Fehér sziget
India régi szentírásai, de még a csillagászati munkák is sokszor beszélnek Svetadvípáról, a fehér szigetről. Néha csak annyit mondanak róla, hogy valahol északon van, nagyon messze. Máskor sokkal részletesebbek a beszámolók, pl. elmondják, hogy a fehér sziget fölött mozdulatlanul áll a Sarkcsillag, a Nap és a Hold pedig minden nap nagy tisztelettel körüljárják. Manu 4. könyvében az áll, hogy ott hat hónapból áll a nappal, és hat hónapból az éjszaka. Ott van a világ közepe, az aranyos csillogású Meru hegység, amelynek lejtőin nagyon különleges lények élnek, pl. tíz égi leány, akik a szivárványtól születtek, és maguk is a szivárvány színeiben pompáznak. Azt is írják, hogy ott gyönyörű formákban pihennek a vizek.
Valaki azt mondhatja, mese habbal. De valóban van a földnek egy olyan pontja, ahol a Sarkcsillag közvetlenül a zeniten áll, hat hónapig tart a nappal, hat hónapig az éjszaka. A sarki fény jelenségei sokszor szivárványszínűek, és még a sziget is fehér, hiszen jégből van. Ebből nagyon tudományos következtetéseket lehet levonni, pl. hogy a régi indiaiak ismerték az északi sarkvidéket. Bal Gangadhar Tilak szerint ott volt az árja őshaza. Úgy gondolja, hogy az északi sarkvidék valaha lakható volt; az utolsó emberek akkor hagyták el, amikor Hemaszvapna herceg azt álmodta, hogy a birodalma jégcsapokká válik. Népe, a Liccshavik később Magadhában telepedtek meg, és azt mesélték róluk, olyan vékony volt a bőrük, hogy látni lehetett a csontjaikat. Niccshavi volt az eredeti nevük, ami azt jelenti, bőrtelen. A poláris őshaza emléke még sokáig élt Indiában.
India régi csillagászai valóban tudtak a sarkvidékről. Árjabhata (5. sz) és Brahmagupta (6. sz) tudják, hogy ott a Sarkcsillag mozdulatlanul áll, az év egyetlen nappalból és egyetlen éjszakából áll, a mezőket jég borítja. A Szúrja-sziddhánta azt írja, „ezen a vidéken a félistenek hat hónapon át minden nap látják a Napot.” Varáhamihira (6. sz) hozzáteszi, hogy ott van a Meru hegység, aranylemezekből van, a fákon egyszerre vannak virágok és gyümölcsök, a vizek arany mederben folynak, még a tavak feneke is aranyosan csillog. Az Upanisádok szerint „amikor a Nap északra haladván az északi féltekén található, akkor a félistenek birodalmában jár (dévajána vagy uttarajána = északi út), amikor pedig délre fordul, akkor az ősökhöz megy (pitrijána).”
A Srímad Bhágavatam, a Mahábhárata és más védikus írások aztán egyértelművé teszik, hogy Indiában ismerték ugyan a fehér szigetet, de az nem ennek a földi világnak a része, hanem a finom fizikai világhoz tartozik.
*
A finom fizikai, vagy nyugaton sokszor asztrálsíknak nevezett világ a közönséges emberek számára láthatatlan. Miért van ez? A Száma-Véda egyik verse megadja a magyarázatot:
„Mint az, aki nem tudja, hogy arany kincs van eltemetve a lábai alatt, újra és újra elmehet felette, és sose találja meg, úgy minden lény, minden pillanatban a felsőbb világokban él, de mégsem látja meg, mert az illúzió fátyla eltakarja a szemei elől.”
Az illúzió azonban nem téveszti meg a bölcseket, akik még a transzcendentális világról is képet alkothatnak maguknak, nem is beszélve a finom fizikai világról. A Mahábháratában szereplő bölcsek elmondják, hogy Svetadvípa, a fehér sziget, a messzi északon van. Nagyon nehéz megközelíteni, mert keresztül kell jutni egy pusztaságon, ahol vétálák, vrddhikák, ráksaszák, mindenféle szörnyek élnek, és mindenkit megölnek.
„Ott van az aranyos ragyogású Meru hegység, ennek lejtőin laknak a kisebb rangú félistenek, gandharvák, apszarák, kinnarák, kimpurusák, szádhják, sziddhák, vidjádharák, kígyók és sasok. Valamivel följebb olyan nagy félistenek élnek, mint Indra, Agni, Mitra, Szavitar és mások, legfelül van Brahmá birodalma.” Ide kerülnek azok a kiváló emberek is, legalábbis egy időre, akik a földön áldozataikkal nagy érdemeket szereztek, vagy akik csatában haltak meg. A Meru hegység teljesen tiszta és áldott. Itt kel föl és nyugszik le újra a nálunk Göncölszekérnek ismert csillagkép, amelynek csillagaiban a Mahábhárata India hét leghíresebb bölcsét látja (Szaptarsi). A Nap, a Hold és az összes bolygó állandóan körbejárja ezt a hegyet.
A Meru hegyet tenger veszi körül, és ennek északi részén, a Merutól északra, 32.000 jódzsana távolságra van a fehér sziget, amely az örök boldogság országa. Erdős, ligetes vidék, tele van csodálatos virágokkal és gyümölcsökkel, édes zeneszóval. Fehér lények élnek ott, akik elképzelhetetlenül szépek és erősek, nagy odaadással szolgálják a Legfelsőbb Urat. Néhányan csak gyümölcsöt esznek, mások pedig egyáltalán nem esznek semmit. Vannak nagy szentek és bölcsek, akik eljutottak erre a szigetre, de még ők sem maradhattak itt sokáig.
A Mahábhárata nem mondja azt, hogy a Merut körülvevő tenger fehér lenne, egyáltalán nem sokat beszél tejóceánról, még akkor sem, amikor elmondja, hogyan szerezték meg a félistenek és a démonok a halhatatlanság italát (I.15). Azt írja, a Legfelsőbb Úr, Nárájana azt javasolta, „köpüljék ki az óceánt, amely olyan, mint egy köpülőedény, akkor megkapják a halhatatlanság italát, drágaköveket, gyógynövényeket, és mindenféle egyéb ajándékot.” A Puránák azonban úgy tudják, hogy ez a tejóceán volt, amelynek fehérsége illik a fehér szigethez.
*
Sokan megpróbáltak eljutni erre az áldott szigetre, de nem sikerült mindenkinek. A Rámájana egyik szereplője, Szugríva majomkirály szomorúan jelenti Rámának, hogy azok a majmok, akik észak felé indultak el, hogy megkeressék Szítát, nem bírtak átmenni egy ködös és sötét pusztaságon. Pedig tudták, hogy azon túl van a boldog fényország, ahol minden aranyból van, a gandharvák állandóan zenélnek, az apszarák táncolnak, és egyáltalán minden tökéletes.
Amikor Ardzsuna meg akarta hódítani az északi országokat, óriási termetű őrök jelentek meg előtte, és rámordultak: Itt nincs helye a háborúnak, forduljon vissza. Még ha megpróbálna továbbmenni, akkor sem érné el a célját, mert emberi szemekkel ott nem látni semmit. Egy másik alkalommal Bhíma próbálkozott egy kis északi kirándulással. Egyszer csak Hanumán állta az útját, aki különben Bhíma testvére, szintén Váju szélisten fia. Barátságosan, de nagyon határozottan visszaküldte Bhímát az emberek világába.
Még a bölcsek és szentek közül sem juthatott el mindenki a fehér szigetre. Gálava pl. a nagy sasmadár, Garuda hátán akarta bejárni a világot. Garuda ezt mesélte neki az északi égtájról:
„Az északi égtáj minden bűntől megszabadít, itt érik el a bölcsek a felszabadulást. Tele van arannyal és mindenféle kinccsel, senki nem képes itt megmaradni, aki gonosz, nyugtalan vagy nem elég fegyelmezett. Itt van Badarikásrama, Nárájana és Brahmá lakóhelye. A Himálaja egyik lejtőjén él Siva, aki úgy ragyog, mint a tűz, bár még a félistenek és a bölcsek sem láthatják, Nara és Nárájana kivételével. Itt él az ezerszemű, ezerlábú, ezerfejű, örök Visnu, itt hullott alá a Gangá az égből a földre, itt, a Kailásza hegyen születtek Káma és Umá, itt uralkodik Kuvera, a gazdagság ura. Itt folyik a Mandákiní, itt van a Szaugandhika erő, amelyet démonok védelmeznek. A tisztásokon mennyei fák nőnek, itt ütöttek tanyát a misztikus erők urai, a Sziddhák, a hét Rsi és Arundhatí istennő. Nagy bölcsek őrzik a Gangá kapuját, ezer meg ezer edényből osztják az ételt láthatatlanul. Itt születtek a mennyei táncosnők, itt van az a szikla, amely Visnu lábnyomát viseli, itt van a Dzsambunáda tó és a Himálaja aranybányái, amelyeket Dzsaimútának neveznek.
Sajnos, tette hozzá Garuda, nem vihetlek el ebbe az országba, mert meghalsz abban a pillanatban, hogy belépsz.”
Több szerencséjük volt Ekatának, Dvitának és Tritának, akik eljutottak a tejóceán partjára, sőt átkeltek a fehér szigetre. Szerették volna megpillantani a Legfelsőbb Urat, Nárájanát, de a nagy ragyogás miatt semmit sem láttak. Száz mennyei évet töltöttek a szigeten komoly lemondásokkal, mire meglátták az ott élőket, akik állandóan az Úr szent neveit zengték. Virágokat nem láttak, csak az illatukat érezték. Egy idő múlva nem tudták elviselni a Napból áradó hatalmas energiát, és többször is elvesztették az eszméletüket. Végül egy égi hang felszólította őket, hogy térjenek haza.
Bhísma mondja el Nárada Rsi történetét is (12.343), aki nemcsak eljutott a fehér szigetre, de meg is láthatta Nárájanát.
Nárada elhatározta, hogy elmegy Svetadvípára, látni akarja a Legfelsőbb Urat. Előbb a Meru hegyet kellett megmásznia, és a csúcsról nagy örömmel látta a fehér szigetet a nagy óceánban, északnyugati irányban. Ebben a transzcendentális hajlékban mindenkinek négy karja van, fehér színű, és olyan ragyogó, mint maga Nárájana. Nárada mindenkinek felajánlotta a tiszteletét, aztán lemondásokat és aszkézist kezdett gyakorolni, abban a reményben, hogy megpillanthatja az Urat. Nárájana hamarosan megjelent csodálatos formában: ezer meg ezer feje, karja és lába volt. Megkérdezte a Munit, hogy mi a kívánsága. Nárada alázatosan válaszolt:
„Drága Uram, most már láttalak Téged, ez a legnagyobb áldás és jutalom.”
Nárájana azt felelte, aki így gondolkodik, az már elérte a felszabadulást. Csak azért jelent meg univerzális formájában, hogy Nárada megérthesse, minden az Ő része, és minden Benne nyugszik. Nárada Muni boldogan ment vissza a Himalájába, és mindent elmondott a Badarikásramában élő nagy bölcseknek.
A legkényelmesebben azonban Sukadeva utazott, Vjásza fia. Elhatározta, hogy elutazik a fehér szigetre. Nem kellett azonban fáradságosan, a földön gyalogolnia: fölemelkedett a levegőbe, és olyan gyorsan repült, mint a szél vagy a gondolat. Amikor odaért az aranyosan csillogó Meruhoz, a hegy kettévált előtte, hogy ne akadályozza az útját, és a félistenek nagy hódolattal üdvözölték. Nárájana is ugyanilyen szívesen fogadta őt a fehér szigeten.
*
A Mahábhárata nagyon sokszor csak felsőbb világokról beszél, nem mindig különbözteti meg a mennyei és a transzcendentális világokat. A Puránák azonban mindig elhatárolják a finom fizikai és a lelki világokat. A Srímad Bhágavatam ezt írja a fehér szigetről:
Az Úr lakhelye az anyagi világon túl, a tejóceán Svetadvípa nevű szigetén van. Amikor Brahmá és a félistenek odamennek, nem találkoznak vele személyesen, de Ő meghallgatja az imáikat, és intézkedik. (SB 8. ének, 5. fejezet). Az Úr a sziget közepén, Airávata-puriban él, Nárájana vagy Aniruddha formájában (SB 5.17.14, magyarázat).
A Brahma-szamhitá is leírja, milyen ez a fehér sziget:
„Gókula határát egy titokzatos négyszögletű térség, Svetadvípa övezi. Svetadvípa négy részre tagozódik, ahol Vészudéva, Szankarsana, Pradjumna és Aniruddha élnek. Ezt a négy hajlékot a négy életcél – vallásosság, anyagi fejlődés, érzéki vágy és felszabadulás – valamint a négy Véda veszi körül. Tíz szigony szegeződik az égtájak felé. Az Úr társai kék, sárga, piros és fehér színekben ragyognak.” (BS 5.5). Ott él Krsna, Svetadvípa Ura (BS 5.26). Brahmá így beszél a fehér szigetről:
„Svetadvípát imádom, azt az isteni hajlékot, ahol a Laksmík színtiszta lelki mivoltukban szeretőként szolgálják imádón Krsnát, a Legfelsőbb Urat, aki az egyedüli imádottjuk. Ott a fák minden kívánságot teljesítenek, csodakövekből van a föld, a víz valóságos nektár. Minden szó egy dal, minden lépés egy táncmozdulat, és a fuvola a legkedvesebb társ. Az ottani világosság lelki gyönyört áraszt, és minden, ami ott létezik, isteni örömet nyújt. Svetadvípán még a tehenek is tengernyi tejet adnak. Ott örökké tart a transzcendentális jelen idő, nincs sem múlt, sem jövő, így aztán soha, még egy fél pillanatnyi sem múlik el a boldog jelenből. Az önmegvalósult lelkek Golokának nevezik ezt a birodalmat.” (BS 5.56).
A fehér sziget nem más, mint Navadvípa, ahol az Úr Csaitanja megjelent. Az Úr Csaitanja nem az Istenség Legfelsőbb Személyiségének a kiterjedése, vagy az úgynevezett inkarnációja, hanem Ő maga, és kizárólag azért jött el, hogy boldoggá tegye a bhaktáit.
*
Más indo-európai népeknél is találunk hasonló hagyományokat. Az iráni árják szent könyve, az Aveszta Hará Berezaiti-nek, egyszerűen magas hegynek nevezi a Merut. A Nap állandóan körüljárja ezt a hegyet. Arany csúcsairól százezer arany folyó folyik le. Ott élnek a félistenek ezeroszlopos palotákban, ott őrzik a haomát, a halhatatlanság italát.
A világóceán vagy Vorukasa fehér szigetére csak három ember jutott el: Haosjanha Paradháta és Jima, a Napisten fia, akik abban a kegyben részesültek, hogy ott mutathatták be az áldozatot. A harmadik Kai Khosrau király volt, akiről a Sáh-náme beszél.
Közönséges emberek nem juthatnak el a magas Harához, illetve a fehér szigethez, mert az út egy nagy sivatagon, a halál tanyáján halad át. Kai Khosrau néhány társával indult el, de egy idő után megkérte őket, forduljanak vissza, mert olyan vidékre megy, ahol nincs víz, ahol egyetlen fűszál sem terem. Hárman engedelmeskedtek, a többiek tovább követték. Másnap Kai Khosrau így szólt: Térjetek vissza, mert itt nagy vihar lesz, tövestől kicsavarja a fákat. És annyi hó esik, amennyit Irán még nem látott.
A nemes harcosok nem fordultak vissza, és azon az éjszakán Kai Khosrau eltűnt. Vad szél kerekedett, a felhők elsötétítették az eget, és hamarosan azt sem tudták, merre vannak a hegyek, merre a völgyek. Egy darabig küszködtek a hóban, de hiába, valamennyien odavesztek. Amikor a vihar elmúlt, lovasokat küldtek utánuk, de Kai Khosraunak még a holttestét sem találták meg. Most már biztosra vették, hogy elérte a célját, a fehér szigetet.
Hasonlóan írja le a Mahábhárata Judhisthíra utazását. Ő is a társaival indult el, de csak egyedül kelt át a halálos sivatagon, egyedül jutott el az égi világba.
*
A görögöknél már elhalványult a fehér sziget emléke. Még tudták, hogy valahol északon van egy nagy aranyhegy, a Rhipai, ahol aranymederben folynak a folyók, de nagyon nehéz eljutni oda, mert az utat szörnyek őrzik. Arra is emlékeztek, hogy ott van a fehér sziget, „a boldogság országa”. Herodotosz azt írta, hogy észak lakói hat hónapon át ébren vannak, és hat hónapon át alszanak, szigetüket sűrű köd veszi körül, ahol iszonyú hideg és sok jég van. Egy fiatalabb kortársa, Hellenikosz azt írja a fehér sziget lakóiról: „Igazságosságukban tökéletesek, húsételt nem fogyasztanak, megelégszenek az erdei gyümölcsökkel.”
Pherekydes írja róluk az egyik versében:
Messze vidéken élnek, a föld peremén,
Fegyverek súlya alatt nem görnyed a hátuk.
Támadni senki nem meri őket,
Mert hisz Apollon a legjobb barátjuk.
Pindarosz is hasonlóan ír e távoli vidék lakóiról:
Ott a hyperboreus nép ünnepel végtelenül, szép
Himnuszok zengenek, és az aranyfürtű Apollon
Fölnevet szíve ritkán bevallott, víg örömében.
Tisztelik őt a hegy énekes, táncos lányai, ifjak
Gyűlnek a flóta édes szavára, és a babérból
Font koszorúkkal, boldogan járnak-kelnek a réten.
Minden nap csak ünnepet ül ez a távoli ország,
Nincs beteg ott, sem kedvük vesztett, ősz hajú vének.
Nem tudják, mi a nyűgös munka, vagy csatazaj.
Mégis azt mondjuk, hogy a fehér sziget emléke elhalványult, mert a görögök már nemcsak egy, hanem számos ilyen boldog szigetről tudtak. Ilyenek az Odysseiában Kirke, Kalypso, a lótuszevők és a fajákok szigetei. A „boldog” szigetek egyre veszélyesebbekké válnak: az emberek könnyen odajuthatnak, de annál nehezebben jöhetnek el, sokan örökre odavesznek. Csalódott és kiábrándult emberek azt hirdették, hogy a boldogság egyedül a halálban van; és hogy az Odysseia tulajdonképpen halálszigetekről beszél.
*
A kelta legendák is tele vannak olyan szigetekkel, amelyek egyszerre a boldogság és a halál birodalmai. Szerb Antal véleménye szerint ezek eredetileg halott-szigetek voltak, amelyeket a keresztények alakítottak át a boldogok szigeteivé.
A kelták leghíresebb szigetjárója Szent Brendan (484-577) ír apát volt, aki elhatározta, hogy felkeresi a szenteknek megígért országot. 14 szerzetessel indult el az Atlanti óceánon, és sok csodálatos szigetet láttak: Hephaistos kovácsműhelyét, a birkák és a madarak országait. A legcsodálatosabb az volt, amikor békésen kikötöttek az egyiken, és mivel éppen húsvét volt, el is kezdtek misézni. Ez a sziget azonban egy hatalmas cet volt, aki Isten akaratából meg sem mozdult, amíg a szerzetesek vissza nem szálltak a hajójukra.
Végül eljutottak a keresett szigetre, ahol ragyogóan sütött a Nap, a fák tele voltak gyümölcsökkel és virágokkal, de egyetlen embert sem láttak. Hetekig kutattak, de nem jutottak el a sziget végére. Aztán egy folyóparton találkoztak egy emberrel – talán álruhás angyallal – aki felszólította őket, hogy térjenek vissza. Isten egyszer minden keresztény előtt megnyitja ezt a szigetet, de addig rejtve kell maradnia.
Brendan és a szerzetesek vissza is mentek Írországba.
Mivel a történet több változatban maradt fenn, nehéz megállapítani, merre haladt el Brendan hajója. Hephaistos kovácsműhelye talán a Hekla nevű vulkán Izlandon, birkákkal a Faroer szigeteken találkozhattak, maga a Faroer szó is egy dán szóból származik, ami birkát jelent. A madarak szigete talán Vagar. Brendan azt hitte, nyugat felé utazik, de mivel egyre hidegebb lett, és a tengeren jéghegyek úsztak, valószínű, hogy eltévedt észak felé.
Brendan egyik útitársa a későbbi Szent Machutus (Maclovius vagy Malo) volt, aki Wales-ben született (520 körül). Egyedül is útra kelt, szerette volna még egyszer megpillantani a fehér szigetet, de csak Észak-Skóciáig és az Orkney-szigetekig jutott el; ahol egy Áron nevű remete arra intette, hogy sürgősen forduljon vissza.
A szintén ír Bran a 8 sz-ban 27 társával együtt jutott el a fehér szigetre. Minden nagyon szép és jó volt, de az egyikük annyira visszavágyott Írországba, hogy hazatértek. De amikor hazája földjére lépett, azonnal egy csomó hamuvá vált. Erre Bran ki sem szállt a hajóból. Elmesélte, milyen csodákat látott, visszament a többiekkel a szigetre, és soha többé nem látta Írországot.
Mael Duin is ír volt, ő a „tündérek szigetét” kereste, de nem találta meg. A történet egy másik változata szerint nem a tündérek érdekelték, hanem bosszút akart állni az apja halálért. Számos szigeten kikötött, és kereste az ellenségeit. Egyszer aztán Torachban egy nagyon öreg remete azt mondta neki, hogy forduljon vissza. Mael Duin megbocsátott a gyilkosoknak, és aztán hazament Írországba.