Fa
5-6000 évvel ezelőtt még a földet csaknem összefüggő erdőtakaró borította, és a fák sokkal nagyobb szerepet játszottak az emberek életében, mint ma. Az erdő magánya és csendje mély benyomást gyakorolt, a sötétség, az úttalanság, a sokféle vadállat és útonálló rémületet keltettek. A nagy fák gyökereikkel a földből merítik az erőt, ereikben életnedv folyik, mint a vér, leveleik zizegnek a szélben, mintha beszélnének, és sokkal tovább élnek, mint az ember – halhatatlanoknak tűnnek, és mint ég és föld közötti közvetítők, talán birtokában vannak egy rejtélyes tudásnak.
Feltűnő, hogy mennyire hasonló a fák, az erdő megítélése Skandináviától Indiáig, vagyis kb azon a területen, amelyen a ma indo-európaiaknak nevezett népek éltek. A Mahábhárata nagyon sok története játszódik az erdőségben és ilyenkor Vjászadéva sohasem sajnálja az időt vagy a fáradságot, hogy felsorolja a fákat: sála, venu, dhava, asvattha, tinduka, inguda, kimsuka, aristha, szjandana, dzsambu, ámra… (Nala és Damajántí története). Edmund Spenser (1552-1599), a nagy angol reneszánsz költő ugyanezt az utat járja. A Tündérkirálynő szereplői a viharos tengeren hánykolódnak, egy kis hajón, és gyorsan közeledik az este. Egyszer csak megpillantanak egy ligetet, amely védelmet ígér a vihar elől:
De nyílni látva már az éj szemét,
Az árnyas erdőt csak kikémlelék,
Remélve, hogy viharnak ellenáll…
A fák ott, mint a brigadérosok,
Magas fenyők és büszke cédrusok,
A szil, ki összes társa közt kivál,
Magányos tölgy, a fák között király,
A kőris kincset gyámfaként csak ér,
A síri ciprus, hódító babér,
Vörös fenyőnek mindig könnye hull,
A bús, szerelmes fűz is ott vonul,
A kéznek engedelmes taxusok,
A nyír, a kecskefűz is ott susog,
Bajos sebéből édes vért talán
A mirrha ont, és áll a hős platán,
A nyárfa, dús olajfa és a cser,
A jávor, mely csak sípban énekel.
Különleges liget, ahol mindenféle fából akad egy darab! Spenser azt is elmondja, milyen szellemek lakják ezeket a fákat. Sok ezer éves hagyományra támaszkodik. Földünk civilizáció közül az Indus-Szaraszvatí a legrégebb, amelyből képi és írásos emlékek ránk maradtak. Számos fát ábrázoltak, amelyeket a ma is elterjedt asvattha vagy pipal és ním fajtákkal lehet azonosítani. Néhány pecsételőn asvattha fát látunk, ágai között egy istennő áll, előtte hét nő, talán a később Szaptamátrikának, hét anyának nevezett csoport, vagy a hét legszentebb folyó. Az istennő előtt egy tisztelője térdel, aki már el is hozta magával a kecskére emlékeztető áldozati állatot. Egy pecsételőn szülő nőt ábrázoltak: lombos fának ad életet. Másutt bivalyszarvakat viselő férfi-istenség áll a faágak között, akit szintén a hódolói és áldozati állatok vesznek körül. Mezopotámiai emlékeken is megjelenik ez az elrendezés, ami nem csoda, hiszen ezek az országok nagyon szoros kereskedelmi és kulturális kapcsolatban álltak egymással.
Különösen érdekes az a pecsételő, amelyen egy ember kuporog a faágak között, alatta pedig egy tigris nyalja a száját. Hát persze, valaki felmenekült a fára a veszélyes ragadozó elől. A véletlen azonban a kezünkre játszott egy buddhista történetet (Vjaggha dzsátaka, 272), amelyből megtudjuk, miről van szó.
Két istenség élt egy erdőben, magas fákon. Lakott az erdőben még egy tigris és egy oroszlán is. Rengeteg kisebb állatot megöltek, amelyek maradékai ott rothadtak, és rontották a levegőt. Az egyik faistenségnek elege lett ebből, és társa figyelmeztetése ellenére elzavarta a vadállatokat. De alig távoztak, favágók jelentek meg, és sorban kivágták a fákat. A faisten most már megbánta, amit tett, és könyörögni kezdett a tigrisnek:
Gyere vissza, tigris, ebbe az erdőbe!
Kivágják az összes fát, ha nem rettegnek tőle.
Az állatok azonban nem tértek vissza, és a favágók el is pusztították az egész erdőt.
A dzsátaka nélkül is gondolhattuk volna, hogy nem tigristől félő emberről van szó, hiszen a fa egy kétfejű csodalényből nő ki. De hogy a párhuzam teljes legyen, előkerültek olyan pecsételők is, amelyek a favágókat és a kivágott fákat ábrázolják.
*
Indiában sokáig hitték, hogy a fákban alkalmilag vagy állandóan szellemek élnek. Vannak veszélyesek, pl. a vámpírszerű vétála, de a legtöbben jóindulatúak, és egy kis áldozatért cserébe szívesen teljesítik az egyszerű emberek kívánságait. Bizonyos fák különösen szentek, pl a fügefa több fajtája. Az asvattha vagy pipal fáját a Védák korában tűzcsiholásra használták. Maga a szó azt jelenti, amely alatt lovak állnak, ez talán kapcsolatos a nagy lóáldozattal. Pipalnak meg azért nevezik, mert a levelei ugyanúgy rezegnek, mint nálunk a jegenye vagy a nyárfa (angol poplar, német Pappel). Az asvatthát bráhmanának tekintik, felövezik a szent zsinórral, bekenik szantálpéppel, nagy tisztelettel körüljárják, és imádkoznak hozzá:
„Hódolatomat ajánlom a szent fügefának, a gyökerében lakozó Brahmának, a törzsében élő Visnunak, és Sivának, aki a leveleiben lakik.” (Asvattha Sztótra)
Végül Krsna is az asvatthát választotta magának, és ezt mondja a Bhagavad Gítában:
„Asvattha vagyok a fák között.” (BG 10,26)
„Az örök asvattha fent a magasban gyökerezik, ágai lejjebb vannak, levelei himnuszok, aki ezt tudja, az Védaismerő, Felfelé és lefelé nyúlnak ágai, a kötőerők táplálják őket, rügyei az érzékek tárgyai, lefelé növő gyökerei a tettek bilincsei az emberek világában. Igazi formáját nem látja senki…” (BG 15,1-3)
A muria törzs tagjai ezt mesélik: Egy napon a fák összegyűltek az Aranyhegyen, és panaszkodtak, hogy nincs, aki védelmezze őket. Éppen arra járt Bhíma, a Mahábhárata nagyerejű harcosa, és azt javasolta, hogy a legerősebbet tegyék meg királynak. Mindegyiket meglökte, de csak az asvattha és az amlika nem dőlt el. Az amlika lett a király, az asvattha pedig a minisztere, aki ezt a feladatot kapta:
„Figyelmeztess minket, ha szél fúj vagy vihar közeleg.”
Ezért susognak az asvattha levelei a szélben.
A Cshándógja Upanisádból ismert njagródha is a fügefélékhez tartozik. Szávitrí emlékére tisztelik, mert a férje egy njagródha kivágása közben halt meg, ő azonban visszakönyörögte az életét Jama halálistentől.
Az udumbara dióféle termését egy szerencsejátéknál használták. A Rgvédában a királyavatási szertartása része, a Mahábháratában a ksatriják veszélyes előjoga: a játékra való kihívás ugyanazt jelentette, mint a hadüzenet. Judhisthíra kényszerűségből ült le játszani az ellenségeivel, akik csalással győztek. Talán ezért is, de később megvetették a szerencsejátékokat. Tisztességes ember nem kockázza el a pénzét.
A bil vagy bilva, erdei almafa Siva szent növénye. Azt mondják, egyszer egy vadászt üldözőbe vett egy tigis, ő pedig egy bil-fán keresett menedéket. Félelmében annyira reszketett, hogy a fa levelei lehullottak az ott álló Siva-szentélyre. A vadász önkénytelenül ajánlotta fel a faleveleket, de Sivának annyira tetszett, hogy megmentette szorongatott helyzetéből.
Az asóka a szerelemisten fája, narancssárga és piros, illatos virágaival templomokat díszítenek. Csak akkor virágzik, ha a gyökerét egy szép lány lába megérinti. Buddha egy asóka-fa alatt született, ezért a buddhista kolostorokban ma is ültetnek asóka-fát. Összesen 43-szor kellett fa-szellemként megszületnie, mielőtt megvilágosult. A srí lankái Anuradhapurában ma is él az a fa, amelyet Mahendra herceg ültetett el kb 2300 évvel ezelőtt.
A Bhavisja Purána ezt mondja az asóka teremtéséről: egyszer egy vadász meg akart ölni egy meditáló szentet, aki azonban olyan nagy benyomást gyakorolt rá, hogy inkább könyörögni kezdett: szabadítsa meg a bűneitől. A szent azt felelte, neki nincs ennyi ereje, de hamarosan eljön a földre Visnu, mint Rámacsandra. Rávana démon elrabolja a feleségét, a vadász pedig asóka-faként születik meg, és Szítá az ő árnyékában talál menedéket. Egy napon Hanumán az ő ágairól fogja vigasztalni a szomorú Szítát. Amikor az ő szomorúsága elszáll, eltörli a vadász bűneit is.
A sálmali vagy vörösselyemgyapotfa is szent, mert ez alatt pihent meg Brahmá, amikor befejezte a teremtést. Jama fája is, mert virágai ugyan szépek, de a gyümölcse nem ehető. A sálmali tüskéi kínozzák a bűnös halottat, amint leírja a Garuda Purána:
„Árnyéktalan, víztelen úton vándorol a gonosz, akit fagyos szél gyötör, és tüskék kínoznak.”
De „a Jama-világ tüskés ösvényein lóháton utaznak azok, akik szandálokat adományoztak.”
A tulszi vagy indiai bazsalikom azonban nemcsak egyszerűen szent fa, hanem Krsna kedvenc növénye, akit a vaisnavák minden nap víz- és ételfelajánlással, himnuszokkal és körüljárással tisztelnek.
„Minden áldást megkap az, aki naponta látja és megérinti a Tulaszít, Tulaszí-imákat zeng, Tulaszín meditál, hódolatát ajánlja neki, hall róla, elülteti, átülteti és imádja őt. Aki elvégzi ezt a kilencfajta szolgálatot, a Legfelsőbb Úr, Hari hajlékába megy, és ott marad örökre.” (Hari bhakti vilásza 9/126)
„Minden korlátlanul sikerül annak, aki szépséges kanthimalát készít Tulaszí fából és azt használja; még akkor is, ha semmi egyéb szolgálatot nem végez az Úr Visnunak.” (Hari bhakti vilásza 9/199)
Az Atharva Véda leírja a különféle fákból készült amuletteket, a hozzájuk tartozó mantrákkal együtt. A gangida és gafigpida fák dolga, hogy elűzzék a betegségeket és a démonokat, a kípura-fa univerzális gyógyszer, a sraktja megvédelmez, a parna a király hatalmát erősíti, az asvattha, khadira, tágadbhanga és vadhaka fák megölik az ellenséget.
Hallgassuk meg az Atharva Véda III,6/ot:
Hím született a hímtől, a fától,
Egy asvattha a nagy khadirától,
Ellenségem pusztítsa el menten,
Kit gyűlölök, aki gyűlöl engem.
Szövetségben Indrával és Mitra-Varunával
Zúzd össze az ellenséget az asvattha-fával.
Kijönnek a levegőre, mindent összetörnek,
Akiket én gyűlölök, és kik engem gyűlölnek.
Hódítani indulsz, te fa, mint az ég bikája,
Győzzük le az ellenséget, záruljon be szája.
Fogja el őt Nirritti a halál hálójában,
Ki ne oldja a csomókat érdemelt bajában.
Felmászol a többi fára, leigázod őket,
Hasítsd szét a fejüket a gonosz pártütőknek.
Elszabadul a hajó is, melyik rosszul őrzött,
Nem tér vissza az, akit az asvattha legyőzött.
Űzzük el az ellenséget ezzel a mantrával,
Űzzük el a messzeségbe, egy asvattha-ággal.
*
Egyetlen kultúra sem volt közömbös a fákkal szemben. Az óegyiptomiak azt gondolták, hogy bizonyos fákban vagy karókban démonok laknak, és nemcsak az élő embereket, hanem az alvilágba igyekvő halottakat is megtámadják. Különösen veszélyesek voltak a szikomorfák, az ezt a világot és az alvilágot elválasztó nagy sivatag szélén.
Mezopotámiában sokszor ábrázoltak szent fákat, főleg pálmát, datolyát és gránátalmát. A cédrus egy nagy isten, Ea fája. Építkezésekhez kiválóan alkalmas, az istenek azonban őrzik a cédruserdőt, megteremtenek egy Humbaba nevű szörnyet, hogy távol tartsa az embereket. Gilgames persze nem törődik a tilalommal, sőt még a barátját, Enkidut is ráveszi arra, hogy öljék meg a nagy nyugati tenger partján élő szörnyet. A fákat csak úgy lehet megszerezni, ha mind a hét kérgüket letépik. A két hős megöli Humbabát, de a győzelmüknek nagyon nagy ára van: Enkidu élete.
Az Ószövetségben számos vers céloz arra, hogy eredetileg szent ligetekben, tölgyek alatt állítottak fel oltárokat.
„És királlyá választották Abiméleket az alatt a magas tölgy alatt, amely Sikemben áll.” (Bírák 9,6)
„A harmadik csapat a jós-tölgyfa útján jő.” (Bírák 9,37)
„És általmene Ábrám a földön Móréh tölgyeséig… oltárt építe ott az Úrnak, aki megjelent vala néki.” (1 Mózes 12.6-7)
„Akik lángoltok a bálványokért minden zöld fa alatt.” (Ézsaiás 57.5)
„(Manasse) oltárokat emele Baálnak, aserákat is plántála.” (2. Krón. 33.3)
„(Akház) áldozott és tömjénezettminden zöld fa alatt.” (2 Kir. 16,4)
Egy idő után gyanússá váltak a régi kultuszformák, és a próféták keményen felléptek a ligetekben folyó „bálványozás” ellen.
*
A tölgyfát minden európai nép tisztelte; északon még a kőris, nyírfa, mogyoró, galagonya és vörösberkenye is hatékony védelmet adtak a boszorkányok, tündérek és manók ellen. Az emberek nyír- és berkenyeágakat viseltek a testükön, felakasztották a házukban és az istállóban. A babér, szil, tölgy és olajfa a villám ellen védett, a hidakon és a gátakon pedig nyírnek és fenyőnek kellett elhárítania a balszerencsét.
Görögországban és Rómában a tölgy Zeusz illetve Jupiter fája volt. Dodonában a tölgylevelek mozgásából igyekeztek kiolvasni a jövőt, Lükaion hegyén Zeusz papja tölgyfaágat merített a forrásvízbe, miközben esőért imádkozott. Pán, a driádok, hamadriádok, szilének és szatírok eredetileg fákban laktak; Rhoea egy gránátalmafában, Heliké fűzfában, Philira citromfában. Daphne Apollón elől menekülve vált babérfává.
A Heszperidák kertjét az Atlasz hegység tartja, ez az ég oszlopa. Itt volt a szent aranyalmafa, amelyet egy sokfejű sárkány őrzött. Más szent fák menedékül szolgáltak, pl Efezusban. Oresztész a fúriák elől menekülve babérfa alatt talált menedéket, Phliuszban egy szent ciprusliget védte a földi igazságszolgáltatás elől menekülőket.
Róma alapításáról több történetet is tudunk; az egyik szerint Romulus és Remus lebegő bölcsője beleakadt egy fügefa gyökereibe – itt épült meg ez a város. A Fórumon, a római élet forgalmas központjában egészen a császárság koráig imádták Romulus szent fügefáját, és kétségbeestek, amikor elszáradt. A Palatinus domb lejtőjén volt egy szent somfa. Egyszer egy arramenő úgy látta, hogy hervadnak a levelei. Kiáltozni kezdett, mire mindenki összefutott. Vödrökben hozták a vizet, mintha tüzet kellett volna oltani. Jósfák is voltak, pl Jupiter tölgye a Capitoliumon, egy örökzöld magyalfa az Aventinuson.
A kelták távoli, nehezen megközelíthető erdőkben építették szentélyeiket, tölgyek alatt, amelyekről arany sarlóval vágták le a fagyöngyöt. Papjaik, a druidák neve is valószínűleg a tölgyet jelentő szóból származik (görögül drus).
*
Az életfa vagy világfa elképzelést a régi északi népek, ógermánok mondáig ismerjük a legjobban, bár Európában és Ázsiában mindenütt elterjedt. Az Yggdrasil nevű óriási kőrisfa gyökerei az alvilágba értek, törzse felénél van Midgard, a korong alakú föld, amit óceán, az öröklétet jelképező uroborosz, vagyis a farkába harapó kígyó és hegyláncok vesznek körül. A fa kiterjesztett ágai alkotják az eget, a csillagokat és a bolygókat, legfelül van Asgard és Valhalla, az istenek világa. Az északi Edda szerint Odin és két testvére megteremtettek két másik világfát is, egy férfit és egy nőt; ők lettek az emberiség ősei.
Az ógermánok mjotvidhr nevű fája magában foglalja az egész világot. Az istenek a fa alatt tartják a gyűléseiket, a fán laknak az emberek és az állatok, a Nornák itt szövik és fonják minden élőlény sorsát. Amikor ez a fa kidől, vége lesz a világnak. A világfa ünnepe, az északi Yule a karácsony egyik pogány előképe, bár akkoriban még ünnepen sem volt szabad fát kivágni. Kegyetlenül megbüntették azokat, akik az élőfa kérgét lehántották, vagy az ágait letörték. Az emberek keményen ellenálltak, amikor a keresztény igehirdetők ki akarták vágni a szent ligeteket. Nagy Károly nem tisztelte a szászok Irmensoul-ját , de többnyire úgy oldották meg a problémát, hogy az új templomot odaépítették a régi ligetekbe, sokszor a szent fa köré, mint Hildesheimben, ahol egy legalább 2000 éves rózsafa él.
Swinburne angol költő írja:
Gyökerei le a földbe,
ég fele tör fel az ága,
lombjában piros gyümölcsök:
én vagyok az élet fája.
Létetek bimbójában a testem nedve:
élni fogtok, nem pusztultok el.
Indiában az asvatta volt a világfa, az élet és a tudás fája. A Mahánárájana Upanisád azt a tanítást visszhangozza, hogy a világ egy hatalmas élőlény, a Purusa vagy az univerzális forma szétdarabolásából keletkezett, és ezt kapcsolja össze a világfa-motívummal:
„Nincs magasabb, nincs nagyobb vagy kisebb, mint a Purusa, ő az égben gyökerező fa, mindent megalkot és beteljesít.” (XII.13)
A Korán világfája csak a paradicsomban él, tele van mindenféle gyümölccsel, víz-, tej-, méz- és borfolyó fakad a gyökereiből.
A nagy indo-európai mítosz megjelenik olyan valószínűtlen helyeken is, mint a Kalevala és a Kabbala. Lehet, hogy felül kell vizsgálnunk a népek családfáját.
A Kalevala elmondja, hogy a teremtés munkája már elindult, mindenféle magot elvetettek, csak a tölgy nem kelt ki. Ekkor egy isteni – vagy démoni? – lény emelkedett ki az ősvizekből, elültetett egy makkor, de ebből akkora fa lett, hogy elsötétítette az eget és a földet, kitöltötte az egész világot. Egy törpe azonban óriássá változott, és három csapással kidöntötte a fát. Nehéz nem gondolni a Rgvéda Visnujára illetve a Puránák Vamanadevájára, aki törpe vagy gyermek alakjában három lépéssel bejárta az egész világot, és így állította vissza a rendet
A Kabbala világfája természetesen a tíz szefíra vagy isteni kiterjedés, amelyeket fa formájában ábrázolnak. Ez is fordított fa, mint a Bhagavad Gítá asvatthája, mert az égben gyökerezik, és lefelé „növekszik”.