Gandharvák
Az emberek a világ minden részében azt beszélik, hogy nemcsak ezen a föld bolygón van élet. A létezésnek vannak magasabb és alacsonyabb síkjai, úgynevezett mennyei vagy pokoli bolygók. A mennyországban mindenki szívesen körülnézne. Biztosan sokkal szebb, mint ez a föld, hiszen éppen ezért nevezik mennyországnak. Azt mondják, hogy nagyon sokféle lény él itt: az irányító félistenek, nagy bölcsek, azok az emberek, akik a földön nagyon sok jót cselekedtek. A félistenek királya Indra, aki egy Amarávati nevű gyönyörű városban lakik a minisztereivel, barátaival, szép asszonyokkal és katonákkal. Katonák is vannak a mennyben? Igen, a démonok néha megtámadják Indra birodalmát, és nem is könnyű megvédeni. Micsoda mennyország az, ahol a démonok szabadon járnak?
Indra birodalma nem örök és nem tökéletes. Egy kicsit olyan, mint a földi világ, csak persze sokkal szebb. Sokszor azt mondják, az emberek a földi világ mintájára találták ki a mennyországot. Ez bizony nem így van. Az emberek próbálják utánozni a mennyei viszonyokat.
A mennyei bolygók uralkodói szeretik a szórakozást, különösen a zenét és a táncot. Mindig zenészek, énekesek és táncosnők veszik őket körül. A keresztény mennyországban az angyalok inkább csak énekelnek, néha hangszereken is játszanak. Nagy felhőkön ülnek, és persze szó sem lehet semmilyen profán szórakozásról: az angyalok csak Istent dicsérik. Még ezt is csak pár száz éve, mert a Biblia angyalai, szeráfjai és kerubjai eredetileg nagyon hatalmas és veszélyes lények voltak. Néha fel is lázadtak az isteni rend ellen, pl. Lucifer és a Nefilim.
Indiában gandharváknak nevezik a mennyei zenészeket. Brahmá, a teremtő félisten a saját szépségéből hozta őket létre, amely olyan volt, mint a holdfény. Egy pillanatra elengedte ezt a holdfényhez hasonló szépséget, amit örömmel vettek birtokba a gandharvák és az égi táncosnők. (SB 3.20-38-39). Mivel a szépségből születtek, természetesen nagyon szépek. Ha egy földi ember arra vágyik, hogy nagyon szép legyen, a gandharvákhoz kell imádkoznia (SB 2.3.2-7). Lehet, hogy pórul jár, mert egyes gandharvák csak félig emberek, a másik felük valamilyen madárra, pl. sasra vagy sólyomra hasonlít.
A gandharvák általában nagyon kedvesek, ezért aztán sok barátjuk van: a sziddhák, csáranák, kinnarák, vidjádharák. Csodálatosan énekelnek és zenélnek, még a legnagyobb félisteneket is elbűvölik. Brahmá oda sem figyel a vendégeire, amikor a gandharvákat hallgatja. (SB 9.3.30) Minden jelentősebb eseménynél ott vannak, néha pedig az a szolgálatuk, hogy színdarabokban szerepelnek (SB 7.8.5). Néha Szúrját, a Napistent imádják (SB 3.23.37), máskor Sivát kísérik (SB 4.24.24-25), vagy Visnuhoz imádkoznak (SB 4.7.43); de szívesen szolgálják a nagy bölcseket is, pl. Kapila Munit, amikor előbb a Gangesz mentén a Himálajába, majd ugyanazon az úton visszament az óceánhoz (3.33.34). Az égi zenészek nem a földön járnak, hanem a vimánáknak nevezett repülőgépeken utaznak. Egyszer egy Visvávaszu nevű gandharva annyira elvesztette az eszét, hogy lezuhant a repülőjéről, amikor meglátott egy szépséges lányt, aki éppen egy palota tetején labdázott (SB 3.22.17).
Visvávaszu szerencsésen túlélte a zuhanást. A Bhágavatam elmondja, egyszer Prthu király országában nagy éhínség volt, és ő annyira megharagudott a földre, hogy meg is akarta ölni. A föld tehén alakot öltött, először menekült, majd bocsánatért könyörgött. Prthu azt mondta, megbocsát neki, ha mindent megad, amire az országában szüksége van. A tehén beleegyezett, erre a király valakit borjúvá változtatott. A borjú láttán a tehén tőgye megduzzadt, és a király kifejhette az összes növényt és gabonát. Erre a félistenek, bölcsek, emberek, mindenki meg akarta fejni a csodálatos tehenet. A gandharvák Visvavaszut változtatták borjúvá, és olyan tejet fejtek egy lótuszvirág kelyhébe, amely a zenei művészet és a szépség formáit öltötte fel. (SB 4.18.17)
Ha a gandharvák valakit egyszerűen borjúvá tudnak változtatni, az azt jelenti, hogy nemcsak a zenéhez értenek, hanem más különleges képességeik is vannak. A Bhágavatam azt mondja, hogy rendelkeznek az összes misztikus erővel, amit a jógik olyan nehezen tudnak megszerezni – pl. kisebbé válnak a legkisebbnél. (SB 5.16.13-14) Néha azzal szórakoznak, hogy alkonyat idején, a félhomályban a földi erdőkben nagy palotákat és szép városokat építenek (SB 4.12.15); de ha az emberek közelebb mennek, minden eltűnik, mint a délibáb.
A régi görögök is úgy tudták, hogy a félisteni énekesek és zenészek nagy varázslók; Orfeusz elbűvölte az állatokat, a szirének becsábították énekükkel az embereket a tengerbe, ahol aztán megfulladtak. A Múzsák is zenéltek, Thália kivételével, még Klió és Uránia is, akik egyébként a történelmet és a csillagászatot pártfogolták. Hallgassunk meg egy verset, amelyet Heinrich Cornelius Agrippa von Nettesheim idéz (Die magischen Werke, forrás megadása nélkül):
Thália nem hall, semmilyen ének hozzá nem illik,
Ő csak a földben búvó csendet kedveli szívből.
Klió és a hold légzése nemzi az első
Húron a hangot, melyet a mélyebb dórnak neveznek.
Kalliopé, meg az istenek fürge küldötte, Merkúr,
Megpendítik az A-t, a lecsengő Frígia hangját.
Lídia ősi zenéje szólal a harmadik húron,
Terpszikhoré meg Vénusz választották ezt az akkordot.
C-húr őre a Nap titánja, Melpomenével,
Ennek az új hangzásnak felső dór a neve.
Frígia frissebb dallama D-n szól, mert így akarják
Erato és az úr, kit a harcos hódolva tisztel.
Zeusz és Euterpe az E-húrt pengetik együtt,
Hogy szelídebben szóljon a lídek tiszta zenéje.
Mixolídre változik ez, ha a mogorva Szaturnusz
És Polihümnia nyúlnak ugyanahhoz a húrhoz,
És ha a nyolcason játszik Uránia művészi kézzel,
Mixolíd-felső dallam hangzik végül az F-en.
Így sorakoznak a hangok a G-től fölfele párban,
Így muzsikálnak a szférák és az égi zenészek.
*
Vannak nagyon harcias gandharvák is, akik inkább a fegyvereikkel szolgálnak. Visvávaszu is ilyen, aki Parávaszu nevű barátjával mindig lelkesen harcol Indra seregében a démonok ellen. Nagy harcos volt egy Húhú nevű gandharva király is, aki egyszer valami hibát követett el, és Dévala Muni megátkozta. Krokodil testében kellett élnie mindaddig, amíg Visnu ki nem mentette az állkapcsai közül a Gadzsendra nevű elefántot. A krokodil-test elpusztult, de Húhú megint szépséges gandharva lett, és visszatérhetett a felsőbb bolygókra. (SB 8.2-3-4. fejezetek)
A Bhágavatam (SB 4.27.13ff) elmond egy példázatot a földi törekvések illúziójáról és az emberi élet igazi céljáról. Elmondja, hogy Gandharvalókán élt egy Csandavéga nevű király, akinek 360 gandharva-katonája volt. Csandavéga persze nem más, mint a gyorsan múló idő, a katonák pedig az év napjai. A királynak volt még 360 udvarhölgye is, akik újra meg újra elrabolták a katonák erejét. A hölgyek az év éjszakái: a nappalok és az éjszakák mindig összefognak, hogy elvegyék az életünket.
Egyszer Csandavéga megtámadta egy szomszéd király városát, amelyet egy ötfejű kígyó védett. Ez a kígyó az öt életlevegő, amelyek fenntartják a testet, és álmokat hoznak, amikor az ember alszik. A kígyó száz évig egyes egyedül harcolt a gandharvákkal – ez a létért folytatott küzdelmet jelképezi. Az ember nem igen él száz évnél tovább.
Az idő még egy másik formában, egy javana hadsereggel is megtámadta ezt a várost – a testet. Az ellenséges katonák betörtek a városba, és mindenkit megkínoztak. A gandharva és a javana katonák teljesen elpusztították, és végül felgyújtották a várost. A város őre, az ötfejű kígyó el akart menekülni, de már késő volt; nem volt ereje a meneküléshez. A katonák most már a királyt is könnyűszerrel megkötözték és megölték.
*
A Mahábhárata (Adi, 172, 185.1-2) elmond egy történetet egy nagyon harcias gandharváról, Csitraratha királyról:
Egyszer, amikor a Pándava hercegek éppen Panycsála királysága felé tartottak, eljutottak a Gangesz partjára. A Gandharvák királya éppen ott szórakozott a kellemesen hűvös vízben a feleségeivel együtt. Sehogyan sem tetszett neki, hogy megzavarják a mulatságát, ezért nagy garral így szólt:
– Mindenki tudja, hogy az alkony első negyven percében csak a Gandharvák, a Jaksák és a Ráksaszák közelíthetik meg ezt a folyót. Ha egy ember megszegi ezt a parancsot, biztosan itt hagyja a fogát. Még a félistenek sem mernek idejönni, amikor fürdöm. Én mondom ezt, Angarparna, aki mindent elér a karjai erejével. Büszke és kevély vagyok; Kuvera az én barátom.
– Nyomorult gazember, – förmedt rá Ardzsuna, – nincs olyan szabály, hogy ne lehetne odamenni a Gangesz folyóhoz, akár éjjel, akár nappal. A Himálaja aranyos csúcsairól ered ez a folyó, és hét ágban szakad az óceánba. Akik e hét folyó vizét isszák, biztosan megtisztulnak. Maga Vjásza mondta, hogy ezekhez a szent folyókhoz bárki, bármikor odamehet.
A Gandharva nagyon dühös lett, azonnal fölemelte az íját, és kilőtte nyilait, melyek olyanok voltak, mint a mérgeskígyók.
Ardzsuna valamennyit felfogta a pajzsával, és megfenyegette a Gandharvát:
– Tudom, hogy a Gandharvák erősebbek, mint az emberek. Nekem azonban van egy égi fegyverem, amelyet Indra tanítómestere ajándékozott Bharadvádzsának. Bharadvádzsa Agnivisának adta, Agnivisa Dronának, Drona pedig nekem.
– Nem tudsz te azzal a fegyverrel bánni, – gúnyolódott a Gandharva.
Ardzsuna nem vesztegette tovább a szavakat, hanem elhajította a kiváló fegyvert, amely azonnal elégette a Gandharva harci kocsiját. A Gandharva elvesztette az egyensúlyát, és fejjel előre a földre bukott. Ardzsuna megragadta, letépte a virágfüzérét, és már éppen azon volt, hogy megadja neki a halálos döfést, amikor a Gandharva felesége, Kumbinasí zokogva a lábai elé borult.
– Kiváló herceg, – könyörgött Kumbinasí, – terjeszd ki rám a védelmedet. Engedd szabadon a férjem.
Judhisthíra megvetően közbeszólt: – Engedd el őt, Ardzsuna. Ugyan ki ölné meg azt, akit egy asszony védelmez?
Ardzsuna azonnal elengedte Angarparnát. – Élj tovább, Gandharva, – mondta engedékenyen. – A Kuruk királya, Judhisthíra megkegyelmezett neked. A Gandharva nagy keservesen összeszedte magát, és egész kis beszédet intézett Ardzsunához:
– Legyőztél, ezért ne is hívjanak engem többé Angarparnának. Ne dicsekedjek még a nevemben se, hiszen még olyan erős sem vagyok, mint egy ember. Tűz-fegyvered porrá égette a kocsimat. Nevezzenek ezentúl Csitrarathának, tarka kocsin járónak. Tudd meg, hogy nagy varázstudományom van, amelyet a jóga és az aszkézis gyakorlásával szereztem. Hat hónapig egy lábon álltam, úgy szereztem meg ezt a tudományt. Haszna az, hogy mindent meglátok, ami a világban van, éppen úgy, mint a félistenek. Most azonban téged is megtanítalak erre a tudományra, és nem is kell letenned semmilyen fogadalmat, hiszen megkímélted az életemet. Még száz-száz lóval is megajándékozlak benneteket. Olyan a színük, mint a felhő, testük szikár, de soha nem fárad el, soha sem veszít gyorsaságából. Indra villámából születtek, és mindaddig élnek, ameddig fennáll maga a világ. Ardzsuna azonban elutasította ezt a nagylelkű ajánlatot.
– Nem azért kíméltem meg az életedet, hogy vagyont vagy gazdagságot szerezzek, hanem mert a feleséged védelemért könyörgött.
– Ha nem fogadod el ajándékba, adj érte egy szalmaszálat, – javasolta a Gandharva.
– Megveszem a varázstudományt és a lovakat, – jelentette ki Ardzsuna, – de nem egy szalmaszálon. Neked adom ezt a kiváló égi fegyvert, amely porrá égeti még a félisteneket is. Legyünk ezentúl barátok.
Megölelték egymást, és ezzel meg is pecsételték a barátságot.
*
A Bhágavatam is megemlíti Csitrarathát (SB 6.8.38-40). Egyszer egy Kausika nevű bráhmana elhatározta, hogy megszabadul a testétől, és elmegy a földről valamilyen jobb helyre. Ez úgy történt, hogy elmondott egy misztikus imát. A teste azonban ott maradt a sivatagban, és egyszer Csitraratha éppen arra haladt egy repülőgépen. Még a halott testben is annyi erő volt, hogy a repülőgép lezuhant. Csitraratha körülnézett, hogyan kaphatna segítséget, és végül megtudta a Válakhiljáknak nevezett bölcsektől, hogy csak akkor utazhat tovább, ha a csontokat bedobja a Szaraszvatí folyóba, és ő maga is megfürdik.
A Szaraszvatí folyó ma már nincs meg, kiszáradt, de a légi felvételeken még mindig látszik a meder nyomvonala. Hajdanán a mai Allahabadnál egyesült a Gangesszel és a Jamunával; ebből megtudhatjuk, hogy ez a sivatag a Vindhja hegység északi lábánál terült fel. Ez a vidék ma is olyan, mint a Bermuda-háromszög; a fölötte áthaladó repülők lezuhannak vagy egyszerűen eltűnnek.
*
A gandharvák nemcsak szépek, kiváló zenészek és harcosok, de nagy szoknyavadászok is. Szépségükkel sok nőt el tudnak csábítani, még az erényes Renuká is rajta felejtette a szemét Csitrarathán. A férje nagyon dühös lett, azt mondta, ez annyi, mintha tényleg elkövetted volna a házasságtörést. (SB 9.16.3)
Csitrarathá éppen csak arra repült, és valószínűleg nem is látta Renukát; de a gandharvák általában nem hagyták ki a kínálkozó alkalmat. Amikor Laksmí istennő megszületett a tejóceánból, először a gandharvákat meg a barátaikat, a sziddhákat, csáranákat látta meg; de azt is észrevette, hogy nagyon kevés jó tulajdonságuk van, és egyikük sem hibátlan (SB 8.8.19). Mindig nők után járnak, megerőszakolják az alvó nőket, és még a vérüket is kiszívják, mint afféle indiai vámpírok. A Bhágavatamnak sincs mindig jó véleménye róluk, azt mondja, hogy általában mind csalók (SB 9.11.14). A Rámájana című eposz hősének, Rámacsandrának az egyik öccse sok millió ilyen gonosz gandharvát megölt. Minden vagyonukat elvette, majd felajánlotta a bátyjának. Az életben maradt gandharvák egy része a Raszátala nevű alsóbb bolygóra menekült, ahol viszont – Visnu felhatalmazásával – egy Purukutsza nevű harcos végzett velük. (SB 9.7.3)
Indra azonban nem maradt zenészek nélkül, akik a szórakoztatásán kívül mindenféle egyéb szolgálatot is szívesen vállaltak. A Rgvéda, a Mahábhárata és több Purána (pl. SB 9.14-17-47) is elmondja az égi táncosnő, Urvasí történetét, aki sokáig a gandharvákkal szórakozott, de aztán két félisten megátkozta, hogy emberi szokásokkal rendelkezzen. Így aztán a szép hölgy megunta a mennyei zenészeket, és feleségül ment egy Purúravá nevű királyhoz, aki egyébként a Holdisten unokája volt. Ez olyan házasság volt, amit Indiában gandharva-házasságnak neveznek: egyszerű összeköltözés. Urvasínak azonban volt néhány feltétele. Azt mondta a királynak, hogy együtt él vele, de védje meg a két kedvenc bárányát, csak tisztított vajban készült étellel etesse, és sohase mutatkozzon előtte ruhátlanul. A király mindenbe beleegyezett, és boldogan élt a mennyei hölggyel.
Indra azonban észrevette, hogy Urvasí nincs ott a táncosnők között. Rögtön megkérte a gandharvákat, hogy hozzák őt vissza. A gandharvák lejöttek a földre, és éjfélkor, amikor mindenre nagy sötétség borult, ellopták a bárányokat. Urvasí meghallotta a keserves bégetést, és gúnyos megjegyzést tett a férjére, aki olyan nagy hősnek képzeli magát, de még egy besurranó tolvajjal sem tud elbánni. Erre a király kardot ragadott, és a gandharvák után indult, akik csak erre vártak: elengedték a bárányokat, de egy villám fényével megvilágították a ruhátlan királyt. Urvasí visszatért a mennybe.
Purúravá királynak minden oka meglett volna arra, hogy haragudjon a gandharvákra, akik becsapták; ő azonban úgy érezte, hogy nem tud Urvasí nélkül élni. Bemutatott egy áldozatot, amellyel elégedetté tette a Legfelsőbb Urat, Harit, és csak azt kérte, hogy ezentúl a gandharvák birodalmában élhessen.
*
Hallgassunk meg még egy gandharva-történetet, ami azért is érdekes, mert a régi Iránban is elmondtak egy nagyon hasonlót a maguk egyik égi zenészéről.
Indra egyszer a Nandana-erdőben szórakozott. A gandharvák zenéltek, az apszarák táncoltak. Az egyik gandharva, Máljaván, és egy Puspavatí nevű táncosnő azonban olyan szerelmesek voltak, hogy állandóan csak egymást figyelték, az egyik rosszul énekelt, a másik elrontotta a ritmust. Indra megátkozta őket, hogy veszítsék el a szépségüket, és azonnal zuhanjanak le a földre. Éppen a Himálaja egyik hó- és jégsivatagában értek földet, ahol rettenetesen szenvedtek a hidegtől, és még egy barlangban sem találtak menedéket. Sem ételük, sem italuk nem volt, így öntudatlanul megtartották az Ekádasi nevű böjtnapot. Így aztán azonnal megszabadultak rút formáiktól, és egy égi repülőn visszatérhettek a mennybe.
Az iráni történet is egy égi királyról beszél, aki éppen nagy tavaszi ünnepet rendezett. Volt egy varázslója, aki titkos mondásokkal odakényszerítette az arzangokat, a legjobb zenészeket és a périket vagy táncosnőket, hogy szórakoztassák a királyt és az udvaroncait. Ezen a tavaszi ünnepen azonban az történt, hogy egy arzang és egy péri egymásra pillantottak, és azonnal olyan szerelmesek lettek, hogy elvesztették az eszüket. Az arzang elfelejtette a dallamot, a péri kiesett a ritmusból. A király nem értette, hogy mi történt, és csodálkozva megszólalt:
Néha nem kel hajnalórán fel a nap,
Alszanak a forró, fényes sugarak,
Vagy a hold a csillagokra nem vigyáz,
Leesnek, s a földi népet éri gyász.
Kapuőr is becsukhatja a szemét –
De ők sose rontották el a zenét.
A varázsló azt gondolta, hogy a király nagyon haragszik, és így szólt:
Ha akarom, megbüntetem a napot,
Megvédem a szerencsétlen csillagot,
Porba hull a lusta kapuőr feje –
Vétkesnek az udvarodban nincs helye.
Megátkozta az arzangot és a périt: Most azonnal lezuhantok a földre, démoni testet kaptok, annyi évig szenvedtek, ahány homokszem van a sivatagban.
A király elszomorodott, és megjegyezte:
Tönkreteszi kertjét, aki kórót ültet,
Szerelmesek nélkül nem ünnep az ünnep.
A varázsló belátta, hogy elhamarkodottan cselekedett, de az átok szavai elhangzottak, az arzang és a péri lezuhantak a földre. Azt mondják:
Ha beesik a mély vízbe, elmerül.
Ilyen a baj, nem jár soha egyedül.
Egy nagyon magas hegy tetején értek földet, ahol derékig ért a hó, és ha lett volna valamilyen ösvény, azt is jégpáncél borította volna. Ha egy barlangot találtak volna, az is tele lett volna hóval. Ha le tudtak volna jutni a hegyről, akkor se értek volna virágos völgybe. Ha leértek volna, elhervadt volna addigra minden virág.
Szépséges testük helyett most gonosz démonok bőrét viselték. Egymásra néztek, és azt gondolták, bárcsak meg is vakultak volna. Az arzang szólt:
Boldogságunk egy pillanat alatt semmivé lett,
Sokkal jobb a halál is, mint ez a szörnyű élet.
A péri felelt:
Nem terem gyümölcs az elszáradt ágon.
Becsukom a szemem, és a halált várom.
Erre mindketten becsukták a szemüket, és azt gondolták, úgyis hamar megfagynak a hidegben, nem kell sokáig szenvedniük.
Egy havasi szörnyeteg hóleopárd formájában szokott barangolni a hegyek között. Ide-oda forgatta a fejét, és kereste, mit pusztíthatna el, mit tehetne tönkre. Megsokasította a havat, megsíkosította a jeget, a szeleket pedig felkorbácsolta. Egyszer csak megpillantotta az arzangot és a périt, akik egymásnak háttal, csukott szemekkel álltak, és várták a halált.
A szörnyeteg így szólt:
Ki ez, mi ez, miért nem retteg tőlem?
Ember-állat mindig elszalad előlem.
Könnyű préda lenne
Hónak és viharnak,
De még az is lehetséges,
Hogy márványból vannak.
Ebben a pillanatban olyan vad lett a szél, hogy az arzang a szívéhez kapott, a péri pedig rémületében lekuporodott a földre. A hóleopárd szörnyeteg megdöbbent, és így szólt:
Nem kő, hiszen megmozdult magától,
Bizonyos, hogy mind a kettő bátor.
Ezt itt férfiúnak látom,
Amazt meg egy nőnek,
Nem tudom, hogy kifélék, de
Nagyon vakmerőek.
A hóleopárd szörnyeteg még sose találkozott olyan élőlénnyel, aki nála bátrabb lett volna, ezért most elvesztette minden erejét. Havat akart szaporítani, de a hó megolvadt. Jeget akart hasogatni, de a jég megolvadt. Le akarta lapítani a hegyet, erre az növekedni kezdett, egyre magasabb és magasabb lett, már felért egészen az égig. Az arzang és a péri megfordultak, egymásra néztek, és látták, hogy visszanyerték szépséges alakjukat. Csak egy lépést tettek, és megint ott voltak az égben.
A király örült, hogy a szerelmesek ilyen gyorsan megszabadultak az átoktól. A varázsló azonban azt gondolta, egy nála is nagyobb varázsló él a földön. Elhatározta, hogy őt fogja szolgálni, és megtanulja minden tudományát. De alig lépett rá a hegyre, a hóleopárd rögtön felfalta.
Így jár, aki átkozódik, megfordul az átok.
De legalább a leopárd jól megvacsorázott.