Gomba
A gomba feltűnő alakja és rejtélyes felbukkanása korán felkeltette az emberek figyelmét. Számos gomba tartalmaz toxikus anyagokat, ami egyrészt a félelmet növelte, másrészt megalapozta a természetfeletti erejébe vetett hitét. Hosszú ideig nagyon alacsonyrendű növénynek tekintették, a mai felfogás arra hajlik, hogy közelebb áll az állatokhoz.
Növény vagy állat, a gomba erősen polarizálta az emberiséget; vannak, akik nagyon kedvelik, pl. Oroszország, és vannak, akik teljesen elutasítják, pl. India.
Mivel a gombák nem magokról szaporodnak, az ókorban úgy képzelték, hogy maguktól jelennek meg. Eső után különösen sokat találtak, kézenfekvő volt, hogy azt higyjék, az esőből, sőt a villámból és a mennydörgésből keletkeztek. De nevezték a föld élesztőjének is. A gombák sokszor jelennek meg tömegesen, és nagyon gyorsan fejlődnek. Ez nagyon imponált a régieknek, akik a termékenység megszállottjai voltak. A szex kötelező össznépi feladat volt, és természetesen a szaporodás volt az egyetlen cél. Minden módszer jó volt, ami a vonakodó embereket is szaporodásra kényszerítette, pl. az ajzószerek. Tömérdek szenvedést okoztak a nőknek a férfiak eszement követelései; de most csak a gombákról beszéljünk, amelyeket szintén besoroltak az afrodiziákumok közé. Tanulságos olvasmány, mi mindent meg nem etettek a szegény nőkkel, hogy megszülessen a tizenötödik gyerek, amikor már a meglevő tizennégyet sem tudták eltartani.
A történelem folyamán az emberek sokféle gombát ettek. Kőkorszaki településeken is megtalálták a pöffeteg maradványait. A ling-si nevű kínai gomba piros és lila, olyan, mintha bekenték volna lakkal. Csak néhány lombos fa (tölgy, szilva stb.) gyökerén vagy korhadt törzsén nő, és korlátlan ideig eltartható. Feltűnő külseje már korán magára vonta az emberek figyelmét, aztán a taoisták megtették a halhatatlanság jelképének. A legnagyobb karriert mégis egy ennivalónak nem alkalmas gomba, a légyölő galóca (Amanita muscaria) csinálta, mivel hallucinogén anyagokat tartalmaz. Nagyon valószínű, hogy először a szibériai sámánok fedezték fel, milyen „utazásokat” tehetnek e gomba segítségével. Nem tudjuk, hogy ez mikor történt, a különféle ázsiai nyelvek elemzése azt mutatja, hogy Kr.e. 5000-300 között. A tudomány mai állása szerint az emberiség ekkor meglehetősen egységes volt, és közös, vagy legalább is kölcsönösen érthető nyelvet beszélt, amit preárjának, prevédikusnak, stb. neveznek. Sokat vizsgálták, milyen lehetett ez a feltételezett közös nyelv, amelyhez a ma ismertek közül a szanszkrit áll a legközelebb; és arra a megállapításra jutottak, hogy a légyölő galóca mámorító hatását „már azelőtt ismerték, hogy az árja csoportok elkülönültek.”
E felfogás hívei nem kevesebbet állítanak, mint hogy a Védák híres szómája a légyölő galóca volt – ennek a nedvét keverték el tejjel, ezt ajánlották fel az isteneknek, és maguk is ettől estek extázisba a védikus áldozatokon.
Van egy-két dolog, ami támogatja ezt az elméletet, pl. az említett szibériai népek gyakorlata. Van egy-két párhuzam a sámánok gyakorlata és a védikus áldozatok között. A Hindukus hegységben, a Sutul völgyben ma is stimulánsként használják ezt a gombát. Másrészt maga az indiai hagyomány a szibériaiakat összefoglaló néven sabaráknak nevezi, és azt mondja, hogy eredetileg ksatriják, harcosok voltak, de aztán „rossz szokásokat vettek fel,” „letértek a védikus útról.” Ilyen „letérés” lehet az alkohol és a drog használata, ami Indiában tilos és megvetett dolog. Egyébként a Rgvéda és a hozzá közel álló Aveszta egyértelműen azt mondják, hogy a szóma készítéséhez virágos növényt használtak; többfélét, de mindig virágos növényt. Indiában nemhogy kultikus célokra nem használnak gombát, de meg sem eszik. Számukra a gomba gusztustalan, már csak azért is, mert tisztátalan helyeken nő. Mivel közel áll az állati szervezethez, a vegetáriánusok számára sem alkalmas. (Glutamát tartalma hús-ízt ad a gombának, amit Japánban umami-nak, finomnak neveznek.)
A védikus kultúrával szemben más régi árja népek lelkesen fogyasztották a gombákat, egyszerűen megették, alkoholos italokba áztatták, vagy a füstjét lélegezték be, pl. az észak-európai népek, a vikingek. Régóta spekulálnak azon, hogy mi vadította meg a berserkereket. Egyesek azt mondják, hogy egy medve-istennőt tiszteltek, és medvebőrt viseltek, de ettől még nem kellene megvadulni. A vikingek nyelvén a medve nem ber (Baer), hanem björn. A vikingek csak háború idején lovalták bele magukat elvakult és őrült állapotba, ami egy napnál tovább sose tartott, és több napos kimerültség, tespedés követte. Ez pedig arra mutat, hogy a berserkerek légyölő galócát fogyasztottak. A csak háború idején persze eufémizmus, mert a háború a vikingek természetes életformája volt – ez szintén az eredeti ksatrija származásukra mutat.
Komoly karriert futott be a gomba a régi Görögországban, ahol egy városállamot és egy egész kultúrát neveztek el róla. Mükéne ez, a gombát jelentő görög mukés szóból, ahonnan származik a mükológia, a gombák tudománya.
Milyen kapcsolatban volt Mükéne a gombákkal, vagyis mi indokolja az elnevezést? Azt mondják, hogy Dionüszosz a szent gombát, vagyis a légyölő galócát ide hozta először Közép-Ázsiából, ami azt is jelentené, hogy Dionüszosz idegen a görög szigeteken, ázsiai jövevény. Mások szerint éppen ő tiltotta meg minden drog használatát, és csak a bort engedélyezte. Sőt azt is mondják, hogy meghódította Indiát, és ott is bevezette a szőlőművelést. Ez biztosan nem igaz, mert bár mint mindenütt a világon, Indiában is készítettek részegítő italokat, de nem szőlőből (a „toddy” pálmabort jelent). Egy másik, és talán valószínűbb legenda szerint Mükénét Perseus alapította, és azért nevezte el így, mert egy méretes gombát talált egy forrás mellett. Nem galóca volt, csupán a méretével imponált ennyire Perseusnak.
A légyölő galóca hívei azonban azt mondják, hogy Dionüszosz ünnepein a bort is „feljavították” egy kis hallucinogén anyaggal; sőt ez történt volna az eleusisi misztériumokon is. Ezt nehéz elhinni, de tény, hogy az ételként általánosan elfogadott kucsmagombán kívül a légyölő galóca is megtermett Görögországban; ábrázolták is vázaképeken.
A rómaiak megtanulták a görögöktől, hogy a gomba a villámból és a mennydörgésből keletkezik; bár Pliniusnak az volt a véleménye, hogy a fákból kibocsátott gyanta vagy nedv fejlődik gombává, valamilyen rejtélyes módon. Nero nagyon kedvelte, az istenek eledelének nevezte, ami persze nem gátolta meg abban, hogy ne galócapörköltöt kínáljon az anyjának, Agrippinának, amikor már meg akart szabadulni tőle. Az istenek eledele végzett Claudius-al is.
A régi Egyiptomban nem sokat törődtek a gombákkal. Az éghajlat sem volt alkalmas gombatermesztésre. Azt hitték, a gomba akkor lesz mérgező, ha sötétben fejlődik. Még gyűjteni is csak akkor szabad, ha telihold van. A mérges gomba az ezüstöt megfeketíti, és valóban ma is van nálunk olyan babona, hogy a gombát ezüstkanállal kell szedni – ha nem feketedik meg, akkor jó, meg lehet enni. Ilyen régi ez a hiedelem.
Ki gondolná, hogy a „fáraó átka” is egy gomba? Tutenchamon sírjában az Aspergillus flavus nevű gomba túlélte az évezredeket, és el is pusztította a kutatókat. Aki nem hiszi…
Egyiptom kultúrája jelentősen befolyásolta a Biblia étkezési ajánlásait és tilalmait. A gombával kapcsolatos hagyomány ellentmondásos. Az egyik oldalon szentnek tekintették, amelyet csak papok, királyok és alkalmilag a vendégeik fogyaszthattak. Másrészt azt gondolták, hogy minden gomba mérgező, vagy legalább is tisztátalan, és ezért tilos. Az egyes gombafajok undort keltő, vagy ördögi nevet kaptak. Talán ide vezethető vissza, hogy sok európai nyelvben, pl. az angolban a gombát varangy kenyerének, varangy székének nevezik. Angol mesékben varangyok, ír mesékben leprechaunok (törpék), német mesékben manók üldögélnek az erdő nagy piros gombáin. Már nem tudom, miért, de ötéves koromban írt meséim tele voltak törpékkel, akik gombákon vagy „gomba-bársonnyal” bevont székeken üldögéltek. Atavizmus vagy a jungi kollektív tudattalan. Egyébként a leprechaunok esernyő helyett is nagy gombákat vittek magukkal.
Egyébként nagyon találó név ez a varangy széke (toadstool), mert a varangy pontosan olyan típusú mérget termel, mint a galóca. William Roscoe (1753-1831) azt írja A pillangó bálja és a szöcske ünnepe című verses meséjében, hogy a gomba a csiga asztala; Mary Hewitt (1799-1888) pedig eredei egereket ültet a gombák árnyékába.
A termékenység megszállottjait a bibliai tabu sem akadályozta meg, és légyölő galócát adagoltak a borukhoz abban a hitben, hogy ez fokozza a férfiasságukat. A bibliai kotereth szót (pl. 1. Kir. 7,16) egyesek gombafejű oszlopnak fordítják – Károli számára ez a szó érc gömböket jelent.
A kereszténységben a gombának semmi különös jelentősége nem volt. Éppen ezért különös, hogy a franciaországi Plaincourault kápolna 13. századi freskóján Ádám és Éva nem a tudás fája mellett állnak. A tudás fája helyét egy óriási, 2 m-es, piros kalapos, fehér pettyes gomba foglalja el, amelynek tövéből és törzséből 2-2 másik, kisebb gomba nő ki. A gombák körül tekereg az obligát kígyó. Furcsa kép ez, már csak azért is, mert minden mérges gombát az ördög teremtményének tartottak. Furcsa az is, hogy a légyölő galócáról azt tartják, szerencsét hoz. Különösen Karácsonykor és Újévkor jelenik meg a szerencsehozó jelképek, kéményseprők, patkók és malacok társaságában.
Még a plaincouraulti freskónál is híresebb az a sziklarajz, amelyet a Tassili fennsíkon, Dél-Algériában találtak. Híres már csak azért is, mert Kr.e. 3500 körül készülhetett. A képen egy istent látunk, akinek testét teljesen benőtték a gombák. A feltételezések szerint a méhek vagy a méz istene, és a gombát, pontosabban a légyölő galócát mézben konzerválták, vagy mézzel együtt fogyasztották a nagy vallási ünnepeken. Ez persze merész feltételezés, hiszen azt sem tudjuk, pontosan milyen népek éltek a Tassili fennsíkon 5-6000 évvel ezelőtt. A sziklarajz azonban valóság, ennyi gomba termett a sivatagban. A Szahara mai lakói, és általában az arabok nagy gombaevők. Majdnem minden ételükbe tesznek egy keveset, ha kell, ha nem.
Nagy gombafogyasztók a kínaiak is, a világ első gombatermesztői. A sokféle ehető gomba közül a sitakit orvosságként is becsülték.
A psylocide vagy psilocibe gombát a mexikóiak használták szertartásaikban. Kis, barna, keserű gombák ezek, amelyeket Isten húsának neveznek, és csak azért váltották fel a légyölő galócát, mert ehhez könnyebben hozzá lehetett jutni. A gomba fogyasztói azt képzelik, hogy áthatolnak az anyagi akadályokon, kilépnek a testükből, és más testekbe költöznek. Nem egészen világos, hogy ez utóbbi miért olyan kívánatos.
Talán úgy tűnik, hogy már mindent elmondtam a legfeltűnőbb gombáról, a légyölő galócáról, de ez nem így van. Gondos kezek összeállították a piros kalapos gomba egész történelmét. Eszerint a hallucinogén hatását kb. 7000 éve fedezték fel Észak-Ázsiában. Kr.e. 2000-1000 között keletkezhettek azok a sziklarajzok a Jeges tengerbe ömlő Pegtymel folyónál, amelyeken fejükön gombákat viselő emberek sétáltatják a kutyáikat. Kr.e. 500 körül írták az indiai Rgvéda szóma-himnuszait, mondják ezek a kutatók, és hozzáteszik, hogy a szóma növény a Himálajában termett. Ez igaz, de a Himálaja nem a Jeges tengernél van, és nem is Szibériában. Kr.u. 100 körül készült egy 7,5 cm-es gomba-szobor Mexikóban. Ezután jöttek a vikingek, 0-1800 között, vagyis alaposan kitágítják a viking hódítások időbeli határait. 1291-ben készült a plaincouraulti freskó, 1658-ban számolt be egy lengyel utazó arról, hogy Szibériában, az Irtisz folyónál a sámánok légyölő galócát esznek. Rosszallóan jegyzi meg a lengyel, hogy ettől jobban berúgnak, mint a vodkától. 1730-ból származik egy úti beszámoló a Kamcsatkában élő korjákokról. A tehetősebbek tejjel vagy túróval keverik a gombát. A szegényebbek azoknak a vizeletét isszák, akik gombát ettek. Itt aztán merész spekuláció következik. Azt állítják, hogy a Rgvéda egyik verssora így hangzik, – a nagy istenek együtt vizelik ki a szómát. Mivel nem árulják el, hogy melyik verssorról van szó, nem lehet megállapítani, mit értettek félre. De ez is elég ahhoz, hogy felállítsák az elméletet, 1. mit ittak a szóma ivók, 2. mindezt a kamcsatkai korjákoktól tanulták.
A légyölő galóca hatására keletkezhetnek kellemes hallucinációk, de szörnyű lidércnyomások is. Senkinek sem ajánlott, hogy egyedül kísérletezzen vele. Ez nem ugyanaz, mintha megfelelő szertartások keretében használnák a drogokat, amikor adott vallási elképzelések szabályozzák a hallucináció tartalmát.
Drogokat írtam, mert a légyölő galóca nagyon sokféle hatóanyagot tartalmaz, – kolin, acetilkolin, muszkarin, muszkaridin, muszkazon, butiltrimetilammónia, iboténsav, színezőanyagok és nyomelemek, főleg szelén és vas. A mámorító hatást főleg az iboténsav váltja ki. A drogok szórakoztatnak, gyógyítanak, módosítják és kitágítják a tudatot, természetfeletti tudás illúzióját keltik, elaltatnak, felélénkítenek, testen kívüli tapasztalatokat tesznek lehetővé, segítik a meditációt, leküzdik a depressziót. Csupa nagyon kívánatos dolog, és nem véletlen, hogy a drogok használata egyidős az emberiséggel. A múltban sokkal elterjedtebb volt, mint gondoljuk.
A drogok olyan dolgokat adnak az embereknek, amire szükségük van. Sajnos csak rövid időre adják. A drogok elleni harc azért sikertelen, mert nem lehet csak elvenni anélkül, hogy ne kínálnánk valamit helyette. Hasztalan mondják az embernek, ne akard kitágítani a tudatodat. Az embernek éppen erre van szüksége. Meg kell tanítani, hogyan teheti meg ezt veszélytelenül. Senki sem utánozhat pl. egy sámánt anélkül, hogy végig ne járná a sámánná válás nagyon is rögös útját. Az extázist is meg kell tanulni.
Nyíresek, fenyvesek, vagy akár a nedves rét tele vannak gombákkal. Csak éppen a költészetbe nem jutottak be. A gomba nem költői téma. Szonett a gombához – ilyen nincs. Csak Edward Thomas (1878-1917) említi meg October című verse bevezetésében az erdő kis, tejfehér gombáit, -
A zöld szil ága egyetlen arany,
Levél levél után a fűre hull,
Alattuk apró gomba, tejfehér,
Harangvirág és pimpó megborul,
Szederbokor s rekettye harmatos,
A napra bámul szólítatlanul.
*
A költészetben nem, a szakácskönyvekben annál többet szerepel a vargánya (tinórú, Steinpilz), amely, majdnem azt írtam, aki, olyan válogatós, hogy csak bizonyos növények közelében hajlandó megteremni – madron, kőris, nyír és menzanita bokor. Erről is azt tartják, hogy akkor jó igazán, ha holdfény éri. Olaszországban porcininak nevezik, mert a malacok kedvence. Malacok túrják ki a szakácskönyvekben bőségesen tenyésző szarvasgombát is, ami a világ egyik legdrágább étele. A túrás nem egészen veszélytelen, mert a szarvasgomba illata ugyanolyan hatást gyakorol a szerelmes természetű kocára, mint egy jóképű kan. (A szarvasgomba androszteront, egy tesztoszterolszármazékot tartalmaz.) Európában a szarvasgomba a gasztronómia csúcspontjának számít, mint minden, ami drága. Afrodiziákum és gyógyszer hírében is áll. Ezt még senki sem bizonyította be, de legalább nem árt. Ez az egyetlen gomba, amelyet őrült ínyencek nyersen is megesznek.
Ha igaz egy tál szarvasgomba volt az utolsó étel, amit Buddha elfogyasztott Csunda aranyműves házában. Szanszkrit neve súkara-márdava, vaddisznó öröme vagy vadkan-csemege. Egy ideig sertéshúsnak fordították, de nem, ez a szarvasgomba, esetleg egy kucsmagomba-féle, ami ma is terem a Himálajában és a Vindhja hegységben. Mint tudjuk, Buddha megnézte az ételt, aztán ezt mondta Csundának: Ez alkalommal csak én eszem a vadkan-csemegéből. Ami megmarad, azt temesd el egy gödörbe.
Buddha tehát tudta, hogy valami gond van ezzel az étellel. Mégis megette, vagy talán éppen ezért. Még aznap meghalt – elérte a parinirvánát. Egyedül volt, Ánandát már előbb elküldte vízért. Mire Ánanda visszatért a pataktól, Buddhának már semmire nem volt szüksége ebből a világból.