Békák
A békák és az eső
A békák egy része vízben él, és hangosan üdvözlik az esőt. Egyes helyeken azt gondolták, nagyon szoros kapcsolat van a brekegés és az eső között, így aztán a béka belekerült az esővarázslásba. Venezuelában, az Orinoco melletti törzsek békákat tartanak fogságban, és megverik őket, ha sokáig nem esik az eső. Burmában azt hitték, hamarosan eső lesz, ha vizet öntenek egy békára, vagy ha felakasztják. A maláj félszigeten megkötözték, és körben forgatták. Kínában azt gondolták, a békák a harmatból születnek, és ezért harmatban hempergették őket, ha azt akarták, hogy eső legyen.
A Rgvéda egyik nagyon furcsa himnuszában (VII.103) egyszerre hallunk a kuruttyoló békákról, és a mantráikat ismétlő bráhmanákról. Sokan azt gondolják, valami tréfás versről vagy paródiáról lehet szó, ami egyáltalán nem biztos. Hiszen nem az esős évszak eljöttét hangosan üdvözlő békák és a bölcsek között van meg az analógia, hanem csak a szertartás egyes eseményei, és a természet rendje között:
a békák monszun előtti hallgatása megfelel annak a szótlan koncentrációnak, amely az áldozatok elvégzését megelőzi (1. vers)
a békák hasonlóan ismétlik az egyes szótagokat, ahogyan a gyermekek tanulják az új verseket, szótagról szótagra (3. vers)
az egyik béka rákezdi, a többi folytatja; valahogy így válaszolgatnak a segédpapok is a ritvidzsának a ceremónia során (4. vers)
a folyamatos kuruttyolás emlékeztet az iskolai órákra, ahol szintén egymás után sokszor el kell ismételni a verseket (5. vers)
de emlékeztet a nyárvégi, éjszakai szóma-áldozatra is, amelynek során tejet melegítenek egy edényben, és akkor öntik ki, amikor elered az eső (7-9. versek)
az eső éppen olyan áldásos, mint az áldozat elvégzése (10. vers)
Különös hasonlatok, de a védikus bölcsek komolyan gondolták, ezért mi is ebben a szellemben hallgassuk meg:
Csendben egy évig, mint fogadalmat megtett
Bölcsek, Pardzsanja hívó szavára végre
Megszólaltak a békák, mégpedig egyre
Hangosabban zeng a vidám brekegésük.
Ülnek a sáros vízben, mint a kiszáradt
Bőrzsák, és ha a víz kopogását hallják,
Bőgnek, mint a borjaikkal együtt
Járó barmok a rétek zsenge füvén.
Megkezdődik a monszun, a vágyakozókat,
Szomjazókat az égi víz felüdíti.
„Akkhali, akkhali,” mondogatják, mint az
Apja szavára figyelmes gyermek szokta.
Kezdi az egyik, a másik csatlakozik,
És örömükben még magasabbra szöknek,
Így mulatoznak a buggyant vízben, és a pöttyös
Béka a zölddel versenyt kuruttyol.
Egyik a más brekegését mondja utána,
Mint a tanítvány mestere oktatását,
Illeszkednek a hangok, dallamosan,
Szépen szólnak a fellegek adta esőről.
Bőgnek, mint a tehén, és fölmekegnek,
Mint a kecskebak, ékes az egyik, zöld a
Másik, egy a nevük, bár sok helyen élnek,
És a beszédük mindenképpen díszes.
Éjszaka, mint a bölcsek a szóma-tál körül
Ülnek, és azt tónak ítélve dicsérik,
Éppígy ülnek a békák a boldog órán,
Melyben a monszun évszaka elkezdődik.
Mint a szóma-ivó, nagy bölcsek, ők is
Éppen egy évet vártak a teljesülésre,
Mind eljöttek, mint a tejmelegítők,
Rejtekhelyre vonulni egy sem akart.
Megtartották mind a tizenkét hónap
Rendjét, égi parancsra, nem tévedtek,
És ha zuhogni kezd az égi áldás,
Bőven csuroghat a forró tej, le a földre.
Az, ki tehén vagy kecskebak módra szólal,
Foltos vagy zöld, mind csupa jót adományoz:
Száz tehenet, ezernyi sajtolásnál.
Meghosszabbodik ezzel az életük is.
*
Hogy nem tréfálkozásról vagy gúnyolódásról van szó, azt bizonyítja az is, hogy az egyik, nagyon fontos és tömör Upanisád címe Mándúkja, ami kb. annyit jelent, a béka tanítása. Egy egész családról van szó, akik szintén a Rgvéda hagyományait követték.
A Mándúkja Upanisád az OM szótagról és a lélek valódi azonosságáról beszél:
Om. Ez a szótag a világmindenség. Erre szolgál a magyarázat: az elmúlt, a jelen és a jövő mind az Om hang. És az Om hang az is, ami túl van ezen a három időn.
Mert mindenben benne van a lélek. Ez a lélek, az élőlény, négy részből áll:
Az első negyed a vaisvánara. Ez az ébrenlét állapota. A megismerése kifelé irányul, hét része van és 19 szája (a a tíz megismerő és cselekvő szerv, öt életlevegő, elme, értelem, hamis egó és tudat). A durva anyagú dolgokat élvezi.
A második negyed a taidzsasza. Ez az álmodás állapota. A megismerés befelé irányul, 7 része van és 19 szája, finom anyagú táplálékot élvez.
A mély alvásban az ember nem lát álmot, és nem vágyik semmire. Ez a harmadik negyed, a pragjá. Csak megismerésből és extázisból áll, és a szája a tudat (csetomukha).
A negyedik negyed a világ ura, a mindentudó, a belső vezető, a világmindenség öle, az elmúlás és a keletkezés (I. 1-6)
*
Milyen váratlanul visszhangzik a Rgvéda most elhangzott himnusza egy 20. századi bengáli költő, Buddhadéva Bósze versében. A mantrákat mondó bölcsek és a hangoskodó békák szembeállítása már sokat szelídült, de még mindig félreismerhetetlen:
Békák
A monszun eljött, és a békanép vidám,
És zeng a kórus hangosan,
Örvendeznek a lét örömének.
Se félelem, se éhség, sem halál,
Se szertelen dobált kövek
El nem ijesztik őket a fűből.
A nappal gondtalan telik,
Az önhitt békanép dalol,
Nincs, aki ellenük lázadozna.
A sár buján és lágyan simogat,
Nyakuk helyén a feldagadt torok
Játszik a hétfokú skálán.
A testük sima, sárga, zöld,
Üvegszemük csak felfelé tekint,
Mint aki mély meditációban
Isten után eseng.
Elállt a zápor, és a himnuszuk
Solennoso, a csendes égre száll.
Álomidő van – éber csak egy.
Kapunk bezárva, és az ágy puha,
A csendet már csak egy szakítja meg
Misztikus énekléssel.
*
A béka nemcsak esőt tud csinálni, hanem vízözönt is. Az észak-amerikai huron indiánok azt mesélik, valaha minden víz egy nagy béka hasában volt. Az emberek nagyon sokat szenvedtek víz nélkül, mire Ioskeha összeszedte minden bátorságát, és lándzsát döfött a béka hasába. Ekkor minden víz visszafolyt a maga helyére, a tavakba és a folyókba.
Más észak-amerikai legendákban a vízözön után több állat-alakú szellem jelent meg, hogy rendet tegyenek a világban, az egyik egy hatalmas békahölgy volt.
Az ausztráliai Queensland-ben úgy emlékeznek, hogy egyszer egy nagy béka a világ minden vizét lenyelte. Az emberek azt gondolták, talán megint visszaadná a vizet, ha meg tudnák nevettetni. Emberek és állatok táncoltak és bohóckodtak, de a béka csak jó sokára nevette el magát, amikor meglátta, hogy az angolna milyen komikusan tekergőzik. Visszaadta a vizeket, de azok elárasztották a világot, és csak nagyon kevesen maradtak életben.
Néha békaeső esik az égből. Egy ókori szerző, Heraclides Lembus írja, hogy a görög Paeóniában és Trójában olyan sok béka esett, hogy elborították az utcákat, akárhová léptek, mindenütt békák voltak, és még az edényekbe is beleestek. Végül az elpusztult állatok olyan büdösek lettek, hogy sokan örökre elköltöztek arról a vidékről.
Mese habbal? Lehet, de békák a 21. században is estek az égből Franciaországban, Közép-Ázsiában, Marokkóban, de a legtöbbször Angliát választották ehhez a mutatványhoz. 1921-ben Londonban hullottak békák, 1944-ben Közép-Angliában, 1954-ben egy nagy viharban, az esővel együtt békák is estek Birmingham-ben, 1969-ben a nyitva hagyott ablakokon estek be az esővel, úgy kellett őket kiseperni. Vagy a forgószél szállítja, vagy egy légörvény szippantja fel őket. A békák nem élik túl a zuhanást, bár amúgy szívós állatok. Időről időre felröppen a hír, hogy kőfejtők vagy régészek élő békát találtak egy szikla mélyén. Valami igazság lehet a dologban, mert a barna varangy száraz búvóhelyeket, sziklarepedéseket keres magának, és ott alussza át a telet.
A béka és a termékenység
A béka a termékenység, a szaporodás szimbóluma Egyiptomban. A zöld leveli béka nagy számban jelenik meg a Nílus áradása előtt, ezért az élet megújulását jelenti. Egyiptomban van egy békafejű istennő is, Heket, akihez azért imádkoztak, hogy siettesse a szülést. Templomai voltak Elephantinén, Esznában és Her-Verben, a későbbi Antinoupoliszban. A halottnak is újra kell születnie a túlvilágon; ehhez meg kellett mártóznia Heket béka-istennő és Heper skarabeusz-istenség tavaiban. Az egyik egyiptomi legenda elmondja, hogy Heket és kosfejű férje, Khnum alkották meg sárból az embereket és az isteneket.
Az Óbirodalom idején az orvosok Heket békaistennő papjai voltak, csak jóval később helyezték magukat Thoth pártfogása alá.
Afrikában több helyen is megbíztak a béka és a termékenység kapcsolatában. Pl. Közép-Afrikában a nők az esküvőjükön békát ettek, hogy nagy családjuk legyen.
A béka-istennők jóindulatát áldozatokkal és amulettekkel lehet biztosítani. Az amulettek többnyire kemény kőből, szteatitból, mázas cserépből, ritkábban aranyból készültek. Előkerültek béka-amulettek Mezopotámiából is, a kasszita kultúrából. Egy aranygyűrűn kilenc béka üldögél, más gyűrűk köveire különféle termékenységi szimbólumokat, pl. békát is véstek.
A koptok, talán a béka fejlődési fázisaira gondolva, megtették ezt az állatot a feltámadás szimbólumának, és gyakran ábrázolták az alexandriai katakombákban, a kopt kereszttel együtt.
A buta béka
A békák nem túl intelligens állatok. A következő indiai példázat hőse egy ilyen buta béka.
Élt egyszer egy kútban egy béka, aki sohasem hagyta el a lakóhelyét, mégis nagyon büszke volt arra, hogy az egész világot ismeri. Egyszer azonban meglátogatta egy világlátott barátja, aki a hatalmas, felmérhetetlenül nagy óceánról kezdett beszélni.
A kútban élő béka el sem tudta képzelni, milyen az óceán, csak annyit értett meg, hogy a kútnál biztosan nagyobb. Mindjárt kérdezgetni kezdte a barátját:
– Nagyobb az óceán, mint az én vizem ebben a kútban?
– Persze hogy nagyobb, mondta a barátja.
– Nagyobb, mint a tó, ahol az ellenségeim, a vízimadarak laknak?
– Persze hogy nagyobb.
– De már csak nem nagyobb, mint a víztároló, amit a király építtetett Benáresz városa mellett?
– Hogyne lenne nagyobb, – mondta a barátja elnéző mosollyal. – Ha megállsz a szélén, egyáltalán nem látod a túlsó partot. Nem is lehet átjutni rajta, még hajóval sem.
A béka hitte is, nem is, amit a barátja mesél, de aztán megpróbálta, hogy legalább képzeletben felmérje a nagyságát. Akkorára fújta fel magát, amennyire csak tudta, de mi történt? Egyszer csak kipukkadt a hasa, és a szerencsétlen béka meghalt anélkül, hogy megtudta volna, pontosan milyen nagy is az óceán.
*
A kipukkadt béka meséjét egész Európa ismeri, ezért most hallgassuk meg Aesopus egy másik meséjét, amelynek a címe: A békák királyt akartak.
A békák nagyon boldogan éltek a mocsárban, és nem is kívánhattak volna maguknak jobb lakóhelyet. Ide-oda ugráltak, nem törődött velük senki, és ők sem törődtek senkivel. Egyszer azonban néhányan azt gondolták, nem lesz ez így jó. Minden állatnak van királya, nekünk is kellene egy királyt, vagy legalább egy alkotmány. Kérvényt intéztek Jupiterhez, amelyben részletesen elmondták, hogy mit szeretnének: „Ó nagy Jupiter, küldj nekünk egy királyt, aki uralkodik felettünk, és rendet tart a mocsárban.” Jupiter jót nevetett a brekegésen, aztán lehajított a mocsárba egy nagy fatörzset, amely akkorát csobbant, hogy a békák halálra rémültek. Egy idő után azonban felbátorodtak, és odamentek, hogy megnézzék a szörnyeteget. Amikor látták, hogy meg sem mozdul, néhány béka meg is érintette; a fatörzs persze meg sem mozdult. Ekkor a békák legnagyobb hőse ráugrott a fatörzsre, végül már az összes béka ott vartyogott. Egy idő múlva megunták, mindegyik ment a maga dolga után, és egyáltalán nem törődtek a mocsárban heverő fatörzzsel. De ez sem tetszett nekik, így aztán megint kérvényt küldtek Jupiterhez: „Igazi királyt akarunk, aki tényleg uralkodik!” Jupiter megharagudott, és a nyakukra küldött egy nagy gólyát, aki azonnal munkához látott, és az összes békát felfalta.
Mi ebből a tanulság? A kegyetlen királynál jobb, ha nincs király.
*
Arisztofanész görög vígjátékíró Kr.e. 405-ben írta a Békák című komédiát, amelyben nem valami nagy hős, például Héraklész, hanem a felelőtlen mulatozásairól híres Bakkhusz száll le az alvilágba, hogy megpróbálja visszahozni a régi nagy tragédiaszerzőket, Aiszkhüloszt és Euripidészt. A békák, vagyis a nagy drámaíró nemzedéket követő, tehetségtelen epigonok az alvilági folyóban is ugyanazt a dalt adják elő, mint a földön a mocsarakban:
Koax, koax, brekekex,
Koax, koax, brekekex.
A fölfakadt vizek, s a szent tavak
Szülöttei daloljanak.
A flóta cseng, és most figyeld, világ,
A tiszta hangú dalszimfóniát,
Mit szívvel énekeltünk egykoron,
S velünk a sok mocsárlakó rokon.
Zeusz fiát dicsérd, a nűszait,
Elázott és vidám csatlósait,
Kik dülöngélve, mégis boldogan
Körtáncot jártak – jó sokan –
Ha volt, ha nem volt alkalom,
De főleg szent Köcsög-napon:
Koax, koax, brekekex,
Koax, koax, brekekex.
*
Innen vette az ihletet Kazinczy Ferenc, amikor megírta a maga Békáit, és tréfás kedvében egymás után harmincszor is elismételte a kuruttyolást utánzó hangokat. A hosszú vers tele van mitológiai célzásokkal. Zeusz állítólag kedvelte a békákat, de Apollón nem igazán értékelte a muzsikájukat:
A békanép
Rakásra hullt el…
De végre
Visszatért az ég kegye,
Juno érettünk rettege,
S elboríta fellege.
Más szavakkal, Zeusz hitvese nagy esőt küldött, és a békanép beléledt:
A régi helyébe
Szép lak juta nékünk,
Mint az vala, szép.
Kristály vizeink közt
A nap nyila minket
Nem érhet el itt…
Ha megzendül
Estvéli dalunk,
S örömünk eltölti az eget…
Csudálja az ég
A néki nem jutott
Bájzengzetet.
*
Kazinczy, a „fentebb stíl” képviselője nevezi bájzengzetnek a békák brekegését? Valami epés órájában írhatta, amikor már nagyon elege lett a Parnasszus körül brekegő békákból, akik az egész világot telekiabálják ostobaságaikkal, és csupán
Egy bús madár,
Színetlen és kicsiny,
Kit a berkek magok
Legaljasb árnyaikban
Pirúlva rejtenek el –
Neve fülmile –
Meri bájos zengzeteinket
Megszaggatni jajjaival.
Kicsit érthetőbben, csak egyetlen fülemüle éneke zavarja meg a harsány békakórust. Ki lehet ez az egyetlen fülemüle a 18. századi magyar irodalom békái között? Valószínűleg maga Kazinczy, bár az azóta eltelt évszázadok megmutatták, hogy szervezőnek sokkal jobb volt, mint poétának.
A gonosz és bosszúálló béka
A béka nemcsak buta állat, hanem gonosz és bosszúálló is, legalább az irodalomban. Az indiai Pancsatantra egyik meséjében inkább csak bosszúálló.
A béka és a kígyó
Egy Gangadatta nevű békakirály egy kútban élt a családjával és a rokonaival együtt. A családját nagyon szerette, de a rokonaival valahogy nem volt szerencséje, mert állandó volt a vita és viszálykodás. Egyszer aztán Gangadattának elege lett ebből az életből, beugrott a kútba lógatott vödörbe, és vándorútra indult. Hamarosan talált egy békés tavacskát, és beköltözött egy parti lyukba. De sehogysem tudott megbocsátani a rokonainak, és folyton azon gondolkodott, hogyan állhatna bosszút.
Sajnos a lyuk egy fekete kígyóé volt, aki elég rossz néven vette, hogy a lakását más is kiszemelte magának. A békakirály még időben észrevette a nyomokat. Tudta, hogy a kígyó egy pillanat alatt felfalhatja, de nagyon bízott az eszében, és gondolatban már látta is, hogyan vezeti el a kígyót a kúthoz; akkor aztán vége a rokonai életének. Ezért bátran megszólította a veszélyes csúszómászót: – Gyere csak ide, barátom!
A Prijadarsana nevű fekete kígyó megszokta, hogy mindenki retteg tőle. Így szólt magában: – Nem tudom, ki ez, és mit akarhat tőlem, de az biztos, hogy nem egy másik kígyó. Nekem pedig egyetlen barátom sincs a fajtámon kívül. Ezért inkább várok, és kifürkészem, hogy mit akar. Lehet, hogy jól ért a mantrákhoz, és meg akar fogni. Aztán óvatosan megkérdezte: – Ki vagy?
– Gangadatta vagyok, a békák királya, és a te barátod.
– Ugyan már, – mondta a kígyó, – nem hiszem, hogy a szalmaszál magétól keresi a tüzet, vagy az aranyékszer a tolvajt. Hiszen mindenki tudja, hogy a kígyók békákat esznek.
– Ez igaz, – ismerte be a békakirály, – de én éppen azt szeretném, hogy jóllakj egy csomó békával. Szívesen elvezetlek egy olyan helyre, ahol nagyon sok a béka.
– Hol laknak? – kérdezte a kígyó. – Mocsárban, tóban vagy folyóban?
– Egyikben sem, – felelte Gangadatta. – Egy kikövezett kútban laknak, ahonnan egyáltalán nem menekülhetnek el előled.
– Ez jól hangzik, de hogyan jutok le én abba a kútba? Nekem nincsenek lábaim, azonkívül még öreg is vagyok. Már csak akkor tudok vadászni, ha van egy biztonságos helyem, ahova visszavonulhatok pihenni.
– Éppen ilyen helyre viszlek, – ígérte Gangadatta. – Ebben a kútban van egy kényelmes barlang. Itt mindig megpihenhetsz a vadászat után.
– Nagyon tetszik, – gondolta a kígyó. – Végül is mit veszthetek? Ha itt maradok, előbb-utóbb éhen fogok halni. Lassan már nem tudok megfogni egy sovány egeret sem.
Előjött, és megkérte a békát: – Ha így áll a dolog, vezess oda engem ahhoz a kúthoz. Látom, hogy igazi barátom vagy.
Meg is ölelte a békakirályt, aki elvezette őt a kúthoz. Mindketten elbújtak a vödörben, hamarosan lejutottak, és Prijadarsan szép lassan felfalta a békakirály összes ellenségét. Gangadatta most már nem bánta volna, ha a kígyó visszatér a tóparti lyukba, neki azonban nagyon megtetszett ez a kényelmes élet.
– Semmi kedvem elmenni innen, – mondta a békakirálynak. – Ha nincs több ellenséged, neked teljesen mindegy, megeszem én a barátaidat is. Te csak gondoskodj arról, hogy minden nap kapjak egy kövér békát.
Gangadatta most már megbánta, hogy egy kígyóval kötött barátságot, de mit volt mit tenni, Prijadarsana minden nap követelte a járandóságát. Végül már a békakirály feleségét és a fiait is felfalta, és az egész nemzetségből egyedül Gangadatta maradt életben. Prijadarsana pedig követelőzött: – Hé barátom, itt már egyetlen béka sincs. Hozz nekem gyorsan valami más ételt.
– Ha elengedsz, – mondta a békakirály, – elhozom az összes többi békát a szomszédos kutakból.
– Rendben van, – mondta a kígyó, – csak siess, mert nagyon éhes vagyok.
Gangadatta beugrott a vödörbe, és szerencsésen megint kijutott a kútból. Így gondolkodott: – Alaposan megfizettem azért, hogy a legnagyobb ellenségemmel szövetkeztem. Most már nagyon vigyázok magamra; ez a kígyó pedig többé nem lát engem.
Prijadarsana várta-várta a békakirályt. Egyre éhesebb lett, de az ennivaló csak nem akart megérkezni. A kígyó nem volt nagyon okos, de most mégis gyanakodni kezdett, hogy cserben hagyták. Megkért egy nagy gyíkot: – Légy szíves, keresd fel Gangadattát. Biztosan ott tanyázik a közeli tónál. Mondd meg neki, ha nem is talált más békákat, mindenképpen jöjjön vissza, hiszen mi barátok vagyunk.
A gyík meg is találta Gangadattát, és átadta neki az üzenetet. A békakirály azonban így szólt:
Megette a rokonságom, az egész családom,
Akkor vagyok biztonságban, ha többé nem látom.
Nem bánom, ha gyomra korog, éhezik és szenved,
Nem vagyok én olyan balga, hogy most visszamenjek.
Ezek után a gyík is jobbnak látta, ha örökre elköltözik abból a kútból.
*
A Mahábhárata (13.84.19-47) elmondja, hogy árulták el egy béka Agnit, a tűzistent.
Egyszer a félistenek olyan dolgot kértek Agnitól, amit neki nem volt kedve elvállalni. Elrejtőzött a vizekben, és hiába keresték, senki sem tudta őt megtalálni. De egy béka, akit megperzselt Agni tüze, előjött a földalatti vizekből, és azt mondta a félisteneknek: – Agni ott alszik a vízben. Hozzátok el, mert mi már nagyon félünk tőle.
De amikor Agni megtudta a béka árulását, megátkozta:
– Nem lesz nyelved, nem fogod érezni az ízeket.
Ekkor Agni más rejtekhelyet keresett, de a félistenek a kegyükben részesítették a békát, mondván:
– Bár Agni megfosztott a nyelvedtől és az ízek élvezetétől, mégis sokféleképpen fogsz beszélni. Bár lyukakban laksz, a föld el fog tartani, és éjszaka is megtalálod az utadat, amikor sötétség van.
*
A rosszindulatú béka olyan alakot vesz fel, amilyen neki tetszik. Erről szól a Mahábhárata következő története (Vana Parva, 192.3-37)
A békakirály lánya
Valamikor nagyon régen, amikor még az Iksváku-nemzetség uralkodott Ajodhjában, élt ott egy Pariksit nevű király. Nagyon szeretett vadászni, és egy napon, amikor egészen egyedül üldözött egy őzet, eltévedt a sűrű, sötét erdőben. Amikor egy tóhoz érkezett, ő is, meg a lova is megfürödtek a vízben. Néhány lótusz-szárat vetett a lova elé, neki azonban nem volt semmilyen ennivalója; csak ott üldögélt a tó partján, és nem tudta, hogy mihez kezdjen.
Egyszer csak édes zeneszót hallott. – Hogyan van ez? – kérdezte Pariksit. – Hiszen még a nyomát sem láttam más emberi lénynek.
Most azonban mégis meglátta a szépséges lányt, aki énekelt. Bokacsengetyűi hangosan csilingeltek, ahogy közeledett. Néha lehajolt, hogy leszakítson egy virágot, és egyáltalán nem félt az idegentől.
– Ki vagy, kihez tartozol? – kérdezte Pariksit király az udvariasság ősi árja szabályai szerint.
– Szusavaná a nevem, és hajadon leány vagyok, – felelte a szépség.
Pariksit nagy örömmel hallotta ezt a választ, és azonnal feleségül kérte.
– Ígérj meg nekem valamit, – mondta a lány. – Csak akkor lehetek a tied.
A király persze mindent megígért, és nagy megkönnyebbüléssel hallotta, hogy a lány csak annyit kér, hogy sose vigye őt tavak vagy folyók közelébe.
Nem sokkal ezután megérkezett a vadásztársaság is; már nagyon aggódtak Pariksit királyért. Visszatértek a fővárosba, de a király egészen megváltozott. Annyira ragaszkodott Szusavanához, hogy minden idejét vele töltötte a palota belső termeiben, az államügyeket pedig elhanyagolta. Nem tetszett ez az első miniszternek, aki addig tudakozódott, amíg meg is tudta, milyen ígéretet tett Pariksit a feleségének.
A ravasz miniszter rögtön kiásatott egy tavat a közeli erdőségben, amelynek a vize egészen tiszta és átlátszó volt, olyan édes, mint a nektár. Gyöngyhálóval letakarták, eléje ültettek egy mádhavi-ligetet, aztán a miniszter bizalmasan így szólt a királyhoz: – Találtam egy nagyon szép helyet a közeli erdőben. Igaz, hogy nincs ott sem tó, sem pedig patak, de ha gondolod, keresd fel, pihenj az árnyas fák alatt.
A király boldogan sétált az erdőben a feleségével, és éppen a mádhavi-ligetben pihent meg. Látta, hogy a gyöngyháló alatt víz csillog, de nagy boldogságában elfelejtkezett a felesége különös kéréséről, és a saját ígéretéről. Még oda is szólt Szusavanának, – Fürödj meg nyugodtan, ha kedved van hozzá.
Nem kellett kétszer mondania: Szusavaná alámerült a vízben, és nem is jelent meg többé.
A király kétségbeesetten kereste, de nem találta. Végül parancsot adott, hogy szivattyúzzák ki az egész tó vizét. Meg is tették, de a királynő halott teste sem került elő – csak egy béka üldögélt egy lyuk szájánál. A király nagyon dühös lett, és megparancsolta: – Minden békát öljetek meg, ahol csak találtok egyet. Ezentúl ha valaki beszélni akar velem, csak akkor fogadom, ha a kezében van egy döglött béka.
Persze, hogy mindenki jó akart lenni a királynál, mindenki irtotta a békákat, ahol érte őket. A megrémült békák elmentek a saját királyukhoz, és könyörögtek neki, hogy valahogy mentse meg őket.
A békakirály bráhmana aszkétának öltözött, és így ment el Pariksit királyhoz.- Kedves királyom, – mondta neki nagyon alázatosan – ne engedd, hogy a harag felülkerekedjen rajtad. Légy kegyes, ne pusztítsd el az ártatlan békákat. Miért követsz el ilyen nagy bűnt? Mi haszna van annak, hogy a békákat kiirtod?
Pariksit azonban még mindig nagyon bánkódott azért, hogy eltűnt a felesége, és nem engedett. – Sose bocsátok meg a békáknak, – mondta. – Biztos, hogy mindet elpusztítom. Egy ilyen gonosz béka nyelte el a feleségemet. Jobban tennéd, ha nem járnál közbe az érdekükben.
– Ó jaj, – mondta a békakirály, – most már értem, hogy mi történt. Kedves királyom, nem vagyok én bráhmana aszkéta. A békák királya vagyok, Ajusa, a te eltűnt feleséged pedig az én leányom. Ez is csak azt mutatja, hogy milyen jellemtelen! Sok-sok királyt becsapott már teelőtted. Egy ideig kedves velük, aztán megunja őket, és eltűnik, visszaváltozik békává.
– Nem bánom, – mondta elszántan a király, – vele akarok élni. Intézd úgy, hogy visszatérjen hozzám.
Ajusa el is hozta a lányát, és megparancsolta neki: – Ezt a királyt szolgáld. – Aztán hozzátette: – Mivel már olyan sok királyt becsaptál, és annyi ártatlan béka elpusztult miattad, nem sok örömed lesz a fiaidban.
A király se látott, se hallott, olyan szerelmes volt a feleségébe, hogy úgy érezte, mintha a három világ feletti uralmat szerezte volna meg. Hálásan meghajolt a békakirály előtt, és így szólt, örömkönnyektől elfojtott hangon: – Köszönöm, hogy ilyen kegyes voltál hozzám.
A békakirály elbúcsúzott és hazament, a maga vízalatti palotájába. Szusavaná királynőnek idővel három fia lett, és tényleg nem sok öröme telt bennük; arra pedig már gondolni sem mert, hogy eltűnjön, és ismét együtt éljen a saját rokonaival, a békákkal.
A béka mint ördög
Európában sokan nem szeretik a békákat. Nem szerették a békákat a görögök sem. A hagyomány úgy tudja, hogy egyszer Zeusznak egy kis kalandja akadt Létóval. Az ikrek, Apollón és Artemisz már meg is születtek, de a féltékeny Héra még mindig nem tudott megbocsátani. Egészen Lűkiáig üldözte Létót, aki nagyon megszomjazott, és inni akart egy tó vizéből. A lűkiai pásztorok azonban annyira féltek Hérától, hogy el akarták kergetni; ekkor Létó valamennyit békává változtatta.
Az egyiptomi csapások között is előfordulnak a békák. Az Exodus elmondja, hogy amikor a fáraó ígérete ellenére másodszor sem engedte el Mózest és a népét, az Úr megátkozta: „Ime én egész határodat békákkal verem meg. És a folyóvíz békáktól pozsog, és felmennek és bemennek a te házadba, és ágyasházadba, és ágyadra, és a te szolgáid házába, és a néped közé, és a te kemencéidbe, és sütőteknőidbe. És reád és népedre s minden szolgádra felmennek a békák.” (2.8) Az Ószövetség veretes szavait erősíti meg a Jelenések könyve, amely egyenesen ördögi lelkeknek nevezi a békákat:
„A hatodik angyal is kitölté az ő poharát a nagy folyóvízre, az Eufráteszre; és kiszárada annak vize, hogy a napkelet felől jövő királyoknak út készíttessék.
És láték a sárkány szájából és a fenevad szájából és a hamis próféta szájából három tisztátalan lelket kijőni, a békákhoz hasonlókat;
Mert ördögi lelkek azok, akik jeleket tesznek…” (16.12-14)
Béka hátán ül a Fösvénység, a hét főbűn egyike, a keresztény ikonográfiában.
Az Atharva Véda egyik verse azt mondja, hogy a béka okozza a lázat. Láz ellen a következő mantrát kell elmondani:
„Hódolatomat ajánlom az önkívületig forró, testet megrázó, felkavaró, heves láznak.
Hódolatomat ajánlom a hideg láznak, aki annak idején beteljesítette a vágyakat.
A láz, amely holnap visszatér, amely két egymást követő napon visszatér, a kegyetlen láz menjen vissza ebbe a békába.” (AV VII.116)
Az ördögi lelkek és bűnök társai előkelő helyet foglalnak el a varázslásban. Minden valamirevaló mágikus receptben szerepelt legalább egy varangy. Azt gondolták, az ördög béka formájában segít a boszorkányoknak; Itáliában irtották is a békákat, mert azt hitték, hogy mind boszorkányok.
Plinius (2. század) leírja, hogyan bántak a rómaiak a békákkal. Vetés előtt a szántóföld körül vitték, aztán agyonverték és eltemették, hogy jó legyen a termés. Gyümölcsösökben és szőlőkben fákra akasztották, azt hitték, akkor megvéd a ködtől és a vihartól. Magtáraikban is felakasztott béka védte a betakarított termést. Aki szemgyulladásban szenvedett, annak békaszemet kötöttek a nyakába. Galenus szerint az ecetes vízben főtt, és egy ideig szájban tartogatott béka nagyon jó a fogfájás ellen. Egy későbbi, orvos, Marcellus (5. század) azt állította, a fogfájós köpjön bele egy béka szájába, és kérje meg, hogy vigye el a fájdalmat.
Az orvosok egészen a 17. századig használták a békát. Az epilepsziában szenvedőknek békamájport adtak, láz ellen pedig napkelte előtt kinyomott békaszemet rendeltek. Egyesek úgy akarták eltenni az ellenségeiket a láb alól, hogy az ágyukba szárított békát dugtak – a nagy francia mágus, Eliphas Lévi egy alkalommal csak akkor tudta megmenteni egy gazdag angol hölgy életét, amikor megtalálta az elrejtett rekvizitumot. A Faust és a Macbeth boszorkányai sem vetik meg a békafőzetet. A magyar Faustnak hirdetett, debreceni Hatvani professzor egyik receptje pedig a következő:
„A fülemüle epéjét aszald meg árnyékban. Annak utána vedd ki egy hímszúnyognak a szívét, és főzd meg borecetben. E kettőt porrá törvén, hintsd meg vele egy zöldbéke epéjét, és add enni a halálbagolynak. Másnap ugyanazon órában öld meg a baglyot, és zúzájában egy kis fekete követ találsz. Azt vedd ki, és veres selyembe takarván, kösd a baloldaladra egy fekete kötéllel. Haszna az, hogy semmiféle fegyver nem fog ártani.”
*
Fejezzük be egy cornwalli történettel:
Devonport mellett, egy kis faluban lakott a hirtelen haragú Alsey anyó, aki boszorkány hírében állt. Volt egy rossz szokása, nem szeretett lakbért fizetni. Egy davenporti fűszeresé volt a ház, amelyben lakott, és egyszer már akkora hátralék gyűlt össze, hogy a fűszeres maga ment el a pénzért. Pénzt ugyan nem kapott, de a vénasszony olyan mosdatlan szájjal átkozódott, hogy a derék ember rémülten elmenekült. A legsúlyosabb átkok a feleségét érték, aki éppen gyermeket várt.
Úgy látszik, megfogant az átok, mert még aznap egy hatalmas varangy pottyant le a mennyezetről a boltban, egyenesen a mérlegre. Az általános sikoltozásban egyedül a fűszeres maradt nyugton, fölkapott egy fogót, és az undok állatot belökte a kályha tüzébe.
A felesége rosszul lett a nagy izgalomban. Orvost hívtak, aki rögtön látta, hogy itt bizony koraszülés lesz. Már majdnem megfeledkeztek a varangyról, de a súlyosan összeégett állat valahogy mégis kiszabadult a tűzből, és megpróbált keresztülmászni a rácson. A fogó megint működésbe lépett, végül a szerencsétlen állatot, vagyis inkább azt, ami megmaradt belőle, kilökték a szemétdombra.
Másnap kiderült, hogy Alsey anyó háza titokzatos módon kigyulladt, és a vénasszony súlyos égési sebeket szenvedett. Megpróbáltak segíteni rajta, de már nem nyerte vissza az eszméletét, és hamarosan meg is halt.
Magától értetődik, hogy pontosan ugyanazokon a helyeken voltak a sérülések Alsey anyó és a varangy testén.
*
Milyenek hát a békák? Jóságos istenségek, buták, vagy gonoszok és bosszúállók? Szamar Szen, 20. századi bengáli költő azt mondja, hogy egyik sem – a béka egyszerűen csak béka.
Békák
Monszun-időben törpe tavacskák
Gyűlnek a fűzfák védett rejtekében,
Azt hiszik, tengerekké válnak.
Persze a békák mind feleselnek:
Más van a sors könyvében,
Mást írt ennek a helynek.
Sűrű a nádas, és a lepattant gémek
Hangosak, de azt hiszik, ének.
Zeng a határ, de ha lenne a fáknak
Száz fülük, mind a százat befognák.
Persze, ezt csak a nyálas
Kecskebékák makogják.
Van, ki beszél, bár senki se kérdi,
Adja tanácsát, senki se érti,
Azt hiszi, hold- és nap-nemzetség
Tisztaszívű, hű maradéka.
Szól, de a szó nem cseng a fülekben.
Vartyog, mint a mocsári béka.