Aranykor
Szinte valamennyi ókori kultúrában megtaláljuk azt a nézetet – vagy kollektív emlékezést -, hogy egykor aranykor volt a földön. Az emberek nem ismerték a szenvedést, betegségeket, esetleg még a halált sem. Vesződség nélkül jutottak hozzá az ételhez-italhoz, és nem voltak ellenségeik. Sokan azt gondolják, ez az aranykor nem más, mint a gyermekkor. A kisgyerek nem ismeri a megélhetésért vívott küzdelmet, nincsenek ellenségei, szenvedéseit és betegségeit gyorsan elfelejti. Nagyobb távlatból visszatekintve a gyerekkor többnyire szépnek és békésnek tűnik. A gyerek még együtt élt az istenekkel – a hozzá képest nagy és mindentudó felnőttekkel, akik általában gond nélkül teljesítették a gyermeki kívánságokat.
Számos tényező szól amellett, hogy a dolog nem ilyen egyszerű, mert a kisgyerek, a szülők minden erőfeszítése ellenére sem él idillikus körülmények között. Már maga a születés nagy fájdalmat és megrázkódtatást jelent, amit csak fokoznak az első észlelések a hideg, világos és barátságtalan világról. Nem reális a feltételezés, hogy ember tudat alatt minden kellemes benyomásra emlékszik, a traumák pedig varázsütésre kitörlődnek az emlékezetéből. A feltételezést gyengíti az a számos részlet, amit az egyes kultúrák kollektív emlékezete az aranykorról megőrzött; nem is beszélve arról, hogy az arany- és egyéb korszakok ciklikusan ismétlődnek, amit az ember életkorairól nem lehet elmondani. A ciklikus ismétlődés miatt aranykor nemcsak a múltban volt; ismét el fog jönni a jövőben. A jövő aranykort néhány kultúra vagy vallás feltételekhez köti, mások szerint a korszakok szabályos időközönként, automatikusan váltják egymást. Mennyországgal vagy túlvilággal kapcsolatos ígérgetések helyett az aranykor itt valósul meg, ezen a földön.
Európa talán még mindig az ókori Görögországot ismeri a legjobban a régi kultúrák közül. Évszázadokon át azt képzelték, hogy az egész európai kultúra erre épült. Maguk az arany-, ezüst-, réz- és vaskorszak kifejezések is a görögöktől származnak. Hésziodosz írt a hajdani boldog aranykorról, feltehetően a Kr.e. 7. században (Munkák és napok). Elmondja, hogy Prometheus, Japetosz titán fia egyre több áldást akart biztosítani az embereknek. Először úgy intézte, hogy az állatáldozatok szétosztásánál az istenek kapják a rosszabb, értéktelenebb részeket. Zeusznak nem tetszett a dolog, és hamarosan gondoskodott a megtorlásról (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása):
Elrejtették mélyen az istenek élelmünket;
Másként könnyen meghozná neked egynapi munka
Azt, ami kell az egész évben, bár tétlenül élnél.
Gyorsan akaszthatnád a hajókormányt is a füstre,
Ökrök s öszvérek munkája se kellene akkor.
Ám Zeusz elrejtette, szívében megharagudván,
Hogy megcsalta a görbeeszű Prometheus őt is,
Embereket pusztító gondokat akkor eszelt ki.
Zeusz azonban nemcsak az élelmet rejtette el, hanem a tüzet is. Mit kezdjen az emberiség tűz nélkül? Prometheus tehát ismét kijátszotta Zeuszt, ellopta a tüzet, és odaadta az embereknek. Zeusz most különösen kegyetlen büntetést talált ki Prometheus számára, de kegyetlen büntetést szánt az embereknek is:
Tüstént hívta a híres Hephaistost a paranccsal,
Hogy földet gyúrjon vízzel, majd emberi hangot
És mozgékony erőt adjon bele, és gyönyörű szűz
Istennőkre hasonló szépséget, azután meg
Asszonyi mesterségre: szövésre tanítsa meg Athéné,
És arany Aphrodité öntsön bűbájt a fejére,
Bajszerző vágyat, gondot, mi a testet elemészti,
Szemtelen eblelket bele, tolvaj hajlamot adjon.
Zeusz Epimetheushoz, Prometheus öccséhez küldte a szép, de nagyon gonosz hölgyet. Prometheus időben figyelmeztette a testvérét, hogy ne fogadja el Zeusz ajándékát, ő azonban nem hallgatott rá. Ezzel véget is ért az aranykor a földön,
Mert gond nélkül élt mindaddig az ember a földön,
Távol a fáradság, távol minden nyomorúság,
És távol volt még, mi halált hoz ránk, a betegség.
Most a halandó sok baj közt gyorsan megöregszik.
Mert ez a nő, hogy a hombárnak fedelét felemelte,
Mind szétszórta, az embernek sok gondot okozva…
Most sok ezernyi csapás kószál pusztítva közöttünk,
Bajjal telt el a föld, vele telt el a tenger egészen…
És amit elgondolt Zeusz, nem lehet azt kikerülni.
Sok versben találkozunk a tüzet hozó, vagy a sziklához kötözött, szenvedő Prometheussal, pl. Karol Leszyk lengyel költő ezt írja:
Prometheus
A völgy sötét, a fák között vihar dühöng,
Jeget lehet, amerre elrobog,
Kidönti még a büszke pálmafákat is.
Eső ez, vagy az ég zokog?
A félelem jön fű alatt,
Felbomlanak a rendezett sorok,
Falak mögé, vagy kőüregbe búvik
Az ember, s rémülten forog.
Hol-merre lelhet enyhhelyet,
Szél-víz elem ha háborog?
Hol van egy kis bíztató derű,
Amerre égi tűz lobog?
Hajítsd le a földre végre
Csak egy megúnt zsarátnokod,
Ha nem teszed, hát fölmegyek,
S az égből szent tüzet hozok!
Kiben nincs egy kis szánalom?
Szikrányi csak? Nem nagy dolog.
Ha kell, Prometheus leszek,
És lángoló tüzet hozok.
A vaksi éjszakába én
Tüzet hozok,
A fülledt grottamélybe is
Tüzet hozok,
Sötét fejekbe, megkövült
Szívekbe is tüzet hozok,
Öröm lesz nézni, hogy lobog,
Ha testet öltök, mint Prometheus,
És folyton csak tüzet hozok,
Kezemben, és vas-serpenyőt
Fejemre téve is tüzet hozok,
Míg csak meg nem irigyled, és a napot
El nem küldöd, vagy a napvilágot
Lángtüzű, rózsás pírba vonod,
Nem nyugszom addig, meg nem nyughatok.
Lehet, hogy meghalok,
De addig is tüzet hozok,
Tüzet hozok.
A rómaiak átvették az aranykorra vonatkozó elképzeléseket, jószerével az egész görög kultúrával együtt. Ismertek azonban egy másik kultúrát is, az etruszkokét, akik előttük uralkodtak Itáliában. Az egyik régi etruszk istenség Szatri-Szaturnusz, akit egy régebbi világrend királyának tartottak. Mivel Szatri uralkodása alatt béke volt, az emberek nem ismerték sem a szegénységet, sem az aggodalmat, nem nehéz ebben a régebbi világrendben felismerni az aranykort. Szaturnusz azonban – akit később Kronosszal azonosítottak – elvesztette a hatalmát. Más, Etruriában szintén tisztelt istenek, Iuppiter, Iuno és Minerva vették el a nyáját, összetörték a pásztorbotját, mint Weöres Sándor írja, a Merülő Szaturnusz-ban:
Többé semmi dolgom,
nincs felelősség: menhelyen könnyű az aggnak élete.
Rómában csak a Szaturnáliák maradtak meg, a téli napforduló vidám ünneplése, amikor a hajdani aranykor emlékére a rabszolgák is odaülhettek a gazdájuk asztalához, és ajándékot kaptak. Mondják, hogy a Szaturnália adta meg a formát a karácsony megünnepléséhez.
Az aranykor leírása megvan a Bibliában is – ezzel kezdődik a Genezis könyve. Igaz, hogy nem az egész földön volt aranykor, hanem csak az édenkertben, „napkelet felől.” A kert tele volt szemnek és szívnek kedves gyümölcsfákkal, folyóvizekkel, arannyal és drágakövekkel.
„És formált vala Isten a földből mindenféle mezei vadat és égi madarat, és elvivé az emberhez, hogy lássa, minek nevezze azokat.” (2.19)
A bibliai aranykorban tehát Isten szolgálja az általa megteremtett embert, elhelyezi egy csodálatos kertben, társakat és segítőtársakat teremt neki – más szavakkal, Isten az ember kezébe adja a hatalmat. (Vissza is élt vele rendesen.) Csak két fát tartott fenn magának. Természetesen tudjuk, hogy mi történt, de ki is számíthatjuk. Az embernek éppen az a két fa kellett, és meg is kóstolta az egyiknek a gyümölcsét. Ezzel vége lett az aranykornak.
„Átkozott legyen a föld temiattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban.
Töviset és bogácskórót teremjen tenéked; s egyed a mezőnek füvét.
Orcád verítékével egyed a te kenyeredet, mígnem visszatérsz a földbe, mert abból vétettél; mert por vagy és ismét porrá leszesz.” (3.17-19)
A Genezis elbeszéléséből tudjuk, hogy Isten nem írta elő az édenkertben, az aranykorban a munkát, nem tervezte be a szenvedést, betegséget és halált, de még a szaporodást sem. Ez mind nem létezett a paradicsomi állapotban, nemcsak a fügefalevelet sem ismerő meztelenség.
Nem kisebb személyiség, mint Ézsaiás erősíti meg azt a feltételezést, amely az édenkertet egyenlővé teszi az aranykorral. Ézsaiás ugyanis megígéri népének, hogy ismét aranykor lesz. Megszűnik minden háború és ellenségesség, még a növényeken sem teremnek tüskék.
„És származik egy vesszőszál Isai törzsökéből, egy virágszál nevelkedik.
Akin az Úr lelke megnyugszik, bölcsességnek és értelemnek lelke, tanácsnak és hatalomnak lelke, az Úr ismeretének és félelmének lelke…
És lakozik a farkas a báránnyal, és a párduc a kecskefiúval fekszik, a borjú, az oroszlánkölyök és a kövér barom együtt lesznek, és egy kis gyermek őrzi azokat;
A tehén és medve legelnek, és együtt feküsznek fiaik, az oroszlán, mint az ökör, szalmát eszik…
Megszűnik Efraimnak irigysége, és Júdából a gyűlölködők kivágattatnak…
Együtt vetnek zsákmányt, kezet vetnek Edomra és Moábra, és az Ammoniták engednek nékik…
És csinált út lészen népe maradékának, amint volt Izráelnek, mikor kijött Egyiptomnak a földjéről.”
(Ézsaiás, 1.1 et passim)
Mikeás próféta is beszél az aranykorról, amelyet Messiás országának nevez.
Az Ószövetséget persze nem lehet kiszakítani a közel-keleti környezetből, ahol keletkezett. A zsidók az ugariti Baal-t jól ismerték, harcoltak is a Baal-kultusz ellen. De még Baal-nak is megvolt a maga „édenkertje” a Dzsebel Akra szent hegyen (Mons Casius), itt állt arany-ezüst-lazúrkő palotája. A sumer Ur városban született Ábrahám is bizonyosan hallott a Dilmun nevű boldog szigetről, amelynek aranykori viszonyairól ezt írja az Enki és Ninhurszág címen ismert sumer eposz (Komoróczy Géza fordítása):
Dilmunban holló nem károg,
Fácán nem kiált,
Oroszlán nem gyilkol,
Farkas bárányt nem ragadoz,
Kutya a kecskék terelését nem ismeri,
Vaddisznó a vetés kitúrását nem ismeri,
Ha özvegy a csírázó malátát elteríti,
Az ég madarai malátáját nem csipkedik,
Galamb feje nem csügged le.
Fájó szemű nem mondja: Szemem fáj.
Fájó fejű nem mondja: Fejem fáj.
Anyóka ott nem mondja: Öreg vagyok.
Apóka ott nem mondja: Öreg vagyok.
Nincs szűz, kinek vére folyik.
Ember nem mondja: Csatornamedret ássunk!
Őrség a határon nem jár őrjáratot,
A kikiáltó vészről nem kiált,
A város szélén jajszót nem kiált.
A különbség csak az, hogy Dilmun szigete nem pusztult el. A sumer-akkád eposz hőse, Gilgames ott találkozott ősével, Utnapistimmal. Igaz, neki sem volt könnyű eljutnia oda, bár kétharmad részben isteni származású volt. Az aranykor tehát létezik, és megvalósulhat az egész földön is, mint azt a sumer szellemiség egyik örököse, az Ószövetség mondja.
És ezt mondja az Ószövetség szellemiségének egyik örököse is, a Jelenések könyve:
„És láték egy angyalt leszállani a mennyből, akinél vala a mélységnek kulcsa, és egy nagy lánc a kezében.
És megfogá a sárkányt, azt a régi kígyót, aki az ördög és a Sátán, és megkötözé azt ezer esztendőre.” (20.1-2)
De ez csak ízelítő a valódi aranykorból, amikor új ég és új föld lesz,
„És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről, és a halál nem lesz többé, sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom…
És ott éjszaka nem lesz, és nem lesz szükségük szövétnekre és napvilágra, mert az Úr világosítja meg őket, és országolnak örökkön örökké.” (21.4 –22.5)
Eljövendő aranykorra céloz a rabbinikus hagyomány is, amikor azt mondja, hogy a jó emberek a paradicsomban, Gan-Edenben fognak élni, a feltámadás után. Énok könyve is kertként írja le azt a boldog világot, amely a jók jutalma lesz az égben.
Sok vita folyt arról, milyen iráni hagyományokat ismerhettek az Ószövetség prófétái – vagy megfordítva, találunk-e zsidó vagy kánaáni hatásokat az iráni szent könyvekben. A pontos választ még nem tudjuk, de ismerjük a hurri, mitanni vagy hettita népeket, akik közvetítő szerepet töltöttek be egyfelől az iráni és védikus árja, másfelől a közel-keleti népek között. Ezek a nagyjából a mai Anatólia területén élő, de hódításaikkal még Egyiptomot is veszélyeztető népek különféle isteneket imádtak, akik részben sumer, részben védikus indiai neveket viseltek. Tény, hogy az iráni szent könyv, az Aveszta is tud egymást követő világkorszakokról, amelyek elején egy ezeréves aranykor vagy békebirodalom áll. Ekkor egy Jima nevű félisten vagy hérosz uralkodott, és a föld olyan fejlődésnek indult, hogy háromszor is ki kellett tágítani; az ezer év elteltével kétszer akkora lett, mint amennyi volt Jima trónra lépésének idején. Természetesen béke volt és bőség, az emberiség nem ismerte a szenvedéseket és a halált. Az aranykornak azonban vége lett, és ezzel kapcsolatban többféle történet van forgalomban. Az egyik szerint a gonosz Angro Mainju pusztította el hóviharokkal. Egy másik történet Jimára hárítja a felelősséget. Jima, mint a görög monda Prometheusa, rendkívül szerette az embereket, és egyre csak azon gondolkodott, mivel ajándékozhatná meg őket. Egyszer azt gondolta, hogy nekik adja a tehén húsát. Ez azonban nagy bűn volt, hiszen a tehén szent állat. Még feláldozni is csak öreg és meddő teheneket szabad, azzal a céllal, hogy az áldozat végeztével épen és fiatalon jöjjenek vissza a tűzből. Jima megbotránkoztatta a családját is, és végül a saját testvére, Szpitjura ölte meg, kettéhasította büntetésből. A harmadik történet felmenti Jima királyt, és egy Dahák nevű félig ember – félig kígyó szörnyeteget tesz felelőssé. Jelenleg is Dahák uralkodik, de „az idők végezetével” le fogja őt győzni egy Kersászpa nevű harcos, vagy Szaosjan megváltó, akik visszaállítják az aranykort. Jellemző, hogy a világot, amelyben Jima uralkodott, Paráhu-nak vagy Paridaeza-nak nevezték, ez az eredete a paradicsom szónak.
Ha az aranykor-mítoszok nem egymástól függetlenül alakultak ki az egyes országokban, akkor bizonyára abban a kultúrában kell keresni az eredetüket, amelyik a legrégebbi a földön. A kutatás jelenlegi állása szerint ez a védikus, úgynevezett Indus-Szaraszvati civilizáció, amelynek virágkora a Kr.e. 5-3. évezredekre esett, tárgyi emlékei pedig több ezer település. A civilizáció határai nyugaton a Helmund völgye, keleten Rupar, délen a Narmadá folyó; legnagyobb városai Mohendzso daro, Harappa, Csanhu daro, Lothal és Mundigak. Nem lehetetlen, hogy további ásatások keletebbre, illetve délebbre fogják tolni a határokat. Ennek a hatalmas területnek, kb. a mai, földrajzi értelemben vett Észak-Indiában szent írásai a Védák, illetve a Védákhoz csatolt terjedelmes, szanszkrit nyelvű irodalom. A különböző világkorszakokról a Védákat magyarázó Puránák beszélnek nagyon részletesen.
A védikus hagyományban ezek a jugáknak nevezett világkorszakok időtlen idők óta ismétlődnek. A legutolsó aranykor Vaisákhá hónap világos felének 3. napján kezdődött, és 1,728.000 évig tartott. Ezt követte a Treta juga vagy ezüstkor, 1,296.000, és a Dvápara juga, 864,000 évvel. A jelenlegi Kali juga vagy vaskorszak Kr.e. 3102. február 18-án kezdődött, és összesen 432,000 évig tart. A teljes juga-ciklus tehát 4,320.000 év. Érdemes megjegyezni, hogy ezek a számok mind a szent 108 többszörösei. Egy kalpában 1000 ilyen ciklus van, és ez még csak egyetlen nappala a teremtőnek, Brahmának.
A Puránák ugyanazt mondják el az aranykorról, amit eddig láttunk a görögöknél, a Bibliában és más helyeken, csakhogy a Puránák sokkal régebbiek, mint a felsorolt kultúrák. Isten négy alkalommal jelent meg a földön az aranykorban, mint Matszja, Kúrma, Varáha és Nrsimha. Ez a korszak minden szempontból különleges volt. Az emberek sokkal magasabbak és terhelhetőbbek voltak, mint ma, az átlagos életkorunk 4000, mások szerint 100,000 év volt. Az önmegvalósítás útjai a tudás, illetve a meditáció voltak. Az aszkézis olyan formáit gyakorolták, ami ma már nem lehetséges. Pl. Hiranjakasipu ezer évig állt lábujjhegyen, magasba emelt karokkal. Hajából ragyogó és elviselhetetlen fény áradt, fejéből lángok csaptak ki, a tűz és a füst felhevítette a felsőbb és alsóbb bolygókat. A folyók és óceánok vize felkavarodott, a föld rengett, csillagok és bolygók hullottak le az égből. A hatalmas tűz a félistenek életét is fenyegette. (SB 7.3.2-6) Ezek a rendkívüli dolgok azért voltak lehetségesek, mert a dharma szilárdan állt négy pillérén, amelyek az igazság, aszkézis, áldozat és adományozás. A Treta jugában már csak három, a Dváparában kettő, a jelenlegi vaskorszakban csak egy pilléren áll a dharma.
A Puránák nagyon sokat beszélnek a vaskorszakról, természetesen jövendölés formájában, hiszen ezeket a tanításokat Kr.e. 3102 előtt mondták el. Vjásza csak ez után fogott hozzá, hogy a védikus hagyományt leírja, illetve lediktálja Ganapatinak. Ebből most csak annyi tartozik ide, hogy az előre jelzett időben, amikor a nap, hold és Jupiter együtt lépnek be a Pusja naksátrába, amit mi az állatöv Rák csillagképének ismerünk, Isten ismét el fog jönni a földre, ez alkalommal egy Kalki nevű bráhmana formájában, aki véget vet a Kali juga szörnyűségeinek, és ismét megalapozza az aranykort.
Az aranykorban valamennyi égitest eredeti fényében fog ragyogni, az embereknek csak jó tulajdonságaik lesznek, kiváló egészségben élnek, és nem térnek el a szanátana dharmától. A Védákra nem lesz szükség írott formában, mert az emberek emlékezőtehetsége olyan mértékben megjavul, hogy amit egyszer hallanak, azt nem felejtik el.
Az egyik kisebb Puránában, a Dévi Bhágavatában (6.11.19-54) a következőket olvashatjuk:
„Amikor a Szatja juga megkezdődik, és a Kali juga véget ér, az átfedési időben az erényes, emelkedett lelkek leszállnak az égből, és ismét megszületnek a földön, és amikor a Kali juga kezdődik, és a Dvápara véget ér, a gonosz lelkek jönnek föl a földre a poklokból… Akik a Tretában jók voltak, emberekként születnek meg a Szatja jugában; a Szatja juga gonosz emberei a Kali jugában fognak élni… A Szatja jugában a bráhmanák jól ismerik a Védákat, mindig odaadóan imádják Istent, buzgó vággyal szolgálják Dévit, lelkesen ismétlik a Gájatrit és a Pranavát, a Gájatrin meditálnak, mindig csendesen ismétlik a Gájatrit és a Mahábídzsa-mantrát (Om). A bráhmanák minden faluban templomokat építenek Dévinek, igazat mondanak, kegyesek, tiszták, odaadóan végzik a munkájukat. A ksatriják mindig úgy cselekszenek, ahogyan a Védák parancsolják, megvédik az alattvalókat. A vaisják földet művelnek és kereskednek, a súdrák mindig a másik három kasztot szolgálják. Mindenki Dévit imádja, a legfelsőbb energiát.”
A jelenlegi Kali jugát vagy vaskorszakot a zavar és viszály korának is nevezik, és ez annyira így van, hogy az emberek még abban sem értenek egyet, hogyan következnek egymásra a korszakok, és most tulajdonképpen melyik korszakban járunk. A Krija jóga hagyománya pl. egyenlőnek veszi az isteni és földi éveket. Eszerint az aranykor 4800, az ezüstkor 3600, a rézkor 2400, a vaskor 1200 év, és jelenleg éppen az egyik rézkorszakban járunk. Hogy bonyolultabb legyen, leszálló és felszálló ciklusokat is megkülönböztetnek, és mi most egy felszálló ciklusban lennénk, amely Kr.u. 1701-ben kezdődött, vagyis ez a korszak 4100-ban adja át a helyét a felszálló ezüstkornak; ezt pedig 7700-ban követi az új aranykor.
A hinduizmust számos tanító magyarázza nagyon egyéni módon, pl. a 19. század elején Tamil Náduban élt Ajja Vaikundar azt mondja, nem négy, hanem nyolc juga van, de ezek nem ismétlődnek, csak lineárisan váltják egymást. Az első korszak a Nitijának nevezett aranykor volt, amelyet különösen az jellemzett, hogy nem ismerte a kasztrendszert. A következő korszakban azonban megszületett a valamennyi gonoszságot megszemélyesítő Kroni, még pedig hat részre elosztva. Isten már hat alkalommal jött el, hogy Kronit legyőzze, a hatodik alkalommal természetesen Ajja Vaikundar formájában, aki egyébként kaszton kívüli, úgynevezett „érinthetetlen” volt, ezért is akarta lerombolni a kasztrendszert. Kronit már tulajdonképpen le is győzte, de a 8. jugára, az új aranykorra még várnunk kell. Ez azonban végleges lesz, és a földi békebirodalomban Ajja Vaikundar fog uralkodni, mint Dharma Rádzsa.
A tamil szent Ajjavalinak, az atya útjának nevezett tanításai főként India legdélibb részén és Madrasz körül terjedtek el, ahol komoly konkurenciát jelentenek a teozófiának. A teozófia tanításai szerint a legutóbbi aranykor kb. 4,5 millió évvel ezelőtt kezdődött, mégpedig azzal, hogy Manu bevezette a törvényeit, vagyis átadta az embereknek az úgynevezett Mánava-Dharmasásztrát. Nem egészen világos, miért volt szükség erre, mivel ekkoriban az emberiség tökéletesen erényes volt, hírből sem ismerte a bűnt, betegséget vagy szenvedést. Még csak esélyük sem lehetett bűnök elkövetésére, mivel mindenki mellett ott állt egy „figyelő,” vagy „kutya,” aki már csírájában elfojtotta a bűnös gondolatokat. A tudás közkincs volt, nem voltak misztériumok, mindennapos volt a kapcsolat a felső világokkal. A jelenlegi vaskorszakot újabb aranykor váltja fel, amikor a nap, hold, Sirius és Jupiter egy holdházban állnak.
„Akiket a Kaliban megaláztak, felmagasztaltatnak a Szatjában,” ígéri a Titkos Tanítás.
Sok furcsa elképzelés volt a történelem folyamán az aranykorról, ezek közül most csak egyet. A 17. század elején Angliában kitört az Amerika-láz. Az emberek valahogy úgy gondolkodtak, csak át kell kelniük az óceánon, és minden jó lesz. A társadalmi igazságtalanságok megszűnnek, a föld magától terem, egészség, boldogság, netalántán örök élet vár az új-világi telepesekre. A kivándorlási láz fő célja Virginia, az Erzsébet királynőről elnevezett terület volt. Michael Drayton (1563-1631) angol költőt csak annyiban ihlette meg az Amerika-láz, hogy másokat buzdított a nem is olyan veszélytelen utazásra. A virginiai utazáshoz című versében egyenesen új aranykort ígér a bátor hajósoknak aposztrofált gyarmatosítóknak:
Ti mind, kik emberül
Küzdtök hazátokért,
Dicső lesz nevetek!
És bátran győzzetek,
Amíg a tompa nép
S a gyáva otthon ül.
Ne késsetek, britek,
Ne várjon a hajó,
A felvidult szelek
Gyorsan repítsenek,
Frigyet szerezni jó
Az áldott, zöld sziget.
Repüljön a serény
Hajó nyugat felé,
Legyen a víz sekély,
Vagy zátonyos, ne félj,
Ha szélvihar dühöng,
És szédítő a mély.
A víg tenger jelez
Nem lankadó sikert,
Mi lent arany, de fönt
Egy tiszta, égi gyöngy,
Jövünk, Virginia!
A földi éden ez,
Hol egy szoros helyen
Az ég mi bőven ont
Halat s nemes vadat,
És termő földet ad,
Mely munka nélkül is
Vagy háromszor terem.
Virágzik a gohér,
És bíbor fürtje ring,
Erdők sötétlenek,
A cédrus vív eget,
Ciprus tenyész, fenyő,
S a hasznosabb babér.
Aranykor jön megint,
Igája is szelíd,
Nem ismer semmi bajt,
Csak bizton állni majd
A tél heves dühét,
Mikor alátekint.
Elhozza már a szél
A vágyott, új haza
Szerelmes illatát,
Az óceánon át,
A szív dobog s rajong –
Hajótok partot ér!
Tiétek lesz a föld!
Egy hálaszót előbb!
Ti boldog emberek,
Most már örüljetek,
Míg ágyúdurrogás
Egész eget betölt.
Legyen sok hős fia
A győzteseknek ott,
Hősök, miként apánk,
Sugarát ontsa ránk
A pólus csillaga,
Mit nem lát Anglia.