Démon
A másik lény, ha lény egyáltalán,
Mert forma nincs, se arc, se kész arány,
Sem az, mit itt anyagnak mondanak,
Az éjben áll, mint egy szurokdarab.
Vad, mint az alvilági fúriák,
A réseken talán egy kar nyúl át
Kezében dárda, s az, mi fej lehet
Királyi díszeket viselhetett.
A démon most felállt, s előre jött,
A földdel iszonyún megütközött,
A séol reszketett, amerre járt,
Ki látta, sápadt, és halálra vált.
John Milton angol költő írta ezeket a sorokat az Elveszett Paradicsomban a démonról, aki számára ugyanaz volt, mint az ördög. A démonok világa azonban nagyon színes, éppen olyan, mint az embereké.
Az európai nyelvek „démon” szava a görög daimonidészre megy vissza. Eredetileg az embereknél magasabb rendű, úgynevezett természetfeletti lényt jelentett. Homérosz így is nevezte az Olümposz lakóit, ahogyan India – és a világ – legrégebbi szent könyve, a Rgvéda is felváltva nevezi a felsőbb bolygók lakóit szuráknak, fénylő lényeknek, és aszuráknak, démonoknak. A félistenek és démonok eredetileg testvérek, egy idő után azonban eltérnek az útjaik. Héfaisztosz már gonosz szellemeknek nevezi őket. Epiktetosz Kr e 140 körül ezt írja: „Az egész világ tele van félistenekkel és démonokkal.” Mindenféle betegséget a démonoknak tulajdonítottak, de különösen a járványokat és az elmezavart.
Szókratész sokszor megemlítette, hogy van egy „démonja”, de nem magyarázta meg, hogy ez alatt mit ért. Platón úgy gondolta, ez a démon nem más, mint a szívben élő Úr, vagyis a Felsőlélek. A görögök más véleményen voltak, és Szókratészt halálra ítélték.
Hol laknak a démonok? Plutarchos azt mondja, egy köztes területen, az emberek és a félistenek világai között. Erősebbek az embereknél, de a félistenektől rettegnek. Ugyanezt az elgondolást ismételték az újplatonikusok. Plotinus (205-270) szerint a démonoknak ugyanolyan vágyaik és érzelmeik vannak, mint az embereknek, ezért lehet velük kommunikálni. A vágyak, ösztönök, érzelmek azonban felfokozottan jelentkeznek náluk, ezért az embernek nagyon résen kell lennie, ha kommunikálni akar a démonokkal.
Porphyrius (233-304), Plotinus tanítványa úgy írja le őket, mint a kereszténység az ördögöket. Iamblichos (kb 250-330) megkülönbözteti az elemi démonokat, valamint azokat, akik állatokban, növényekben és kövekben laknak. A föld szellemei a gnómok, törpék, lemúrok, montónok stb., a levegőé a szilfek, szilvánok, umbrák, a tűzé a szalamandrák, vulkanálok, a vízé a nimfák, sellők, szirének, meluzinák.
Proclus elemi és földalatti démonokat különböztet meg, Psellus szerint van egy harmadik osztály is, „a fénytől irtózók”. Tyrosi Maximusnak rendkívül egyéni véleménye van. Azt mondja, a démonok feladata, hogy segítsenek a jókon, álljanak az igazságtalanul szenvedő mellé, és büntessék meg a bűnöst.
*
Sokáig azt hitték, hogy az európai civilizáció a görögre épült, és mindent a görögök találtak fel. De az a nép, amelyet görögnek neveztek, nem volt egységes, hanem számtalan, egymással általában harcoló, és békében csak néha élő törzsből tevődött össze: krétaiak, mükéneiek, pelaszgok, aiólok, achájok, dórok, iónok. Ezek a törzsek mind úgynevezett európai nyelveket beszéltek, és minél tovább megyünk vissza az időben, annál közelebb áll a nyelvük az úgynevezett védikus szanszkrithoz. A népek rokonságának fokait nehezebb meghatározni, mint a nyelvekét; de nemcsak annyi a kapcsolat, hogy Homérosz meg a Rgvéda vegyesen használták a démont és a félistent jelentő kifejezéseket. A betegségeket Indiában is a démonoknak tulajdonítják, lakóhelyüket az emberek és a félistenek világai közötti, köztes térre teszik, Indiában is megállapították, hogy felvehetik állatok, növények és kövek formáit; néha még a jókon is segítenek és megbüntetik a gonoszokat, például Varuna és Agni. Ugyanezeket az elgondolásokat megtaláljuk Mezopotámiában is. A sumerek például ezt írják a démonokról:
Országról országra csatangolnak,
Az asszonyt kizavarják a kamrájából,
A férfit kizavarják a házából,
A fiút kizavarják apja hajlékából,
A galambot megfogják a dúcban,
A kotló madarat elűzik fészkéről,
A fecskét elijesztik fészkéről,
A marhát levágják, a juhot levágják.
Úgy száguldanak, mint a vihar,
Tönkreteszik az országokat.
Éjjel szűk utcákon csavarognak,
Az ajtókon úgy csúsznak be, mint a kígyó,
Az asszonyt elriasztják a férfi öléből,
A gyermeket elijesztik apja térdéről.
A démonok az ég istenének, Anunak a gyermekei, vagyis nagyon előkelő származásúak. A levegőben élnek, vagyis az ég és a föld között. Ők okozzák a betegségeket. Ezt mondja az eridui varázsige:
Az ember fejéhez a fájdalom démona állt,
Torkát a betegség démona szorongatja,
Nyakához egy gonosz lélek közeledett,
Egy gonosz Alu a mellére nehezül,
Egy gonosz démon a csípőjét nyomorgatja,
A másik a kezét nyomorítja,
A harmadik a lábának árt.
Nem kétséges, hogy Európában, a Földközi tenger mellékén, Mezopotámiában, sőt még számos távolabbi országban is közös volt a kultúra. A démonok mindenütt saját akaratú, de korlátozott erejű természetfeletti lények, akik inkább a lázadásra és ellenkezésre hajlanak, mint arra, hogy megtartsák a törvényeket és a szabályokat. Ilyen démonokról beszél pl. az Ószövetség (Mózes I.6.4):
„És óriások valának abban az időben a földön, sőt még azután is, mikor az Isten fiai bémenének az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szülének nékik.”
A két nagy indiai eposz, a Mahábhárata és a Rámájana szintén óriási termetű démonokról ír, akik meglehetősen kedvelik „az emberek leányait”, pl. a Rámájanában elbeszélt háború egyetlen oka az volt, hogy egy tízfejű démon, Rávana elrabolta Ráma feleségét.
Ismertek női démonokat is, Ézsaiás (34,14) ezt írja:
„És találkozik vadmacska a vad ebbel, és a kísértet társaira talál, csak ott nyugszik meg az éji boszorkány, és ott lel nyughelyet magának.”
A rabbinikus hagyomány azt mondja, ennek a női démonnak a neve Lilith – az akkádok pedig lilu vagy lilitu nevű boszorkányokról írtak. Lilith a Talmudban éjjel kóborló szellem, aki megtámadja a házban egyedül alvókat, de leginkább a jóképű, fiatal férfiak közül válogat. Goethe-nél (Faust, Walpurgis-éj) Ádám első felesége. Goethe ezt mondatja Mephistoval:
Pompás hajától óvd magad,
E páratlan szép ékességtől.
Ha ifjú ember beleszédül,
Nem lesz egyhamar szabad.
A védikus hagyomány női démonjai ugyan rendkívül csúfak, de ha akarják, világszép hölgyekként mutatkoznak, még a hajuk is hosszú, mint pl. a Rámájanában Súrpanakhának.
*
Az elemi szellemeket vagy démonokat világszerte ismerik. A szintén indo-európai nyelvű és kultúrájú kelta népeknél különösen sok hagyomány maradt fenn. Az íreknél ott van a Dana o’Shee: gyönyörű és örökké fiatal, apró tündérek, saját királlyal és királynővel. Erdei palotákban élnek, és nagyon nem szeretik a leskelődőket. Azt mondják, egyszer egy Dana o’Shee elrabolt egy asszonyt. A férj azt a tanácsot kapta, hogy Mindenszentek napján öntse le tejjel a rabló tündért, akkor visszakapja a feleségét. Sajnos nem tudta, hogy vizezett tejet vitt magával. A tündér megharagudott, és bosszút állt: még sokéig látszottak a vérnyomok az úton, ahol halálra kínozta az asszonyt.
Ugyancsak Írországban, a Cloongallon-völgyben élnek a leprechaunok, évszázados fák között. Kincseket rejtegetnek, és bosszút állnak, ha elveszik tőlük. James Stephens (1882-1950) ír szerző regényében, Egy köcsög arany (The Crock of Gold) egy farmer véletlenül megtalálja a leprechaunok elrejtett aranyát, amit úgy gyűjtögettek, hogy lekapartak egy keveset az emberek házában talált aranypénzekből. Bosszúból elrabolják a farmer lányát, és mindenféle bajt okoznak, amíg közbe nem lép a félistenek ura, Angus Og. Tündérmese felnőtteknek, de érdemes elolvasni, mert Stephens nagyon alaposan ismerte a régi hagyományokat.
Írországban él a skeaghshee, a fák szelleme, a banshee, aki sírással jelenti be a haláleseteket, és dullahan, aki fejetlen lovakat hajt. A kelpie Skóciában él, tavakban és folyókban, és általában ló formájában jelenik meg. A kelta hagyományban sokfelé találkozunk Mab királynővel, akinek a neve a mézsört jelentő maeve szóból származik. A vizekben mindenütt sellők élnek, Babilontól Görögországig, a Rajnától Skóciáig. Nagyon szépek, zenével, énekkel csábítják az embereket, de a testük halfarokban végződik. Azt mondják, „nincs lelkük”, és csak úgy szerezhetnek egyet, ha összeházasodnak egy emberrel. Sokszor megpróbálják, de aztán visszavágyakoznak a tóba vagy a tengerbe, mint Indiában a hattyúlányok.
Többen is írtak operát a sellőről, pl. Lortzing és E.T.A. Hoffmann, a romantika összes kellékeivel: vízalatti város, ártatlan lovag, kútból kiemelkedő víziszellem, vízből kinyúló kéz, elővarázsolt korall nyaklánc. A sellőkkel kötött házasságban egyik fél sem boldog, hiszen túl nagy a különbség az elemi lények és az emberek között.
Egyébként a sellők szívós életűek; nemcsak a középkorban fésülték arany hajukat a sziklákon. Walesben még a 19 század végén is azt tartották, hogy nőknek öltözve rendszeresen a piacra jártak, és főleg kagylófésűket vettek, amikkel aztán órákig fésülték a hosszú hajukat, mint Loreley, a Rajna tündére. 1900-ban a skót Alexander Gunn komolyan állította, hogy látott egy gyönyörű, aranyhajú, zöld szemű sellőt, aki egy sziklán ült. Akik valaha sellőt láttak, sosem hiszik el, hogy egy szép leányt össze lehetne téveszteni egy fókával, vagy pláne a tengeri tehénnel.
Az egyszerű kínai ember lelkivilágától távol állt a szertartásos konfucianizmus, a varázslatokat kedvelő taoizmus, de még a buddhizmus magas eszménye is. De azt mindenki tudta, hogy a világ tele van jó és gonosz démonokkal, akik leginkább állatok alakjában jelennek meg. Jó szellemek (sen) a sárkény, főnix, egyszarvú és teknős; de tisztelték a tigrist és a macskát is, mint a gonosz démonok (kuj) ellenségeit. A ravasz rókadémonok beleavatkoznak az emberek életébe, zaklatják a halottakat, szép nők formájában elcsábítják, majd megölik a férfiakat. Gonosz démonoknak számítottak még az öngyilkosok vagy az erőszakos halált haltak visszatérő lelkei, és különösen az „öt féreg”: pók, skorpió, mérges kígyó, százlábú, varangyos béka. A démonokat felajánlásokkal igyekeztek kiengesztelni, sárga papírra írt és elégetett imákkal megkötözni, sőt elkergetni a barackfa vagy a fűzfa ágaival.
*
A középkori európai hagyomány démonjai többnyire gonosz ördögök, kecskeszarvakkal és lópatával, vagy anélkül. A Salamon kulcs (Claviculus) varázskönyv nem kevesebb, mint 72 démont ír le. Agares öreg bölcsként jelenik meg, krokodilon lovagol, és sólyom ül a fején. Aini-nek három feje van: kígyó, ember és macska. Amon kígyófejű farkason lovagol, Flauros leopárd-alakot visel, Lerajie-t a zöld ruhájáról lehet megismerni, Zagan szárnyas bika, és így tovább. Csak a megfelelő varázsigéket kell ismerni, és megmondják a jövőt, megtanítanak aranyat csinálni, kincseket ajándékoznak, meggyógyítanak, legyőzik az ellenségeket, kibékítik a haragosokat, sőt szellemessé teszik az ostobákat. Rendkívül hasznosak ezek a démonok a háznál, és mégis mennyit harcoltak ellenük! A boszorkányüldözések idején nemcsak a sokszor ártatlanul megvádolt embereknek kellett meghalniuk, de még a háziállataiknak is, különösen a fekete kutyáknak és macskáknak. Az inkvizíció állandóan kevesellte az áldozatokat, hiszen mint azt szent Hieronymus írta, Epiktétosz után szabadon: „Még a levegő is tele van démonokkal.”
*
Most pedig látogassunk el Indiába.
India egyik legfontosabb szentírása, a Bhágavata Purána azt mondja, 14 bolygórendszer van, és a démonok az alsóbb bolygókon élnek. Ezeket néha pokolbolygóknak nevezik, de ez a világ is pompás és ragyogó, a démonoknak mindenük megvan, ami a jóléthez és a boldogsághoz kell. Nem halhatatlanok, de éppúgy mérhetetlenül hosszú ideig élnek, mint a devák. A fénylő lények kegyesek és jóságosak, leszámítva azt a néhány esetet, amikor… Ugyanilyenek a démonok is, hol kegyesek, hol kegyetlenek, van, amikor igazságtalan háborút viselnek, van, amikor a rendet védelmezik. És hozzá még keresztül-kasul rokonságban is vannak egymással. A démonok azt állítják magukról: „Mi és a félistenek mind Kasjapától születtünk, és így fivérek vagyunk.” (SB 8.9.7)
A Satapatha Bráhmana másként tudja: „A félistenek és az aszurák mind Pradzsápatitól származtak, és állandóan harcban álltak egymással.” (2,2,2) „A félistenek és az aszurák Pradzsápatitól származnak. Néha igazat mondanak, néha pedig hazudnak.” (9,5,1)
A Brhadáranjaka Upanisad szerint: „Pradzsápatinak kétféle utódai voltak: a félistenek és a démonok. A félistenek sokkal kevesebben voltak.” (1,3)
Így hát a devák és az aszurák legalábbis féltestvérek? Úgy tűnik, bár van más vélemény is. A RV I.160 szerint Agni Djáusz (az ég) valamint Prthiví (a föld) fia, ezt pedig sohasem állították az aszurákról. A Maruták Rudra és Prsní fiai (RV II,33), Apám Napát az óceánból született, Pardzsanja szintén Djausz fia, Váju a Purusa leheletéből jelent meg, helyenként Varunát is az Áditják közé sorolják, Jama és az Asvinok apja Vivaszván (vagy Szúrja), Usasz és Rátrí Djausz lányai, a Puránákban Rudra Brahmá (Pradzsápati) fia, és így tovább. A Nárájana Upanisad szerint a devák mind Nárájanától születtek – a Hold az elméjéből, a Nap a szemeiből, a hallás és az életlevegő irányító istenségei a füléből és az orrából, a tűz a szájából. Nárájanától született meg Pradzsápati (Brahmá), Indra, a nyolc Vaszu, a tizenegy Rudra és a tizenkét Áditja (SB 5.20.3-4 magyarázat). Ez az Upanisad nem beszél az aszurákról, annál inkább a Mahábhárata, amely szó szerint ezt mondja: „A devák csellel győzték le az aszurákat, bár azok idősebb testvéreik voltak, és nagy jólétben éltek.” (Vana Parva, Ardzsunabhigamana 33.60).
A Rgveda számos isteni alakját nevezik aszurának, élükön Varunával, aki egyenesen Nagy Aszura (RV 1.24.14). A szót pozitív értelemben használják, az aszurák jóindulatúak, az emberiség barátai. Talán az as (Iránban ah) = lenni tőből származik ez a szó? Esetleg összetétel: aszu (légzet, élet) és a rana (ram, rámate, rata = örül, fenntart, megszilárdít, elégedett)? Vagy ászu (élet, úr, világ, hely) + rana (ram); és később, amikor a szó eredeti jelentése már elmosódott, az a- előtagot fosztóképzőnek érezték, a félisteneket pedig szuráknak kezdték nevezni? Az nem merő véletlen, hogy a szur = fénylik, ragyog szótő éppen beleillett a képbe. Nem, mert a szanszkrit nyelvben ez a szó kapcsolatos a fénnyel, ragyogással.
Varuna, a „Nagy Aszura”, a világrend fenntartója, pásztora és vezetője (RV VII.6.4.2, VI.51.3, I.23.5, VIII.40.4, X.8.5). Kijelöli a Nap pályáját és az égtájakat (RV VI.51.1, I.124.3), a folyók útját) RV IV.3.12), megszabadít a bűntől és a pusztulástól, megvédelmezi a halottakat a kárhozattól (nirrti, szó szerint káosz, a rend hiánya), megteremti a szent mantrákat (RV I.105.15), kiengeszteli a többi félistent (RV VI.114), hurkokkal kötözi meg a hazugokat, különösen a hamisan esküdőket (AV IV.16.6-7), megtámasztja az eget (RV VIII.42.1) és még lehetne folytatni, oldalakon keresztül. Agni időnként húsevő démonként (Kravjad) jelenik meg, máskor tiszta életű bráhmana. Indra, a félistenek királya is megkapja az aszura jelzőt (RV I.174.1, VIII.90.6, X.99.12), egy másik aszura, Mitra a barátságés a szerződéskötések őre, az ő szeme a Nap (RV X.37.1), megbocsát a bűnösöknek (RV II.27.14). Indrának vagy négy bikája (vagy bivalya), akik igen kiváló aszurák, és senki nem tudja megtéveszteni őket. Kifürkészhetetlen tudásúak, és egyedül Indra ismeri őket (RV X.54).
Más aszurák úgy viselkednek, mint aki minden gonoszságra képes. A Rgveda egyszerűen félelmeteseknek nevezi őket, bár ugyanakkor elismeri azt is, hogy nagy hitük van (X.151). A Bhágavata Purána szerint „A démonok, akárcsak a kígyók, természetüktől fogva alattomosak. Éppen ezért nem volna okos gondolat adni nekik az amrtából.” (SB 8.9.19) A Rgveda I.154 Visnuról beszél, de olyan szavakkal, mintha egy aszurát írna le: „… ki a hegyekben ólálkodik, vérszomjas vadállatként kóborol.” A démonok éppen úgy képesek az aszkézisre, mint a devák vagy az emberek. „Sok-sok démon érte már el azt a tökéletességet, amit a nagy misztikus jógik.” (SB 8.22.6)
Igazi lakóhelyük azonban az alsóbb bolygórendszerek. Az Atala bolygón él Bala, aki 96 misztikus képességgel rendelkezik. Vitala Siva lakhelye, - persze Sivának van egy másik bolygója is Szatjaloka és a transzcendentális világ között, máskor meg a Kailásza hegyen él. A Szutala bolygó ura Bali Mahárádzsa, Talátalán Maja démon uralkodik, a varázserők ura, Siva nagy híve. Kadru utódai, a kígyók Mahátalán élnek (meg persze az univerzum minden részében). Raszátala Dití és Danu utódainak otthona, akiket a szentírások paniknak, nivátakavacsáknak, kálejáknak, hiranja-puravásziknak stb. nevez. Mivel a félistenek ellenségei, lyukakban élnek, mint a kígyók, hatalmasak, kegyetlenek, erejükre büszkék. Sokszor feljönnek a földre, megtámadják a félisteneket vagy azok híveit, elfoglalják a városaikat. A Pátálán is sok démoni kígyó él, akik királya Vászuki, a Pátála legalsó részén pedig ott van maga a Legfelsőbb Úr, mint Anantadeva, aki a fején és a csuklyáin tartja az összes univerzumot.
*
A régi Irán szent könyve, az Aveszta is sokszor beszél a démonokról. Ismerjük őket a Rgvédából, csak az a furcsa, hogy a Rgvéda félistenei Iránban démonok lettek.
Egyes kutatók egész kis drámát álmodnak az aszura-deva ellentét köré, amelynek az a lényege, hogy Indra, a feltörekvő nemzedék harcias és energikus vezére (akiről a Bhágavata Purána azt mondja, az Úr kéjvágya nyilvánul meg benne), magának akarta a mennyei trónt. Szövetségeseket keresett az Áditják között. Először Agnit környékezte meg, aki úgy döntött, hogy ezután Indra áldozataiban vesz részt. Mitra habozott, nem szívesen hagyta el Varunát, de vonzotta az új lehetőség is. Az Asvínok, Nászatja és Daszja nem voltak Áditják, nekik körülbelül mindegy volt, hogy ki a király. Rudra, a nagy égi aszura (RV II.1.6) sem sokat törődött Varunával, bár ő maga is Áditja volt. Mégis kényelmetlen szövetséges volt, mert tulajdonképpen ő is magának akarta a trónt. Indra még megnyerte magának Apám Napát vízistent és Trita Áptját, kinek neve azt jelenti, „a vizek harmadikja”, de nem vízisten, hanem a félistenek orvosa. Még most sem érezte magát elég erősnek a nyílt támadáshoz, ezért valami névleges hatalmat, jól hangzó címet ajánlott fel Varunának. Varuna megértette Indra szándékát, de talán belefáradt a küzdelembe, és szabadon engedte a vizeket (RV X.124) – elég volt a fegyelmezésből. Itt nem becsülnek engem. Hallottam, hogy az iráni árják továbbra is nekem akarnak áldozni. Oda fogok menni, ott élek ezentúl, mint Ahura Mazda.
*
A Mahábhárata hősei sokszor kényszerülnek arra, hogy démonokkal harcoljanak. Ezeket ráksaszáknak nevezik, és közös jellemzőik, hogy óriási termetűek, égő szeműek, kiállnak a fogaik, és emberhúson élnek. A Pándavák persze legyőzik Hidimbát, Vakát, Kirmírát meg a többieket. Ráksasza-démonok szerepelnek a Rámájanában is. Ráma először csak egyesével győzi le őket, pl. a sötétbőrű Virádhát, aki olyan magas volt, hogy a feje csaknem a fák koronájáig ért, és igen csúnya volt: ormótlan, vadkanagyar-fogú, széles, lapos orrú, alacsony homlokú, gubancos hajú, szőrös testű. A széles, lapos orr a Rgvédában is a démonok állandó jelzője: a Daszjuk, Szimjuk és Panik szintén sötétbőrű óriások, és ha embert nem is esznek, de nem tartják be az étkezésre vonatkozó védikus szabályokat. Lehet, hogy egyszerű, törzsi népek ezek a ráksaszák, ahogyan a Rámájana medvéi és majmai sem közönséges állatok. Válmiki vánaráknak, erdőlakóknak nevezi őket.
Igazi, gonosz démonokkal többnyire a Puránákban találkozunk, pl. a Srímad Bhágavatam 10. énekében, ahol az egyik a másik után támadja meg Krsnát és Balarámát. Pútaná szép asszonyként jelenik meg, Trnávarta forgószél, Vatsza borjú, Baka daru, Agha nagy kígyó, Dhenuka szamár, Pralamba tehénpásztor fiú, Vidjádhara kígyó, Sankha gazdag harcos, Kesi ló, Vjoma repülő szörnyeteg, Kuvalajápída elefánt, Dvivida gorilla formájában jelent meg; de ez a nagy változatosság csak azt mutatja, hogy a démonok tetszés szerint tudják változtatni az alakjukat. Vannak olyanok is, akik csak ideiglenesen játszanak démon-szerepet, mások démonoknak születtek ugyan, de nagyon bölcsek és jóindulatúak.
Hallgassunk meg néhány démon-történetet a védikus irodalomból.
SB 9.6.13-19
Egyszer régen pusztító háború dúlt a félistenek és a démonok között. A félistenek vesztésre álltak, ezért segítséget kértek egy földi királytól. Purandzsaja azt mondta, szívesen segít, de van egy feltétele: legyen Indra a hátasállata. A büszke Indra felháborodottan elutasította ezt a javaslatot, Visnu parancsára azonban beleegyezett, és hatalmas bikává változott. Purandzsaja eddigre már égett a harci vágytól. Megragadta a fegyvereit, és felpattant a bika hátára. Heves csatát vívtak, Purandzsaja azonban lenyilazta az összes démont, aki elég vakmerő volt ahhoz, hogy a szeme elé kerüljön.
SB 8. ének - Mahábhárata
Az Úr maga is arra vágyott, mint a félistenek, az óceánköpülés kedvtelésére, ezért azt javasolta, egyelőre kössenek békét a démonokkal. Aztán szórjanak a tejóceánba mindenféle füvet és gyógynövényt, használják a Mandara hegyet köpülőrúdnak, Vászuki kígyót pedig köpülőkötélnek. Bármit kérnek a démonok, fogadják el az indítványaikat, ne akarjanak mindent megszerezni, csak a végén a halhatatlanság italát. Nagy nehézségek után beindult a munka, a félistenek és a démonok békésen elosztották a tenger adományait: a szurabhi teheneket, az apszarákat, a szerencseistennőt, a hófehér harci paripát, végül azonban megjelent Dhanvantari a nektárral.
A démonok azonnal elrabolták az értékes korsót, majd vitatkozni kezdtek, ki kapjon belőle először. Ekkor Visnu megjelent egy gyönyörű lány formájában. Teljesen elvette a démonok eszét, akik rábízták a nektár elosztását; ő persze az egészet a félisteneknek adta.
A démonok becsapottnak érezték magukat, és hadat üzentek a deváknak. Előbb csak a szokásos fegyverekkel harcoltak, majd a királyuk, Bali varázslatokhoz folyamodott. A Mahábhárata illúziónak (májá) nevezi ezeket a varázslatokat, melyek abból álltak, hogy a mantrák tudója heves szélvihart vagy nagy sötétséget támasztott, sziklányi kődarabokat hullajtott alá, és látszólag a semmiből annyi vizet fakasztott, hogy abban megfulladhatott az egész ellenséges hadsereg. A szél, a sötétség, a kövek és a vízáradat elég valódiak voltak ahhoz, hogy súlyos károkat okozzanak; az igazi szélvihartól, stb. abban különböztek, hogy fegyverekkel lehetett ellenük harcolni, pl. nyílzáporral. Az igazi kövekről a nyilak lepattannak, a varázslat erejével teremtett kövek viszont porrá zúzódnak – persze ehhez is ismerni kell a megfelelő mantrákat.
Kezdetben úgy tűnt, hogy az aszurák nagyobb művészei ennek a harcmodornak, és jelentős előnyöket szereztek. Indra becsmérelni kezdte Balit, aki egy aszurától szokatlan higgadtsággal válaszolt: mindenki az örök idő hatása alatt áll, a győzelem és a vereség már előre elrendeltetett. A karma törvényét senki sem kerülheti meg. Indra nem igazán értékelte a bölcs szavakat, hanem újra hadrendbe állította a katonáit. Sikerült is fellelkesítenie őket. „Váju, Agni, Varuna és a többi félisten úgy pusztították a velük szemben álló démonokat, ahogy az oroszlánok ölik meg az őzeket az erdőbe.” (SB 8.11.42) Bali maga is elesett, de Sukrácsárja mindenkit életre keltett a mantrájával, kivéve azokat, akiket komolyan összeroncsoltak a fegyverek.
Most Bali mellé szegődött a szerencse. Az aszurák feltartóztathatatlanul nyomultak, és már a devák guruja, Brhaszpati is azt tanácsolta Indrának, hogy vonuljon vissza. Bali elfoglalta a mennyei királyságot, elvégzett száz lóáldozatot, és úgy tűnt, hogy tartósan megszilárdította a pozícióját.
Adití azonban, a félistenek anyja elérte, hogy Visnu közbelépjen, és visszaadja a félisteneknek a királyságukat. Ebben az avatárában az Úr neve Vámanadeva, akinek látható formája egy ötéves gyermek vagy törpe bráhmana. Vámanadeva nem azért jött, hogy fegyverekkel harcoljon. Ő jól ismerte Bali nemes jellemét, és tudta, hogy harc nélkül is megkapja tőle azt, amit akar. Nem is kért többet, mint háromlépésnyi földet. Bali szívesen megígérte, bár Sukrácsárja felismerte, hogy ez a bráhmana kisfiú nem akárki, hanem az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Mindent elkövetett, hogy rábírja Balit, vonja vissza az ígéretét: „Nem tudod, milyen veszedelembe sodortad magad azzal, hogy odaígérted Neki a földet! Nem hiszem, hogy ez az ígéret a hasznodra válik. Nagy bajt fog hozni a démonok fejére.” (SB 8.19.31)
A nagy démon ez alkalommal ellentmondott a gurujának: „Hogyan vonnám vissza ígéretemet csupán kapzsiságból? Nincs nagyobb bűn, mint a hazugság. Nem félek annyira sem a pokoltól, sem a szegénységtől, de még a haláltól sem, mint amennyire attól rettegek, hogy becsapjak egy bráhmanát, aki maga Visnu.” (SB 8.20.3-12)
Az Úr Vámanadeva hatalmasra növekedett. Egyetlen lépéssel átérte a föld egész felszínét és az eget, a második lépésével átszelte a mennyei bolygókat. Mivel a harmadik lépéshez már nem maradt hely, Bali alázatosan megkérte az Urat, hogy lépjen a fejére. Így aztán „Bali Mahárádzsa lett a leghíresebb a Dánavák és a Daitják között, mert annak ellenére, hogy elvesztette minden anyagi gazdagságát, rendíthetetlenül végzi odaadó szolgálatát.” (SB 8.22.28)
Mbh, Adi 211-214
Szanda és Upaszanda testvérek voltak, egy gonosz démonkirály fiai. A hét herceg mindig egy akaraton volt, kiválóan megértették egymást. Egyszer elhatározták, hogy megszerzik maguknak az uralmat az egész világ felett. Visszavonultak a Vindhja hegységbe, gyakorolták a jógát, és olyan komoly aszkézist végeztek, hogy maga Brahmá is megjelent előttük, és minden kívánságukat teljesítette, kivéve egyet. – Halhatatlanságot nem adhatok nektek, - mondta Brahmá, - de magatok választhatjátok meg, hogyan akartok meghalni.
A hercegek azt mondták, legyen úgy, hogy csak egymás kezétől eshetnek el. Ettől kezdve királyi pompában éltek, minden országot meghódítottak, szórakozásból oroszlánok vagy tigrisek formájában szaggatták szét az embereket. Nagy biztonságban éltek a Kuruksetrán, és nem akadt senki, aki ujjat mert volna húzni velük. Brahmá egy idő után úgy döntött, hogy elég volt a démonhercegek uralmából, és leküldött a földre egy gyönyörű égi leányzót. Mindkét démon magának akarta Tilottamát. Felkapták félelmetes buzogányaikat, és gondolkodás nélkül megölték egymást.
Mbh, Adi 5-7
Paulamának egyszer feleségül ígértek egy lányt, aki végül is egy Bhrgu nevű bölcs felesége lett. Paulama eredetileg nem volt démon, de aztán mégis démonként cselekedett: elrabolta Bhrgu feleségét, aki hiába tiltakozott: - Bhrgu felesége vagyok, és a gyermekét hordom a szívem alatt. – Paulama megkérdezte a folyton égő szent tüzet: - Kit illet ez az asszony? Az apja nekem ígérte, és csupán gonoszságból adta máshoz. – A hétlángú félisten nem tudta, mit válaszoljon. Félt a démontól, de még jobban rettegett Bhrgu átkától. Végül türelmesen elmagyarázta, most már mindegy, hogy mi történt, ez az asszony Bhrgu felesége, és jobb lesz, ha Paulama meg sem érinti.
Paulama azonban azt gondolta, vadkan formájában rabolja el az asszonyt, akkor senki nem fogja felismerni. De a gyermek, akit az asszony a szíve alatt hordott, nagyon felháborodott, és ezt gondolta: - Ha ez így van, egyetlen pillanatig sem maradok az anyaméhben. – Rögtön előjött, a teste pedig olyan fényes és izzón forró volt, hogy azonnal hamuvá égette a rablót.
Az asszony örült is, hogy megszabadult, bánkódott is, mert a gyermeke idő előtt született meg. Bánatában elsírta magát, és a könnyeiből hatalmas folyó lett, amely úgy követte, mint az árnyéka. Ezt a folyót maga Brahmá nevezte el Vadhúszárának, és a mai napig így hívják.
Mbh, Udjoga 9
Valamikor, nagyon régen egy Trvastri nevű félisten megharagudott Indrára. Egy háromfejű démon született a haragjából, Indra azonban gond nélkül megölte. Tvastri elhatározta, hogy nagy áldozatot végez: - Lássa meg az egész világ, hogy mekkora hatalmam van, tudja meg mindenki, milyen nagy ereje van az áldozatoknak. Rettegjen tőlem a félistenek királya, aki nagyon gonosz és irigy természetű.
Ekkor az áldozati oltárból előlépett egy hatalmas fekete démon, aki akkora volt, mint az összes többi félisten együttvéve, és párviadalra szólította Indrát. Hamarosan fölénybe került, föltátotta a száját, és elnyelte a félistenek királyát. Tvastri elégedett volt, de a félistenek megrémültek. Indrával sem volt könnyű együtt élni, most meg ez a fekete démon lesz a királyuk? Brhaszpatihoz fordultak, és könyörögni kezdtek: - Tiszteletreméltó guru, egyedül te segíthetsz rajtunk. Tégy valamit, hogy Indra megszabaduljon.
Úgy legyen, mondta Brhaszpati, és megteremtette az ásítást. A démon nem tudta, mi történik vele. Bár egyáltalán nem akarta ismét kinyitni a száját, valami hatalmas erő arra kényszerítette, hogy kitátsa. Indra gyorsan az oldalához tapasztotta a karjait, és kicsúszott az ásító démon szájából.
SB 7. ének
A transzcendentális Vaikuntha bolygó egyik őre valami hibát követett el, és a Kumárák megátkozták: Éljen ezentúl a földön. Visnu megkérdezte, mit választ, kilenc születést, amelyben kiváló bölcsként és szentként élhet, vagy hármat, de ekkor démonként kell élnie. A Dzsaja nevű őr azt válaszolta, hadd szülessen meg inkább démonként, mert akkor hamarabb visszakerülhet szeretett Urához.
Így jelent meg a földön, mint Hiranjakasipu, aki hamarosan megszerezte a világuralmat, és mindenkit rettegésben tartott. Hosszú ideig élt, mindig részegen, és nemcsak a gazdaságára volt büszke, hanem még arra is, hogy a hiteles szentírások összes szabályait megszegte. Néha bölcs tanításokat hirdetett, ha olyan kedve volt, de teljesen elvesztette az eszét, amikor megtudta, hogy hiába akar kiváló démonikus királyt nevelni a fiából. Meg akarta ölni Prahládát: hatalmas elefántok elé vetette, kígyóverembe dobta, lelökte egy hegytetőről, mérget adott neki, kövekkel akarta összezúzni, de nem tudta elpusztítani. Dühösen rákiáltott: - Örökké egy Legfelsőbb Úrról beszélsz, aki nem én vagyok, aki mindenkinek a vezetője. Hol van ez a személy? Ha mindenütt jelen van, akkor miért nincs itt ebben az oszlopban?
Ekkor az oszlopból félelmetes hang tört elő, és megjelent az Úr félig ember, félig oroszlán formájában. „Az Urat olvadt aranyhoz hasonló, haragos szemei, ragyogó sörvénye, halált hozó fogai és éles nyelve rendkívül félelmetessé tették. Fülei az égnek meredtek, nyitott szája és orrlyukai barlangoknak tűntek. Állkapcsai ijesztően szétnyíltak, teste pedig az égig ért. Nyaka rövid volt és vastag, mellkasa széles, dereka karcsú, szőre pedig fehéren ragyogott, akár a holdfény. Karjai, amelyek seregnyi katonára emlékeztettek, minden irányba elértek, amint kagylókürtjével, korongjával, buzogányával, lótuszával és a többi természetes fegyverével sorra pusztította a démonokat.” (SB 8.8.19-22) Éles körmeivel szétszaggatta Hiranjakasiput, Dzsaja pedig nagyon örült, mert ezzel letudott egyet a három démonikus születés közül. Még kétszer jelent meg a földön, mint Rávana és mint Sisupála, és ekkor is az Úr kezétől halt meg; így jutott vissza a Vaikuntha bolygóra, amelynek ma is boldog kapuőre.
*
A buddhizmus előtti Tibet lakóit még senki nem nevezte indo-árjáknak. Az ősi Gezar-monda heves harcosoknak írja le őket, akiket könnyen elragadnak az érzelmeik, szeretik a lakomákat, a vidám társaságot, és a szép nőket – vagyis pontosan olyanok, mint a Mahábhárata, a Nibelung-ének, az északi Edda vagy az Iliász hősei. Számos hagyományt őriztek meg a tibeti nép eredetéről. Az egyikben egy démon az ős, aki emberi alakban fekszik le a kiválasztott nő mellé, de fehér jak formájában kel fel. Egy másik hagyomány majomdémonról beszél. A világ teremtésében tigris, jak, sárkány és egy ragadozó madár működnek közre, akik persze mind elváltoztatott démonok.
Természetes, hogy amikor Szron-cen-gampo király be akarta vezetni a Buddhizmust, nemcsak a régi Bon vallás papjai között szerzett magának ellenségeket, hanem a démonok között is.
Padmaszambhava életrajza tele van a Bon-papok és a démonok ellen folytatott küzdelmekkel. Még a Szamje kolostor építését is csak úgy lehetett elkezdeni, hogy előbb kincseket süllyesztettek a tavakba, hogy megnyerjék a nágák jóindulatát. De amikor a nága királynak semmi sem volt elég, Padmaszambhava minden kincstől megfosztotta a kígyódémonokat.
A régi démonok azonban nem pusztultak el, és amikor Padmaszambhava elhagyta Tibetet, megint előmerészkedtek a rejtekhelyeikről. Most a buddhista tan védelmező istenségei között lappanganak, és fontos szerepük van a Csam-misztériumban, amelyet a nyugati utazók egyszerűen ördögtáncnak neveznek. A táncok sok szereplője visel démonikus álarcokat, pl. egy feketeruhás holló, a nyolc sötétkék bika, a kék szarvas, a kiterjesztett szárnyú sas, a Hagymahegyen élő emberevő démon, két fehér és két zöld oroszlán, és a többiek. A Tibeti Halottak Könyve szerint a köztes világban, a Bardoban számos istenség jelenik meg, akik élénken emlékeztetnek az ősi hit démonjaira, pl. a nyolc theriomorf Phra-men-ma istennő, köztük egy vörös hiénafejű, egy szürke farkasfejű, egy keselyűfejű, aki a balkezében holttestet tart, a jobb kezével pedig a beleit szaggatja ki, és így tovább. Heruka egy háromfejű, háromkarú és négylábú, sötétkék szörnyeteg alakját viseli, sas-szárnyai vannak, fején koponya-koronát visel, és varázstőrrel pusztítja a buddhizmus ellenségeit.
A déli vagy Hinajána buddhizmus országaiban sem vesztek ki a démonok. Burmában a házak elé kis szentélyeket építenek a natoknak, virágot és ételt ajánlanak fel nekik, hogy a ház lakóit békén hagyják. A kambodzsai templomokat démonok őrzik. Sri Lankán fennmaradt egy misztériumtánc, amely nagyon hasonló a tibetihez, és valószínűleg szintén a buddhizmus előtti korból származik. A Henda Szamajama nevű misztériumtánc egész éjszaka tart, álarcos szereplők adják elő. Mindjárt az első Maru, a haláldémon, akinek holttesteket szimbolizáló tárgyakat ajánlanak fel. Hajnal felé jelenik meg a 18 betegség-démon. Az utolsó Kola-Szannija, pálmalevél koronával, és banánszár-övvel. Felmutat egy teleírt pálmalevelet, amelyre állítólag Buddha írta fel, hogy vezessék el őt a betegekhez. De a valóságban csak az áll ott, hogy őt felajánlásokkal kell kiengesztelni, és napkeltekor el kell hagynia a földet. Végül megelégszik a virág- és gyümölcs-felajánlásokkal, és átkozódva eltakarodik az emberek elől.
*
A démonok keleten is, nyugaton is nehezen jellemezhető, tarka csoportokat alkotnak. Némelyik gonosz és ellenséges, némelyik egyenesen a vallás őre. Mindig új meglepetés éri azokat, akik egy kulturális hagyomány démonait tanulmányozzák.