Egér
„Megvetésre méltó az az ember, aki csak a saját szükségleteit elégíti ki; az egérnek egy falatnyi étel is elég. A bölcs ember, bár elégedetlen, beéri a kevéssel is.” – Garuda Purána (Ácsárja-kanda 115.38)
Az egér minden nap ott van a kezünkben, de most mégsem az informatikai egérről lesz szó, hanem Jerry-ről, akit mindenki ismer, hiszen ő sincs soha messze az emberektől. Vitatják, hogy a mediterrán térség az eredeti hazája, Észak-India vagy Kína, esetleg egy másik földrész; biztos csak az, hogy már az egész világon elterjedt. Mindenütt találkozunk vele, házakban, csűrökben, magtárakban, megművelt földeken és erdőben is, bár lehetőleg települések közelében. A kis állat teste 6-10 cm hosszú, a farka még egyszer annyi, a súlya mindössze 12-30 gramm. Bundája barna, szürke, fekete, de lehet pettyes vagy fehér is.
Azt mondtam, Jerry-t mindenki ismeri, de talán nem mindenki tud az egerek szerelmi életéről. A domináns hím több egérhölggyel él együtt, akikkel kétféle módon kommunikál. A feromonok és más hormonok jellemző szagából azt lehet megítélni, hogy ki az úr a házban, nincs-e valami gond a családdal, és melyik hölgy fogamzásképes. Egy egérhölgy évente 5-10 alkalommal gyarapítja a családot, egyszerre 3-12 kölyökkel, akiknek a hím egyáltalán nem örül; néha meg is eszi őket. Az egerek ultrahangokkal is kommunikálnak, 20-110 kHz tartományban, amit „éneklésnek” neveznek. A hím énekléssel válaszol a hölgy feromon-jelzéseire; vagyis az egerek művészi produkciói végső soron éppen úgy a fajfenntartást szolgálják, mint az embereké.
A folklór azonban legalább olyan érdekes, mint a legújabb tudományos vizsgálatok. Egerek jelentékeny károkat okozhatnak egy magtárban, ami megmagyarázza, miért volt régen olyan értékes a macska. Az európai középkorban hivatásos egérfogók is voltak, akik a nevükkel ellentétben nem annyira megfogták, mint inkább elkergették a cincogókat, kb. azon a módon, ahogyan azt a hamelni patkányfogó legendájából ismerjük. A folklór azonban nem úgy foglalkozik az egerekkel, mint gazdasági kártevőkkel. Mivel ez a kicsi állat többnyire éjjel aktív, nagyon korán kapcsolatba hozták a halállal és a túlvilági élettel.
Zizegő hangok az éjszakában, motoszkálás és nesztelenül elsuhanó árnyak a szellemek, túlvilági látogatók képzeteit keltették az emberekben. Talán a szellemek járkálnak egerek formájában. A görögöknél ellentmondásos nézeteket találunk a túlvilágról, a halottak tartózkodási helyeiről. Az egyik szerint a halottak, vagyis a lelkek (de ez a két dolog többnyire összemosódik) földalatti barlangokban és hasadékokban élnek, kígyó, egér, denevér alakban jönnek vissza az élők közé. Nem egészen világos, hogy ez csak egy rövid látogatás, vagy valóban állatok testében születnek újra; minden esetre megjegyzik, akik egyszer ilyen testbe kerültek, sose élhetnek újra emberekként. Ezt csak úgy lehet elgondolni, mint kivételesen súlyos büntetést, hiszen kísértetként sem azok járnak vissza, akik a törvényes boldog tiszteletében éltek a földön. Ha csak az egerek számát vizsgáljuk, erre a sorsra jutunk mindannyian.
Valahol azt olvastam, hogy a világon majdnem annyi egér él, mint ember, és ezzel a listán az előkelő második helyet foglalják el. De ez a lista nem veszi figyelembe a baktériumokat, amőbákat és hasonlókat, pedig hát ők is élőlények.
Az egér-lélek elképzelés még a 17. században is megjelent Németországban; egy közismert legenda szerint az alvó vándorlegény szájából kiszaladt egy egér, át a patakon, bele egy lókoponyába. Később a vándor azt mesélte, hogy csodálatos utazásról és palotáról álmodott. Társai biztosra vették, hogy a „lelke” vándorolt egér formájában.
Senki sem örül annak, ha a halottak visszajárnak az élők világába, és az emberek a történelem folyamán számos óvintézkedést tettek, hogy ez ne történjen meg. Hatékony védekezésnek számított, ha eltörték a halott csontjait, kilyukasztották a koponyáját („trepanáció”), lábbal előre, vagy nem a rendes ajtón vitték ki a házból; de ide tartoznak a gyász és a temetési szertartások is. Amuletteket is viseltek védekezésül, ilyen pl. a perzsák Szasszanida-kori (kb. 226-632) egértaposó embere, aki a nagyobb biztonság okáért két fához támaszkodik. A régi Kínában az egerek nemcsak szellemek lehettek, hanem a szegénység és más csapások előhírnökei. Egyiptomban is megfigyelték, hogy van valami kapcsolat az egerek és patkányok tömeges megjelenése és a járványos betegséges között. Létopoliszról írja Hérodotosz, hogy ott az egér volt a szent állat. Az emberek bronz egereket vittek fogadalmi ajándékul, akár azért, hogy a rettegett betegség elkerülje őket, akár hálából a szerencsés felgyógyulásért. Hérodotosz persze a hellenizált Egyiptomot ismerte, és meg volt győződve arról, hogy Létopoliszban tulajdonképpen a görög Apollónt tisztelik, pontosabban Apollón Szmintheuszt, az „egeres” istent. Apollónnak számos feladata van, többek között napisten, de Szmintheuszként a föld alatt születik, betegségeket terjeszt, és meg is gyógyítja ugyanazokat a betegségeket. Talán nem olyan módon, mint a középkori Európában, amikor a szamárköhögésben szenvedő gyereknek egérfészket kötöztek a nyakába, és azt gondolták, mire az egerek éhen halnak, a köhögés is meg fog szűnni. Szpintheum szentélyében, amely ma török területen van, Apollónt a lába alatt egérrel ábrázolták; régi pénzeken néha a kezében tartja az egeret. A szentélyt említi az Iliász (I.37-42) is. Nemcsak betegségek jönnek fel a föld alól, hanem mindenféle párák és gőzök; ezeket meg a jóslás tudományával hozták kapcsolatba; így lett Apollón Szmintheusz jövendőmondó istenség is, mint Kánaánban Eszmun, akit szintén a földistennővel együtt imádtak. Föld alól felszálló gőzök hatására jósolt állítólag Püthia és a cumae-i Szibilla. A jövendőmondás is kapcsolatos a halállal. Sokan hitték, hogy a halottak pontosabb tájékoztatást adnak, mint az élők, az endori boszorkánytól kezdve a spiritiszta médiumokig.
Néha az egerek úgy jelennek meg, mint büntetés-végrehajtók. Németországban, a Rajna partján, Bingen városa mellett van egy kis sziget, azon az „Egértorony.” A legenda úgy tudja, hogy 968-ban egy nagyon kapzsi ember lett püspök a mainzi kerületben, ahová Bingen is tartozik, II. Hatto néven. Az volt az első dolga, hogy fölemelte az adókat. Sok pénzre volt szüksége, mert sokat építkezett, pl. az Egértornyot is ő építette, egy hajdani római kori bástya fölött. Egy napon rosszul érezte magát, és éjszakára kint maradt a szigeten. Hirtelen ezer meg ezer egér támadta meg. A püspök halálra rémült, és hamarosan meg is halt, - így jár az, aki fölemeli az adókat.
August Kopisch (1799-1853): Az Egértorony
Az éjnek eltelt már fele,
És Hatto püspök szelleme
Szökik, s a tornyok fénye ördögi,
Izzó szemű egérhad üldözi.
Nevetted azt, ki éhezett,
Nem ismerél kíméletet!
Ezért, mi búza volt a csűrbe’ lenn,
Egérke lett, és rágcsál szüntelen.
Folyón sziget, s azon torony,
Egérhad űz forró nyomon,
A vaskapu nem biztos oltalom,
Keresztüljönnek ők a kőfalon.
Megették ágyad, ételed,
Az asztalod, s még éhesek!
Egér terajtad hízik és mulat,
Neved helyén is mindenütt lyukak.
A rajnai hajós remeg,
Ha látja, kóbor szellemed
Szökik, s a tornyok fénye ördögi,
Izzó szemű egérhad üldözi.
A legenda szerint egy Popiel nevű lengyel királyt is az egerek büntettek meg. Ez a kedves király éjjel-nappal lakomázott, nem törődött a kormányzással. Akinek ez nem tetszett, azt mérgezett borral tette el láb alól. A halottak azonban visszatértek egerek formájában, és addig üldözték Popielt, amíg bele nem fulladt egy folyóba. A régi metszetek nem realisztikusan ábrázolják az egereket, némelyik akkora, mint egy kutya.
Az egerek és a halál kapcsolata néha egészen valószínűtlen helyeken bukkan fel. Pl. az angol folklór az egeret a vörösbeggyel együtt említi, akiről azt tartják a Brit szigeteken, hogy betakarja a temetetlen halottakat. John Webster (1580-1632) írja:
Call for Robin Redbreast and the Wren
Hívd el Robint, s a kis ökörszemet,
Ki mindig árnyas lomb között lebeg,
Az el nem hantolt testet meglelik,
Virággal, lombbal gondosan fedik.
Egér s vakond emeljen dombokat,
Ne fázzon ott, a puszta föld alatt.
Kifosztják mind a gazdag sírokat,
De hantokat nem háborítanak.
Ügyelj nagyon, ha farkas ott csahol,
Kiássa őt megint a föld alól.
William Allington (1824-1889) szintén együtt említi az egeret és a vörösbegyet, verse (Robin Redbreast) utolsó szakaszában, bármilyen valószínűtlen ez a kapcsolat a természetben.
Tücsöknek konyha szöglete,
A búza közt egér,
Ha éjjel jár a ház körül,
Nyög és jajong a szél,
A kerti út keményre fagy,
Az ágon hó remeg,
Halott a tél, és vaksötét.
Robin hová mehet?
Szegény vörösbegyem,
Kedves pajtikám!
Talán egy morzsát vess neki,
Legyen szíve vidám.
A kép még mindig elég sötét, de legalább a kisegér jól érzi magát a gabona közt. Nem törődik azzal, ha bezárják az ajtót és az ablakot, hiszen könnyen befér minden résen. Ha még egy rést sem találna, addig rágcsál, amíg csinál egyet magának. A folklór nem haragszik a kis rágcsálóra. A történetekben mindig ott az elismerés: a kicsi egér valami olyat tud, amit senki más. Megszabadítja a csapdába esett, hálóba keveredett állatokat, és mindenkit lekötelez.
Az algonquin indiánok mesélik, hogy egyszer nagy bajba került a nap; a torkára szorult egy hurok, amit játékból készített egy kisfiú. A nap elvesztette a ragyogását, az egész világon sötét lett. Sokan próbálkoztak azzal, hogy kiszabadítsák, de nem sikerült, és a kötél egyre jobban szorította a nap torkát. Az egeret többször is elküldték, azt mondták neki, mit keres itt a nagyok között. Végül mégis csak az egér rágta el a kötelet, és a nap megszabadult. Többféle változatban ismerjük ezt a mondát, amely nem feltétlenül a napfogyatkozást akarja megmagyarázni. Inkább az egér áll az előtérben, mint az akadályok elhárítója, és talán nem véletlen, hogy pontosan így nevezik Indiában Ganesát: Vighjánásana, akadályok elhárítója.
Ganesát elefántfejjel és emberi testtel, ritka esetben egyszerűen elefántként ábrázolják, és a lábainál mindig ott van egy egér vagy patkány. A mitológia nem feltétlenül tesz megkülönböztetést a kis rágcsálók között. Az elefánt és az egér együtt hárítják el az akadályokat; ahol az egyik nem döntheti le a falat, ott a másik lopakodik be egy keskeny hasadékon. Mondják azt is, hogy az elefánt a nyers erő, az egér a ravaszság, de ezt ki kell kérnünk magunknak a nagyon intelligens elefánt nevében, akit csak az emberek tanítanak be mindenféle gonosz dologra. A Ganesa képmáshoz, - ember és elefánt – hozzátartozik az egér is, ők hárman képviselik pl. a földet, eget és alvilágot, a kötőerőket, és még sok mindent.
India őrizte meg számunkra a legrégebbi meséket, amelyeket még nem gyerekeknek szántak. Népi bölcsesség, a mindennapi élet tapasztalataiból és a szentírásokból leszűrt tanulságok, komoly és tréfás formában előadott tanítások csillognak ezekben a mesékben, és cselekmény sokszor háttérbe szorul. Az álaltok emberi módon beszélnek. Az egérről azt tudják, hogy gyorsan szalad, ügyesen ugrik és másik, jól úszik, hosszú bajusza segítségével tájékozódik, mint nagy ellenfele, a macska. Mindent elrág, csak éppen a vasekét nem, bár éppen ezzel vádolja őket egy tolvaj kereskedő a Kútavanidzsá-dzsátakában. A dzsátakákat a buddhista irodalom őrizte meg, de sokkal régebbiek; illusztrációik ott vannak az indusvölgyi, harappai pecséthengereken.
Az egyik dzsátaka (Babbu-dzsátaka, 137) a hálás egérről beszél:
Egyszer a Bódhiszattva kőfaragóként élt Kásiban. Élt ott egy nagyon gazdag kereskedő is, akinek a felesége annyira szerette a pénzt, hogy amikor meghalt, egérként született újra, és őrizte az elásott kincset. Az egér minden nap látta a Bódhiszattvát, amikor élelmet keresett, és megtetszett neki. Ettől kezdve minden nap vitt neki egy pénzdarabot a szájában; a Bódhiszattva ételt vett a pénzen, és megosztotta az egérrel. Boldogan éltek, de egyszer az egeret elkapta egy macska.
Ne ölj meg, könyörgött az egér.
Miért ne, hiszen nagyon éhes vagyok.
Csak ma vagy éhes, vagy minden nap?
Minden nap éhes vagyok, ismerte el a macska.
Én pedig minden nap hozok neked ételt, csak engedj el.
A macska elengedte az egeret, aki azontúl megfelezte vele a saját adagját a macskával. Történt azonban, hogy az egeret elkapta egy második, egy harmadik macska is; ő pedig mindegyikükkel megosztotta az ételét, és egyre soványabb lett. A Bódhiszattva megkérdezte, mi történt, és az egér mindent elmondott neki. Miért nem szóltál előbb, kérdezte a Bódhiszattva. Én majd segítek rajtad. Vett egy kristálytömböt, csinált benne egy kis üreget, és beletette az egeret. – Most maradj itt, mondta neki, nyugodtan fenyegesd és ócsárold azokat, akik a közeledbe jönnek.
Így is történt. Koszos macska, mondta az egér, nem adok neked több ételt. Edd meg a saját kölykeidet. – A macska csak az egeret látta, a kristályt nem, ráugrott, és jól összetörte magát. Így járt a többi macska is. A hálás egér azontúl minden nap 3 pénzdarabot hozott a Bódhiszattvának.
A következő történetek az egyik indiai mesegyűjteményből, a Hitopadésából valók.
Egér és szerzetes (Hitopadésa 1.4)
Élt Csampá városában egy kolduló szerzetes, Csúdákarna. Esténként az alamizsna maradékait egy edénybe tette, felakasztotta jó magasra, de egy egér mindig felugrott, és jól belakmározott. Csúdákarna egyszer panaszkodott a barátjának, aki azt mondta, biztosan valami különleges oka van annak, hogy az egér ilyen magasra ugrik. Lehet, hogy itt kincs van elásva, azért ilyen erős az egér.
Ahol a nagy hatalom van,
a gazdagnak ott van a helye.
És a gazdag hatalmának
Csak a pénz a gyökere.
A szerzetes ásni kezdett, és meg is találta a kincset. Az egér minden erejét elvesztette, és bánatában elköltözött az erdőbe.
Oroszlán, egér és macska (Hitopadésa 2.3)
A hatalmas oroszlán egy barlangban élt, de nem volt nyugalma, mert éjszaka egy egér mindig lerágta a sörényét. Dühöngött az oroszlán, de az egér mindig olyan gyorsan elbújt, hogy nem tudta megfogni. Elment hát a szomszéd faluba, szerzett egy macskát, és jól tartotta. Az egér félt a macskától, és nem jött elő. Az oroszlán megint nyugodtan tudott aludni. Amíg cincogni hallotta az egeret, jól ellátta a macskát. Egyszer már olyan éhes volt az egér, hogy előmerészkedett, és a macska megfogta. Az oroszlán már nem hallotta a cincogást, nem volt szüksége a macskára, és nem is adott neki több ételt.
Sose legyen olyan jó a szolga,
Ura hogy ne éljen nélküle,
Vagy különben úgy jár, mint a macska,
Aki éppen ebbe halt bele.
Jógi és egér (Hitopadésa 4.5)
Élt az erdőben egy nagy jógi, Mahátapa. Egyszer talált egy kisegeret, aki kiesett egy varjú csőréből. Megszánta, és fölnevelte. Egyszer észrevette, hogy egy macska meg akarja fogni, ekkor a jóga erejével az egeret macskává változtatta. A macska egy kutyától, a kutya egy tigristől ijedt meg, ezért a jógi az macskát kutyává, a kutyát tigrissé változtatta. De mindig úgy tekintett rá, mint arra a kisegérre, aki a varjú csőréből esett ki, és a látogatók is mind azt mondták, - Ez az az egér, akit a remete tigrissé változtatott. – A tigris dühös lett, azt gondolta, amíg ez a remete él, őt mindig a származására fogják emlékeztetni. Elhatározta, hogy megöli Mahátapát. Ő azonban észrevette a gonosz szándékot, és gyorsan azt mondta, - Legyél ismét egér.