Ajtó
Szálljon messze képzelet,
Többet ér, mint élvezet,
Érintésre olvad a kéj,
Mint buborék, ha fú a szél,
A képzelet hadd repüljön,
Gond a földön elterüljön,
Nyisd ki szíved ajtaját –
Szálljon égre, merre lát.
John Keats (1795-1821) írja ezt a Képzelet (Fancy) című versében. A szívnek tehát van ajtaja. Egy másik angol költő, W.S. Blunt (szül. 1840) a gibraltári szorost nevezi kapunak, ahol Anglia őrködik:
A híres szikla ez, mit Herkules,
A gót, s a mór reánk hagyott. Kapu,
Hol őrt áll Anglia. Parancsra most
A dob pereg, és ágyúszó ropog,
Vonulnak a vöröskabátosok.
Nemcsak két szikla között nyílhat természetes kapu. Az emberi test is kapukat nyit a világra, hogy beengedje az érzéki benyomásokat – és hogy a lélek néha kiléphessen a testből, amikor kicsit sok lesz a benyomásokból. Indiában gyakran hasonlítják a testet városhoz, amelyet falak vesznek körül. A Bhagavad-gítá pl. ezt mondja:
„Amikor a megtestesült lélek fegyelmezi természetét, és elméjében lemond minden tettről, akkor boldogan pihen a kilenc kapus városban (a testben). Nem cselekszik, és nem is oka az anyagi tetteknek.” (5.13)
A Svetásvatara Upanisad (3.18) meg is mondja, mi ez a kilenc kapu: szemek, orrlyukak, fülek, száj, végbél és nemi szerv. Ezeken keresztül kapcsolódunk a világgal. Vannak egyes „kapuk,” amelyeket nagyon könnyen be tudunk zárni, mások nem könnyen engedelmeskednek az akaratunknak. Néha minden kapu világos, a Svetásvatara Upanisad azt mondja, beragyogja a tudás. Ilyenkor láthatjuk, hogy a test a jóság kötőerejében működik. Máskor a kapuk egészen sötétek, ez a tamasz, tudatlanság. A radzsasz, vagyis a szenvedély hatására a tudás lámpásai hol felvillannak, hol elalszanak. Ebben a kilenc kapus városban él a lélek, és isteni társa, a Paramátmá, Felsőlélek.
A kilenc kapus városról ír a Jadzsurvéda (1.1.4) is, amikor így szólítja meg a tűzistent, Agnit:
Látni kívánom a fényt,
a végtelen ragyogást,
álljon szilárdan égen-földön
minden, amelyen van kapu.
Járd be a tágas éter világát,
Hol szent Adíti szíve dobog,
Én szent Adíti ölébe teszlek,
Őrizd, Agni, az áldozatot.
Manapság a hétköznapi világban többnyire csak profán nyílászáró szerkezetekkel találkozunk, mint az épített környezet részeivel.
Az ajtókat és a kapukat ősidőktől fogva különös gondossággal alakítjuk ki. Nemcsak a méret és a tájolás fontos, hanem az ajtó egész környezete. Ugyancsak ősidőktől fogva díszítjük a főkapukat vagy főbejáratokat, pl. Egyiptomban szfinxekkel, Mezopotámiában szárnyas oroszlánokkal, Kínában sárkányokkal. Dél-Indiában olyan magas tornyokat (gópuram) emeltek a kapuk fölé, hogy azok mellett maga a templom jelentéktelennek látszik. A híres mykénei kapu fölött két, egymással szembeforduló kőoroszlánt helyeztek el. De még a legegyszerűbb lakóépületen is megfigyelhetjük, hogy a főkapu vagy főbejárat egy kicsit más, mint a többi ajtó, nagyobb, díszesebb. Ünnepnapon fel is díszítik, ha mással nem, legalább leveles ágakkal.
Miért van ez? Minden kapu két világot választ el egymástól, ezek a lakóház esetében az ellenséges, vagy egyszerűen csak ismeretlen külvilág, és a belső világ, amelyet az emberek jól ismernek, ahol biztonságban érzik magukat. A templomkapuk szent és profán világokat választanak el egymástól, a középületek kapui a mindenható bürokrácia és a kiszolgáltatott kérelmezők világát. Kapuja van a mennyországnak, amely köztudomásúan szűk és keskeny, és amelyet Szent Péter olyan jól őriz, hogy mindig két kulcsra zárva. Amikor a sumer mítoszban Adapának föl kell mennie az égbe, hosszasan elmagyarázzák neki, hogyan kell viselkednie az ég kapujánál:
Anu, a király elé fogsz lépni,
Amikor fölmentél az égbe,
Ha közeledsz Anu kapujához,
Ott álnak az élet hordozója, és az igazság elültetője.
A mítosz akkád változata meg is nevezi őket: Tammúz és Gizidda. Adapának először őket kell körülhízelegni, hogy tovább juthasson, és végül az ő kérlelésükre bocsát meg neki Anu.
Persze nemcsak az üdvözültek világát kell elválasztani az élőkétől, hanem a kárhozottakét is. Ezért a pokolnak is van kapuja, amelyet legalább olyan gondosan őriznek, mint a mennyországét. A Gilgames-eposzból megtudjuk, hogy az alvilág kapuját két skorpió-ember őrzi. Az őrök nemcsak azért vannak, nehogy valaki kiszökjön az alvilágból; belépni sem könnyű, mármint az élők számára. Az alvilág, Kurnugéa kapujánál még Istárt is megállítják, pedig ő aztán elég hatalmas istennő. Kiderül, hogy a nagykapun túl még hét ajtó van, és ezek mindegyikénél elvesznek Istártól valamit, egy ékszert vagy ruhadarabot. Mert a föld feletti és a föld alatti istenek világait is szigorúan el kell választani. A görög alvilág ura és úrnője, Hádész és Perszefoné még az olümposzi lakomákon sem vehetnek részt.
Az ajtó tehát választóvonal, és az átjutást sokszor kötik szigorú szabályokhoz, pl. a beavatási szertartásokban. Tudjuk, hogy a Varázsfuvola Taminojának súlyos próbákat kell kiállnia, mire megnyílik előtte az adytum, a szentély ajtaja; de nem kevésbé súlyos próbákat állnak ki az afrikai busman fiúk is, hogy megszerezzék a felnőttek közösségéhez való tartozás jogát. Hetekig éheznek, szomjaznak az erdőben, nagy sebeket ejtenek a testükön, és elvárják tőlük, hogy ne árulják el a legcsekélyebb fájdalmat sem. Végül megkapják az engedélyt, hogy átlépjenek a hajlós ágakból font kapun, ahol az elismerés jeléül főtt banánnal dobálják meg őket. Ezentúl a közösség teljes jogú tagjai, átléptek a kapun, amely elválasztotta a gyerekek világát a felnőttekétől. Ebben az esetben a kapu nemcsak az avatási szertartás része, hanem maga az avató; a régebbi beavatottak, a felnőttek csak a próbatételeket felügyelik.
Ha már ilyen fontos a kapu vagy főbejárat, logikus, hogy magához vonzza a szellemeket. Itt élnek védőszellemek, pl. a Tang-korban Hszüan-cung (599-649) császár hajdani kedvenc generálisai, akiknek most az a dolguk, hogy ne engedjék be a gonosz szellemeket. Mások szerint Su Pao és Hu Csin-tö nem annyira hadvezérek, mint inkább egyszerű ajtónállók voltak. A császárnak alighanem rossz lehetett a lelkiismerete, mivel állandóan rossz álmok és baljós látomások gyötörték. Egyszer, amikor Su Pao és Hu Csin-tö álltak őrt, sikerült annyira megnyugtatniuk a császárt, hogy az egész éjszakát gond nélkül átaludta. Ezután a császár elrendelte, akasszák ki képeiket az ajtóra, hogy ettől fogva mindig elűzzék a démonokat. Előbb a nemesek, aztán az egyszerű emberek is átvették a szokást, a generálisokat vagy ajtónállókat pedig kinevezték halhatatlanoknak. Ennek nem lehetett semmi akadálya, mert a régi Kínában a hivatalnokok uralkodtak, akár istenné is lehetett válni kinevezés útján. Igaz, hogy el is veszthették a rangjukat, ha nem teljesítették a kötelességüket.
Az ajtó másik két kínai istenét, Sentut és Juleit nem kellett kinevezni, ők már eredetileg is halhatatlanok voltak. A mítikus Jáde császárt szolgálták, a halhatatlanság őszibarackjait védelmezték a démonok ellen. Amikor aztán a Jáde császár úgy döntött, hogy ezentúl senki nem lehet halhatatlanná egy őszibaracktól, Sentu és Julei munka nélkül maradtak. Csatabárdot, illetve buzogányt szereztek, és azóta nem az őszibarackos kerteket, hanem az ajtókat védelmezik.
Néha egy ötödik képmás is megjelenik a kínai ajtókon, ez Csong-kui, akinek az a tiszte, hogy kitessékelje a kísérteteket.
Azt lehetne gondolni, hogy a kínaiak megelégedtek ennyi védelemmel, de nem; még egy póznát is állítottak a kapu közelébe, rajta egy kakas képmásával. A kapun belül pedig felállítottak egy kőlapot. A kaputól tehát nem vezetett egyenes út a ház ajtajáig, és ez leküzdhetetlen problémát jelent azoknak a démonoknak, akiket sem a generálisok, sem az őszibarack csőszök nem tudtak elriasztani. A démonok ugyanis nagyon egyetértenek azzal a bölcs mondással, miszerint legjobb az egyenes út. Kanyarokra és kerülőutakra egyáltalán nem vállalkoznak, inkább elhagyják a házat.
Indiában az ajtó, de különösen a küszöb Laksmi istennő védelmében áll, akinek tiszteletére az egész ajtót bekenik illatos olajokkal. Az ajtó választóvonal-jellegét azzal is hangsúlyozzák, hogy az ajtó előtt mindenkinek le kell vetnie a cipőjét; nemcsak a templomokban, hanem az egyszerű lakóházakban is. Ennek a szokásnak nemcsak praktikus oka van. Szimbolikusan azt jelenti, hogy a profán vagy idegen világnak kívül kell maradnia. Az egész Keleten találkozunk ezzel a szokással, a mohamedán országoktól Japánig, ami azt mutatja, hogy itt az emberi hiedelmek alaprétegeiben járunk.
Izraelben az ajtókat hagyományosan a mezuzah védelmezi. A mezuzah a pergamen, amelyre nagy művészi gonddal írják fel a Tóra két részletét (Deut. 6.4-9 és 11.13-21), aztán felcsavarják, papírba, újabban műanyagba csomagolják, és egy kis négyszögletes tokban helyezik el. A fürdőszoba kivételével minden helyiséget mezuzah-val kell védelmezni, vagy a szobát be kell falazni, másféle tartós módon le kell zárni. A mezuzah mágikus védelmet ad, ami egy sor szigorú szabályt jelent. Ha a szöveg leírója a Tórának akár csak egy szavában nem hisz, ha egy betű alakja nem tökéletes, ha nem fizettek érte többet, mint amennyit megengedhetnek maguknak, érvénytelenné válik az egész.
Mágikus helyett misztikus védelemben bíztak a rómaiak. Az ajtónak egyedül Rómában volt saját, külön bejáratú istene, Janus. Janust kivételesen nem a görögöktől, hanem az etruszkoktól örökölték, ahol a neve így hangzott: Ani. Hagyományosan két arccal ábrázolták, amelyek ellentétes irányba néztek, ami nagyon bölcs, mert az ajtó egyidejűleg a távozás és az érkezés helye. Az egyik arc szakállas volt, a másik borotvált, később mindkettő szakállt növesztett. Egyes helyeken Janus Quadrifons-t, a négyarcú Janust ábrázolták, mint Indiában Brahmát, hogy egyidejűleg minden irányt láthasson, és védelmezhessen mindenfelől.
Janusnak nemcsak az ajtókkal volt dolga, hanem mindenféle áthaladással, az életkörülmények megváltozásával, a vetőmag gabonává érésével, házassággal, születéssel, fontos vállalkozások kezdetével. Etruszk neve ellenére sokan azt gondolták, hogy Thesszáliából érkezett, amelyet az ókorban a varázslások és babonák hazájának ismertek. Thesszáliában keresi, és meg is találja a kalandokat a latin irodalom egyetlen nagy regényének, az Aranyszamárnak a hőse, Lucius, és egy thesszáliai boszorkány varázskenőcse változtatja szamárrá. Janus azonban, amint az egy derék etruszk istenhez illett, nem foglalkozott a varázslatokkal, ellenben számos gyermeket nemzett Dea Jana vagy Juturna nevű feleségének; és különösen ügyelt arra, hogy templomának kapuja háború idején nyitva maradjon. Békében zárva tartották a templomot, nem volt szükség Janus sürgős segítségére.
Egyébként Janus nemcsak a saját templomában volt jelen, hanem minden egyes házban, mégpedig nem is egyedül, hanem a küszöb istenségeivel, Limentius-al és Lima-val, az ajtólap istenével, Forculus-al, és a zsanérok istennőjével, Cardeával együtt. A kulcsokat azonban Janus tartotta a kezében. Fáradságos munkájáért cserébe szerény felajánlásokkal is beérte. A hálátlan középkor már meg is felejtkezett róla, úgy gondolták, a két arc bizonyára a napot és a holdat, esetleg a nappalt és az éjszakát ábrázolja. Kifejezetten sértés, ha egy kétszínű ember esetében Janus-arcról beszélünk.
Janus neve egy nemszeretem hónap, a január nevében maradt fenn.
Néha az élők és a halottak világát nem egy, hanem két kapuval választották el. Észak-Olaszország középkori városaiban még ma is találkozhatunk a halottak kapujával; én is láttam egyet Milano-ban. Keskeny kapu ez, a rendes bejárat mellett, de valamivel magasabban, mint az utca szintje, és csak azért bontják ki, hogy a koporsót kivihessék a házból. Utána megint befalazzák, hogy az esetleg visszatérő halott nem tudjon bejönni a házba. Ennek a szokásnak az emléke kísért, amikor sok templom vagy palota díszes főbejáratát rendszerint zárva tartják, a hívek és a látogatók egy oldalkapun keresztül közlekednek. A nagykaput csak ünnepi vagy hivatalos alkalomból használják.
Az ajtó egyes részei közül a küszöb a legfontosabb. A küszöbnél mindig végeztek szertartásokat, sokszor meg se várták, hogy az ajtót is betegyék a helyére. Az indiai építészeti tudomány, a Vasztu-sásztra előírja, hogy a grha-pravesnek nevezett szertartást már ház megépítése előtt el kell végezni, a majdani küszöb helyén. Így lehet megbékíteni a hely szellemeit, akik számára bizonyára sok kellemetlenséggel és nagy felfordulással jár minden építkezés.
Okkult hagyományokban nem a kapu vagy ajtó, hanem a küszöb őréről beszélnek. A küszöb őrét haragítja magára Glyndon, Bulwer-Lytton híres regényében, a Zanoni-ban, amikor a szigorú tilalom ellenére behatol mestere lezárt szobájába, és olvasni kezd a varázskönyvből. A küszöb őre nem engedi őt belépni a szellemek világába, sőt egész életén át kísérti.
Az Ószövetség elmondja, hogy tilos volt Dágon templomának küszöbére lépni (I. Sám. 5.5), Szofóniás próféta könyvében pedig így fenyegetőzik Jahve:
„És megfenyítem mindazt, aki a küszöbön ugrál ama napon, akik erőszakkal és csalárdsággal töltik meg az ő uroknak házát.” (1.9)
Marco Polo azt írta a 13. században, hogy Kublai Khán pekingi palotájának minden ajtajában őrök álltak; az volt a dolguk, hogy megbüntessék azokat, akik ráléptek a küszöbre. Egy másik keleti utazó arról számolt be, hogy akár halálra is ítélhették azt, aki megérintette a tatár főnök küszöbét – bár az nem is palotába vezetett, hanem csak egy sátorba. Különösen vigyáztak a bagdadi kalifák küszöbére is.
A küszöböket valószínűleg azért is védelmezték, mert a varázslás igen biztos módjának tartották, ha eláshattak valamit a küszöb alatt – mágikus erővel feltöltött tárgyakat, múmiaport, denevérszárnyat, aszú békát és hasonlókat.
Ma már csak a menyasszonynak nem szabad a küszöbre lépni, amikor először megy új otthonába, vagy akár csak a szállodai szobába a nászúton. A római férfi átemelte az új asszonyt a küszöbön, már csak azért is, nehogy véletlenül megbotoljon, ami nem sok jót ígért volna a későbbi házas életükben. Biztonság okáért még az ajtófélfát is bekenték, lehetőleg farkas-zsírral. A kínaiak is ügyeltek, nehogy a menyasszony lába megérintse a küszöböt az esküvő napján; ha ez mégis megtörtént, illatos vizet hintettek, így engesztelték ki a küszöböt.
Az európai középkorban pentagrammal, ötágú csillaggal védelmezték a küszöböt. Egészen pontosan kellett megszerkeszteni, különben nem ért semmit, mint azt tudjuk a Faust-legendából.
Angliában még a 19. században is előfordult, hogy a koraszülött, életképtelen borjút az istálló küszöbe alatt ásták el, mégpedig patáival fölfelé, azt gondolták, ez majd megvédelmezi a többi tehenet a vetéléstől.
A mágikus világképben nemcsak az ajtónak és a küszöbnek volt szerepe, hanem még a kulcslyuknak is. Az ördög hagyományosan a kulcslyukon át közlekedik, azért is fekete a kulcslyuk. De ezen a kényelmetlen úton járnak a tündérek is, különösen amikor azon mesterkednek, hogy ellopjanak egy újszülött gyereket, kicseréljék a sajátjukkal. Nincs más segítség, ollót, kést, valamilyen vasból készült eszközt kell tartani a lábtörlő alatt.
Azt gondolnánk, hogy minden mágikus hókuszpókusz ellenére az ajtó végül is egy épületnek a része; azért van, hogy utat engedjen – vagy ne engedjen – az épületbe. De nem, az ajtó már korán függetlenítette magát az épülettől, és önálló életet kezdett élni. Ezek a diadalívek, kapuk, amelyek eleve azért épültek, hogy önmagukban álljanak, és egy császár vagy győztes hadvezér dicsőségét hirdessék.
A régi szerzők általában hallgatnak a diadalívekről, csak id. Plinius említi, az 1. században. Talán Lucius Stertinius tiszteletére épült az első, Kr.e. 196-ban. A 4. században már 36 állt Itáliában, ezek közül csak öt maradt meg, a legrégebbi Trajanus diadalíve Anconában.
Manapság mindenütt találkozunk diadalívekkel, Algériától az USA-ig, de főleg Franciaországban. Híres a párizsi Arc de Triomphe, India Kapuja Bombay-ben, és a londoni Marble Arch, amely a rossz nyelvek szerint egy palota kapujának készült, de nem sikerült elég szélesre, nem fért át rajta a hintó. Most ott áll a Hyde Park sarkán, örökre lezárt rácsokkal az autók áradatában.