Elefánt
Himnusz Ganesához
Gaurit kedvre derítő, elefántfejű,
Bánatot messze elűző, elefántfejű,
Egerek megnyergelője, elefántfejű,
A bölcs munik vezetője, elefántfejű,
Akadályok rombolója, elefántfejű,
Siva fia, hódolója, elefántfejű.
*
Az elefánt szó Indiából származik. A perzsák és az arabok a szanszkrit ibha szót iphának, ifának hallották, elétették a semita el névelőt, és ezzel meg is született egy új szó.
Georges Louis Leclerc, Comte de Buffon (1707-1788) francia tudós írja Természettörténetében:
„Az elefánt a világ legjelentékenyebb teremtménye, amennyiben magunkat nem akarjuk ide számítani. A föld valamennyi élőlényénél nagyobb, és okosságban megközelíti az embert – legalább annyira, amennyire az anyag a szellem közelébe kerülhet.”
A 18. századi természettudós még egészen az ókori nagyságok befolyása alatt áll: Arisztotelésznek, Strabonnak, Pliniusnak, Plutarchosnak, Aelianusnak és Oppianusnak is nagyjából ez volt a véleménye. Plutarchos elmondja, hogy a római cirkusz betanított elefántjai között akadt egy ügyetlen is, akit a gazdája keményen megszidott. Éjjel aztán, amikor végigjárta az istállókat, azt látta, hogy ez az elefánt ébren van, és szorgalmasan gyakorolja a leckéjét. Egy alexandriai elefánt ugyanabba a virágárus leányba szeretett bele, mint a gazdája. Mint a női lélek alapos szakértője, minden nap megajándékozta a hölgyet: gyümölcsöket nyújtott át neki az ormányával. Azt is Plutarchos beszéli, hogy az elefánt nagyon ügyesen kihúzza sebesült társaiból a dárdát, lándzsát vagy nyílvesszőt.
Phylarchos írja, hogy egy gyermek anyja hirtelen meghalt, de a család nőstényelefántja elfoglalta az anya helyét a bölcső mellett, elringatta a gyermeket, és ügyelt arra, hogy időben kapjon tejet.
Sok ilyen történet van az elefántokról, de mindez semmi ahhoz képest, amit Plinius tud az észak-afrikai elefántokról: újholdkor fölkerekednek és elvonulnak a legközelebbi folyóhoz, ünnepélyesen megtisztulnak, fölemelt ormánnyal imádják a holdat, majd visszatérnek az erdőbe. Máskor tengervízzel hintik be magukat, és a felkelő nap felé nyújtják az ormányukat, mint egy segélykérő kezet. Amikor haláluk közeledtét érzik, elvonulnak az „elefánttemetőbe”, szokás szerint süppedős, kissé mocsaras területre, amely mindjárt a temetésükről is gondoskodik. Ide hozzák a halva született, vagy halálos sebet kapott állatokat is; éppen csak hogy síremlékeket nem állítanak nekik.
Gessner lakonikusan megjegyzi: „Sok elefántot láttam, akik értelmesebbnek tűntek, mint egyes vidékeken az emberek.”
*
Nílakantha indiai tudós, orvos és elefántszakértő elmondja összefoglaló művében, a Mátangalílában („Elefánt-kedvtelések”), hogy ezek az állatok eredetileg nem a földön éltek. Egy tojásból születtek, valamikor az ősidőkben, és ez a tojás izzóan forró volt, mivel nem sokkal azelőtt a napisten kelt ki belőle, mint aranytollú madár. Az elefántok is madárszerűek voltak, amennyiben nagy szárnyaikon oda repültek, ahova kedvük tartotta, és tetszés szerint változtatták az alakjukat. Elsőnek Airávata született meg a forró tojásból, akire Indra rögtön igényt tartott. Ezután a Fehér Lótusz nevű elefánt jelent meg, majd sorra a többiek, az egész nemzetségük.
A Himálaja északi részén állt egy hatalmas banjanfa, 200 jódzsana magas és ugyanannyi széles. Nem tudjuk, hogy ez pontosan mekkora, mert néha azt mondják, 1 jódzsana = 8 mérföld, máskor meg hogy kb. 10 km. A fa alatt lakott Dírghatapasz nevű aszkéta a tanítványaival. Egyszer odarepültek az elefántok, és rátelepedtek egy faágra. A 100 jódzsana hosszú ág azonban letört a hatalmas teher alatt, megölte az aszkéta tanítványait, és nagy kárt tett a földön. Dírghatapasz megharagudott, és így szólt: - Nagy kevélységetekben halálra zúztátok a tanítványaimat. Ezzel elvesztettétek az isteni kegyet, ezentúl nem repülhettek oda, ahova nektek tetszik. Azonkívül szolgálni fogjátok az embereket.
A nagyobb nyomaték kedvéért Dírghatapasz le is vágta az elefántok szárnyait, és azok olyanok lettek, ahogyan ma ismerjük őket. Indiában azonban még mindenki emlékszik csodálatos származásukra, és minden nyáron meg is rendezik az elefánt-ünnepet, esőhozókként tisztelik őket; talán mert valaha a szárnyaikkal olyanok voltak, mint a szürke monszunfelhők.
*
A Hasztjájurvéda („Elefánt-életbölcsesség”) mondja el a következő történetet:
Valamikor az elefántok szabadon éltek, nem is ismerték az embereket. Indra azonban úgy határozott, hogy ezentúl őket kell szolgálniuk. Az elefántok panaszkodtak, hogy a fogságban állandóan betegek lesznek, mire Indra megígérte nekik, hogy hamarosan megszületik egy nagy szent, aki rokonságban lesz az elefántokkal, ismeri a hosszú élet titkát, és minden betegséget meggyógyít a gyógynövényeivel.
Már most Indrának el kellett intéznie, hogyan szülessen meg az a nagy szent, aki ráadásul még rokonságban is van az elefántokkal. Körülnézett, és látta, hogy Brahmá éppen akkor teremtette meg a beszéd istennőjét. A szép és büszke leány azonban nem ajánlotta hódolatát Brahmának, aki azonnal elátkozta: - Élj ezentúl a földön, és válj nőstényelefánttá.
Indra megörült, hiszen most már látta a megoldást, és nagy titokban követte a szép hölgyet, aki az erdőben bolyongva éppen megérkezett a szent Matanga (= elefánt) asramjába. Nem tudta a szokásokat, véletlenül túl közel ment a bölcshöz, aki azt hitte, egyike azoknak az égi tündérlányoknak, akiket Indra küld le a földre, hogy elrabolják a jógik erejét. – Válj azonnal nőstényelefánttá, - mondta Matanga, öntudatlanul megismételve Brahmá szavait. Mikor rájött a tévedésére, megbánta, az átkot azonban nem lehet visszavenni, ezért így enyhítette: - Csak addig kell nőstényelefántként élned, ameddig meg nem születik a fiad. Egy nagy szent lesz az apja, aki egyébként messzire elkerüli az elefántokat.
Az istennő nem egészen értette, hogyan fog ez a fiú megszületni, de még azon az éjszakán egy Számagájana (= a Száma-Véda himnuszait éneklő) nevű bölcs a sors rendeléséből a dolgát végezte, és amilyen álmos volt, nem vette észre, hogy közben még valami egyéb malőr is történt. Az éppen arra járó nőstényelefánt megszagolta, és ilyen módon meg is fogant a fia. Amikor aztán a gyermek megszületett, és minden tekintetben olyan volt, mint az embereké, a többi elefánt nagyon megrémült, és hangos trombitálással szétszaladtak. Az istennő megértette, hogy a fiút el kell vinnie Számagájanához. A bölcs, mi mást tehetett volna, elvégezte a születéssel kapcsolatos szertartásokat, és közben megszólalt egy égi hang: - Ez a fiú minden világkorszakban meg fogja védeni a beteg elefántokat. – Amikor a bölcs ezt meghallotta, elnevezte a gyermeket Pálanának, vagyis védelmezőnek, és mivel ő maga a Kápják nemzetségébe tartozott, a gyermek végül is a Pálakápja nevet kapta.
Számagájana ezt mondta a nőstényelefántnak: - Ha fölnevelted ezt a gyermeket, visszanyered a valódi alakodat, megszabadulsz az átoktól, és visszatérhetsz a mennybe.
Pálakápja pedig szentéletű, nagy tudós lett, mindenkit megtanított, hogyan kell bánni az elefántokkal, és hogyan kell kigyógyítani őket a betegségeikből. A legfontosabb utasítása azonban ez: „Mindig úgy szeresd az elefántokat, mintha a saját fiaid lennének.”
*
Az elefánt már Mohendzso daro és Harappa kultúráiban is jelen volt India mindennapjaiban, de csak sokkal később kezdték használni a háborúban. Az indiai hadsereget hagyományosan aksauhiníknek nevezett egységekben szervezték, az aksauhiní négy részből állt, vagyis gyalogságból, lovasságból, harci szekerekből és elefántokból. Ezek közül az elefántokat becsülték a legtöbbre, bár hadászati értéküket illetően India és a Nyugat véleménye nagyon eltér. Nagy Sándor úgy aratta az első győzelmet Indiában, hogy szétkergette Puru király elefántjait. Éles helyzetben a római légiók is többet értek, mint Pyrrhus és a karthagóiak „nehéztüzérsége”. Hannibal győzelmeiben az elefántoknak semmi szerepük nem volt; Thapsusnál sem hoztak szerencsét Caesar ellenségeinek.
Indiában viszont úgy vélték, hogy az elefánt a csatában a király legerősebb és legnélkülözhetetlenebb fegyvere. Ilyen lelkesen ír a Hasztjájurvéda: „Ha gyorsan kell cselekedni, az elefántok egyedül is kivívják a győzelmet (kocsik, lovasok és gyalogosok nélkül). Egy ereje teljében levő elefánt egymaga legyőz 6000 lovat… A ló és az ember a csatabárd egyetlen ütésétől meghal, az elefánt száz ilyen ütést kibír… Éjszaka, amikor a hold eltűnik, és köröskörül őrtüzek lángolnak, ki más lenne képes összetaposni az ellenséget, mint az elefánt?
Nincs magasabb út, mint a megváltás, nincs magasztosabb tanítás, mint a Védák, Krsna fölött nem áll senki, nincs jobb hátasállat, mint az elefánt. A föld dísze a Meru világhegy, az éjszaka dísze a hold, az ember dísze az igazság ismerete, a hadsereg díszei az elefántok. A boldogság ott van, ahol az elégedettség, a birodalom ott, ahol van uralkodó, a barátság ott, ahol bizalom uralkodik, a hadsereg pedig ott, ahol elefántok vannak.”
Az indiai hagyomány úgy tudja, hogy Puru király egyedül az elefántjának köszönheti az életét. A csata hevében több nyíl is eltalálta, de ezeket az okos állat gyengéden kihúzta. És bár maga is megsebesült, észrevette, hogy Puru elvesztette az eszméletét a nagy vérveszteségtől, ekkor lassan leereszkedett a földre, hogy a király ne essen, csak szelíden lecsússzon a földre.
*
Harcban használt elefántokat a buddhista írások is említenek, például a magadhai Bimbiszárának sok harci elefántja volt. Mivel fogságban ritkán szaporodik, az állatokat élve kellett elfogni. Az erdőkben rezervátumokat jelöltek ki, ahova csak a király alkalmazottai léphettek be. Általában csak a királyoknak és a hadvezéreknek lehettek elefántjaik, és a rezervátumok közelében élő parasztok semmit sem tehettek, ha az elefántok tönkretették a termést.
Az állatokat gondosan betanították, a sereg élén jártak, mint a tankok, szétzúzták az ellenség sorait, a kapukat és a kerítéseket. Gyakran bőrből készült védőruhát kaptak, agyarukra éles fémszögeket erősítettek. De nem voltak legyőzhetetlenek, pl. a tűz láttán pánikba estek, és nem válogattak, hogy melyik oldal katonáit tapossák agyon.
Srí Lanka régi krónikája, a Mahávamsa (XXV.28-38) leírja, hogyan vette be a szingalézek nemzeti hőse, Dutthagámani (Kr.e. 161-137) Vidzsitanagara tamil várost a kedvenc elefántja, Kandula segítségével:
Város körül három árok,
Magas kőfalakkal védett,
Vaslapokkal erős kapu
Fékezi az ellenséget.
Kőfalaknál a térdére
Ereszkedett Kandula,
Szétverte az agyarával,
Rátámadt a kapura.
Tamilok az őrtoronyból
Aláengedik a hurkot,
Izzó vasgolyókat dobnak,
Leöntik a forró szurkot.
Egy csomó füstölgő szurok
Lezúdult az elefántra,
El is futott fájdalmában,
Bemerült egy pocsolyába.
Gothembara rákiáltott:
„Ne töltsd vízzel a hasad!
Menj, és verd szét a vaskaput,
Zúzd szét a kemény vasat!”
Ormányosok nemes ura
Felbuzdult, és trombitált,
Előjött a sáros vízből,
Büszkén a parton megállt.
Doktor szedte le a szurkot,
Írral kente, megtörölte,
Homlokát saját kezével
A király is megdörzsölte.
A hatalmas elefántnak
Lanká ura címet adta,
Felvidult a derék állat,
Szénából a javát kapta.
Takaróval letakarták,
Utána jól felvértezték,
Két rétegnyi bivalybőrrel
Oldalát és hátát védték.
Rátettek a bivaly-vértre
Másik bőrt, olajba mártva,
Kandula nem félt veszélytől,
Előretört trombitálva.
Széttaposta a küszöböt,
Erős vaskaput vert tönkre,
Ajtószárny és keresztfája
Zajjal zuhantak a földre.
*
A nagy indiai eposzban, a Mahábháratában a Kuru-dinasztia fővárosa Hasztinapura, „elefánt-város”, de a kuruksetrai csatában az elefántok alárendelt szerepet játszottak. A legnagyobb harcosok, a Pándavák sohasem használtak elefántokat. A nagy háború leghíresebb elefántja a málavai király, Indravarman hátasállata volt, és ugyanúgy hívták, mint Dróna hadvezér fiát: Asvatthámá. Krsna tanácsára Bhíma az elefántot ölte meg, de amikor Judhisthíra elismételte: - Asvatthámá, a csaták óriása halott – Dróna azt hitte, hogy a fiáról van szó, és a nagy fájdalom egy pillanatra védtelenné tette. Ezt a pillanatot használta aztán ki Dhrstadjumna, hogy végezzen Drónával.
*
Krsna maga nem harcolt a Kuruksetrán, de korábban sok démonnal és ellenséggel végzett. Esküdt ellensége, Kamsza többek között egy elefánttal is meg akarta öletni: a Kuvalajápída nevű állatot a városkapuba vezették, hogy mindjárt ott elállja Krsna és Balaráma útját. A hajtó parancsot kapott, hogy bőszítse fel az elefántot, aki aztán rá is támadt Krsnára. Meg akarta ragadni az ormányával, de Krsna ügyesen mögé került. Megragadta az elefánt farkát, és 20-25 m-re elhúzta, hogy Garuda egy jelentéktelen kígyót. Ide-oda rángatta az elefántot, néha eléje állt, megütötte, és újból mögé került. Az elefánt azt hitte, Krsna már régen a földön hever, ezért a földet döfködte agyaraival, a hajtója pedig tovább ingerelte. Végül Krsna megragadta Kuvalajápída agyarait, és a földre kényszerítette a hatalmas állatot. Amikor az elefánt és hajtója a földre zuhantak, Krsna egy ütéssel eltörte az elefánt hátát, majd pedig a gazdájával is végzett.
*
Hallgassunk meg most egy részletet a Ganapati Upanisadból:
Mindig az egy-agyarú istenségre gondolj. Meditáljunk a görbe agyaron, ez az agyar vezéreljen minket.
Egy agyarú, négykarú, pányvát és ösztökét tart, kezeivel elosztja a félelmet és adományokat ad, zászlóján egér van.
Vörös, nagyhasú, fülei mint a rosta-kosarak, vörös (ruhát) visel, tagjai vörös illatszerekkel bekenve, az a helyes, ha vörös virágokkal imádják.
A hívők számára kegyes istenség, a világ alkotója, az első ok, aki a teremtés kezdetén nagyobb volt, mint a természet és az ember.
Az összes jóginál jobb az, aki így meditál.
Üdv a fogadalmak urának, üdv Ganapatinak, az első úrnak, neked, a nagyhasúnak, az egy-agyarúnak, a megsemmisítőnek, Siva fiának, az adományozónak, üdv, üdv!
Az, aki ezt az Atharva-szöveget tanulmányozza, Brahmá felé halad. Mindig extatikus. Semmilyen akadály nem köti meg. Megszabadult az öt nagyobb és az öt kisebb bűntől. Az esti meditáció megsemmisíti az éjszaka érdemtelen cselekedeteit. (A hívő) este és reggel megszabadul a rosztól, eléri a dharmát, arthát, kámát és moksát.
Ezt az Atharva-szöveget nem szabad közölni azokkal, akik nem tanítványok. Rossz ember az, aki tévedésből így tesz.
A mantra ezerszeri ismétlésével bármit el lehet érni. Aki ezzel hinti be Ganapatit, az ékesszóló lesz. Az, aki a negyedik napon mondja el, a vidjá ismerője lesz. Ezt mondja az Atharva: „Sohasem fél az, aki a Brahma-vidjá felé halad.” Az, aki pörkölt magvakkal végzi az imádatot, híres és értelmes lesz. Aki az imádatot édességekkel (modaka) végzi, elnyeri a kívánt gyümölcsöt (eredményt). Az, aki ezt nyolc bráhmanával megérteti, olyan lesz, mint a Nap sugarai. Nagyon sikeres lesz, ha ezt a mantrát napfogyatkozáskor, nagy folyóban vagy egy múrti előtt mondja el. Megszabadul a nagy akadályoktól. Nagy szerencsétlenségektől szabadul meg.
*
Az egyik nagyon híres buddhista történetben, a Vesszantara-dzsátakában az elefánt nem gonosz ellenség, hanem a birodalom jótevője. Ahol ez a fehér elefánt élt, ott mindig elegendő eső esett, és bőséges volt a termés. Történt azonban, hogy egy másik országban nagy szárazság és aszály lett. A király mindenfélét megpróbált, hogy kiengesztelje a félisteneket, fogadalmakat tett és böjtölt, de nem ért el semmit. Nagy bajában a fehér elefántos ország hercegéhez, Vesszantarához fordult, akiről azt beszélték, hogy egyetlen kérést sem tagad meg. Nem kevesebbet kért Vesszantarától, mint ezt a csodatevő elefántot, ő pedig oda is adta. Apja azonban egyáltalán nem vette jó néven, hogy elajándékozta azt az állatot, akitől a birodalom jóléte függött, és haragjában száműzte Vesszantarát.
Vesszantara azonban annyira nem ragaszkodott a földi világ kincseihez, hogy szép sorban elajándékozta a lovait, a kocsiját és a gyermekeit is. Ekkor Indra azt gondolta: - Ez a Vesszantara olyan jóságos, hogy végül még a saját feleségét is el fogja ajándékozni. Nehogy ez a nemes hölgy gonosz kezekbe kerüljön, inkább én magam kérem el tőle. – Álruhát öltött, elkérte, és meg is kapta az asszonyt. Ekkor Indra felfedte a kilétét, visszaadta a hölgyet, és azt mondta, hogy teljesíti Vesszantara nyolc kívánságát. Vesszantara csak azt kérte, hogy a gyermekei legyenek szerencsések. Nem sokkal ezután a gyermekek csodálatos módon vissza is jutottak a nagyapjukhoz, aki megbánta, hogy száműzte a herceget, és saját maga ment érte, hogy a birodalomba visszahozza. Vesszantarának már csak egyetlen gondja volt: hogyan ajándékozza meg azokat a polgárokat, akik a köszöntésére előre jöttek. Indra megint közbelépett, és drágakőesőt hullatott az égből.
Vesszantara persze nem más, mint maga a Buddha, egy korábbi születésében.
*
Egy másik dzsátakában maga a Bodhiszattva jelenik meg hat agyarú, fehér elefántként. Ez az elefánt a Himálajában élt két feleségével, akik egyike nagyon irigy és féltékeny természetű volt. Mivel úgy érezte, hogy a Bodhiszattva mellőzi őt a második királynő miatt, így imádkozott: - Azt kívánom, hogy a következő életemben Benaresz királyának a felesége legyek, elküldessek ide egy vadászt, aki mérgezett nyíllal megöli ezt az elefántot.
Így is történt. Benaresz királya összehívatta a kedvéért a birodalma összes vadászait, de mindegyik azt mondta, hogy még álmában sem hallott hat agyarú, fehér elefántról. Végül egy Szonuttara nevű csúf, dagadt lábú, torz arcú és lelkű vadász elvállalta, hogy megöli és elhozza az agyarait. Hét évig, hét hónapig és hét napig utazott, mire eljutott a Bodhiszattva lakóhelyére. Megfigyelte, hová járnak inni az elefántok, elrejtőzött, és megsebezte a vezérüket a mérgezett nyíllal. A Bodhiszattva szörnyű kínokat szenvedett, de még kikérdezte a vadászt, hogy magától jött-e, vagy valaki küldte. Mikor rájött, hogy miről van szó, felajánlotta a vadásznak, fűrészelje le az agyarait, vigye el Benaresz királynőjének. A vadász próbálkozott, de sehogy sem tudta az agyarakat lefűrészelni.
A Bodhiszattva így szólt:
- Neked adom ezeket az agyarakat, mert számomra nincs semmi értékük. Nem kívánom magamnak sem Indra, sem Mára, sem Brahmá trónját. A mindentudás agyarai százszor kedvesebbek nekem ezeknél, és azt szeretném, ha ezzel az érdemdús cselekedettel el is érném a mindentudást.
Ekkor a haldokló elefánt maga segített a vadásznak, hogy az agyarait lefűrészelje, elmondta neki, hogy azok varázserejével hét nap alatt visszaérkezik Benareszbe, és azzal kiszenvedett
Szonuttara azt mondta a királynőnek, hogy egy olyan kiváló vadásznak, amilyen ő, igazán csekélység volt megszerezni az agyarakat. A királynő azonban már nem törődött vele. Amint az agyarakat nézegette, eszébe jutott a Bodhiszattva. Annyira elszomorodott, hogy megszakadt a szíve, és még aznap ő is meghalt.