Egyszarvú
Az egyszarvú olyan legendás állat, akinek csak az apja biztos: egy Ktésziász nevű görög, aki Kr.e. 416-ban került II. Dareiosz perzsa király udvarába. Lehet, hogy meghívták, mint híres orvost, lehet, hogy hadifogságba esett; mindenesetre sikerült meggyógyítania a királyt, aki azontúl nagy becsben tartotta, csak éppen nem engedte haza. Utódja, Artaxerxész is arany kalitkában tartotta a görög „orvost,” aki összesen 17 évet töltött Perzsiában. E hosszú idő alatt megírta Perzsia és India történetét. Ezek a könyvek elvesztek, csak néhány töredéket őrzött meg Photius, a 9. században élt konstantinápolyi pátriárka.
Ktésziász soha nem járt Indiában. Csak a kereskedők történeteit hallgatta meg, akik aranyat, drágaköveket, elefántcsontot és fűszereket hoztak a távoli országokból. Ktésziásznak ez is elég volt, és világra segítette az egyszarvút:
„Indiában vadszamarak élnek, akkorák, mint a lovak, vagy még nagyobbak. Testük fehér, fejük vörös, szemük kék. Homlokukon egyetlen, másfél láb hosszú szarvat viselnek. A szarv reszeléke halálos mérgektől véd meg… Más vadszamarak patája tömör, nincs sem bokacsontjuk, sem epéjük; de ezek bokacsontja a legszebb, amit valaha láttam, akkora, mint egy ököré, de nehéz, mint az ólom, és cinóber színű. Ez az állat rendkívül gyors és erős, senki nem éri utol… szarvával, fogaival és patáival harcol. A húsa olyan keserű, hogy nem lehet megenni.”
Az egyszarvú megragadta az emberek képzeletét. Bár a cinóber színű bokacsont hamar feledésbe merült, a tudósok fáradhatatlan kutatómunkával egyre több részletet derítettek fel állatunkról. Xenophon csak Ktésziász töredékei között kutatott, de így is sikerült kiderítenie, hogy Mezopotámiában a királyok előjoga volt az egyszarvúk vadászata. Arisztotelésznek sem volt más forrása, mint Ktésziász, mégis pontosan tudta, hogy kétféle egyszarvú van, az egyik az indiai szamárhoz, a másik az oryx antilophoz hasonlít. A görögök elhitték Ktésziász minden szavát, nem úgy, mint a tiszteletlen Sebastian, aki meghallgatta Prospero bűvös muzsikáját, és megjegyezte, most már azt is elhiszi, hogy létezik egyszarvú (Shakespeare, Vihar).
A latin szerzők jelentősen bővítik ismereteinket. Az idősebb Plinius írja: „Indiában egy monocerosnak nevezett, rendkívül vad állatot vadásznak, szarvas-feje van, elefántlába, vadkan-farka, egyébként olyan a teste, mint a lóé. Mély hangon ordít, és két láb hosszú szarv áll ki a homlokából. Ezt az állatot nem lehet élve elfogni.”
A tudomány rohamléptekkel fejlődött, és az Arisztotelész után kb. 500 évvel élt Aelianus már nem kevesebb, mint 7-féle egyszarvút ismer. Az indiai egyszarvút cartazon-nak nevezi, ami szerinte azt jelenti, sivatagi állat. Teste fehér, feje vörös, szarva vörös, szarva vörös, fekete és fehér csíkos. Ebből poharakat készítenek arany karikákkal díszítik, és nagyra értékelik, mert akik ilyen pohárból iszik, mindenféle betegségből kigyógyul, és nem fog rajta a méreg. A cartazon szelíd állat, csak a fajtájabeliekkel harcol, de a legszívesebben egyedül barangol a sivatagban. Párzás idején a hím és a nőstény néhány napig együtt legelésznek, aztán megint elvadulnak, és külön utakat keresnek.
Az egyszarvú létezésében kevesen kételkedtek. Még Julius Caesar is pontosan tudta, hogy a „hürkániai erdőben” él egy szarvasformájú állat, akinek csak egyetlen, egyenes szarva van. Csak Shakespeare célzott arra, hogy Caesar milyen babonás természetű volt, ezt mondatja Brutus-al: „Szívesen hallgatja, hogyan csapják be az egyszarvút.”
Egy másik Julius, Solinus írja:
„Az egyszarvú a legkegyetlenebb állat, rettenetes hangon üvöltő szörnyeteg, teste olyan, mint a lóé, lába mint az elefánté, farka mint a disznóé, feje mint a szarvasé. Homloka közepén ragyogó szarvat visel, amely 4 láb hosszú. Megölhetik, de soha nem fogják el élve.”
Látjuk, hogy az idő múlásával egyenes arányban hosszabbodik az egyszarvú szarva. Oppianus pl. azt írja a beóciai példányokról, hogy olyanok, mint az ökrök, de egy szarvuk van, és az 4-5 láb hosszú.
A leírások alapján többen arra gyanakodnak, hogy az egyszarvú talán rinoceroszként kezdte a pályafutását. Aelianusnak azonban többször alkalma lehetett, hogy rinókat lásson a római cirkuszban. Aki valaha is látott élő rinoceroszt, tudja, hogy nincs sem sörénye, sem gyapjas bundája, de még hosszú, csíkos szarva sem.
Az emberek az ókorban nem voltak hiszékenyebbek, mint ma, legfeljebb másként járt az agyuk. Jegyezzük meg Ktésziász védelmében, hogy ő valóban látott egyszarvúkat – persze nem Indiában, hanem a perzsa királyi palotában. Mindjárt a lépcső két oldalán bizonytalan fajtájú, de egy szarvat viselő állatokra támadó oroszlánokat ábrázoltak. Ez nem volt új ötlet sem Ninivében, sem Babilonban, hiszen az oroszlánok már Kr.e. 4-3. évezredbeli, Urból származó reliefeken és pecséteken is harcolnak az egyszarvúakkal. Az oroszlán és az egyszarvú ellenséges viszonyának nagyon mély, és következésképpen kiirthatatlan gyökerei vannak. Ez a motívum bukkan fel a Tudor-kori Angliában, amikor is a brit oroszlán nem volt éppen barátságban a skót egyszarvúval. Később, amikor I. (Stuart) Jakab alatt egyesült az ország, az iskolás gyerekek ezt énekelték:
Oroszlán és egyszarvú a koronát akarta,
Az oroszlán az egyszarvút gyorsan elzavarta.
Élt-e valamilyen egyszarvú állat Mezopotámiában? A művészettörténészek azt mondják, a profilból ábrázolt állatnak csak az egyik szarva látszik, és ez okozhatta a félreértést. Ugyanez vonatkozik a prehisztorikus barlangfestményekre, a franciaországi Lascaux-tól a dél-amerikai Posadas tóig, ahol csak a perspektíva miatt látszik a két szarv egynek. (A négy láb azonban sohasem kettő.)
A Bibliakutatók visszavágnak, mert az Ószövetség számos helyes beszél az egyszarvúról, mint kortárs állatról. Neve re’em, amit a későbbi fordítók nem értettek, így pl. Károli Gáspár vad bivalyról vagy bölényről beszél:
„Isten hozta ki őket Egyiptomból, az ő ereje, mint a vad bivalyé.” (IV. Móz. 23.22)
„Ments meg engem az oroszlán torkából, és a bivalyok szarvai közül hallgass meg engem.” (Zsolt. 22.22)
„Elhullnak a bivalyok is velük, és a tulkok a bikákkal, és megrészegedik földük vértől, és poruk borítva lesz kövérrel.” (Ézsaiás 34.7)
„Odakötheted a bölényt a barázdához kötelénél fogva? Vajon boronálja-é a völgyeket utánad?” (Jób 39.13)
A re’em asszír neve rimu, és egyesek szerint őstulkot jelent, bölény soha nem élt Mezopotámiában. A re’em illetve rimu szavakat fordították görögre monokérosznak, így született meg – Ktésziásztól függetlenül – az egyszarvú.
Szóba került Dániel próféta is, aki ezt írja:
„És felemelém szemeimet, és látám, és ímé egy kos álla a folyam előtt, és két szarva vala; és az a két szarv magas vala, de egyik a másikánál magasabb, és a magasabb később növekedék.” (Dán. 8.3)
Egyes Bibliakutatók így okoskodnak, előbb csak az egyik szarv látszott, vagyis megtaláltuk a rejtélyes egyszarvút. Mellékes, hogy Károli összetévesztette a kost a kecskebakkal, sőt az is mellékes, hogy ez az egész csak egy politikai allegória. Hiszen a Talmud kommentátorai egyértelműen egyszarvúról beszélnek, azt mondják, olyan nagy, mint a Tabor hegye, feje a felhőket érinti. Nem is fért be Noé bárkájába, úgy vontatták maguk után, a szarvára kötött kötélen. Valami hasonlót említenek az indiai szentírások, a Puránák, azt mondják, a vízözön idején egy hatalmas hal vontatta Manu hajóját. Egyetlen szarv volt a hal fején, ahhoz kötözték a hajó kötelét. Persze ez nem közönséges hal volt, hanem az Úr Visnu egyik inkarnációja (SB 8.24).
Egyszarvú pedig létezett, mondják a paleontológusok, hiszen megtaláltuk a csontjait a németországi Harz hegységben. Két hátsó lábán járó szörnyeteg volt, a mellső lábai elkorcsosultak, és hosszú, egyenes szarv nyúlt ki a homlokából. Sajnos ez az állat olyan régen élt, ha élt egyáltalán, hogy Ktésziász kereskedő-informátorai semmiképpen sem találkozhattak vele India erdeiben. Egy másik prehisztorikus állatnak, az Elasmotherium-nak szintén csak egy szarva volt, Európában élt a jégkorszakban, és kb. olyan lehetett, mint egy bozontos rinocerosz.
Az egyszarvú legendájának azonban nem volt szüksége külső segítségre, terebélyesedett az magától is.
Tyanai Apollonius azt mondja, Hyphasis vidékén egyszarvú vadszamarak élnek, szarvaiból isznak „India királyai,” hogy megszabaduljanak a betegségektől és a mérgektől. Damis, a tanítványa, megkérdezte, hisz-e benne, mire Apollonius nagyon diplomatikusan válaszolt, azt mondta, el kell hinnie, ha annak az országnak a királyai halhatatlanok. Ebből azt a következtetést vonták le a későbbi szerzők, hogy Apollonius az első görög, aki látott egyszarvút.
Az egyházatyák, Jeromos, Gergely, Ambrus, Izidor belenyugodtak abba, hogy az egyszarvú is a föld csodái közé tartozik. Tertullianus volt az első, aki fölismerte benne Krisztus szimbólumát. Van egy görög legenda, azt mondják, a kígyó úgy szerzi a zsákmányát, hogy kibocsátja a mérgét a vízbe, ahol az állatok inni szoktak, aztán elbújik a fűben. De csak türelmetlen vagy tapasztalatlan állatot sikerül zsákmányolnia; az okosabbak megérzik a méreg szagát, és nyugodtan várakoznak. Hamarosan megérkezik az egyszarvú, a kereszt jelét rajzolja a vízre, és a méreg elveszti az erejét. Később, a 6. században Natalis latin hexameterekben verselte meg ezt a történetet, és a Gangesz partjára helyezte; egy 11. századi kézirat az Eufráteszről beszél. Lehet, hogy a legenda eredeti változata befolyásolta Tertullianust, lehet, hogy Tertullianus nyomán született meg a legenda, mindenesetre a keresztény világ annyit foglalkozott az egyszarvúval, mint az összes többi állattal együttvéve. A középkori katedrálisok és kastélyok tele voltak egyszarvúakkal, pl. Lincoln Cathedral, St. George Windsor, Durham Castle, Breslau Cathedral, Bourges, Erfurt, Caen, Lyon, és még sok más.
Az egyszarvúk elszaporodását jelentősen elősegítette egy névről nem ismert alexandriai szerző munkássága. Könyvének címe Physiologus, az akkori szóhasználatnak megfelelően természettudós, és az a találmánya, hogy innen-onnan vett természettudományos ismereteit megfejeli egy-egy szép keresztény tanulsággal. Itt jelentek meg az első pelikánok, akik a saját vérükkel táplálják a magzataikat, a tengeri lovak, a sírrabló hiénák, gyermekrabló sasok. A Physiologus az első, aki hitelesen elmondja, hogyan lehet élve elfogni az egyszarvút: Az egyszarvú nagyon vonzódik a tiszta szüzekhez, odamegy hozzájuk, az ölükbe fekteti a fejét. A szüzek addig simogatják, amíg el nem alszik; akkor odamennek a vadászok, és elfogják. Kevéssé világos, hogy az egyszarvú miért éppen Krisztust jelenti, de ha már igen, egyetlen szarva az Atya és Fiú egységének szimbóluma, az egyszarvú vadsága azt jelenti, hogy senki sem fordulhat szembe a Messiás akaratával. Az állat kis termete nem más, mint a keresztényi alázat, a szűz maga Szűz Mária, a vadász a Gábriel arkangyalon keresztül cselekvő Szentlélek, az egyszarvú elfogása Jézus testet öltése, és így tovább. A nehezen érthető szimbólumrendszer feledésbe merült, de megmaradt a szép és álnok szűz, akire feltétlenül szükség van, hogy az állatot el lehessen fogni.
Freskók és gobelinek jutnak eszünkbe, pl. ’A töprengő szűz” a római Farnese palotában, egy kicsiny, de izmos fehér lovacskával, akinek kb. fél méteres szarva van. A Millefleur gobelinek, amelyek 1480-ban készültek Francois de la Rouchefoucauld számára. Tintoretto festménye a velencei Szent Rókus templomban, Wolsey kardinális hampton court-i gobelinjei, Moretto Szent Jusztinája, és persze a híres d’Aubusson gobelin, La Dame a la Licorne: csupa fehér paripa, hosszú szarvval. Néha azt olvassuk, még a szűz is csak akkor tudja elfogni az egyszarvút, ha tükröt tart elé: az állat gyönyörködik a saját szépségében, és nem veszi észre az orvul közeledő vadászokat. A Physiologus egy szír változatában a szűz a mellét kínálja az állatnak, aki engedelmesen szopni kezd. Az arab Al-Damiri szerint az egyszarvú megrészegül a szűz tejétől, és ellenállás nélkül hagyja, hogy a vadászok megkötözzék. De kiszagolja, ha a hölgy nem szűz; a szüzeknek ugyanis egészen különleges illatuk van. Ez a hazugság a hölgynek az életében kerül.
Röviden ez a Physiologus legfontosabb hozzájárulása a legendához, és nagyon megragadta a festők, gobelinkészítők, és persze a költők képzeletét.
Rudolf von Ems nagy élvezettel írja le a csalás megbüntetését, és a legendát azzal az érdekes részlettel egészíti ki, hogy a szarv átlátszó, mint az üveg. A humanista költők általában az égi szerelem és a házastársi hűség szimbólumát látták az egyszarvúban, pl. Petrarca Az Erény Diadalában. Guido Cavalcanti gáláns szerelmest lát a már eleve felszarvazott állatban, és ezt írja:
Mint egyszarvú, olyan vagyok,
Ki bájos lányt lesett,
A pillanat elbűvölé,
S míg nézte, elveszett.
A középkorban nagyon sokan írtak az egyszarvúról, Bacci, Marini, Ambroise Paré, Aldrovandus, Thomas Bartholinus, Pierre Belon, Sir Thomas Browne, Johann Homilius, Lodovico Barthema és mások, akik mind az elődeikre hivatkoztak. Érdekesebb olvasmány Rabelais könyve, ahol Pantagruel azt mondja, nem kevesebb, mint 32 egyszarvút látott. Elátkozott teremtmény, és a szarva 6-7 láb hosszú. Conrad Gesner viszont azt magyarázta meg, miért nem látni manapság egyszarvút: már Noé idején elpusztult, a vízözönben. Magányos kiáltás a pusztaságban, hiszen egyszarvút annyian láttak, mint égen a csillag.
Cosmas Indicopleustes, alexandriai görög még szerényen bevallja, 550-ben, hogy ő csak a bronz szobrokat látta az etióp király palotájában. Dzsingisz Khán is látott egyet a „Dzsadanaring” hegyen, éppen amikor át akart kelni a hegyláncon, hogy meghódítsa Indiát. Az állat azonban háromszor letérdelt előtte, amit a babonás khán baljós előjelnek vett, és visszafordult. Marco Polo is a szemtanúk között van, azt mondja, alig kisebb, mint az elefánt, vadkanhoz hasonlít, és egyetlen fekete szarva van. Szeret a sárban dagonyázni, de az nem igaz, hogy csak szüzek foghatják el. Marco Polo bizonyára rinókat látott, Fray Luis de Urreta valami mást, hiszen ő a Nílus forrásvidékén találkozott egyszarvúakkal. Vincent le Blanc 1567-ben a madridi Escorialban látott egyet. Samuel Turner kapitány azt állítja, hogy a bhutáni rádzsának vagy egy egyszarvú lova; Latter őrnagy 1820-ban Tibetben vadászott rájuk személyesen, de hiába. Egy Felix Fabri nevű szerzetes pontosan 1843 szeptember 20-án látott egyet a Sinai hegy vidékén, sőt a társai is látták.
Nincs a földnek olyan pontja, ahol ne láttak volna egyszarvúkat. Lodovico Barthema pl. azt írja, hogy Mekkában, egy parkban tartják őket. Aldrovandus úgy tudja, hogy Lengyelországban élnek, Johnston Skandináviát, a spanyol hódítók Floridát, Dapper Kanadát emlegetik. A Jóreménység foka körül az egyszarvúknak úszóhártya van a lábujjaik között, és halat esznek.
Kínában nem él egyszarvú, ki-lin, csak időnként lejön a mennyből, ami rendkívül kedvező előjel. Rendkívül szelíd, levegőn él, még egy élő fűszálat sem tapos el. Legutoljára Konfucius születése előtt mutatkozott meg, és egy jáde táblát tartott maga előtt. Azóta kizárólag a mennyben tartózkodik édes testvérével, a japán kirinnel együtt, akinek szintén az lenne a dolga, hogy itt a földön szerencsét hozzon.
A föld más pontjain azonban mindig akadt számos egyszarvú, vagy legalábbis a szarvából készült pohár. Manuel Philosz, egy 13. századi görög költő azt írja, látott egy fekete-fehér-piros csíkos poharat egy indiai király kezében, és meg is kérdezte, miből van. A király azt felelte, ez az ovydypos, a vadszamár szarva. Felesleges hozzátenni, hogy Philosz éppúgy nem járt Indiában, mint a forrása, Ktésziász.
A szarv azonban valóság, én is láttam egyet a bécsi Burgban. Igen hosszú volt, sajnos azt mondták, hogy a narval (Monodon monoceros), egy sarkvidéki bálnafajta ékessége.
De a legtöbb szarvból ivóedény készült. A nagy inkvizítor, Torquemada mindig tartott egy ilyet az asztalán, nehogy számos ellensége közül valaki megmérgezze. Az értékes szarvat hamarosan hamisítani kezdték. Az arab Al-Kazuvin azt írja, az egyszarvú gyakran harcol az elefánttal. De ha sikerül beledöfnie a szarvát, többé nem tudja kihúzni, és mindkét állat elpusztul. A valódi szarvat arról lehet megismerni, hogy hosszában felhasítjuk, ha ember, hal, páva, kecske vagy más madarak képeit látjuk benne, akkor jó. David de Pomis szerint „A szarv mérgek és pestis ellen jó. Meg kell azonban jegyezni, hogy amit manapság árulnak, az többnyire szarvasagancs, vagy elefántcsont. Mielőtt szarvat veszel, tedd próbára. Tedd egy edénybe 3-4 élő skorpióval, fedd le. Ha 4 óra múlva a skorpiók elpusztultak, az alicorn szó, különben hamisítvány.”
Úgy gondolták, az alicorn megizzad a méreg közelében, vagy semlegesíti a borba csempészett mérget. Néhányan azt hitték, az állat egész teste orvosság, pl. Hildegard von Bingen azt írja, az egyszarvú minden évben kiássa a paradicsomi nedvekkel megöntözött füveket, ezért gyógyít meg minden betegséget.
Cardanustól megtudjuk, hogy az igazi szarv nagyon kemény és nehéz, megmenti az arzénnal megmérgezett galamb életét. Más vizsgálatok: Tedd vízbe, és figyeld meg, hogy a víz bugyborékol-e. Vagy tedd az alicornt a földre, rajzolj köréje kört, tégy bele egy pókot. Ha igazi, a pók nem tud kijönni a körből.
A középkorban azt is tudni vélték, hogy a szarv alatt van még egy nagy drágakő, rubin vagy gyémánt, és ez még a szarvreszeléknél is jobban gyógyít. Wolfram von Eschenbach azt írja a Parsifalban, hogy a haldokló Amfortas királyt már sokféle módon meg akarták gyógyítani, még egy ilyen gyémánttal is:
Az egyszarvút el is fogánk,
Ki csupa tűz és csupa láng,
Leginkább szüzeket szeret,
Ölükbe dőlve szendereg,
Mit bátraknak szánt a sors, a jusst,
Elvettük a karbunkulust.
A középkori Sándor-regényben Candace királynő az egyszarvú homlokán talált rubinnal akarja megnyerni magának a nagy hódítót. Nagy Sándor mondja,
E gazdag hölgy nekem adott
Egy vad és büszke állatot,
Rubinja izzik, mint a tűz,
Nem ejti foglyul más, a szűz.
Se itt, se távol földeken
Egyszarvúból nem sok terem,
Vadász hiába üldözi,
A szűz míg el nem bűvöli,
És földi ember nincs, aki
Az öklelését állja ki.
Georg Chapman (1559-1634) angol költő is látott egy egyszarvút, mégpedig az igazságosztás drámai pillanatában:
Egykoron ifjan a földet bejártam,
Örményországban egyszarvút láttam.
Kalmár a homloka kincsét leste,
Ám leteríté őt az a beste.
Jó magas ágra ki kúszni átall,
Földbe szögezte az egy szarvával.
Milyen színes világ volt itt még néhány száz évvel ezelőtt! Már sem a tengeri kígyók, sem az embereket elnyelő halak, szalamandrák, griffmadarak, sárkányok és egyszarvúk nem élnek köztünk. Sic transit gloria mundi.