Eső
Az eső nem tartozik a különleges természeti jelenségek közé – vagy mégis? Mindenkinek van valami elképzelése arról, miért esik az eső – a nap melegétől elpárologtatott víz a felhőkben gyűlik össze, aztán valamikor visszajut a földre az eső formájában. Az esőzés azonban, mint minden természeti jelenség, kiszámíthatatlan: néha túl sok, máskor meg teljesen elmarad, és mindkét esetben súlyos gondokat okoz.
A régi kultúrák népei úgy tudták, hogy a természeti jelenségeknek, így az esőnek is irányítóik vannak, isteni, félisteni lények. Ne gondoljuk, hogy az Indus, Gangesz, Nílus, Tigris vagy Eufrátesz folyók mellett lakó emberek ostobák voltak, nem vették észre, hogy a víz elpárolog, nem tudták elképzelni, hogy mi történik vele. A természeti jelenségekben azonban van egy kis szabálytalanság, nem sok, csak éppen annyi, hogy lássuk, valaki beleavatkozhat a dolgok természetes menetébe – és bele is avatkozik.
A világ legrégebbi szentírása, a Rgvéda számos himnuszt intéz a természeti erők uraihoz. Az eső urát Pardzsanjának nevezték. Hallgassunk meg egy himnuszt.
Rgvéda 5,83 Pardzsanja
Pardzsanját hívom énekemmel,
És felajánlom a hódolatom,
Mindenféle növény és magvak ura,
Ég bikája, életadó hatalom.
Fákat cibáló, démonverő,
Fegyverétől mindenki retteg,
Még azok is menekülnek előle,
Bűnt akik eddig el nem követtek.
Mint kocsihajtó, űzi a csődört,
Ostora csapkod, fusson erővel.
Aztán felordít, mint az oroszlán,
És az eget megtölti esővel.
Szél fúj, villám cikázik az égen,
És a nagy felhők mennydörögnek,
Fű-fa kisarjad, és az esőben
Pardzsanja ételt küld a földnek.
Egy szavadra a föld meghajlik,
Lópata dobban, és a növények
Mindenféle alakja kizöldül.
Adj te nekünk biztos menedéket.
Küldjetek égi esőt, Marutok,
Küldjétek le az égi folyókat,
Lássatok el, mint gyermeket apja,
Zengjen a dörgő mennyei szózat.
Égi kocsiddal hozd el a záport,
Áraszd el vizeddel a földet,
Vond el a párás fátylat előle,
Lepje a víz a dombot, a völgyet.
Vödröd emeld meg, döntsd a vizet,
Mint zuhogó folyót, a porba,
Ázzon az ég és a föld a ghíben,
Hadd igyon jó helyen végre a csorda.
Démonokat pusztít Pardzsanja,
Villám csapkod, a felhős ég zeng,
Minden élő hódol előtte,
Minden a földön hangosan örvend.
Adtál esőt, az aszályt elűzted,
Most már zöld takarók a növények,
Ételt kapott az ember, az állat,
És ez a himnusz dicsőít téged.
*
A himnuszban említett Marutok a viharok irányítói. Pardzsanját megszólítják más védikus írások is, például a szintén a Rgvédához csatolt Szauparna, amelyben Kadrú, „a kígyók anyja” így imádkozik Pardzsanjához:
Zengjen az ég, és küldje le fényes mennyköveit,
Jöjjenek akkora felhők, mint a hegyek!
Mosson el minden partot az árvíz!
Vízben a kígyók elmerüljenek!
Hallasd a hangod, béka, ha eljön az éjjel,
Adjon esőt az égi tehén.
Légy kegyes, tedd meg azt, amit kérek,
Pardzsanja, hozzád esdek ma én.
A Védákban van egy másik eső-istenség is, mégpedig Indra, akit a görögök Zeusznak, a rómaiak Jupiter tonans-nak nevezte. Indra-Zeusz-Jupiter a mennyek királya, nagy harcos, fegyverei a villám és a mennydörgés. A Puránák szerint „elegendő esővel látja el a bolygókat.” (SB 8.14.7) Mint királynak, nem igen jutott ideje az eső-ügyek intézésére, hiszen állandóan démonokkal kellett hadakoznia. A napi munkát rábízta Pardzsanjára és a Marutokra, de rögtön visszavette az irányítást, ha valamivel nem értett egyet.
A Srimad Bhágavatam (9.22.14-17) elmondja, hogy egy Sántanu nevű király országában 12 évig nem esett az eső. Mivel az ország javáért a király felel, biztosra lehet venni, hogy ilyen csapások akkor érik az országot, ha maga a király követett el valami mulasztást. A király és bráhmana tanácsadói törték a fejüket, mi lehet ez a mulasztás, miért haragudott meg Indra. Végül kiderítették, hogy a király uralkodása körül van egy rendellenes dolog. Ősi szabály, hogy a királyt az elsőszülött fia követi a trónon, Sántanu azonban a második fiú volt. Az elsőszülött fiú, Devápi még fiatal korában visszavonult az erdőbe, és a remeték életét élte. A bráhmanák tehát azt javasolták, keressék fel Devápit, és kérjék meg, hogy foglalja el a trónt. Sántanunak nem volt semmi kifogása, a királyi aszkéta azonban nem akart visszatérni, és még azt is hozzátette, hogy nem ért egyet a védikus elvekkel. Indra úgy döntött, hogy Devápira haragszik jobban, és nagy kegyesen elküldte a régen várt esőt.
*
Egy Lomapáda nevű király egyszer könnyelműen hazudott egy bráhmanának. Lassan mindenki elfordult tőle, nem akadt, aki elvégezze az áldozatokat. Az áldozatok végzése viszont előírt kötelesség, ahogy Krsna mondja:
„Mindenki teste gabonaféléken él, melyeket az eső termel. Áldozat végzéséből ered az eső, az áldozat pedig előírt kötelesség.” (BG 3.14)
Indra tehát megharagudott Lomapádára. Nincs áldozat, nincs eső, mondta a félistenek királya. Az aszályra éhínség és nyomor következett, nem is ért véget, csak akkor, amikor sikerült elhozni a fővárosba a kijelölt tiszta és ártatlan fiút, Rsjasrngát.
Ez a történet azért is érdekes, mert Rsjasrnga nem más, mint a tiszta és ártatlan Parsifal, aki a nyugati legendában a halászkirályt, Amfortast szabadítja meg egy bűn következményeitől.
*
Indra azonban maga is elkövet hibákat. Többnyire földi lányokat és asszonyokat csábít el, ezt a szokását ismerjük a görög-római irodalomból. Néha egyszerűen büszke lesz, azt hiszi, nemcsak a mennydörgés-villámlás, hanem minden rajta múlik.
Egy alkalommal a Vrndávanban élő pásztorok áldozatra készültek, hogy biztosítsák Indra jóindulatát. Krsna azonban már elhatározta, hogy megleckézteti Indrát. Azt javasolta, imádják inkább a Góvardhan hegyet, ahol a teheneiket legeltetik. A pásztorok féltek a félistenek királyától, de úgy szerették Krsnát, hogy mondhatott bármit, mindent elfogadtak. Az ételeket felajánlották a Góvardhannak, és nagy tisztelettel, a teheneiket maguk előtt terelve, körüljárták.
Indra tudta, hogy Krsna személyesen védelmezi Vrndávant, de haragjában túllépte a hatáskörét. Van egy Szamvartaka nevű felhő, ennek akkor kell elárasztania a földet vízzel, amikor egy 4 korszakból álló ciklus véget ér. Ez a pihenés ideje, és az egész teremtés visszatér a megnyilvánulatlanba. Indra ezt a Szamvartaka nevű felhőt szólította, és megparancsolta, árassza el Vrndávant. A felhők nem igazán tudatos lények, így aztán megjelentek Vrndávana fölött, és teljes erejükből, szakadatlanul zúdították a vizet. Szünet nélkül villámlott és mennydörgött, fújt a szél, ömlött az eső. A víz már nemcsak a völgyeket, de a dombokat is elborította, és minden élőlény reszketett a zord hidegtől.
Krsna megértette, hogy ez nem közönséges eső, hanem Indra haragja. Egyik kezével fölemelte a Góvardhan hegyet, és egy hétig a bal keze kisujján tartotta. Mindenki a hegy alá sereglett, és biztonságban volt a tehenekkel együtt.
Indra elámult Krsna misztikus ereje láttán. Megállj-t parancsolt a felhőknek. A mennyei birodalomban megszólaltak a kagylókürtök és a dobok, a gandharvák énekeltek, a többi félisten virágesőt szórt. Indra nagyon szép imákat ajánlott fel Krsnának, de szívében nem igazán változott meg, és később egy páridzsáta virág miatt megint megtámadta Krsnát.
*
India számos költőjét és festőjét ihlette meg ez a történet. A következő verset G.S. Sivarudrappa, kannádai költő írta a 20. sz első felében:
Krsna
Tompa sötétség,
Zuhog az eső,
Elefánt a dévák között,
Börtönben jött világra ő.
Cseppnyi vaj a piros ajkán,
És a fuvolája szól,
Persze hogy a pásztorlányok
Szíve zakatol.
Indra király megharagszik,
De tudom, hogy mit tegyek:
Balkezem egy ujja hegyén
Tartom Góvardhan hegyet.
A Jamuná megélénkül,
Virágerdőben a part,
És az összes bambuszliget
Zengi a győzelmi dalt.
Dal lebeg a levegőben,
Mennydörgéssel is felér,
Mikor Ardzsunát repíti
Hősi harcra a szekér.
Kuruksetra zsivajában
Hallod, Krsna énekel:
’Korról korra visszatérek,
mindig eljövök, ha kell.
*
Egy hindi bhadzsan címe:
Gitá-Góvardhan, Ének a Góvardhan hegyhez
Minden dicsőséget Girirádzsnak!
Szép lankáin sok-sok tehén legelget,
Zsenge füvével jóllakik mind, és
Holdnál fehérebb borjat nevelget.
Minden dicsőséget Girirádzsnak!
Hűvös barlangokat nyit játszóhelynek,
Krsna a pásztorfiúkkal vígan
Bújócskázik, és mind hangosan énekelnek.
Minden dicsőséget Girirádzsnak!
Egyszer a sértett Indra keltett nagy zivatart ott,
Ám a hegy, mint egy hatalmas gomba,
Vradzsa fölé egy óvó ernyőt tartott.
Minden dicsőséget Girirádzsnak!
Épp olyan, mint egy ékes, királyi páva,
Elfogad minden áldozatot.
’Hozz még! Hozz még!’ Folyton ezt kiabálja.
Minden dicsőséget Girirádzsnak!
Szentebb, mint az örök hó és jég hazája,
Ő maga Krsna, az összes hegy királya.
Dzsaja Giri Góvardhana, ki dzsaja.
*
A félistenek azonban más módon is beavatkoznak a természeti eseményekbe, néha veszélyesen, máskor inkább tréfásan. És nem is mindig csak vizet hullatnak a földre. A Genezis elmondja, milyen csapásokkal sújtotta az Úr a fáraót, aki vonakodott elengedni Mózes népét Egyiptomból. Békaeső volt a második csapás.
„És a folyóvíz békáktól pozsog, és felmennek és bemennek a te házadba, és ágyasházadba, és ágyadra, és a te szolgáid házába, és néped közé, és a te kemencéidbe, és sütőteknőidbe.” (Gen. 8.3)
A negyedik csapás bogáreső volt:
„Jövének ártalmas bogarak a fáraó házára, és az ő szolgái házára, és egész Egyiptom földjén pusztává lőn a föld. (Gen. 8.24)
Jégeső és tűz a hetedik csapás. (Gen. 9.23) A jégeső is elég ritka Egyiptomban, tűzzel együtt pedig igazán különleges kombináció. Ezután a sáskaeső következik. (Gen. 10.fejezet)
A rendkívüli esők sorozata azonban még nem ért véget. Az Úr fürjeket hullat az égből Mózes pusztában vándorló népére, majd az ugyancsak égből hullott mannát adja nekik ételül.
„… reggel pedig harmatszállás lőn a tábor körül. Mikor pedig a harmatszállás megszünék, imé a pusztának színén apró gömbölyegek valának, mint a dara a földön.” (Gen. 16.13-14)
Tudósok és laikusok sokat spekuláltak, mi lehetett ez a manna – talán az Aspicilia esculenta nevű zuzmó, amit lisztté lehet őrölni. „Olyan volt, mint a kóriándrom magva, fehér; és íze mint a mézes pogácsáé.” (2. Móz. 16.15)
A népnek azonban nem ízlett, és búsan emlékeztek az egyiptomi uborkára, dinnyére és hagymára. Ez volt a mannaeső; vagy csak szemléletes példa, hogy az ember sose elégedett azzal, amit Istentől kap, és mindig valami mást szeretne.
A rendkívüli esők folytatódnak. Egyszer még árpakenyér is hullott az égből; igaz ezt csak álmodta Gedeon egyik katonája. Gedeon azonban tudta, hogy ez jó jel, és másnap meg is verte a midianitákat. (Bírák 7.13-14)
*
Az árpakenyér-esőben van egy kis csalás, hiszen végül is csak álom volt. A középkorban azonban nagyon játékos kedvükben voltak az esőért felelős félistenek, és mindenféle furcsa esőt küldtek az égből, például piócaesőt. Ez a nevezetes esemény akkor történt, amikor Vergilius jámbor epikus költőből félelmetes varázslóvá lépett elő. Más költőkkel is megesett ez a középkorban. A történet szerint egyszer piócaeső hullt az égből, egész Rómát ellepték ezek a rusnya állatok. Vergilius mély kutat ásatott a város határában, beledobott egy aranypiócát, aki aztán odacsalta élő társait.
A középkorban élt Popiel lengyel király, aki nem szeretett uralkodni, csak lakomázni. Még a miniszterei is elégedetlenek voltak vele, mire ő kitalálta, hogy betegnek tetteti magát, mindenkit összehív, hogy elbúcsúzzon tőlük, de mérgezett borral itatja meg őket. A holttesteket aztán bedobatta egy tóba. Ekkor azonban Isten megbüntette. Egéreső hullt az égből, mindenütt annyi egér volt, hogy még a vasajtókat is elrágták. Popiel a tó szigetére akart menekülni, de az egerek oda is követték, sőt ha egyet elvágott a kardjával, kettő lett belőle. Popiel kétségbeesésében beleugrott a vízbe, és megfulladt.
*
Egéreső nem volt máskor, annál inkább hullottak alá az égből a halak, békák, rovarok. A haleső volt a leggyakoribb, aminek még örültek is, mert sokszor élő vagy még ehető halak hullottak alá.
A középkor véget ért, de a haleső nem. 1833-ban az indiai Fatéhpurban, 1836-ban Allahabadban kiszáradt halak potyogtak az égből. 1859-ben Walesben a halak az esővel együtt jelentek meg, 1861-ben Szingapúrban záporeső volt, utána a tócsák tele voltak halakkal. 1944-ben Burmában volt haleső, 1947-ben az amerikai Marksville-n sepert végig a zápor, halak hevertek az utcákon, de a legtöbb a háztetőkön.
Talán forgószél vagy víztölcsér emeli ki a halakat a vízből; bár a forgószél nem válogat, hanem mindent magával sodor, a halakat is nagy területen szórná szét, nemcsak néhány utcában. Felhőtlen, szélcsendes napokon is volt már haleső, ezért akad, aki megkockáztatja a teleportáció elméletét; amihez köztudomásúan nem elég a három dimenzió.
*
A Srimad Bhágavatam (4.10) elmondja, hogy egyszer nagyon csúnya eső hullt az égből: vér, genny és hasonlók. Ez pedig így történt:
Egy Dhruva nevű herceg meghallotta, hogy a bátyját megölték a jaksák. Rögtön elindult északra, a Himálaja hegységbe, és pusztítani kezdte a jaksákat. A jaksáknak 13.000 katonájuk volt, és ők is nagyon keményen harcoltak:
„Dhruvát úgy borította el a fegyverek szüntelen zápora, mint a hegyet a szűnni nem akaró eső.” Persze ő is nyílzáporral válaszolt, de a jaksák most mágikus erőiket vetették be.
„Egy pillanat alatt az egész eget sűrű felhők borították, és rettentő mennydörgés hallatszott. Villámok ragyogtak fel, és szakadt az eső. Vér, váladék, genny, ürülék, vizelet és velő sűrű zápora, valamint emberi törzsek hullottak Dhruvára. Aztán egy óriási hegy jelent meg az égen, majd minden irányból jégdarabok hullottak lándzsák, buzogányok, kardok, vasdorongok és hatalmas sziklák kíséretében.”
Dhruvának azonban volt egy isteni fegyvere, amit Nárájanától kapott, és biztosan az utolsó szálig elpusztította volna a jaksákat, ha a nagyapja, Szvájambhuva Manu le nem beszéli az esztelen mészárlásról.
*
Sokan örülnének az aranyesőnek, persze nem a tavasszal nyíló, sárga virágú bokrokra gondolnak ilyenkor. A görög legendák beszélnek Danaéről, akit Zeusz látogatott meg aranyeső formájában – és Danaé nem is örült neki olyan nagyon.
Danaé eredetileg holdistennő volt, sumer nevén Damkina, a Bibliában Dina. Később azt mesélték, hogy Akrisziosz lánya. Akrisziosz inkább fiút szeretett volna, de azt a jóslatot kapta, hogy fia sose lesz, csak unokája, aki pedig meg fogja őt ölni. Erre egy toronyba zárta Danaét, és a bronzajtót még külön is őriztette vad kutyákkal. Zeusznak ez nem jelentett akadályt, és idővel megszületett Perszeusz.
A történet érdekes folytatása, hogy Akrisziosz a lányát és a gyereket bezárta egy faládába, a ládát bedobta a tengerbe. A sorsot azonban nem lehet kijátszani; egy halász kifogta a ládát, elvitte a királyhoz, aki Danaét feleségül vette, a fiút felnevelte. Nehéz itt nem gondolni arra az egyiptomi legendára, ahol Ozirisz testét dobják be egy faládában a tengerbe, Izisz-Danaé holdistennő megtalálja, Hórusz-Perszeusz pedig bosszút áll a gyilkosságért.
*
A félistenek azonban leginkább nem halakat és békákat, sőt nem is aranyat szórnak alá az égből, hanem virágokat. Krsna és a Góvardhan hegy történetében már hallottunk virágesőről, de a félistenek mindig virágokat szórnak, amikor ünnepelnek. Például amikor Krsna megszabadítja Gadzsendrát, az elefántok királyát (SB 8.4.1), amikor Nrsimhadéva végzett a Hiranjakasipu nevű démonnal (SB 7.8.35), amikor Siva elégette a démonok három városát (SB 7.10.78). Vamanadéva születésekor
„A sziddhák, vidjádharák, kimpurusák, kinnarák, csáranák, jaksák, ráksaszák, kígyók és félistenek virágesőt szórtak Aditi otthonára, és virágokkal borították be az egész házat. (SB 8.18.9-10) Bali királyt, Laksmi istennőt és Visnut is megtisztelték virágesővel (SB 8.20.19, 8.8.27, 8.7.12).
Buddha születésekor megremegett a világ középpontjában álló Méru hegy. A gandharvák zenéltek, az apszarák táncoltak, források fakadtak, virágok nyíltak, új csillagok jelentek meg, a félistenek virágesőt hullattak. Srídhara Szvámi, egy nagy vaisnava szent és tudós, úgy látszik, nem volt jó véleménnyel a virágesőről, mivel ezt írja (a SB 11.14.3 vers kommentárjában):
„Mivel az odaadó szolgálat hozza a legjobb eredményt, ez a legjobb út. A többi út, mindegyik a maga természete szerint, olyan jelentéktelen eredményeket hoz, mint az égen lebegőnek elképzelt virágok, bár mindegyik út követője azt gondolja, hogy az övé a legjobb.”