Barátság 1
Valamikor még divat volt az iskolai emlékkönyv, amelybe pl. ilyen örökbecsű sorokat írtak:
A barátság selyem szál,
Amely könnyen megszakad,
Össze lehet ugyan kötni,
De a csomó megmarad.
Ez a közhellyé torzult alapigazság jelenik meg India egyik ősi szentírásában, a Rgvédában, amely elmondja Varuna és Vaszistha történetét. Abban az időben még Varuna volt a félistenek királya. Neve talán a vr, választ igetőből származik, és arra utal, hogy ő a félistenek választott királya volt. Van néhány célzás a Védákban (RV X.33.4, X.124.8, AV III.42) hogy valaha a földi királyokat is választották, és a méltóság nem öröklődött. De származhat a név a var, betakar, véd igetőből is, ebben az esetben beburkolót vagy védelmezőt jelent. Mit burkol be, vagy mit védelmez? Uru-t, a tágas teret, a felső birodalmat. Varunát aszurának is nevezik, de ez a szó csak később vált negatív értelművé, előbb egyszerűen Indra ellenségét jelentette, egy idő után azonban démont. Varuna nem harcolt Indra ellen, de nem is hódolt be az új uralkodónak, hanem visszavonult. Történetünk idején azonban Indra még nem volt sehol, és Varuna ült a félistenek trónján. A bölcs Vaszisthát Mitrávaruninak, Mitra és Varuna fiának nevezik. Hogyan lehetséges ez? Mitra, a barátság és a szerződéskötések ura egyszer együtt sétált Varunával, és megpillantották Urvasít, az egyik szépséges mennyei táncosnőt. Csak egy pillantásról volt szó, de ez is komoly következményekkel járt. Mitra és Varuna nem tudtak uralkodni magukon. Urvasí ugyan eltűnt, de abból, ami egy korsóba hullott, idővel két nagy bölcs született: Agasztja és Vaszistha.
Vaszistha tehát Varuna fia, de a kapcsolatuk sokkal több volt ennél; egyrészt bizalmas barátság, másrészt tanító-tanítványi viszony. Vaszistha valóban kivételezett helyzetben volt, mint fiú, barát és tanítvány. Szabadon bemehetett Varuna „ezerajtós” vagy ezeroszlopos” palotájában, amely a tenger alatt épült (RV II.41.5), együtt hajóztak az óceán közepén, élvezték a hajó ringó mozgását (RV VII.88) – de az is lehet, hogy az égi aranyhintán ültek, amelyet Varuna kedvtelésből helyezett el az égen, és ami nem más, mint a Nap (RV VII.87). Azt mondják, hogy az ezerajtós palotába való belépés tulajdonképpen beavatást jelent, a szentélybe vezető ezer ajtó ugyanaz, mint a beavatás fokozatai. Vaszistha megkapta a beavatást is, de ezen a ponton történt valami, amit Vaszistha nem tud pontosan visszaadni, mert maga sem érti az eseményeket.
Egy éjjel Vaszistha felkereste Varuna házát. Mi keresnivalója volt ott éjszaka? Ő maga úgy emlékszik, hogy csak álmodta az egészet. Varuna kutyája alaposan megugatta, meg is akarta harapni, de Vaszistha elmondta a megfelelő mantrákat, és a házőrző eb lecsillapodott. Közben Varuna is felébredt, és nagyon haragosan szólt Vaszisthához: - Mi van, talán lopni jöttél? – Vaszistha értetlenül kérdezte vissza: - Miféle bűnt követtem? Miért haragszol? Legalább mondd meg, mi az a szörnyű bűn, amiért meg akarod ölni a barátodat. Lehet, hogy tényleg elkövettem valamit, de hidd el, nem akartam. A bor, a harag, a kockajáték, az alvás és a figyelmetlenség sokszor viszik rossz útra az embert.
A következő dolog, amit megtudunk, hogy Varuna eloldozta Vaszisthát, de a régi barátság megszakadt.
A Rgvéda nem mond többet, így aztán nem tudhatjuk meg, hogy pontosan mi történt. Talán Vaszistha beavatása még nem volt teljes, ő pedig idő előtt akart behatolni a szentélybe? Az tejesen rendjén való, hogy éjszaka kísérletezett ezzel, hiszen „a fegyelmezett ember akkor van ébren, amikor mindenki alszik; a bölcs számára akkor van éjszaka, amikor az élőlények ébren vannak” (BG 2.69). Talán Varuna megsértődött, mert Vaszistha egyszer Agnit látta az ő arcában? (RV VII.88.2) Valaki más lett a kedvence, vagy nincs is semmi különösebb ok, Varuna ugyanis „jaksin”, ami azt jelenti, nagyon titokzatos.
Vaszistha egy sor himnuszban könyörög a titokzatos Varunához, hogy bocsásson meg, oldozza el, „mint a borjat az áldozati karóról”. Varuna azonban nem válaszolt neki többé.
*
Dírghatamasz, a Rgvéda egy másik bölcse két olyan barátot énekel meg, akik barátsága mindig töretlen marad. A Rgvéda egyik nagyon híres verséről van szó, amelyet aztán különféleképpen magyaráztak, és így szól:
„Dvá szuparná szajudzsá szakhájá, két szépszárnyú madár mindig együtt jár, nagyon jó barátok, ugyanazon a faágon ülnek. Az egyik megeszi az ízletes gyümölcsöket, a másik csak figyeli a társát.” (RV I.164.20) A legkorábbi magyarázatok szerint ez azt jelenti, hogy csak az részesülhet az isteni adományokban, aki elvégzi az áldozatokat; mindenki más csak szemlélő marad. Két verssel később Dírghatamasz ki is mondja: „az édes gyümölcshöz csak az jut hozzá, aki ismeri az Urat.”
Ehhez az értelmezéshez csatlakozik a következő vers, amelynek szintén ez a címe, Dvá szuparná szajudzsá szakhájá,
Két madár
Két madár ül egy faágon, egyik a bölcsességet
Kóstolgatja, jóllakik édes, tiszta mézzel.
Jó barátja a másik, de ésszel
Fel nem fogja, azt hiszi, méreg.
„Ne csipkedd a bodzabogyót, vagy különben véged!”
Bölcsen beszél a társa, de messzire
Szállnak a széllel a szíves, jó szavak.
Aki nem hisz, aki bizalmatlan,
Éhesen marad.
*
A Rgvéda versét két Upanisád is idézi, a Mundaka (3.1.2) és a Svetásvatara (4.6-7): „Habár a két madár ugyanazon a fán ül, a csipegetőt aggodalom és rossz kedv tölti el, mert a fa gyümölcsét próbálja élvezni. De ha valami módon arcát barátja, az Úr felé fordítja, és felismeri az Ő dicsőségét, akkor a szenvedő madár azonnal megszabadul minden aggodalomtól.”
Látjuk, hogy az értelmezés egészen megváltozott. Isteni tudásból múlandó, anyagi eredménnyé fokozódott le a gyümölcs. Most már meg is nevezhetjük a két barátot. Egyikük az egyéni lélek vagy átmá, másikuk a Felsőlélek, Paramátmá, aki minden körülmények között követi az emberi lelket.
Ezt az értelmezést fogadja el a következő vers:
Két szépszárnyú madár…
Két szépszárnyú madár egy fán ül,
Kóstolgatja az egyik az ágak
Érett gyümölcsét, ámde a másik
Nézi csak őt derűsen.
„Kedves barátom, végy te is, bőven termett,
Édes az íze, de nem tart sokáig,
Most falatozz velem, mert holnap
Senki se tudja, mit hoz a sors.
Jóllakhatunk ma, de holnap nem lesz.
Kedves barátom, ne bízz a jövőben,
Most kell enni, ameddig a vad szél
Szét nem szórja az édes gyümölcsöt.”
„Kedves barátom, edd meg, én nem bánom,
Edd ma vagy holnap, előbb-utóbb az éhség
Újra elér, de senki se képes a földön
Megfékezni a tél hidegét, a jegét.
Én tudok egy fát, mely sose hervad,
Lombja örökzöld, és a gyümölcse
Mindig olyan friss, mint a legelső órán,
Jöjj velem, szívesen megmutatom.”
„Kedves barátom, tréfálsz, nem mehetek,
Én itt születtem, itt kell maradnom.
Végtelen messze van innen a szomszéd falu,
Bár idelátszik a templom tornya, a ház teteje.
Mondják, néha feláll egy hegy, és megindul,
Másik kertbe vonulnak a bokrok, a fák,
Mindegyik élőlény szabadon jár, kedve szerint.
Engem a sors idetett, itt kell megrothadnom.”
„Kedves barátom, szánlak, de mit tehetek?
Élj itt a szűk ketrecben, előbb-utóbb az éhség
Újra elér, de senki se képes a földön
Megfékezni a karma nagy kerekét.”
*
Ugyanezek a gondolatok megjelennek a nyugati hagyományban is, igaz, hogy ez a hermetikus írás, a Museum Hermeticum X nem két madárról, hanem két vadállatról beszél:
„Az igazságot jól ismerő bölcsek azt mondják, hogy két vadállat lakik ugyanabban az erdőben; az egyik egy nagyon gyors és ragyogó szarvas, a másik pedig a híres egyszarvú. Ez az erdő nem más, mint az emberi test. Az egyszarvú csak vendég ebben a világban, a szarvas azonban itthon érzi magát.”
A következő versek aztán elmondják, hogy a szarvas mindaddig nem lehet boldog, amíg el nem nyeri az „arany testet”, vagyis a saját, valódi lelki formáját. Az arany test nagyon régi egyiptomi szimbólum, pl. a Harris-papírusz is azt mondja, hogy a Legfelsőbb Isten teste aranyból van.
*
Mi is igazán a barátság? Zarathustra szerint kapcsolatot fenntartani minden elvárás vagy feltétel nélkül. Shakespeare azt mondja az V. Henrikben, hogy a barátság egyetlen kötőanyaga az igazmondás. A védikus írások azt tanítják, hogy az igaz barátok mindig, minden körülmények között segítenek egymásnak. Erről a segítőkészségről szól a Mahábhárata egyik története, Indradjumna felismerése (Vana, 199.1-18):
Indradjumna felismerése
(Mbh., Vana Parva, Márkandeja Szamaszja 199.1-18)
A bölcs Márkandeja különleges áldást kapott Sivától: nagyon-nagyon hosszú ideig élhet az anyagi világban. Az anyagi világ néha látható, néha pedig láthatatlan. Láthatónak akkor mondjuk, amikor a Legfelsőbb Úr megteremti egyetlen pillantásával, láthatatlannak nevezzük, amikor a tűz és víz formájában megjelenő Úr megsemmisíti; Márkandeja azonban nem ég el a tűzben, és az árvízben sem fullad meg. Túléli a világpusztulásokat, megtapasztalja az új világok keletkezését, és Siva kegyéből sokmindenre emlékszik.
Egyszer a Pándavák és a kíséretükhöz csatlakozott bölcsek megkérdezték tőle: - Van-e valaki, aki még nálad is hosszabb életű?
– Igen, – mondta Márkandeja, – Indradjumna az, egy királyi bölcs. Elmondom nektek a történetét. Indradjumna hosszú ideig élt, nagyon igazságosan uralkodott, és érdemeinél fogva fel is emelkedett a mennybe. Sok-sok világkoron át élt a mennyben, végül azonban úgy látszott, elfogytak az érdemei: nem maradhatott ott tovább. Lezuhant a mennyből, egyenesen ide a földre. Kétségbeesetten járkált fel és alá, nem találta a helyét. A sors rendeléséből találkoztunk, és Indradjumna megkérdezte tőlem: - Ismersz engem?
Így feleltem: - Vándor szerzetes módjára élek, és soha sem maradok sokáig egy helyen. Egy városban vagy egy faluban sem töltök el többet egyetlen éjszakánál. Az ilyen ember nagyon sok ismerőst szerez, és mégsem szerez egyetlen ismerőst sem. A böjtök és a fogadalmak legyengítik a testet, nem űzhet világi foglalkozást, nem szerezhet vagyont, és egy idő után már az emlékezete sem a régi. – Ismersz valakit, aki nálad is idősebb? – kérdezte tőlem Indradjumna. – Igen , - válaszoltam. – Él egy Pravakarna nevű bagoly a Himálajában. Sokkal idősebb nálam; lehet, hogy ismer téged. Persze a Himálaja nagyon messzire van innen. Indradjumna azonnal lóvá változott, és elvitt engem oda, ahol a bagoly élt. Ekkor megkérdezte tőle: - Ismersz engem?
Pravakarna gondolkodott egy ideig, aztán megrázta a fejét, - Nem, nem ismerlek téged. – Őt is megkérdezte Indradjumna: - Ismersz valakit, aki nálad is idősebb? – Igen, van itt a közelben egy tó, abban él egy daru, Nadidzsangha. Sokkal idősebb nálam; kérdezd meg, hogy ismer-e téged.
Indradjumna a baglyot is a hátára vette, és azonnal elvágtatott a tóhoz, ahol Nadidzsangha élt. Megkérdeztük a darut: - Ismered ezt a királyt, Indradjumnát? – Gondolkodott egy ideig, majd azt felelte: - Nem ismerem. – Ismersz valakit, aki nálad is idősebb? – Igen. Itt él ebben a tóban egy teknős, Akupara. Sokkal idősebb nálam; lehet, hogy tud valamit erről a királyról.
Ekkor a daru kihívta a teknőst a tópartra, és megkérdeztük: - Ismered ezt a királyt, Indradjumnát? – A teknős gondolkodott egy pillanatig, majd nagyon izgatott lett, és a szemeit elöntötték a könnyek. Egész testében reszketett, és csaknem elvesztette az eszméletét. – Hogyne ismerném ezt a királyt! – kiáltotta. – Ezer áldozati karót szúrt le itt, ennek a tónak a partján, amikor meggyújtotta az áldozati tüzet. Azok a tehenek kaparták ki ezt a tavat a patáikkal, akiket ez a király adományozott a bráhmanáknak, amikor vége volt az áldozatnak. Azóta is itt élek. Amikor a teknős mindezt elmondta, megjelent egy mennyei kocsi, és a magasból megszólalt egy hang: - Tévedtünk, Indradjumna. Mindaddig a mennyben maradhatsz, ameddig csak egyetlen lény van, aki a jó tetteidre emlékszik. Gyere, szállj fel erre a kocsira, foglald el a korábbi helyedet a mennyben.
A király nagyon megörült, de egy lépést sem tett a mennyei kocsi felé, hanem azt mondta: - Várjon itt ez a kocsi, amíg Márkandeját és ezt a baglyot vissza nem viszem oda, ahonnan elhoztam őket.
Búcsút vettünk a hosszúéletű darutól és a teknőstől, Indradjumna pedig megint lóvá változott, Pravakarnát visszavitte a Himálajába, engem pedig a Narmadá partjára, ahol nem sokkal azelőtt velem találkozott. Ezután a mennyei kocsi visszavitte őt az égbe, ahol elfoglalhatta a neki fenntartott helyet.
A Pándavák nagyon csodálkoztak, és megkérdezték: - Hogyan lehetséges az, hogy egy teknős mentette meg Indradjumna királyt, egy nagyon öreg teknős kiváló emlékezete segítette őt vissza a mennybe? – Ez a dolog nem is olyan csodálatos, - felelte Márkandeja, - hiszen csak az történt, amit a Legfelsőbb Úr, Krsna akart. Néha egy darut vagy egy teknős küld el, és úgy tűnik, mintha függetlenül cselekednének; máskor Ő maga lép közbe személyesen. Nem tudjátok, hogy a saját kezeivel mentette ki Mrgát, a királyi bölcset, pedig ő nem is csak a földre, hanem egyenesen a pokolba zuhant? Ha ti is úgy akarjátok, valamikor elmondom nektek ezt a történetet.
*
Most pedig utazzunk el képzeletben India legdélebbi részébe, Tamilnáduba, ahol azt mondják, a tamil nyelvet és kultúrát három szent könyv tette naggyá. A tamil kultúra élete a Tirukkural, szíve a Tiruvaszagam, lelke a Tirumandíram. A Tirukkural, vagyis szent kural egy nagy dél-indiai szent, Tiruvalluvar műve, aki kb. 2000 évvel ezelőtt élt Mylapore-ban, a mai Madrasz területén. Tiru szentet, kural párverset jelent; ilyen párversekben írt Tiruvalluvar az élet három nagy fő céljáról, amelyek a szerelem, anyagi haszon és a védikus előírások betartása, vagyis az erényes élet (káma, artha, dharma). A negyedik célról, a felszabadulásról (móksa) nem beszélt; talán azt gondolta, hogy a védikus szabályok követésével a felszabadulást vagy önmegvalósítást automatikusan el lehet érni, vagy azon a véleményen volt, hogy a megvalósításhoz nem elméleti, hanem gyakorlati út vezet.
Részlet következik a Tirukkural-ból:
A barátságról
Jó emberek barátsága olyan, mint az újhold,
Napok telnek, egyre csak növekszik,
De a rosszak barátsága napról-napra csökken,
Mint a telihold, ha megöregszik.
Olvasd többször, egyre nagyobb örömet szerez majd
Neked a könyv, ha ugyan nem gyatra,
Ugyanígy a jó barátság friss marad és tiszta,
Új örömet szerez napról-napra.
Az a barát, ki a bajban igaz menedéked,
Segítséget hoz, és ott van nálad,
Ahogy te is ösztönösen megfogod kezeddel
A lecsúszni készülő ruhádat.
Van, aki csak meglát téged, és abban a percben
Mosolyogni kezd, és felderül,
De csak az igaz barát, aki nagy örömmel
Tölti el a lelket legbelül.
Álomnak is rossz, ha olyan ember lesz a társad,
Aki mást mond, mint amit csinál,
Az ilyenről van egy régi és közismert mondás:
Bort iszik, de vizet prédikál.
Ellenséged üdvözölne összetett kezekkel –
Nagyon vigyázz, lehet benne fegyver.
Ne bízz meg a könnyeiben, ne hagyd, hogy becsapjon
Barátságos, de külső jelekkel.
*
A sumer-akkád-új-asszír, több változatban is ránk maradt Gilgames-eposz a barátságról szól. Gilgames, aki egyébként történeti személyiség volt, Uruk város királya, találkozik Enkiduval, aki vadállatok között nőtt fel. A korábbi ellenségekből elválhatatlan barátok lesznek, állandóan keresik a kalandokat, és mindegyikből győztesen kerülnek ki. Egyszer azonban elkövetnek egy nagyon nagy hibát, megölik a szárnyas bikát, és az istenek úgy döntenek, hogy az egyiküknek életével kell fizetnie a bűnért. Az istenek Enkidut választják. Gilgames nemcsak a legjobb barátját veszti el, de ráébred a saját halandóságára is. Újabb és még veszélyesebb kalandokba bocsátkozik, hogy megszerezze a halhatatlanságot. Megszerzi, de el is veszíti az élet füvét.
Az eposz végén Gilgames még egy utolsó kísérletet tesz, hogy a barátját visszahozza az alvilágból, de az istenek elutasítják a kérését. Gilgames csak Enkidu szellemével találkozhat, akit faggatni kezd, mondja el, milyen az élet az alvilágban. Enkidu kéreti magát: - Ha elmondanám, vége lenne minden boldogságodnak, egész nap csak sírnál. – Gilgames unszolására azonban mégis elmondja, milyen rettenetes, hogy a testét megették a férgek; olyan lett, mint egy homokzsák. Az alvilágban az árnyak nyugtalanul bolyonganak fel-alá, megromlott ételmaradékot és szemetet esznek. Csak azoknak van valamivel jobb sorsuk, akik hősként, csatában vesztették el az életüket. A hősök árnyai puha ágyakon pihennek, tiszta vizet isznak, és ismét együtt lehetnek a családjukkal.
*
Az idealizált barátságról írnak a szúfik, pl. Dzseláluddin Rúmi (Balkh-Konya 13-14 sz) és a sirázi Khvadzsa Háfiz (14 sz).
Rúmi: Te meg én
Boldog percek, a lugasban üldögéltünk te meg én,
Két formában és két arccal, de egy lélek, te meg én.
Nektárt hozott a színes kert, a madarak víg dala,
Rögtön, hogy a gyümölcsösbe megérkeztünk, te meg én.
Kijöttek a csillagok is, csakhogy minket lássanak,
De mi csak a karcsú holdat láttuk, te meg én.
Te meg én, de én-te nélkül, most már minden egyesült,
Nincs szükség az üres szóra, értjük egymást, te meg én.
Ég lakói, papagájok, irigyelnek minket is,
Amikor így együtt vagyunk, nevetgélünk, te meg én,
És különös, hogy ebben a szűk sarokban, te meg én,
Bagdadban te, én Khorszánban, együtt vagyunk, te meg én.
Háfiz: Egy dervis-társamnak
Összezavart ez a világ, s mindaz, ami benne van,
Szívemben csak barátom él, minden más a szélbe hull.
Ha az Egység rózsakertje hozzám küld egy illatot,
Szívem, mint egy rózsabimbó, megnyílik és kivirul.
Keresd fel a visszavonult remetét, és mondd neki:
Imafülke felső széle, mint szemöldök, úgy vonul,
Így aztán a bálvány háza éppen olyan, mint a Ka’aba,
Nézhetsz te már akárhova, mindenütt csak Ő honol.
Dervis útja az önzetlen szolgálat, és semmi más,
De a szentség nem a hajban, nem a szakállban lapul,
Tar fejjel is járhat akár, szívfájdalom nélkül,
Lemond még a fejéről is, és mint Háfiz, megigazul.