anyagi világ keletkezése nagyon szoros kapcsolatban van a kozmikus óceánnal, amelyet Garbodakának neveznek. Garbha jelentése mag vagy magzat, az óceán őrzi az anyagi világ csíráit, amelyek a megfelelő időben ismét megnyilvánulnak. A Legfelsőbb Úr Nárájana formájában ezen a kozmikus óceánon fekszik, és amikor alszik, a lényeket visszavonja ebbe az óceánba vagy a saját testébe, amikor felébred, ezek a lények mind visszatérnek a tér-idős világba. A félistenek a tejóceánból szerezték a kincseiket, köztük a halhatatlanság italát is. A halak Kasjapa Rsi és Daksa egyik leánya, Timi gyermekei (SB 6.6.26). Ott vannak a tengerben, de nem sokat foglalkoznak velük. Varuna félisten néha egy halon utazik, Gangá istennőt halon állva ábrázolják; egyébként a hal csak a szerencsejelek egyike.
A hal csak azért került a szerencsejelek közé, mert egykor egy hal figyelmeztette Szatjavrata Manut a közeledő vízözönre. Sőt nemcsak figyelmeztette, hanem meg is mentette őt a családjával és az állataival együtt.
A vízözön történetét számos indiai szentírás elmondja, pl. a Satapatha Bráhmana, a Mahábhárata, a Matszja, a Bhágavata és egyéb Puránák. Az egyes elbeszélések között van néhány különbség.
A Matszja vagyis Hal-Purána 15.000 verspárból áll, 291 fejezetben. Azért nevezik így, mert Visnu a hal-inkarnáció formájában mondta el.
Annak idején Szatjavrata Manu volt a király. Vaivaszvátának is nevezték, mert Vivaszvánnak, a Napistennek a fia volt.
Amikor Manu megöregedett, elhatározta, hogy visszavonul az erdőbe. Átadta a királyságot a fiának, Iksvákunak. Ezután elment a Malaja hegység lábához, és a jógát gyakorolta. Ezer meg ezer év telt el így, egyszer csak megjelent Brahmá, és így szólt:
Elégedett vagyok az imáiddal. Kívánj valamit.
Nekem csak egy kívánságom van, felelte Manu. Nemsokára eljön a világpusztulás ideje, és minden megsemmisül. Kérlek, add meg, hogy megmentsem a világot.
Brahmá szívesen beleegyezett.
Néhány nap múlva Visnu éppen mosdásokat végzett egy tóban, a remetetanya közelében, Bemerítette a kezeit a vízbe, hogy vizet ajánljon fel az ősatyáknak. Amikor kiemelte a kezeit, egy kis hal volt a tenyerében. Nem akarta megölni a kis halat, hanem gondosan beletette a vizesedényébe.
De a halacska növekedni kezdett, és egy nap alatt 16 ujjnyi hosszú lett. Ments meg engem, király, - mondta a hal. Ez a vizesedény túl kicsi nekem.
Manu áttette egy dézsába. De a hal tovább nőtt, és egy nap alatt három tenyérnyi lett. Ments meg engem, király, - mondta a hal. Ez a dézsa túl kicsi nekem.
Manu betette a halat egy kútba, de kút is hamarosan túl kicsi lett. Elvitte egy tóba, majd a szent Gangesz folyóba, de azok is kicsinek bizonyultak. Végül elvitte az óceánba. Itt a hal akkorára nőtt, hogy kitöltötte az egész óceánt.
Ki vagy te? – kérdezte Manu. Még sose láttam ilyet, sose hallottam ilyen csodáról. Talán démon vagy, és illúziókkal tévesztesz meg engem? Nem, nem hiszem, hogy démon lennél. Biztosan maga Visnu vagy. Kérlek, mondd meg nekem az igazságot, elégítsd ki a kíváncsiságomat.
Ekkor Visnu feltárta, hogy valóban Ő vette fel a hal formáját. Elmondta Manunak, hogy a földet hamarosan el fogja árasztani a víz. A félistenek már el is készítettek egy hajót. Amikor a víz elárasztja a földet, Manu vigye be az összes élőlényt a hajóba, és mentse meg őket. Visnu ismét el fog jönni, mint hal, Manu pedig kötözze a hajót a hal szarvához. Így menekülnek meg az élőlények. És amikor az árvíz visszavonul, Manu megint benépesítheti a földet, és uralkodhat.
Visnu eltűnt. Ezután száz évig nagy szárazság volt, a szárazság miatt éhínség lett, és az emberek éhen haltak. A Nap nagyon hevesen sütött, elégette az egész világot. Amikor már minden hamuvá égett, sötét felhők gyülekeztek az égen. Ezek a felhők a világpusztulás idején jelennek meg, és hét csoportjuk van: szamvarta, bhímánanda, dróna, csanda, valáhaka, vidjutapataka és kona. Megeredt az eső, és a víz hamarosan elnyelte az egész földet. Visnu utasítása szerint Manu már bevitte az állatokat és a növényeket a hajóba. És amikor megjelent a hal, hozzákötözte a hajót a hal szarvához. Mivel kötözte hozzá? Egy óriási kígyóval.
A hal ide-oda vontatta a hajót a vízen, és közben Manu számos kérdést tett fel neki. A Visnu által adott válaszok alkotják a Matszja Purána szövegét.
*
A Bhágavata Purána ezt írja: „Amikor Csáksusa Manu ideje után bekövetkezett egy teljes özönvíz, és az egész föld mélyen a víz alá került, az Úr egy hal alakját öltötte magára, és egy hajón fenntartva megmentette Vaivaszváta Manut. (SB 1.3.15) Egy másik helyen ugyanez jövendölés formájában hangzik el: „Szatjavrata, a korszak végén megjelenő Vaivaszváta Manu látni fogja, hogy az Úr hal-inkarnációja menedéket nyújt az élőlények összes fajtájának, a földi bolygón élőknek is.” (SB 2.7.12) A Bhágavata Purána sok-sok világkorról beszél, ezért egyáltalán nem meglepő, hogy az egyik szereplője jövendölés formájában mondja el azt, amit a másik régesrégen történt eseménynek ismer.
Indiában ezt mindenki megértette, és egészen más problémájuk volt a hal-inkarnációval kapcsolatban. Ezt a problémát Pariksit király fogalmazza meg, amikor megkérdezi: „Mi volt az Istenség Legfelsőbb Személyiségének a szándéka azzal, hogy egy hal visszataszító formájában jelent, éppen úgy, ahogyan egy közönséges élőlény kerül különféle testekbe a karma törvényei alapján? A hal teste kétségtelenül bűnös, és rettentő fájdalmakban van része. Mi volt a célja ennek az inkarnációnak?” (SB 8.24.2-3.)
Ebből látjuk, hogy a régi Indiában nem sokra becsülték a halakat. Nem igen értették, hogy a Legfelsőbb Úr miért választotta magának ezt a formát, hiszen még a legnagyobb bölcsek ls jógik is elvesztik összes vallásos érdemeiket, amikor a halakon meditálnak. A Bhágavata Purána elmondja Szaubhari Muni történetét, aki éppen így járt. Sukadéva Goszvámi azonban megmagyarázza Pariksit királynak, az Urat semmi más nem készteti arra, hogy bármilyen formában megjelenjen, csak a tehenek, a bráhmanák, a félistenek, a bhakták, a védikus irodalom és a vallásos elvek védelme. Nem törődik azzal, hogy az embereknek mi a véleménye arról a formáról, ami szerinte a legalkalmasabb arra, hogy a célját elérje. Akár emberként, akár alacsonyabb rendű állatként jelenik meg, mindenképpen Ő uralkodik az anyagi természeten.
*
A közeledő vízözönben nemcsak Szatjavrata Manut és a földi élet csíráit kellett megmentenie. Sukadéva Goszvámi elmondja a vízözön előzményeit is (SB 8.24.7-9, 57):
„A múlt korszak végén, Brahmá napjának alkonyán amiatt, hogy Brahmá éjszaka alszik, bekövetkezett a pusztulás, és az óceán vize elárasztotta a három világot. Amikor Brahmá elálmosodott és lefeküdt, a Védák kiáradtak a szájából, és egy hatalmas démon, Hajagríva ellopta az egész védikus tudományt. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Hari, aki megértette, mit tett a démon, minden fensége teljében egy hal formáját öltötte magára, megölte a démont, és megmentette a Védákat… Amikor Brahmá felébredt álmából, az Úr visszaadta neki a védikus írásokat.”
A Mahábháratából azt is megtudjuk, hogyan kötött ki Manu hajója. Sok-sok év eltelt, és a hal fáradhatatlanul vontatta a hajót az egyre viharosabb óceánon. Végre megpillantottak egy hegycsúcsot, amely a nagy áradásban menedékül kínálkozott. - Ez a Himálaja egyik csúcsa, - mondta a hal. - Kösd ki a bárkádat ehhez a csúcshoz.
Vaivaszváta Manu meg is tette, azóta ezt a hegycsúcsot Naubhudhana néven ismerik.
Ekkor a hal így szólt Manuhoz és a hét bölcshöz, akik szintén ott voltak a hajóban:
- Tudjátok meg, hogy én vagyok a teremtmények és az egész világ ura, senki sem nagyobb nálam. Ebben a hal-formában mentettelek ki benneteket a félelmetes özönvízből. Manu, neked az lesz a dolgod, hogy újra megteremtsd az élőlényeket, a félisteneket, a démonokat, az embereket, állatokat és növényeket; minden mozgó és mozdulatlan élőlényt.
Vaivaszváta Manu tudta, hogy mivel tartozik a megmentőjének tetszett is neki a feladat, de akár Napisten fia, akár nem, úgy érezte, hogy az ő ereje nagyon kevés ehhez.
- Nem is tudom, hogyan kezdjek hozzá, - mondta Manu csüggedten.
- Gyakorold tovább a jógát, - javasolta a hal. - Semmi sem lehetetlen annak, aki a jógában eléri a sikert. Nemsokára megszerzed az erőt, és nem ismersz akadályokat. Az én áldásommal újból benépesíted a földet.
E szavakkal a hal eltűnt; Manu pedig hamarosan elvégezte a rábízott feladatot; megteremtette az élőlényeket.
Így mondta el ezt a régi történetet Márkandeja Rsi, aki biztosan jól tudja, mert ő maga is már számos vízözönt túlélt.
*
Az indiai művészetben Matszját, vagyis a hal-inkarnációt vagy teljesen halnak ábrázolják, vagy halban végződő királynak. Körülötte állnak Szatjavrata Manu és a hét nagy bölcs, akik szintén megmenekültek a vízözönből. Hajagríva emberformájú, de lófejű démon, a kezében tartja a Védákat.
Néha három kis halat ábrázolnak, akik egy nagyon régi népmese szereplői. A történet bekerült a buddhista irodalomba is, Mitacsinti-Dzsátaka (114. sz.) címen.
„Egyszer, amikor Brahmadatta uralkodott Benareszben, megjelent a folyóban három hal, akik egy elhagyatott, vad, északi országból érkeztek. Óvatos, Óvatlan és Nagyon Óvatos azelőtt soha sem láttak embereket. Nagyon Óvatos azt mondta: Úgy látom, ez nagyon veszélyes hely, itt a halászok hálókkal, kosarakkal és mindenféle egyéb módon megfogják a halakat. Menjünk vissza az északi országba, ahol biztonságban élhetünk. – A másik két hal azonban úgy találta, hogy itt sokkal több az ennivaló. Meghíztak, ellustultak, és semmi kedvük nem volt az utazáshoz. Három hónapig békében éltek, de akkor ez a két hal fennakadt egy hálóban. Nagyon Óvatos éppen mögöttük úszott, és idejében észrevette a hálót. – Meg kell mentenem ezeket a lusta bolondokat, - gondolta. Gyorsan odaúszott a hálóhoz, és hol az egyik oldalán, hol a másikon csapkodott, hogy minél jobban magára vonja a halászok figyelmét. Azok azt hitték, hogy lyukas volt a háló, és a halak mind kiszabadultak. Megfogták a háló egy sarkát, és kihúzták; így a halak tényleg kikerültek a szabad vízre. Belátták, hogy Nagyon Óvatosnak köszönhetik az életüket, és rögtön visszaúsztak az északi országba.”