Fej
Melyik az emberi test legfontosabb része? Nem is olyan okos kérdés, ha meggondoljuk, hogy van egy mesetípus, amely szinte minden kultúrában megjelent: a testrészek vitatkoznak egymással, aztán abban maradnak, hogy mindegyik úgy jó, ahol van, a maga helyén. A fejnek mégis kiemelt szerep jut, és sokan hiszik, hogy itt van a lélek székhelye.
Brahmá fejéből keletkezett az indiai társadalom legmagasabb osztálya, a papok és tanítók. Csamásza Jógéndrát idézem:
„A bráhmanák Brahmá fejéből keletkeztek, a harcosok a karjaiból, törzséből a kereskedők és a földművesek, lábaiból a szolgák. A négy társadalmi rend és a négy életrend – vagyis a tanulók, a családosok, a visszavonultak és a lemondottak – együttesen teszik teljessé a társadalmat.” (SB 11.5.2)
*
Most egy történet következik a Mahábháratából, amelyben döntő szerepet játszik egy fej – egy Agasztja nevű híres bölcs jóginak a feje.
Hintóba fogott bölcsek (Mbh. Udjoga 11-17)
Egyszer a félistenek király nélkül maradtak. Azt gondolták, nem lesz az jó, hogy nincs védelmezőjük, és körülnéztek, kit emelhetnének a trónra. Abban az időben Nahusa uralkodott a földön, nagyon értelmes és kötelességtudó király, aki mindig az erény útján járt.
– Hívjuk meg ezt a Nahusát, - mondták a félistenek. – Legyen ő a védelmezőnk.
Nahusa azonban nagyon szerény volt, és húzódozott.
- Gyenge vagyok én, hogyan tudnám megvédelmezni a hatalmas félisteneket?
Ők azonban megígérték neki, hogy ezentúl mindenki erejét el fogja nyerni, akire csak rápillant; ameddig az erény útján jár, minden nappal egyre erősebb lesz. Így is történt, és egy ideig mindenki teljesen elégedett volt Nahusa uralkodásával.
Nahusa azonban egyszer megpillantotta a száműzött király, Indra feleségét, és attól kezdve nem volt nyugalma. Mindenképpen meg akarta szerezni magának ezt a szépséges hölgyet: hízelgő szavakkal, ajándékokkal, erőszakkal. Sacsí azonban nagyon reménykedett abban, hogy egyszer csak hazatér a férje a száműzetésből, és egyáltalán nem akarta Nahusát szolgálni. Mindenfélét megpróbált, hogyan hárítsa el az erőszakos udvarlót; még a férjét is sikerült megtalálnia, aki egy távoli szigeten, nagy titokban élt. Könyörgött neki:
– Gyere vissza, foglald el ismét a trónodat, szabadíts meg ettől a Nahusától.
Indra azonban tudta, hogy a félistenek jószándékú adományából ez a király már nagyon megerősödött, ezért azt mondta Sacsínak:
– Még nem jött el annak az ideje, hogy visszatérjek. De ha segíteni akarsz nekem, van egy javaslatom, megmondom, mit kell tenned. Csakhogy ez nagyon nagy titok, ne beszélj róla senkinek.
Sacsí mindent megígért, aztán egy alkalmas pillanatban azt mondta Nahusának:
– Szívesen a feleséged leszek, nagy uralkodó, csak azt szeretném, ha teljesítenéd egy kívánságomat. Persze nem tudom, hogy ez egyáltalán lehetséges-e.
A hiú és elbizakodott Nahusa azonnal fölkapta a fejét:
– Számomra minden lehetséges. Nem kérhetsz olyat, amit meg ne tudnék tenni. Kérj csak bármit, szépséges hölgy.
Sacsí éppen ezt akarta, és szépen, óvatosan előadta a kérését:
– Nagy uralkodó, az előző férjem, Indra mellett megszoktam, hogy mindenhová kocsin járok. A kocsija még megvan, csupa arany és drágakő, de tudod, annak idején ezt a kocsit mindig lovak vagy elefántok húzták. Nem szeretném, ha az emberek azt mondanák, ez a Nahusa nagyobb uralkodónak képzeli magát, mint Indra, de neki is csak lovai meg elefántjai vannak.
– Igazad van, - szólt közbe Nahusa, - én mindenben jobb vagyok, mint Indra, nem helyes, ha megelégszem az ő lovaival és elefántjaival.
– Nagy uralkodó, - hízelgett Sacsí, - azt gondoltam, az már elég nagy dolog lenne, ha a hét kiváló mennyei bölcs húzná a kocsidat.
– Milyen jó ötlet, - vigyorgott Nahusa, - ilyenről még csak nem is hallottam. De biztos, hogy mindenki azonnal látja, milyen kiváló vagyok, ha elértem, hogy ezeket az isteni tulajdonságokkal és misztikus erőkkel megáldott, nagy bölcseket fogják be a kocsimba. Mindenkinél erősebb vagyok, én vagyok az ura annak, ami volt, ami van és ami lesz, mindenki az én szolgám. Ha én megharagszom, elpusztul mind a három világ. Nem kétséges, hogy a félistenek, a démonok, a gandharvák, a kinnarák, a kígyók együttesen sem győzhetnek le engem. Szépséges istennő, még ma érted megyek, és a kocsimat a hét bölcs fogja húzni.
Amint kimondta ezeket a kevély és fennhéjázó szavakat, a bölcsek tudták, hogy a sorsa megpecsételődött. Egymásra pillantottak, majd szó nélkül engedték, hogy a kocsiba fogják őket. Nahusa elfoglalta a helyét a hintón, jelet adott az indulásra, aztán társalogni kezdett a bölcsekkel – meg akarta mutatni nekik, hogy nemcsak erősebb, de sokkal műveltebb is náluk. Az egyik bölcs, Agasztja, látszólag belement a játékba, és úgy tett, mint aki elismeri Nahusa tekintélyét. Megkérdezte
– Nagy uralkodó, neked mi a véleményed, hitelesek azok a himnuszok, amelyet Brahmá előírása szerint akkor énekelnek, amikor az áldozatban felajánlott teheneket meghintik vízzel?
Nahusa azt gondolta, valami nagyon okosat mond, és kijelentette, hogy azok nem hitelesek. Ezzel a hazugsággal azonban letért az erény útjáról, és a megállapodás értelmében elvesztette a félistenek adományát. Agasztja még egy kicsit cicázott vele, amire Nahusa teljesen elvesztette a fejét.
– Hogy lehet az, hogy ezek a vénemberek ellentmondanak nekem? – kérdezte magában. Nem értem, mi történt.
Egyre dühösebb lett, végül teljesen elragadtatta magát, és fejbe rúgta Agasztját. Ebben a pillanatban minden ragyogása elveszett, és olyan lett, mint a hold, amikor a Ráhu nevű sárkány teljesen elnyeli egy hatalmas, fekete felhő mögött.
- Ó te bolond, - mondta neki nevetve Agasztja, - megszerezted a félistenek trónját, pedig igazából sose voltál erre méltó. Mindenkinek az erejét felvetted magadba, akire csak rápillantottál, még mi is eltűrtük a szeszélyeidet, hogy a kedvükbe járjunk a félisteneknek, akik téged választottak. Tulajdonképpen már akkor letértél az erény útjáról, amikor megkívántad valaki másnak a feleségét, aki még életben van. Még Brahmá sem merne minket befogni a kocsijába, aki pedig a három világ teremtője. Most azonban a lábaddal érintetted a fejemet, ezért elveszted minden erődet és gazdagságodat. Tízezer évig a földön kell élned egy nagy, rusnya kígyó alakjában; aztán majd meglátjuk, lehet, hogy megbocsátok neked, ha éppen jó kedvemben találsz.
Az ilyenekről mondják:
Fejükbe száll a dicsőség, meg is keserülik.
Ingyen kapták a trónjukat, sohasem becsülik.
*
Néha a fejek önálló életet élnek és cselekszenek. Ilyen az egyik bolygó, akit a nyugaton Sárkányfejnek, Indiában pedig Ráhunak neveznek.
A Bhágavata Purána (SB 8.6-9) elmondja, egyszer a félistenek és a démonok megállapodtak, hogy együtt fogják kiköpülni a tejóceánt. A legnagyobb kígyó, Vászuki lesz a kötél, a köpülőrúd pedig a Mandara-hegy. Nehéz feladat, és csak úgy sikerülhetett, hogy a Legfelsőbb Úr fölvette egy teknős formáját, és megtartotta a hegyet; a keletkezett mérget pedig Siva nyelte le, azóta is kék tőle a torka. A köpülés során mindenféle csodálatos dolog jött elő a tengerből:
egy minden kívánságot teljesítő tehén, amelyet a bráhmanák kaptak
egy hófehér paripa, ezt a démonkirály szerezte meg
négyagyarú fehér elefánt; az osztozásnál Indrának jutott
nyolc további csodálatos elefánt
a Kaustubha és a Padmarága nevű drágakövek, Visnu ékszerei
a páridzsáta virág, amelyet a démonok vittek el
égi táncosnők, akik egyelőre szintén a démonoké lettek
a szépséges Laksmí istennő, aki Visnut választotta
a végére maradt a halhatatlanság itala, amelyet Dhanvantari hozott fel a tengerből, egy teli korsóval
A démonok hallani sem akartak az osztozásról, és ellopták az egész korsót. Visnu azonban megjelent, mint Mohiní, egy szépséges hölgy, aki annyira megzavarta a démonok fejét, hogy rábízták az amrta elosztását. Mohiní persze úgy osztotta el, hogy csak a félisteneknek jusson.
Ráhu azonban, az egyik démon elvegyült a félistenek között, és ivott egy cseppet a nektárból. A nap és a hold észrevették, Visnu rögtön levágta a démon fejét borotvaéles harci korongjával, de már késő volt. Ráhu levágott feje halhatatlanná vált attól a nektárcsepptől. Brahmá föltette a fejet az égre, a többi bolygó közé. Ráhu azóta is a nap és a hold örök ellensége, és néha el is nyeli őket. Ilyenkor van a nap- illetve holdfogyatkozás. Szerencsére Ráhunak nincs teste, ezért nem tudja magában tartani a napot és a holdat, és ők újból megjelennek az égen.
*
A Puránák és a régi indiai csillagászok úgy tudják, hogy Ráhu 80 000 mérföld távolságban kering a naptól. Uralkodó istensége, Szimhiká fia nagyon elvetemült démon, és csak az Úr kegyéből kapott ilyen magas rangot. A forró nap-bolygó átmérője 80 000 mérföld, a holdé 20 000, Ráhué viszont 240 000 mérföld. Amikor a nap vagy a hold közelébe ér, Visnu csak megfenyegeti harci korongjával, a Szudarsana csakrával. Ez a fegyver olyan forróságot áraszt, hogy Ráhu félelmében azonnal elmenekül. A napon és a holdon kívül még három másik bolygó kering Ráhu közelében, ahol a sziddhák, a csáranák és a vidjádharák élnek. (SB 5.24.1-4)
*
A kelták számos emberi fejről tudtak, amelyek, vagy inkább akik levágott állapotban is vidáman tovább éltek. Tehették, hiszen a kelták szerint a fej nemcsak a lélek, hanem még egyes isteni lények lakóhelye is. Ezeket az isteni lényeket az ábrázolásokon csak fejekkel jelölték, többnyire állati szarvakkal és fülekkel díszítve. Egy görög történész, Diodorus Siculus írta a Kr.e. 1. században a keltákról: „Amikor ellenségeik elesnek, levágják a fejüket, és lovaik nyakára kötik… a fejeket cédrusolajjal bebalzsamozzák, majd ládákban őrzik, és még ugyanannyi súlyú aranyért sem válnának meg tőlük.”
Taranisz viharisten vagy Macsha háború-istennő oltárai alatt emberi koponyákat halmoztak fel, vagy a koponyákat beépítették a templomfalak díszítéseibe. Ha nem volt elég trófea, fémből, fémből és kőből is készítettek fejeket, amelyeket aztán kapukra erősítettek, vagy egyszerűen elföldeltek, mint pl Sequanában, a Szajna forrásánál, ahol egyetlen szentélyből 40 fej és 16 két- vagy többfejű forma került elő. Fejekkel díszítették mindennapi használati tárgyaikat, az ékszereket, a fegyvereket és a lószerszámot. Meg voltak győződve arról, hogy a fej képes a test nélkül élni, megvéd, elhárítja a rosszat, jósol, vendégeket fogad, sőt odamegy, ahova neki tetszik.
*
A Mabinogion, 11 középkori, wales-i történetből álló gyűjtemény egyik darabja elmondja, hogy Branwen wales-i királylány nagyon boldogtalan házasságban élt egy ír királlyal. Bran, a bátyja, katonákat gyűjt, és Írország ellen indul. A csatát is, a fejét is elveszti. A fej így szól egykori vitéz társaihoz: „Vigyetek el engem Londonba, a Fehér Hegyre, temessetek el úgy, hogy az arcom Franciaország felé forduljon. Ameddig ott vagyok, nincs olyan ellenség, aki parton érne ezen a szigeten.” A vitézek azonban visszaviszik a fejet a kastélyba, ahol egykor Bran lakott. Egy darabig türelmes volt, szívesen fogadta a vendégeket, de amikor egyre több szerencsétlenség érte a derék wales-ieket, mégis csak elvitték a Fehér Hegyre, és el is temették.
Nem tudjuk, hogy Bran, „a holló”, valóban történelmi személy volt-e, hiszen azt írják róla, olyan nagy volt, hogy nem tudtak neki elég nagy házat építeni, amikor a wales-i sereg át akart kelni Írországba, Bran keresztülfeküdt a tengeren és élő hídként szolgált, fel tudta támasztani a halottakat.
*
Az írek is tudnak beszélő fejekről. Egy 11. századi kézirat elmondja, hogy Fergal MacMaine Duin a leinsteriekkel harcol, de megölik. Levágott fejét odaviszik Cathal-hoz, Leinster királyához. Cathal nagy tisztelettel beszél vele, a fejet megmosdatják, befonják a haját, letakarják selyemmel, állatokat áldoznak neki. A fej meg is köszöni, hogy ilyen tiszteletben részesítették.
Ugyanez a történet elmondja, hogy ebben a csatában Fergal egyik szolgáját is megölték, egy Donn Bo nevű énekest. Az egyik leinsteri magával viszi Donn Bo fejét a győzelmi lakomára, bár az tiltakozik, mert már megígérte Fergalnak, hogy ezen az éjszakán csak neki fog énekelni. A fejet fölteszik egy oszlopra, de az mindig a fal felé fordul. Végül elénekel egy dalt a leinsterieknek, aztán visszatér a csatamezőre.
Egy másik ír monda szerint Lomna, egy Finn nevű nemesúr bolondja rajtakapta Finn feleségét egy Coirpre nevű katonával. El is mondta az urának, hogy mit látott. Coirpre bosszúból levágta a bolond fejét, és elvitte magával. Amikor Finn megtalálta a fejetlen holttestet, beledugta az ujját a szájába, ettől megtudta, hogy kinek a teste az. Elindult, hogy megtalálja a hiányzó fejet, és el is jutott Coirpre-hez, aki éppen halat sütött, és a fej ott volt mellette, egy póznára tűzve. A katona szétosztotta a halat a vendégek között, de a fejnek nem adott. A fej megszólalt, és követelte a maga részét. Coirpre leintette, és amikor a fej mégsem maradt csendben, kirakta az ajtó elé. Lomna feje azonban odakint is megszólalt: Látom ám, hogy megint elosztottad a halakat, és nekem nem adtál!
*
A skótok is kelta származásúak, így aztán nem meglepő, hogy van egy történetük a vörös pajzsos lovagról. Egyszer a lovag vendégségbe volt hivatalos a királyhoz, de ez a vendégség balul ütött ki: egy fej lángoló tűzben közeledett, egy másik fej pedig énekelni kezdett. Nemcsak a fejek éltek önálló életet, hanem egy ököl is, amely kiverte a király egy fogát, a kabátjáról pedig leszaggatta az arany és ezüst gombokat. Három évig zaklatták a királyt és a lovagokat, aztán eltűntek, ugyanolyan titokzatosan, ahogy megjelentek.
*
Cornwallban az történt, hogy Szent Melort megölték. A gyilkos menekülni kényszerült, de a fejet magával vitte. Már nagyon elfáradt és csaknem szomjan halt, amikor a fej megszólalt, azt mondta, szúrja bele a botját a földbe, fel fog fakadni egy forrás. A gyilkos, nem kis lélekjelenléttel, megtette, amit a fej parancsolt, és nemcsak a forrás tört fel, hanem még a botjából is gyümölcsfa sarjadt. A forrás vize nemcsak szomjat olt, hanem gyógyít, és ma is felkeresik a zarándokok.
*
Talán a kelta hagyományok ihlették meg Albertus Magnust (1193-1280), aki Németországban élt, mint alkímista, hermetikus bölcs, varázsló, szent, író, tudós, doctor mirabilis, és még ki tudja mi – a könyveiből (Fémekről és ásványokról, Nyolc fejezet a bölcsek kövéről) az arab alkímia, főleg Dzsabir ibn Haijan (8-9 sz) hatása érződik. Albertus Magnus csinált magának egy bronzfejet, aki beszélni is tudott. Sajnos olyan sokat beszélt, hogy a nagy Albertus nem kevésbé híres tanítványa, a későbbi Aquinoi Szent Tamás nem tudott tőle tanulni, és mérgében darabokra törte.
*
Most egy kicsit megint visszamegyünk Ázsiába, ahol számos hegyi törzs rekedt kívül a hindu és buddhista civilizáción, pl. Asszamban, Burmában, Taiwan szigetén, Luzonban, Celebeszen, Szumatrán és Jáván. Földművelő népek voltak, és erősen hittek abban, hogy minél több ellenségük fejét vágják le, annál jobb lesz a termés. Ezek a törzsek kb. a 19. század közepéig elszigetelten éltek, senki nem zavarta meg rendszeres „fejvadász” expedícióikat.
Az asszami nagák úgy gondolták, hogy az ember a halálban több különálló, láthatatlan lénnyé oszlik. A lélek elindul a halál országába, a személyiség többi részei azonban bent maradnak a fejben, és segítik a hátramaradottakat. Halottaik fejeit minden nap megetették, és a fej „szellemei” addig maradtak a földön, amíg a lélek meg nem szokta új helyét a túlvilágon.
A fejvadászok viszont azért hozták haza ellenségeik fejét, hogy azok szellemei szolgálják őket. A fiúkat csak az után tekintették felnőttnek, hogy részt vettek egy ilyen fejvadász háborúban, ami beavatási szertartásnak számított.
*
India talán legrejtélyesebb aszkétái szintén a fejet, vagy pontosabban a koponyát választották jelképüknek, ezért kapták a kapálika, koponyahordozó nevet. Egy tantrikus írás, a Prabódha-csandródaja a következő szavakat idézi egy kapálikától:
„Nyakláncom és díszeim emberi csontok, a halottak hamvai között lakom, emberi koponyából eszem. Ragyogó szemmel nézem a jóga ellentmondásait, hiszem, hogy a világ részei egymástól eltérnek, de az egész együttvéve nem különbözik Istentől… Böjt után bráhmana koponyájából isszuk a bort, szent tüzeinket emberhússal kevert agyvelő és tüdő táplálja, a szörnyű urat, Mahá-Bhairávát emberáldozatokkal engeszteljük… Megállítom a bolygók járását, a városokat és a hegyeket a víz alá süllyesztem, kiiszom a tengert.”
Mielőtt kétségbe esnénk, vagy felháborodnánk, gondoljunk arra, hogy a tantrikus szövegeket sose szabad szó szerint venni. A koponya-edény azonban igaz, és sok jógi azért használja, hogy bemutassa, milyen közömbössé vált a hétköznapi világ dolgai iránt.