Elvesztett szárnyak
Nyisztor Miklós: Tehetetlenség
Látod e sebzett szárnyú madarat?
Kényszerű sorsa, hogy itt marad
Vergődni porban és télhidegben,
Míg társa könnyen tova rebben.
Lehetek szomorú, kissé hallgatag,
Bár még nem ez a végső pillanat.
*
Földhöz kötött emberi testben élünk, nem csoda, ha vágyakozva nézzük a levegőben szállongó madarakat. A repülés mindig nagy tiszteletet keltett, hiszen a jelenlegi helyzetünkben még egy ujjnyira sem tudunk a föld fölé emelkedni. Minden régi kultúrában azt találjuk, hogy nemcsak a felső, de még az alsó világokat is szárnyas lényekkel népesítették be: a szárnyak földön kívüli, természetfeletti erőt jelentenek. Nagy szentek, jógik, fakírok könnyű szerrel repülnek, néha szárnyakkal, néha varázsszőnyegeken vagy más módon. A levegőbe fölrepülő madár nagyon hamar a szabadság szimbóluma is lett, a szárnyak levágása pedig nagyon súlyos büntetés. Bizonyos értelemben még rosszabb, mint a börtön, ahonnan egy idő után ki lehet szabadulni, jó esetben meg is lehet szökni, de a szárnyakat csak rendkívüli varázserő növeszti meg újra.
Meglepő, hogy az egymástól függetlenül kialakultnak képzelt kultúrákban milyen sok az elvesztett vagy levágott szárny. Mintha valamikor, az ősidők hajnalán csupa szárnyas lény népesítette volna be a földet. A Biblia például azt tanítja, hogy Isten boldogan élt a mennyben az angyalokkal, a szeráfokkal és a kerubokkal együtt, akiknek természetesen szintén szárnyaik voltak. Aztán Isten egyszer csak megteremtette az embert, „a maga képére és hasonlatosságára”. Azt jelenti ez, hogy az első embernek szárnyai is voltak? Nem lenne meglepő, hiszen az Úr még a kígyót is ellátta lábakkal meg szárnyakkal, amelyeket a cselszövő állat csak az édenkerti ügyek miatt veszített el, a beszéd képességével együtt:
„És mond az Úr Isten a kígyónak: Mivelhogy ezt cselekedted, átkozott légy minden barom és mezei vad között; hasadon járj és port egyél életed minden napjaiban.” (Mózes I.3.14)
Szent Barnabás apokrif evangéliuma szerint Mihály arkangyal metélt le a kígyó szárnyait és lábait. A lemetélés nem mese, mert egyes nagyobb fajtákon még ma is ott vannak a hajdani végtagok nyomai, elkorcsosult állapotban. Port nem esznek a csúszómászók, de a jó hírüknek örökre vége. A kígyó az egész keresztény művészetben a gonoszság, csalás és ármány megtestesítője.
*
Voltak-e szárnyai Ádámnak és Évának, a bűnbeesés előtt? Platón valami hasonlót állít a Phaedrusban, ahol ezeket a szavakat mondatja Szókratésszel a lélek természetéről:
„De hadd beszéljek most röviden és képes szavakkal a lélek természetéről, bár annak eredeti formájáról nagyon sokat el lehetne mondani, sokkal többet, mint amennyi elfér a halandók párbeszédeiben. Milyen legyen az a kép? Talán egy kocsihajtó, aki egy pár szárnyas lovat hajt. Az istenek lovai nemesek és nemesi származásúak, de a többi fajoké kevertek. Az emberi kocsihajtó is egy pár lovat kapott, az egyikük nemes és nemesi származású, a másik azonban nemtelen és nemtelen származású, így aztán nagyon sok gondja van a hajtásukkal… A lélek az egész eget beutazza, és különféle formákban jelenik meg. Amikor tökéletes, és még megvannak a szárnyai, fölszáll, és nagyon gyorsan végigrepül az égen; a tökéletlen lélek azonban elveszti a szárnyait, egyre lejjebb zuhan, és végül letelepszik a szilárd földön. Hajlékot épít és földi testet kap, amely úgy tűnik, mintha magától mozogna, valójában azonban a lélek ereje mozgatja, és a lélek és a test ezen ideiglenes egyesülése az, amit élő és halandó teremtménynek neveznek. A szárny az a testi elem, amely a leginkább rokon az istenivel, természeténél fogva magasan szeret repülni, a lefelé gravitálót is fölemeli a felső birodalomba, amely az istenek lakóhelye. Az isteni a szépség, bölcsesség, jóság stb. A lélek szárnyai ezekkel táplálkoznak, és gyorsan növekszenek; de ha gonosz, romlott és ellenszenves dolgokkal etetik, akkor a szárnyak elsorvadnak, és végül lehullanak.”
*
Kabbalista írások és a Zohar szerint Ádám és Éva akkor vesztették el a szárnyaikat, amikor kiűzték őket a paradicsomból. Ugyanez történt a lázadó angyalokkal is, akik „láták az emberek leányait, hogy szépek azok, és vevének magoknak feleségeket mind azok közül, kiket megkedvelnek vala.” (Mózes I. 6.2)
A szárnyak elvesztése bizony súlyos büntetés. Erről szól a nagy indiai eposz, a Mahábhárata egyik története is: Garuda elveszti a szárnyait.
*
Garuda elveszti a szárnyait (Mbh. Udjoga 107.17-19, 112, 113.1-18)
Egyszer Gálava Rsi nagyon nagy bajba került a saját makacssága miatt. Sürgősen meg kellett volna szereznie 800 hófehér, feketefülű lovat; neki pedig nem volt pénze, nem voltak tehetős ismerősei, és még csak el sem tudta gondolni, honnan szerezhetne ilyen különleges paripákat.
Jó barátja, Garuda azonban a segítségére sietett, és felajánlotta neki: - Te az én barátom vagy, ezért úgy illik, hogy felajánljam neked a segítségemet. Már beszéltem is Indrával, és ő egyetértett a szándékommal. Ülj föl a hátamra, én pedig bárhova elviszlek téged, akár a föld legtávolabbi sarkába is.
Gálava helyet foglalt a hatalmas sasmadáron, aki egy pillanat alatt óriási magasságokba emelkedett. Gálava megrémült, és kérlelni kezdte Garudát, repüljön már egy kicsit lassabban, hiszen semmit sem lát maga körül, csak a sűrű sötétséget, egyre forróbbnak érzi a madár testét, és nagy félelmében már azt sem bánja, ha nem sikerül megszerezni a lovakat.
A hatalmas madár kinevette, de azért leszállt a Risava hegyen, és így szólt: - Pihenjünk itt, együnk valamit, aztán majd folytatjuk az utazásunkat.
Egy nagyon idős hölgy élt ezen a hegyen, Sándilí, aki aszkéta-fogadalmat tett, és a jógát gyakorolta. Gálava és a sas nagy tisztelettel leborultak előtte, Sándilí pedig hellyel kínálta őket, majd egyszerű, de ízletes ételeket főzött nekik. Miután elmondta a mantrákat, megvendégelte váratlan látogatóit. A jóllakott vendégek hamarosan el is aludtak a puha földön.
Amikor felébredtek, Garuda azonnal tovább akart utazni, de mi történt? Elvesztette mindkét hatalmas szárnyát, amelyek után Szuparnának, szépszárnyúnak is nevezték. Az egek vándora olyan lett, mint egy darab hús, amelynek az egyik oldalán száj nyílik, a másik oldalán pedig karmos lábai vannak. Nehéz megmondani, hogy Garuda keseredett el jobban, vagy Gálava, aki nem szerette volna az élete hátralevő részét a Risava hegyen eltölteni, és most nehéz szívvel megkérdezte: - Mi történt veled, barátom? Mennyi időt kell még itt maradnunk, és hogyan mehetünk tovább?
Garuda azt felelte, hogy nem tudja, mi történt vele. Mélyen aludt, és semmire sem emlékszik.
- Talán álmodban követtél el valami gonosz dolgot, vagy illetlen dologra gondoltál, - jegyezte meg Gálava, aki az ilyen dolgokban nagyon világosan látott, hiszen mindent megtanult a gurujától, Visvámitrától. – Súlyos dolog lehet, ha ez lett a következménye.
- Igazad van, - mondta a madár hirtelen megvilágosulással, - mielőtt elaludtam, arra gondoltam, hogy el kellene vinnem innen ezt a nemes hölgyet. Már nagyon régóta él itt teljes magányban a Risava hegyen; arra gondoltam, biztosan sokkal boldogabb lenne abban a birodalomban, ahol Brahmá, Visnu és Siva élnek, és ahol sohasem alszik ki az áldozati tüzek lángja.
- Azt hiszem, most rögtön bocsánatot kell kérned ettől a hölgytől, - mondta Gálava.
A sas szeretett volna leborulni a jóginí lábai előtt, de a szárnyai nélkül csak botorkált, mint akinek megzavarodtak az érzékei. – Sándilí istennő, - szólt Garuda nagy tisztelettel, - valóban arra gondoltam, hogy elviszlek innen a mennyei birodalomba, de csak azért, mert a javadat akartam. Akár helyesen cselekedtem, akár helytelenül, jó szívedhez fordulok, és arra kérlek, légy nagylelkű és bocsáss meg.
Sándilí kegyesen bólintott:
- Ne félj, Szuparna, már nem haragszom rád. Visszakapod a szépséges szárnyaidat. Tudd meg, hogy a jóga erejéből minden gondolatot látok, és még a ki nem mondott sértéseket is észreveszem. Csak azért tettem szert ezekre az erőkre, mert nagyon szigorúan követtem az előírt szabályokat, és betartottam minden fogadalmat. Az erény a helyes magatartásból származik, az erényből a misztikus tökéletességek gazdasága, mindent megkap az, aki megkapta a misztikus erőket, és még a rossz karmát is eltörli. Megbocsátok neked, de jól vigyázz magadra; egyetlen nőben se keress hibát, még akkor sem, ha mások rosszhírűnek tartják. Most pedig, Szuparna, oda mehetsz, ahova neked tetszik. Éppen olyan erős és vitéz harcos leszel, mint azelőtt voltál.
Alig mondta ki ezeket a szavakat, amikor Garudának újból kinőttek a szárnyai, és még sokkal nagyobbak és fényesebbek lettek, mint valaha. Gálava ismét helyet foglalt a barátja hátán, és nagyon gyorsan elrepültek a Risava hegyről.
Sándilí pedig, aki nem kívánt a mennyei birodalomban élni, aszkézisének erejével hamarosan még magasabbra emelkedett, és eljutott a transzcendentális világba.
*
A Rámájana beszél Szampatiról, egy hatalmas keselyűről, aki egyszer az öccsével, Dzsatájuval együtt föl akart repülni a mennyországba. Követni akarták a Napot égi pályáján, de nem bírták elviselni a perzselő forróságot. Szampati a szárnyaival védelmezte a testvérét, de egy idő után szárnyavesztetten lezuhant a Vindhja hegységre. Bánatát csak fokozta, hogy soha többé nem találkozott Dzsatájuval. Már arra gondolt, hogy véget vet az életének, amikor Csandrama Rsi visszatartotta, megmondta neki, hogy újra kinőnek a szárnyai, ha szolgálja Rámacsandrát. Nyolcezer évig várt erre az alkalomra, de amint tájékoztatta a majmokat, hol találhatják meg Szítát, rögtön gyönyörű, fényes szárnyai nőttek, és elhagyta szenvedései helyét, ezt az anyagi világot.
*
Garuda az egyiptomi világképben is hatalmas keselyűként röpködött, akinek kiterjesztett szárnyai alkották az eget. Néha meglebbentek a szárnytollai, ilyenkor a földi emberek a házaikba menekültek, és azt mondták, vihar közeledik. Azt is mondják, hogy ez a keselyű maga Re napisten volt, és a szárnyas napkorong valóban sok festményükön megjelenik. Re egyre növekvő elégedetlenséggel figyelte az embereket, akik szinte csak csalódást okoztak neki. El is akarta őket pusztítani, de ez a terve sem sikerült. Az egyiptomi szövegek nagyon diplomatikusan azt mondják, Re úgy döntött, hogy kivonul ebből a világból, nem foglalkozik többé azokkal az élőlényekkel, akiket megteremtett. Erre a döntésre persze az kényszerítette, hogy elvesztette a szárnyait – hogyan lehet a szárnyakat elveszteni?
Az úgynevezett Egyiptomi Halottak Könyve megemlíti, csak úgy mellékesen, hogy volt valami súlyos konfliktus a napisten és az Apep, vagy görögösen Apófisz kígyó között. Reputációjának megfelelően a gonosz kígyó megtámadta a napot, és megfosztotta a szárnyaitól. Re a szárnyaival együtt isteni erejének egy részét is elvesztette. Ettől fogva arany hajón járja az eget, sőt nem is egy hajója van, hanem kettő, egy nappalra, egy pedig éjszakára. A nappali hajó nagyon gyors, pillanatok alatt hatalmas távolságokat megtesz, de a másik hajót mindig megállítja az Apep kígyó a tekintetével, „a világ szélén, a nyugati hegyen.” Ani papirusza (British Museum 10.470 sz., 7-10. lapok) elmondja, hogy a Mau nevű kandúr mindig elpusztítja a sötétség és káosz démonát. Re tovább utazik, végighalad a halottak birodalmán, de másnap este Apep megint ott várakozik, és lesből támad.
A védikus írásokban Re-t Garudának nevezik, és neki is súlyos konfliktusai vannak a kígyókkal. Garuda azonban legyőzi az álnok kígyókat. A szárnyas napkorong sem egyiptomi találmány, hanem ősrégi indiai-iráni szimbólum, és sumer-akkád közvetítéssel került el a Nílus vidékére. Iránban Ahura Mazdát, Asszíriában Asszurt, Egyiptomban Re-t ábrázolták ilyen módon, és megőrizték még a kígyókkal való konfliktus emlékét is, amennyiben két kígyó fonja körül a napkorongot.
A parszik a következőképpen magyarázzák a szárnyas napkorong, a Faravahar szimbólumát:
„Arca emberi archoz hasonlít, ezért az emberiséggel való kapcsolatot jelenti. Két szárnya van, három hosszabb tollal – ezek a jó gondolatok, jó szavak és jó tettek; valamint a fejlődés jelei.
Az alsó rész is háromfelé oszlik, ezek a rossz gondolatok, rossz szavak és rossz tettek, amelyek annyi szenvedést és boldogtalanságot okoznak az embereknek.
A két kígyó Szpenta Mainjut és Angro Mainjut jelenti. Szpenta Mainju, a szent szellem az arc felé tekint, a másik, a gonosz szellem, elfordul. Ez azt mutatja, hogy a jó felé kell törekednünk, és el kell fordulnunk a rossztól.
A Faravahar közepén van egy kör. Ez azt jelenti, hogy a lélek halhatatlan, nincs sem kezdete, sem vége.
Az egyik kéz felfelé mutat, vagyis hogy küzdenünk kell azért, hogy elérjük a célunkat. A másik kéz gyűrűt tart. Ez a szerződéskötés gyűrűje, odaadás és hűség, vagyis Zarathustra filozófiájának alapjai.”
*
Re tehát elvesztette a szárnyait, de azért király maradt, és arany hajókon utazik. Sokkal rosszabbul jártak India elefántjai, akiket egy Dírghatapasz nevű aszkéta megátkozott. Azóta a kolosszusok a földön járnak, nem kis fáradsággal közlekednek az őserdőben, ahol lépten-nyomon ki kell csavarniuk a fákat ahhoz, hogy elférjenek; ezen kívül még az embereket is szolgálniuk kell.
Sőt nemcsak az elefánt repkedett hajdan szabadon a levegőben, hanem a lovak is. Az Asva-csikitsita című, egyébként állatorvosi ismereteket tartalmazó gyűjtemény beszél erről, amelyet természetesen Nakulának, a Mahábhárata egyik hősének tulajdonítanak. Nakula kétszeresen is jogosult arra, hogy a lovakról, a lovak gyógyításáról írjon, hiszen az egyik Asvin az apja, ő maga pedig olyan nagy lószakértő, hogy még a rejtőzés évét is lóügyi előadóként töltötte Viráta király udvarában. Nakula (vagy mások szerint egy Dzsajadatta Szuri nevű állatorvos) ezt írja:
„Valaha minden lónak szárnya volt, és oda repült, ahova akart, mint a levegő szellemei. A legszívesebben a Himálaja árnyas erdőiben tartózkodtak, a Gangá szent és megtisztító vizében fürödtek, az örök hó vagy a virágos völgyek felől fújó szellő hűsítette őket. Mindenki szerette a szárnyas lovakat, mindenki szívesen hallgatta a nyerítésüket.
Indra, a félistenek királya, látta, hogy milyen gyorsak és ügyesek, és így szólt egy Sálihótra nevű királyi bölcshöz, aki éppen ott állt mellette: - Tiszteletreméltó szent, nincs olyan dolog a három világban, amit te meg ne tudnál tenni. Intézd el, hogy ezeket a kiváló lovakat befoghassam a harci kocsimba. Ők biztosan elhúzzák azt a kocsit a háborúban, pedig azzal még az elefántok hercegei és a nagyon erős démonok sem bírnak. – Sálihótra rögtön kilőtt egy nyilat, és levágta a lovak szárnyait. Az állatok szomorúan, vérző sebekkel közeledtek a szenthez, és kérdőre vonták:
- Miért vágtad le a szárnyainkat? Nem tettünk semmi rosszat. Az igazi szentek még gondolatban sem ártanak senkinek. De ha már így történt, légy ezentúl a lovak üdve és menedéke. Intézd úgy, hogy szárnyak nélkül is mindig boldogan és jólétben éljünk.
Sálihótra nagyon megsajnálta a lovakat, és így szólt: - Indra parancsára vágtam le a szárnyatokat, de most már gondoskodni fogok arról, hogy jól menjen a sorotok. Mindenki tisztelni fog benneteket a három világban. A mennyben Indra és a félistenek kocsijait fogjátok húzni, a földön pedig az uralkodóét. Nagyon nehéz lesz legyőzni azt a királyt, aki jó ételekkel és italokkal kényeztet benneteket. Sose hagyja őt el a királyok szerencséje, még akkor is győz a csatában, ha különben nincsenek áldásos tulajdonságai, és sok ellenség veszi körül. Azt is elrendelem, hogy az emberek tanulják meg a legmagasabb gyógyító művészetet, vigyázzanak rátok, hogy gyarapodjatok, és ne legyetek betegek.
Sálihótra elosztotta a lovakat a felső, középső és alsó világok között, a lovak tartására és gyógyítására vonatkozó ismereteket pedig 12.000 versben írta le.
*
A buddhista irodalomban is találkozunk a szárnyas lovakkal. Kétszer is feldolgozták a történetüket, először egy dzsátakában, azután a Kárandavjúhában. A dzsátaka elmondja, hogy egy alkalommal a Bódhiszattva szárnyas ló volt, és 500 hajótörött kereskedőt mentett meg. Egy szigeten emberevő ráksaszík éltek, a hajótörött kereskedő volt a kedvenc csemegéjük. Szép hölgyek alakjában, nagy vendégszeretettel fogadták, varázserejükkel elbűvölték őket. De amikor megpillantottak egy újabb süllyedő hajót, börtönbe vetették a megunt férfiakat, és felfalták őket. A Bódhiszattva azonban időnként megjelent hófehér szárnyas lóként, és megkérdezte emberi hangon: - Ki akar átmenni a túlsó partra? Ki vágyik az emberek országába? – Néhányan időben rájöttek arra, hogy milyen veszélyben vannak, fel is kapaszkodtak, na nem az uborkafára, de a lóra, és szerencsésen haza is jutottak Indiába.
A szárnyas ló neve felhő vagy isteni felhő, Valáha vagy Déva-Valáha.
A másik megfogalmazásban a szárnyas ló a megváltó Avalokitesvara egy megjelenési formája, és az anyagi világ hajótöröttjeit egyenesen a nirvánába repíti.
*
A felhő-ló nem vesztette el a szárnyait, erre a sorsra jutottak azonban a hegyek, akiknek valaha szintén szárnyaik voltak: a körülöttük lebegő, nagy felhők. Ezeket is Indra vágta le, ez alkalommal személyesen (Rámájana V.1):
Valamikor nagyon régen, az első világkorszakban a hegyeknek szárnyaik voltak. Szanaszét röpködtek az ég minden tája felé, olyan gyorsan, mint a Nap madarai (a sasok). A félistenek, a bölcsek és az emberek nagyon féltek, ha repülni látták őket, hiszen sohasem tudhatták, hol kegyeskednek leszállni, nem is beszélve arról, mi történik, ha leesnek. Az ezerszemű, százerejű Indra megharagudott, és villámával lenyirbálta a hegyek szárnyait. Az egyhelyben maradó hegyek megszilárdították a föld felületét, olyanok lettek, mint az inak a föld testében.
A szárnyas hegyek közül csak egy menekült meg, akit a barátja, Visnu még időben elrejtett az óceánban. Később ez a hegy a szélisten fiaként született meg, mint Hanumán majom, és hálásan szolgálta Visnut, aki Rámacsandra képében jött el.
*
Mindegyik indo-európai nép tud szárnyas lovakról, ez is mutatja, hogy közös kultúrkincsből merítettek. Talán a leghíresebb a görög Pegazus, aki a Medúzából ugrott elő, amikor Perszeusz lefejezte. Pegazus a legbátrabb jó, gyorsabb, mint a szél, Zeusz villámló kocsijait húzza az égen, és egyszer még Bellerofontészt is felvitte az Olümposzra. Mellékesen a költőket is elviszi a kasztáliai forráshoz, ahol annyi poétai inspirációt meríthetnek, hogy egész életükben kitart.
Szárnyas lovak repkednek a germán és izlandi hősmondákban, nem is beszélve a griffekről, akiket ugyanolyan jogon nevezhetünk oroszlántestű madaraknak, mint szárnyas oroszlánoknak. A hősmondákból leszálltak a népmesék színes világába, és többnyire kincseket őriznek. Úgy tudják, hogy még ma is ott kóborolnak a németországi Greifenstein várának romjai körül, és őrzik a föld mélyében elrejtett kincset.
Ma már a hippogriffek is csak a mesék világában élnek, mint lótestű sasok vagy sasfejű, karmos lovak.
*
Élénk vita folyik manapság az indoeurópai és az úgynevezett semita-arab nyelvek esetleges rokonságáról. A lingvisztikai kérdések megvitatása általában nem szokott a bulvárlapok főcímei közé kerülni, itt azonban komoly dologról van szó. Lehetséges-e, a nyelvrokonságon túl, a kulturális és a genetikai rokonság is? A Bibliában és a Koránban már találtak szanszkrit eredetű szavakat; a Genezis számos verset átvett India egy nagyon régi szentírásából, és nagyon valószínű, hogy a Koránt Mohamednek elmondó Dzsebreil (Gábriel) arkangyal is tett egy látogatást Indiában, mielőtt találkozott Mohameddel. Ide most csak annyi tartozik, hogy a szárnyas lovakat ismeri az arab hagyomány is. Maga a próféta a Villám nevű szárnyas lovon ment fel a mennybe, az Ezeregyéjszakából ismert Harun al-Rasid, - különben történeti személy, abbaszida uralkodó 786-809 között, és történeti személy Barmaki Dzsafár is, akit a kalifa 803-ban lefejeztetett, mert nem bírta elviselni, hogy a főembere okosabb nála – tehát Harun al-Rasid is szárnyas lovon járta be a birodalmát. Nem tudjuk, az arabok mivel indokolják lovaik jelenlegi szárnyatlanságát, de mivel manapság egyetlen arabs szürke sem röpköd a lóversenypályán, biztos, hogy ők is elvesztették a szárnyaikat – quod erat demonstrandum.
Ez persze csak tréfa, de annak már fele sem tréfa, hogyan bántak a középkorban az alkímisták a szárnyas állatokkal, vagyis a madarakkal. A madár, a szárny számukra nem a természetfeletti erőket és nem is szabadságot szimbolizálta, hanem egyszerűen a levegő-elemet. A költészetben ez úgy jelent meg, hogy a holló vagy varjú jelképezte a nigredo-fokozatot, vagyis a materia prima, az ősanyag elrothasztásának fázisát. Mint tudjuk, ezt az anyagot valamiért el kell rothasztani, csak így szabadulhat ki a „lelke”; ezt a lelket hattyúnak vagy galambnak nevezték. A páva azt jelentette, hogy a transzmutáció megkezdődött, a pelikán jelezte, hogy a materia primában minden benne van ahhoz, hogy az alantas anyagok ezüstté vagy arannyá alakuljanak. Két, egymással viaskodó sas az anyag belső harca, amelynek eredményeképpen az elemek végleg szétválnak, a levegőben lebegő sas pedig közli, hogy az átalakulás lezajlott.
Még az is rendben van, hogy az alkímisták desztilláló edényei madarakat formáztak, pl. pelikánt, vadludat, gólyát és struccot, persze levágott szárnyakkal, „hogy megmaradjanak a gazdáik tulajdonában, és csak nekik dolgozzanak.” A retorta- és görebgyártás beindítója Giambattista della Porta 16 sz. végi alkímista volt, aki nagyjából meg is elégedett a maga virágzó manufaktúra-vállalkozásával. A gyakorló alkímisták azonban mindenképpen meg akarták szelídíteni a könnyen elillanó levegő-elemet; a megoldást pedig abban látták, hogy mivel magát a levegőt nem lehet megragadni, meg kell ragadni a szimbólumait, a madarakat, és azonnal le kell vágni a szárnyaikat a nagy mű, az aranycsinálás vagy a bölcsek kövének előállítása érdekében. Villogtak a konyhakések, és valószínűleg kevesebb ártatlan madár végezte életét a tudomány oltárán, mint a serpenyőkben.
Mivel valószínűleg sose hallottak a skóciai IV. Jakabról és alkímista kísérleteiről, nem igen érezhettek kárörömet afelett, hogy legalább egy alkalommal nem a madarak vesztették el a szárnyukat, hanem egy eszement alkímista. Nagyon igyekezett, hogy aranyat csináljon, de ez nem sikerült. Gondolta, valami mással hívja fel magára a figyelmet, így aztán Daedalosz módjára szárnyakat készített magának mindenféle tollból, majd fölment a Stirling Castle egy bástyájára, és vakmerően elrugaszkodott. Úgy zuhant a földre, mint egy kődarab, kezét-lábát összetörte, de azért elmagyarázta a csalódott nézőközönségnek, hogy miért nem sikerült a kísérlet: a tollak közé keveredett egypár tyúktoll, „a tyúkok pedig természetesen nem akartak fölrepülni a levegőbe, hanem lefelé vágyakoztak a földre.”
*
Végül hallgassunk meg egy verset, amelyet Agrippa von Nettesheim idéz a mágiáról írott könyvében, névtelen görög szerzőtől:
A veréb és a kígyó vetélkedése
Egy verebecske vígan csúfolgatja a kígyót:
Szárnyatlan te, nincs kezed-lábad, porba rekedtél,
Csúszol a bokrok alatt, és senki se szánja a sorsod.
Kérkedsz, ám hiába vagy büszke a pikkelyeidre,
Pajzsra feszíti a harcos, szétszabdalja a varga,
És a metélt darabokból alkot nyári cipőket,
Jóllakhatsz az egérrel és más efféle csimazzal.
Mondja sötéten a kígyó annak a csacska verébnek:
Volt nekem egykor szárnyam, fényes, szépragyogású,
Homlokomon meg a csuklyám közt is ékkövet hordtam,
Összes kincsemet elrabolta tőlem a balsors.
Egy maradt csak utolsó, fényes múltra az emlék,
Ám a te múltad szürke, mint ahogy szürke a tollad,
Szürke jövőd is, híred a sűrű porba beírod.
Annyi baj legyen, mondja vígan a szürke verébke,
Nincs irigyem, ki a gyenge szárnyaim lemetélje.