Felhők
A felhők sokféle és nagyon változatos szerepkörben játszanak az égbolt színpadán. Néha fehér, gyapjas bundát viselnek, mint a bárányok, máskor, mint féltékeny őrök, csak vonakodva engedik át a lenyugvó nap utolsó vörös sugarait. Hol eltakarják az egész eget, hol meg félelmetes, villámokkal bélelt, fekete hegyekké tornyosulnak. Éjjel láthatatlanul folytatódik a színjáték, látszólag szeszélyesen, a valóságban a természet kikerülhetetlen rendezői utasításai szerint.
A felhők állandóan mozgásban vannak. Földi megfigyelőhelyünkről csak azt az arcukat láthatjuk, amelyet éppen felénk fordítanak. Rendszerezésükhöz jelentős merészség kell. A tudomány azonban semmitől sem riad vissza, és el is készített egy morfológiai rendszert, amelybe aszerint sorolta be a felhőket, hogy milyennek látszanak a földről, illetve milyen a földtől való távolságuk. A magasan járó felhők általában laza szerkezetűek és fehérek, többnyire jégkristályokból állnak. Középszinten a jégkristályok egy része vízcseppekké olvad, míg a legjobban ismert, alacsony szinten vonuló felhők jeget és havat csak ritkán, főleg vizet szállítanak. Vannak latin neveik is. A 7-8 km magasan haladó Cirrus fibratus vagy pehelyfelhő rostosnak vagy szálasnak látszik, a Cumulus congestus vagy fenyegetően tornyosuló gomolyfelhő sötét és széles árnyakat vet, az egymáshoz kicsit közelebb legelésző bárányfelhőkből lesz az Altocumulus, vagy hullámfelhő. A rétegfelhő, a Stratocumulus teljesen befedi az eget, és a hidegfront közeledését jelzi. Nem gondolnánk, de egy méretes gomolyfelhő súlya elérheti a 600 tonnát, ami megfelel legalább 100 elefántnak. Egy viharfelhő annyi vizet szállít, ami akár 200 000 elefánt súlyát is kiteheti.
A természettel együtt élő embereket mindig lenyűgözték az égi jelenségek. Elvétve még ma is felbukkan az a nézet, hogy az egyszerű ember rendkívül félt a tikkasztó naptól, a szélviharoktól, a villámlástól és a mennydörgéstől, és ez a félelem a vallás alapja. Az emberek megszemélyesítik a természeti erőket, aztán megpróbálják őket kiengesztelni. Ösztönösen fölfelé tekintenek, amikor a sorsuk irányítóit keresik, és a magasat vagy felsőt jelentő szavak a legtöbb nyelvben azt is jelentik, hogy isteni vagy transzcendentális.
Tény, hogy a természeti jelenségekből is lehet következtetni arra, hogy van valaki, aki ezt az egészet fenntartja és felügyeli; de a félelem nagyon szubjektív, helytől és időtől függő kategória. Más szavakkal, az északi népek félelemmel gondolnak a misztikus Niflheimre, a felhők hazájára, amely örökké sötét és ködös; míg Indiában semmi sem okoz nagyobb örömet, mint a monszunfelhők megjelenése a hosszan tartó szárazság után.
A sivatagos Egyiptomban is nagyon örültek a ritka felhőknek, az egyiptomi Halottak Könyve azt mondja, olyan mennyei harmat hull a felhőkből, amely még a halottakat is életre kelti. Az egyiptomi királyi udvarban nevelkedett Mózes számára természetes volt, hogy a felhő Isten kísérője. Jahve így szólt Mózeshez:
„Ime én hozzád megyek a felhő homályában, hogy hallja a nép, amikor beszélek veled.” (Móz. II.19.9)
„És a felhő befedé a gyülekezet sátorát, és az Úrnak dicsősége betölté a hajlékot.
És Mózes nem mehete be a gyülekezet sátorába, mert a felhő rajta nyugovék…
És amikor a felhő felszáll vala a hajlékról, az Izráel fiai elindulának; és így lőn egész utazásuk alatt.
Ha pedig a felhő nem szálla fel, ők sem indulának el, míg csak fel nem szálla.
Mert az Úrnak a felhője vala a hajlékon nappal, éjjel pedig tűz vala azon, az Izráel egész háznépének láttára, egész utazásuk alatt.” (Móz. II.40.34-38)
Biztos, hogy felséges, de egyben félelmetes lehetett ez a felhő, amely „az Izráel fiait” vezette a Sinai félsziget pusztaságában. A Talmud azonban azt írja, hogy a nép boldogan tekintett föl a felhőkre, hiszen azokból hullott alá a manna, amelyen 40 évig éltek. Sajnos a felhők zabolátlan teremtmények, és egyáltalán nem értették, miért csak a Sinai félsziget fölött szabad megszabadulniuk a manna terhétől. Néha Izlandban szórtak alá egy kis „mézharmatot” – az Edda elmondja, hogy a korábbi világpusztulást csak egy emberpár élte túl, akik minden nap „mézharmatot” ettek; tőlük származik a mai emberiség. A görögök ambróziája a reggeli harmat, amelyet égi gabonának vagy kenyérnek is neveztek. Még az unalmas Arisztotelész is azon elmélkedik, hogy a méz és a harmat a felhőkből esik le a földre. A rómaiak úgy tudták, hogy Jupiter küldi azt a mézet, ami a felhőkből csepeg, a Sybillák édes égi kenyeret jövendöltek, amely a felhőkben készül, és minden földi gondot megszüntet. A Rgvéda méznek nevezi az esőt (VII.101), az Atharvavéda szerint a mézeső égből, földből, levegőből, tűzből és szélből, vagyis az öt elemből keletkezett. Az égi harmat a buddhista legendákban is az első étel minden új világkor-ciklus elején. Az újzélandi maorik pedig azt mesélik, hogy egyszer csaknem az egész földet elpusztította egy nagy özönvíz. Amikor végre visszavonultak a vizek, nem volt más, csak köd, könnyű harmat és nehéz harmat. Ezt a nehéz harmatot ette az a néhány ember, akiknek sikerült átvészelniük a vízözönt.
Úgy tűnik, volt olyan időszak, amikor a felhők látták el ennivalóval az emberiséget a föld minden táján. A „felvilágosodott” ember azonban hálátlan, és szemtelenül gúnyolódik a széltáplálékon, felhő-elemózsián. Mennyi csúfondáros szót talált volna Voltaire & Co., ha ismerte volna például ezt a himnuszt, amit az akkádok intéztek Adad-Rammanhoz, a felhők urához (Rákos Sándor fordítása):
Az Ésarra szülötte,
Vitézlő hős, Adad,
Tüzek csiholója,
Fáklyák hordozója,
Villámok villámoztatója –
Hegyeket, és dombokat rengetsz,
Szirteket rontasz le,
Fellegek futását kiméred,
Elsujtod a menny köveit,
Szakadó vizeket suhintasz.
*
Milyen nevetséges megszemélyesíteni a felhőket! Pedig ez történik az egész világon, és bizonyára nem véletlenül. A finn Kalevalában olvassuk:
Föld felett a nehéz felleg
Édes illatot csepegtet,
Mézet hullat le a földre,
Égi ajándék örökre.
A régi szlávok Szvarog égistent nevezték a felhők urának, és azt mondták, hogy a viharfelhők Szvarog katonái. Az orosz folklórban Jaga Baba küldi a szélvészt és a viharfelhőket.
Kálidásza, a híres indiai költő valószínűleg az 5. században írta a Felhő-küldött (Megha-dúta) című elbeszélő költeményét, amelyben a száműzött jaksa egy felhővel üzen otthon maradt szerelmesének (Tellér Gyula fordítása):
Esős évszak jött, mikor a kegyes felleg indult feléje,
Felleg, – mint egy haragos elefánt, mely fejét földre szegezte…
Vár, míg lassan odalibeg elé lomha szárnyán a felleg,
S szépen kéri: vigyen üzenetet kedveséhez vigasznak.
*
Kálidásza mondja el azt is, hogy a felhő a füst, tűz, víz és szél összekeveredéséből születik, és egykor azt az áldást kapta Indrától, hogy tetszése szerint megváltoztathatja az alakját. Nagy távolságokat bejár, de soha nem válik el a feleségétől, aki a villám.
A Rgvéda nagyon sokat beszél a felhőkről, akiket Marutoknak nevez. Rudra és egy Prsni nevű tarka tehén fiai (gomátarasz, RV II.3), vagy Váju nemzette őket a menny méhében, esetleg önmaguktól születtek.
36-an vagy 49-en vannak, egyik sem idősebb, egyik sem fiatalabb, mint a másik. Mindig együtt járnak Rodaszi istennővel, aki talán a közös feleségük. Aranyszínűek vagy vörösek, ragyognak, mint a tűz, fegyvereik a villámok (rsti-vidjut). Arany fejszéjük, íjuk és nyilaik is vannak. Minden csupa arany rajtuk, a ruhájuk, az ékszerek, sisakjaik, kivéve a soha el nem hervadó virágfüzéreket. Kocsijaikat vörös lovak húzzák, mindig fiatalok, vadak, mint az oroszlánok, de játékosak is, mint a borjak.
Kocsijaik zörgése a mennydörgés és a szél zúgása. Megrengetik a hegyeket, fákat csavarnak ki, feldúlják az erdőt, mint a vad elefántok. Esőt ontanak, sötétséget támasztanak, kiöntik az égi vizeket, felduzzasztják a folyókat. Néha nem vizet, hanem olvasztott vajat, vagy mézet csepegtetnek.
Többször nevezik őket énekeseknek, akik Indrát dicsérik. Indra társai, Visnu barátai, együtt harcolnak a démonok ellen.
A Rgvéda 33 teljes himnuszt intéz a Marutokhoz, de több helyen is megemlíti őket. Vámadéva Rsi azt mondja, Indrának egy felhő volt az anyja (RV IV.18). Indra nem akart megszületni, mert tudja, hogy ezzel elpusztítja a felhőt. Végül belátta, hogy nincs más megoldás, és széthasította a felhőt egy villámmal. Azonnal megjelent a bosszúálló Kusava démon, de Indra villáma a démonnal is végzett.
Az Agasztja Rsi nevéhez fűzött himnuszokban (RV I.165, 170, 171) a Marutok konfliktusba kerülnek Indrával. Előbb csak vitatkoznak, ki mennyit kapjon az áldozati felajánlásokból. Amikor Indra haragosan fenyegetőzik a villámjaival, a Marutok felháborodnak: „Miért akarsz megölni minket, Indra? A Marutok a testvéreid.” (RV I.170.2) Ez így is van, a Srímad Bhágavatam részletesen elmondja, hogy Indra, a nagy félistenek és a 49 Marut mind Kasjapa és Aditi fiai. Indra el is szégyellte magát. Igazságosan elosztották a vitás felajánlást, Agasztja pedig bocsánatot kért mindenkitől.
*
Himnusz a Marutokhoz (RV I.85)
Rudra csodás fiai, kik az égi pályán
Díszesen járnak, mint a menyasszony,
Naggyá tették a hősök a két világot.
Házat csináltak az éter tiszta körében,
Indrát védik a démonok ellen,
Prsni sok fia, zengik a himnuszait.
Nem tudod, ékszereik vagy a vértjük
Csillog jobban, ellenségük messze űzik,
Zápor jár a nyomukban: égi áldás.
Ékes harcosok ők, a lándzsahegyükkel
Gyűjtik a fényt egy pontba, a gondolatnál
Gyorsabban repülnek a felhős égen.
Ágaskodnak a büszke paripák, és
Ázik a keshedt föld az esőben,
Mint ahogy bőr puhul tímár műhelyében.
Gyertek elő ti, a gyors lovakon,
Üljetek itt le a széles ülésre,
Édes a szóma, amit felajánlunk.
Ők a saját erejükből törtek az égre,
Mint a madársereg, ültek ők a füvön.
Visnu a szóma-ittas bikát megtámogatta.
Hősök, hírre törekvők, mind csatarendbe álltak,
Retteg az összes élő, ha jönnek, fél a halott is,
Mind olyanok, mint a királyok, a föld urai.
Éles szélű mennykövet Tvastar kovácsolt,
Elvette Indra, és megölte a fojtó démont,
Felszabadítva az áldás bő folyamát.
Felhőket hajigáltak a büszke Marutok,
Sok hegyet elfeleztek, kürtbe fújtak,
Nagy diadallal tértek vissza a mennybe.
Szertezavartak vízzel terhes fellegeket, hogy
Fölfakadjon a mennyei forrás,
Csillapodjon a tisztelt Gótama szomja.
Nyújtsatok híveiteknek háromszoros menedéket,
Adjatok gazdagságot, hős fiakat,
Oltalmatokba ajánljuk magunkat, ó Marutok.
A Marutokról beszélnek a Rgvéda következő versei:
Fényesek, mindenki tőlük retteg,
Elsodorják az ellenséget
Villámokkal megrakott kocsikon. (I.19)
Jöttükre mindenki összegörnyed,
Emberek és hegyek félnek előttük. (I.37)
Fényesek, nagy diadalt aratók,
Teljesek, mindent összezúznak. (I.168)
A hős Marutok villámfényesek,
Arany kövek dobálnak ők,
A vad szelekkel fújnak ők,
Megráznak minden nagy hegyet,
A földet és az illanó időt. (V.54)
Erős és fegyveres Marutok,
Nem ismernek viszályt maguk között,
Fegyverrel rakva minden harcszekér. (VIII.20)
Elég erősek voltak arra ők,
Hogy menny és föld között repüljenek,
A fénysugárban járó hősök
Ifjak, s legyőzik ellenségüket. (X.77)
Sietnek ők, és zúgnak, mint a szél,
Ragyogva, mint a láng magasra csap,
A vértes harcosok hatalmasak…
Mint küllő és kerék, ők összetartanak,
Alátekintenek, miként a győztesek,
És gyorsak, mint a leggyorsabb lovak. (X.78)
A Jadzsurvéda is együtt említi Indrát a Marutokkal (II.1.3), lángkoszorúsnak, felékszerezettnek, lándzsákkal harcolóknak nevezi őket (II.1.11). A Marutoknak hét seregük van (II.2.5), egy tarka tehén tejéből születtek (II.2.11), harmatban gazdagok (II.3.1), olvasztott vajfolyókat és nektárt küldenek (II.3.10), az óceánból hozzák ki az esőt (II.4.8).
Az Atharva Véda is azt mondja, hogy a Marutok Prsni gyermekei (XIII.1), harcos királyok, számtalan gyermekük születik földi lányoktól, pl. a sebgyógyító siláki növény (V.5.1) és a kagyló (IV.10). Egyedül az Atharva Véda nevezi meg a vezérüket, Nábhanaszpatit (VI.79).
*
Hasonló szavakkal ír a viharfelhőkről Joel próféta is, „a Petuel fia”:
„Sötétségnek és homálynak napja, felhőnek és borulatnak napja, mint a hegyekre ráterülő alkonyat… Előtte tűz emészt, utána láng lobog… száguldoznak, mint a lovasok. Rohannak a hegyek tetején, mintha hadi szekerek robognának… felhágnak a kőfalakra, mint a bajnokok; mindenik a maga útján halad, nem bontják meg a soraikat… Reszket előttük a föld, és megrendülnek az egek; a nap és a hold elsötétednek, a csillagok is bevonják fényüket.” (Joel 2.2-10)
Biztos, hogy nem a sáskákról van itt szó, hanem égi jelenségekről: viharfelhők ezek, vagy talán üstökösök és meteorok. Az egész világon félisteneket vagy démonokat látnak bennük.
*
A Zarathustra előtti zend (thand) hagyomány beszél egy Ainyahita nevű prófétanőről, aki 10.000 évvel ezelőtt élt Tibetben. Ainyahita is úgy látja a természeti jelenségeket, mint a Rsik, akik „megpillantották” a Védák himnuszait. Persze hogy megszemélyesíti őket, de ne is használjuk ezt a csúnya szót, hiszen a nap, hold, szelek, viharfelhők, villámok mind személyek, akik életéből mi csak néhány felvillanást látunk. Ainyahita magától értetődően beszélget velük, meg a sorscsillaggal, a hajnallal, az egyetértés szellemével, a hókirályokkal és a világőrökkel. Ezt mondja a felhőkről:
„A felvonultak, akár a lefátyolozott papok vagy látnokok, és bemutatták a véget nem érő ünnepi áldozatot.”
*
Arisztophanész írt egy komédiát Felhők címen, amelynek főszereplői az adósságokat csináló, hitelezői elől folyton menekülő, semmirekellő Sztrepsziadész, és Szókratész, a görögök egyik legnagyobb bölcselője. A komikum fő forrása az, hogy Szókratész ostoba, jelentéktelen ügyekben szólítja meg az Olümposz isteneit helyettesítő felhőket:
„Ó leghatalmasabb király te, határtalan ég, ki a földet az űrben felfüggesztve tartod; fénylő éter, és ti, tiszteletreméltó istennők, ó felhők, kik méhetekben hordozzátok a mennydörgést és a villámokat! Keljetek föl, ti uralkodó hatalmak, nyilvánulhatok meg a mennyei szférákban bölcsetek szemei előtt. Jöjjetek, ó felhők, akiket imádok, jöjjetek, és mutatkozzatok meg ennek a férfiúnak, pihenjetek bár az Olümposz jégfaggyal koronázott, szent ormán, időzzetek bár a ti óceán-atyátok kertjeiben, karban dalolva a tenger lányaival. Jöjjetek el, gyűjtsétek bár a Nílus habjait tiszta arany korsótokba, lakjatok bár a Meótisz mocsarában, vagy Mimász havas szikláin, hallgassátok meg az imáimat, és fogadjátok el ezt a felajánlást. Szerezzen örömet nektek ez az áldozat.”
Szókratész kérésére – akit többek között azzal vádoltak, hogy nem tiszteli az olümposzi isteneket – itt most mennydörgés hallatszik, majd megjelennek a felhők, és kórusban énekelnek:
„Jöjjünk el, mi öröklő felhők, keljünk ki tengerek zúgó mélyeiből. Tenger-atyánk, hadd szálljunk hegy magasára, terjesszük szét a pára-szárnyainkat erdőzetekkel megrakott ormaikon; onnan uraljuk majd a távoli völgyeket, kincseznetet és szent föld-etette dús aratást, az isteni vízfolyamoknak mormolását, tengerek visszhangos hullámverését, melyet a fáradhatatlan égi korong világít felragyogó sugarakkal. Rázzuk előbb le a páraködöt, mely isteni szépségünket eltakarja, járjuk be végig a földet távoli pillantásainkkal.”
*
A felhőknek számos atrocitást kellett elszenvedniük a későbbi költőktől is. Michael Drayton (Anglia, 15. század) írja:
Mint a szelíd nyáj, úgy kucorognak a felhők,
Társul a szél szegődik, felsorakoznak
Most hadi rendbe, élen a tornyos fehérek,
Körben a gyapjas szürkék, hátrafelé a
Szénszurokba borultak, máris az ég zeng,
Villámok szaladoznak a tarka seregben,
És a vihart levezényli szél-generális.
Versek egész sora hasonlítja a bánatos szerelmes szívét a felhős, borús éghez:
Ködbe hanyatlott régi vidék,
Könnyes a felhő, szürke az ég… (Weöres Sándor)
Néha a hasonlat komolynak indul, aztán inkább nevetségessé válik, mint Darmay Viktornál:
Mint felhő a sűrű éjben,
Úgy elvész a mi életünk;
S elhallgatunk, ah, mint a békák,
Hogy még csak nem is brekegünk.
Beszéljünk végül egy híres angol misztikus könyvről, amelynek címe: A nemtudás felhője, és valószínűleg a 14. században írták. Sokat kutatták, ki lehet a szerző, de úgy látszik, ez már örökre rejtély marad.
Talán egy Dionüzosz nevű szerzőtől vette az inspirációt, aki nem azonos a híres Areopagitával, és akinek görög nyelven írt művei (Mennyei hierarchia, Egyházi hierarchia, Isteni nevek, Misztikus teológia és Levelek) a 6. században bukkantak fel Konstantinápolyban. Azt gondolnánk, hogy a nemtudás, a tudatlanság valami rossz dolog, amit a legsürgősebben fel kell számolni ahhoz, hogy megismerjük a legmagasabb tudást, vagyis Istent. Az ismeretlen angol misztikus azonban azt mondja, hogy ez a felhő szükségszerűen takarja el Istent az emberek elől, sőt védelmet nyújt azoknak, akik még nem készek arra, hogy személyesen találkozzanak Istennel. Ezen a felhőn nem hatolhat ál semmilyen emberi törekvés, még az értelem és a bölcsesség sem, hanem csakis a szeretet.
A könyv azokat szólítja meg, akik nem elégszenek meg a szabályok betartásával és a jó tettekkel, hanem személyes kapcsolatot keresnek a meditáció útján. A 14. században nagyon újszerű megközelítés volt, hogy a meditáció felette áll az értelemnek. A hétköznapi világban olyan hasznos elme minden eszközzel meg akarja akadályozni a meditációt. Ezért az ember ne engedjen az elme késztetéseinek, hanem forduljon el a földi világtól, és koncentráljon egyedül Istenre. Ekkor Isten kiküld egy fénysugarat, amely áthatol a felhőn, és feltár néhány titkot, amelyekről az embernek nem szabad beszélnie. De erre nem is képes, így aztán a titok megőrzi magát.