Csontok
A csontok, a test váza az a rész, ami a fizikai testből a legtovább fennmarad, így egyes kultúrákban ezt tekintették az élet alapjának vagy gyökerének. A sámánok és gyógyító emberek néha keresztülmennek egy olyan misztikus haláltapasztalaton, amelyben a szellemek „leszaggatják” a húst a csontjaikról, a csontokat megmossák és megszárítják, majd újra hússal borítják: az ember „újraszületett”. Egyes déltengeri szigeteken csonttal rámutatni valamire annyi, mint elvarázsolni; Kínában azt hiszik, a véletlenszerűen szétdobált csontokból ki lehet olvasni a jövőt.
A halált csak Európában ábrázolják csontváznak. Egy Kr.e. 7. évezredi anatóliai településről került elő az a kép, amelyen a halál keselyűszerű, fekete madárként jelenik meg. Ó-Egyiptomban karmos, tüzes leheletű szörnyetegnek írták le, a Gilgames-eposzban tollas, emberszerű lénynek, Asszíriában kígyótestű embernek, Izraelben kardot viselő angyalnak, akit kutyák kísérnek, az iráni Aveszta oroszlánfejű szörnyetegről beszél. Indiában Jama, a halál ura, gazdagon felékszerezett, félelmet keltő, fekete színű király, aki bivalyon lovagol, bottal vagy buzogánnyal, hurokkal, karddal és más fegyverekkel harcol.
*
A csontok misztikus erejéről beszél a Mahábhárata egyik története: Dadhicsi elajándékozza a csontjait. (Mbh. Vana 100)
Hajdanán, egy másik világkorszakban nagyon nagy háború tört ki a félistenek és a démonok között. A démonokat a kiváló Vrtra vezette. Mindenféle fegyverük volt, és el is kergették a félisteneket a mennyből, a királyukkal, Indrával együtt.
A félistenek egyenesen Brahmához, a világ teremtőjéhez mentek. Meg sem kellett szólalniuk, Brahmá azonnal tudta, hogy mit kívánnak.
- Megmondom nektek, hogyan ölhetitek meg Vrtrát, - bíztatta őket Brahmá. - Az igaz, hogy
ehhez egészen különleges fegyverre lesz szükségetek. Menjetek el ahhoz a nagy bölcshöz, akit Dadhicsinek neveznek, és kérjetek tőle egy kegyet. Nagylelkű és jóságos ez a bölcs, teljesíteni fogja minden kívánságotokat. Ha már beleegyezett, akkor kérjétek el tőle a csontjait.
– Hogyan adhatná nekünk a csontokat? - kérdezte Indra kétkedve. - Hiszen akkor eltávozik a testéből az életlevegő.
– Dadhicsi nagy bölcs, aki semmihez nem ragaszkodik, ami múlandó, - jegyezte meg Brahmá. – Ti csak kérjétek el a csontjait, és készítsetek belőlük egy nagyon félelmetes és erős fegyvert, a vadzsrát. Hat oldala legyen, és amikor elhajítjátok, olyan legyen a hangja, mint az égzengés. A Dadhicsi csontjaiból készült fegyver minden ellenséget megsemmisít, nem is beszélve egy olyan jelentéktelen démonról, amilyen ez a Vrtra. Most már mindent megmondtam nektek. Induljatok késedelem nélkül.
A félistenek még azt sem tudták, hol lakik Dadhicsi. Szerencsére éppen arra járt Nárada, aki kegyesen felvilágosította őket:
- A Szaraszvatí tulsó partján él, egy nagyon egyszerű kunyhóban, amely alig látszik ki a rengeteg fa és kúszónövény közül. Kertjében olyan hangosan zengenek a méhek, mintha a Száma-Véda himnuszait énekelnék. Mindenféle vadállat békében él ott egymással. A bivalyok és az őzek nagy bátorsággal sétálnak, és egyáltalán nem rettegnek a medvéktől és a tigrisektől. Mámoros hímelefántok keresik párjukat a magas fűben, a barlangok előtt pedig dússörényű oroszlánok heverésznek, ragyogó bundájuk, bojtos farkuk és hangos ordításuk szépségessé teszi az erdőt.
Nárada igazán költői lendülettel beszélt, de aztán belátta, hogy jobb lesz, ha egy időre félreteszi csodálatos hangszerét, a vínát, és inkább odavezeti a félisteneket személyesen.
Dadhicsi a földön ült, egy csomó száraz füvön, és látszatra semmiben sem különbözött a többi aszkétától, aki a Szaraszvatí partján gyakorolta a jógát. A félistenek azonban már megtanulták, hogy Brahmá igazi jóakarójuk, ezért egyenesen odamentek a szerény bölcs elé, és a földre borultak. Dadhicsi nagyon csodálkozott, hogy Indra, Rudra, Agni, Varuna meg az összes többi hatalmas félisten éppen hozzá jöttek látogatóba. Egy pillanatra lehunyta a szemét és alaposan végiggondolta a dolgot. Most már pontosan tudta, mi a célja ennek a szokatlan látogatásnak, és rögtön felajánlotta:
– Megteszek mindent, ami a javatokra válik. Ha kívánjátok, nektek adom még a testemet is.
– Megelégszünk a csontjaiddal is, - mondta Indra, mintha csak egy szál kusafüvet kért volna.
Az emelkedett lelkű, önfegyelmezett bölcs azonnal visszavonta az életlevegőt testének különböző részeiből. Fölemelte ezt az életlevegőt, egészen a fejtetőig, ahol az eltávozott egy láthatatlan nyíláson. A többi nem volt fontos annak a lénynek, aki földi útja egy rövid szakaszán a Dadhicsi nevet viselte. Visszatért eredeti lakóhelyére, és nem valószínű, hogy egyhamar visszatér a földre.
A félistenek gondosan összeszedegették a csontokat, és vidáman siettek Visvakarmához.
– Itt van a fegyver, amivel le fogjuk győzni Vrtrát és a démonokat, itt van a mi jó szerencsénk, szabadulásunk eszköze, - mondták egymás szavába vágva. - A fegyvert azonban neked kell elkészítened; ki más értene hozzá rajtad kívül?
Visvakarmá még aznap elkészítette a fegyvert, és átadta Indrának:
– Ezer erejű király, ezzel a fegyverrel biztosan hamuvá fogod égetni Vrtrát és az egész hadseregét.
Így is történt. Indra megtartotta a különleges fegyvert, és azóta már sokszor jó hasznát vette a démonok elleni háborúkban.
*
Nagyon különleges csontjai voltak egy Hiranjakasipu nevű démonnak is, akit hosszú ideig egyedül a csontjai tartottak életben. A Bhágavata Purána 7. éneke részletesen elmondja ezt a történetet, most azonban csak egy verset hallgassunk meg Hiranjakasipu tündökléséről és bukásáról:
Lángban a Mandara hegység, és a fojtogató füst
Elborítja a kínzott földet és az eget,
Vasfolyamok feketéllnek, a hőtől olvadoznak
Fönt és lent a bolygórendszerek.
Visnu, az ég ura, kék vízen alszik,
Álomba ringat mély szava:
„Gyermek, aludj, ne nyugtalankodj,
Játszik csak a Mandara.”
Brahmához menekülnek a dévák és könyörögnek:
„Démoni tűz ragyog, és már minket is vakít.
Tudjuk, alantas bosszúra vágyik,
Jógi-erőkre törekszik – Tégy valamit!”
Visnu alátekint a földre,
Hattyúlovagló Brahmát látja:
„Gyermek, te lassan megszokhatnád,
Ezért jön a démon a világra.”
Teljesen eltakarja a fű meg a bambusz,
Úgy tűnik, rajta is úrrá lett a végzet,
Húsát a hangyák már felfalták,
Csontjaiban kering csak az életlégzet.
Visnu tudja, a testet a tűz vagy a férgek
Előbb-utóbb elemésztik.
„Gyermek, a démonok és az ostoba jógik
Azt hiszik, földön csúszó céljaik elérik.”
Mit nyert ez a bosszúálló démon?
Egy kicsit szilárdabb csontokat?
Mélyebb völgybe zuhannak a csúcsok bajnokai,
Nyernek, de egyben vesztenek sokat.
Visnu mint félig ember, félig oroszlán
Megjelenik, és rárivall:
„Gyermek, a bhaktát az Úr kegye védi,
Démont szaggat az éles karmaival.”
*
Nemcsak csontokról, de egy egész csonthegyről beszél a Mahábhárata egy másik története, amelynek címe: Naraka csonthegye (Mbh. Vana 142.13-28)
A Mahábhárata részletesen leírja, hogyan vezette végig egy nagy bölcs, Lomása Rsi a Pándavákat a szent helyeken. Öt évig tartott ez a nagy zarándoklat, amelynek során nagyon sok érdekes dolgot láttak.
Egyszer éppen a Himálaja alacsonyabb régióiban jártak, a Gangesz forrásvidékén, ahol az Alaknandá nevű folyó kanyarog egy virágos völgyben, amikor valami nagy fehérséget pillantottak meg. Akkora volt, mint egy hegy, de mégis elütött a többitől, hiszen nem nőttek rajta fák vagy bokrok, még egyetlen zöld fűszál sem. Tiszta fehér volt, de mégsem lehetett hó, hiszen nem jártak olyan magasságokban, ahol a hó örökre megmarad.
A Pándavák rögtön kérdezősködni kezdtek:
- Lomása Rsi, te mindent tudsz. Mi az a nagy fehérség, amit arra felé, a távolban látunk? Akkora, mint a Kailásza hegy, és olyan, mintha minden irányban el akarná zárni az utat.
- Naraka csontjaira gondoltok? - kérdezte mosolyogva a bölcs. - Sok-sok ezer évvel ezelőtt halmozták fel itt ezeket a csontokat, és nagyon lassan porladnak el.
- Mi történt Narakával? - kérdezték a Pándavák. - Ki és miért fosztotta meg őt a csontjaitól?
- Figyeljetek ide, - mondta a bölcs, - elmondom, hogy mi történt. Naraka Dití fia volt, vagyis a démonok nemzetségéhez tartozott. A démonok természetüktől fogva kevélyek és elégedetlenek, mindent meg akarnak szerezni, ha pedig megszerezték, nem tudnak mit kezdeni vele. Minél nagyobb vagyont gyűjtenek össze, annál biztosabb a pusztulásuk. Ez a Daitja, Naraka előbb csak aranyat meg drágaköveket kívánt, később azonban így gondolkodott, - Mit érek azzal, ha itt-ott szerzek valami kincset? Az élőlények manapság alig néhány százezer évig élnek, és ez igazán rövid idő ahhoz, hogy elfecséreljük. Amit most rögtön nem szerezhetünk meg, az olyan, mintha el is veszett volna. Elég sok gazdag király él ezen a földön, de mind csak szegény egerek Indrához, a mennyek királyához képest. Ezt a királyságot fogom megszerezni magamnak; ami a legjobb, az talán nekem is elég jó lesz.
- Naraka visszavonult ide, az Alaknandá völgyébe, és gyakorolni kezdte a jógát. Szerény démon volt, csak egy dolgot kívánt magának: a világuralmat. Teljesen elmélyedt a meditációban, amelynek ez volt az egyetlen tárgya. Közben persze szigorú fogadalmakat is tett; elviselte a jeges hideget, a teste közelében gyújtott öt tűz forróságát, száraz falevelekkel vagy csak levegővel táplálkozott, és a testében keringő ötféle életlégzetet úgy fonta össze egyetlen szállá, ahogyan a kenderfonatokat a kötélverő.
- Ez a Daitja tízezer évig gyakorolta az aszkézist ezen a helyen, és a teste olyan forró lett, hogy sűrű, fekete füst szállt föl belőle. Amikor Indra megérezte ezt a füstöt, nagyon nyugtalan lett. A démonok állandóan zaklatnak engem, gondolta a mennyek királya, és ezt már körülbelül meg is lehet szokni. Ez a Naraka azonban olyan sok misztikus erőt gyűjtött össze, hogy jobb lesz, ha nem várom be a támadását.
- Amikor Indra végiggondolta, milyen erős és hatalmas ez a démon, mi mindent elérhet a karjai és a fegyverei erejével, aszkézisének és fogadalmainak érdemeiről nem is beszélve, a mennyek királya belátta, hogy senki más nem segíthet rajta, mint Visnu, az univerzum örök ura. Visnu pedig tudta, hogy Indra előbb-utóbb hozzá fog fordulni, és azonnal megjelent előtte. Olyan ragyogó volt, hogy a mennyei tűz, Agni csak egy sápadt szikrának tűnt mellette. Tündöklése elhomályosította a nap, a hold és a csillagok fényét.
- Mit kívánsz? - kérdezte Visnu egy kicsit türelmetlenül, mert tudta, hogy a félistenek mindig csak akkor gondolnak rá, amikor nagy bajban vannak.
- Szeretném felajánlani Neked a hódolatomat, - kezdte Indra, összetett kezekkel, lehajtott fejjel, és nagyon nagy zavarban.
- Hagyd most a hosszú imákat meg a hódolatot, - intette le Visnu. - Egyáltalán nem ezért szólítottál ide. Még egy gyermek is látja rajtad, hogy mennyire félsz. Tudom, hogy a Daitják urától, Narakától rettegsz. És minden okod megvan a félelemre, mert ez a démon már körülbelül mindent elért, amit a jóga útján el lehet érni. Csak egy szavamba kerül, hogy megkapja a királyságodat.
Indra ezt nagyon jól tudta, és már látta is magát a száműzetésben, sötét barlang mélyén, tenger alatt, lótuszvirágok rostjai között.
- Én azonban úgy döntöttem, hogy te maradsz a mennyek királya, - mondta Visnu derűsen. - Figyelj csak ide, mindjárt kiszabadítom a lelket Naraka testéből.
Visnu még azt sem tartotta szükségesnek, hogy elővegye a fegyvereit, például a Kaumodaki nevű buzogányát. Puszta kézzel ütötte agyon a démont, ahogyan az emberek a szúnyogokat csapkodják agyon. A lélek azonnal elszállt a démon testéből, amely akkora lármával zuhant a földre, mint a mennydörgés. A föld megremegett, és meg is süllyedt egy kicsit a súlya alatt. Ez a nagy fehérség, amit magatok előtt láttok, nem más, mint Naraka csontjai. Ki tudja, hány ezer év kell ahhoz, hogy teljesen elporladjanak.
*
Minden kultúrában különleges helyeknek számítanak azok, ahol a halottakat elhelyezik. Tibetben például többféle temetést ismernek, és mivel kevés a fa, ritka a hamvasztás. Többnyire csak szétvagdalják a halott testeket, aztán kiteszik egy domb tetejére, hogy megegyék a vadállatok, keselyűk és varjak, akik szerepe az Erlik-Csam táncdráma vagy misztérium démonmaszkjaiban tükröződik. A tibetiek nem félnek az emberi csontoktól, hanem mindenfélét készítenek belőlük. A koponyából (kapála) csésze (pátra) vagy dob (damaru) lesz, a combcsontokból fúvós hangszerek (kanlin), a kisebb darabokból kötények (rucsien) és nyakláncok (mala). A kötények igazi műalkotások. Finoman kidolgozott és vésett emberi csontokból készülnek, amelyeket szintén csontokból faragott golyók tartanak össze. A nagyobb csontokra tantrikus istenségek, pl. Szamvara, Heruka, Hévadzsra vagy a dákinik képmásait vésik. Csak az istennők képmásai és a varázslók viselhetnek ilyen kötényt.
A temetkezési helyeket nemcsak a vadállatok látogatják, hanem a narakáknak nevezett szellemlények is, akiknek az a feladatuk, hogy a lehető legjobb újraszületést biztosítsák az elhunytnak. A jógik is szívesen meditálnak temetkezési helyeken, valamint itt végezneki néhány beavatási szertartást.
*
Mindenki hallott már Artúr (vagy Artus) királyról, a lovagokról, Camelot váráról, a kerek asztalról, a szépséges Ginevra királynőről és Merlin varázslóról. Középkori forrásmunkák elmondják, hogyan győzte le Artúr a szászokat Délnyugat-Angliában, az 5. század végén. A népszerű történeteket sokan összefoglalták, ezek közül a leghíresebb Sir Thomas Malory verses regénye, Morte d’Arthur (15. sz.)
A történészek szerint ez mind csak mese habbal, amelyet csak azért találtak ki, hogy betöltsenek egy hézagot Britannia történetében.
Forrásaink szerint Artúr királyt Glastonbury mellett temették el, itt volt a híres Avalon, amelyet azért neveztek szigetnek, mert a kérdéses domb annak idején tényleg majdnem olyan volt, mint egy sziget, sekély tó és mocsarak vették körül. Artúr és Ginevra földi maradványait „két piramis között” helyezték el, és a közelben felállítottak egy feliratos ólomkeresztet.
A holttestek nem sokáig nyugodtak békében. 945 körül Szent Dunstan, a glastonbury kolostor apátja megtalálta a sírt, amelyet csak egyszerű kőlap zárt le. A csontokat átvitte a templomba, mert úgy gondolta, hogy ott méltóbb helyen lesznek. Egy Gerald nevű szerzetes azt írja, hogy mindez a 12. század végén történt, ő maga is látta a csontokat, meg egy aranyos hajfürtöt, amely azonnal porrá omlott, amint kivették a sírból. Azt mondja, hogy a csontokat nem a templomba vitték, hanem újra elföldelték egy Mária-kápolna mellett.
Egy másik szerzetes, a domerhami Adam száz évvel később élt, és azt állítja, látta a két piramist és az ólomkeresztet, amelyre fölírták: „Itt nyugszik a híres Artúr király, akit Avalon szigetén temettek el.” 1278 húsvétján I. Edward király is odalátogatott, kivétette és megcsodálta a csontokat, megállapította, hogy Artúr nagyon magas lehetett, Ginevra pedig egészen légies. A csontokat visszatették a koporsókba, kivéve Artúr koponyáját, amely az oltárra került.
A reformáció alatt fanatikusok szétverték a koporsókat, és senki sem tudja, mi lett a csontokkal. 1931-ben már csak a sír és az üres koporsók maradványait találták meg, a piramisokat és a keresztet már nem.
Sajnos 1962-ben megint megtalálták a sírt, ez alkalommal nem a kápolna mellett, hanem attól délre, egy régi temetőben. Pontosabban, csak a kereszt és egy mauzóleum alapjai kerültek elő, talán ezek volt a két piramis, amelyekről a középkori források beszélnek.
Így aztán nem jutottunk sokkal közelebb a megoldáshoz, és úgy tűnik, hogy a csodatevő csont-ereklyék örökre eltűntek.
*
Európában a középkor végén bukkant fel a képzőművészetben a haláltánc-téma: a halál finoman megrajzolt, táncos kedvű csontváz képében ragadja el a kiszemelteket. A memento mori téma leghíresebb feldolgozója az ifjabb Hans Holbein (1497-1543). 41 fametszetén mindenki áldozatul esik a jókedvű kaszásnak. Másik sorozata a valamivel kevésbé ismert halál-abc, 24 rajzon viszi magával a csontváz a királyokat, koldusokat, pénzváltókat, lovagokat, szántóvetőket.
Holbein sorozatai másokat is inspiráltak. A 19. században annyira megélénkült az érdeklődés, hogy egymás után jelentek meg a gyűjtemények: Freund Heins Erscheinungen, Merkel, Flegel, Thomas Rowlandson, Peignot, Achille Jubinal, E H Langlois. Holbein modora mellett a jókedvű kaszás is visszaköszön a képekről: homlokához pisztolyt emelő férfit szorongat, csecsemőt dajkál, lakomázót itat, a karneváli tömegben lerángat egy akrobatát a kifeszített kötélről, majd fáklyával vezeti a katakombába az egész díszes társaságot.
A haláltánc-téma színpadra került, ránk maradt néhány vers is. A leghíresebb szerző talán a skót William Dunbar (15-16 sz), IV. Jakab király udvari papja, aki szokatlanul gúnyos hangvételével válik ki a moralizálók közül. Panaszdalában (Lament for the Makers) kereken száz soron át sorolja, ki mindenkit ragad el a halál. Áldozatai hercegek, prelátusok, lovagok, kapitányok, előkelő hölgyek, varázslók, asztrológusok, orvosok, midnenféle rendű-rangú ember, akik közül név szerint is megemlít néhányat. Ilyenek Chaucer, egy Lydgate nevű angol szerzetes, Sir Hew of Eglintown (lovagi románcok szerzője), Wyntoun, aki 1424 körül írhat meg versekben Skócia történetét, egy Anteris nevű nemesasszony, Harry, vak énekes, Sandry Treill, egy edinburghi utcalány, egy Roull nevű költő, meg mindenki, aki valamilyen szerepet játszott Dunbar életében.
Egy idő után a csontváz kikopott a versekből, és csak az elégikus hangulat maradt meg, mint pl. Robert Herricknél (Anglia 18 sz):
A nárciszokhoz
Szép nárciszok ti, látni fáj
A hervadásotok,
Még el se jött a délidő,
A föld tovább forog.
Maradj,
Amíg az elfutó
Idő az est-imára hív,
Ima után együtt megyünk,
Mint két baráti szív.
A lét nekünk is oly rövid,
De főleg a tavasz,
Éppoly hamar elpusztulunk,
Mint ti, vagy ez s amaz.
Halál,
S egy pillanat alatt
A nyár-
eső eloszlik nyomtalan,
Vagy mint a harmat gyöngyei,
Lehull, de máris odavan.