Agni és a tűz körül
Statius, a 14. században élt, latin nyelven író német költő versét Agrippa von Nettesheim idézi A mágia tudományában:
Hozzád könyörgünk, szűz istennő, a fénylő lények
Társa a tűzoltárnál, adj te ma választ.
Bölcsen a tűzbe figyelj, míg fellobbannak a lángok,
Fönt vörösen, de középen csendes fényragyogással,
Összefonódva, mint a kígyók.
Lassan a tűz elhamvad, már a parázs sem izzik
Már csak az isteni hamvak – add, hogy egy pillanatra
Felvillanjon újra a láng!
Statius írta ezt a verset a 14. században latin nyelven, és Agrippa von Nettesheim idézi a maga idejében nagy port felvert könyvében: A mágia tudományában. Indiában is van egy hasonló tűzjóslási ceremónia, amelynél Szváhá istennőhöz, Agni feleségéhez könyörögnek. A jóslatot kérő csak magában teszi fel a kérdést, aztán megfigyeli, hogyan lobog a tűz, milyen fényes, milyen gyorsan vagy lassan hamvadnak el a gallyak. A legjobb jel, ha a már kialudtnak tűnő hamuból még egyszer fölcsap egy lángnyelv; ez jelenti a szívbeli kívánság teljesülését.
Agni, vagyis a tüzet felügyelő félisten sok szerelmes kaland hőse. Hallgassunk meg egyet ezek közül, amelyet a Mahábhárata mond el (Mbh. Szabhá 31):
A szerelmes Agni
India déli részében, Mahesmati városában uralkodott Níla király. Szahadeva, az egyik Pándava fiú egy alkalommal nagyon heves csatát vívott vele, és kevés hiányzott ahhoz, hogy ez a csata az életébe kerüljön. Níla királynak ugyanis volt egy nagyon hatalmas szövetségese, nem más, mint Agni, a tűz ura.
Hogyan szerzett ez a jelentéktelen király ilyen hatalmas szövetségest, és hogyan történhetett, hogy Agni az áldozati felajánlások szállítója ellenségként került szembe a Pándava hőssel, aki csak azért vonult fel a csatatérre, hogy el lehessen végezni egy nagyon pompás áldozatot?
Níla királynak volt egy nagyon szép leánya. Amikor a király parancsára áldozati tüzet gyújtottak, ez a leány mindig ott állt az apja mellett, hogy a legyezőjével felszítsa a tüzet. Hosszú, hosszú ideig Agni csak nézte ezt a szép leányt, gyönyörködött benne, aztán egy szép napon már nem érte be a legyezéssel. Legyezhették, amennyit akarták, a tűz csak akkor lobbant fel, amikor ennek a szép leánynak a lehelete érte. A palotában is, a városban is azt suttogták az emberek, hogy a dicső Agni beleszeretett ebbe a leányba, és biztosan el is akarja venni feleségül. Ez a szóbeszéd eljutott a király fülébe is, aki elhatározta, hogy utána jár a dolognak. Egy éjszaka bement a palotája belső termeibe, és a lánya szobájába is bepillantott. Egy idegen bráhmanát látott ott, aki ugyancsak otthonosan viselkedett.
Níla király méltóságán alulinak tartotta, hogy akár csak megkérdezze, ki az, hogyan került oda. Azonnal a testőreit hívatta, és elrendelte, hogy a betolakodót meg kell büntetni, ahogyan a törvény előírja.
De amikor a testőrök berontottak a szobába, az idegen bráhmana a szemük láttára köddé foszlott, és ők csak a levegőt markolhatták meg.
Ugyanebben a pillanatban fellángolt az Áhavaníja tűz, amelynek sohasem szabad kialudnia; nagyon kell vigyázni, hogy legalább egy-két parazsa mindig megmaradjon. Agni megharagudott, amiért a kedvtelésében megzavarták, és elhatározta, hogy megleckézteti a királyt.
Egyetlen szál füvet sem tettek a tűzre, a lángok mégis a mennyezetig csapkodtak, a falakat ostromolták. A palotában sűrű lett a füst, és mindenütt szállt a korom. Azonnal jelentették a királynak:
– Ez a haragos Áhavaníja el akar pusztítani bennünket!
Níla király odasietett a tűzhöz, és nagy rémülettel látta, hogy ennek bizony fele sem tréfa. Összetette a kezeit, mélyen meghajtotta a fejét, végül egészen a földre borult, éppen úgy vágódott el, mint egy bot. Kétségbeesetten, elhaló hangon kérdezgette:
– Mit követtem el, mivel sértettelek meg?
Agni megszólalt az Áhavaníja tűzből:
– Kérdezd meg a lányodat.
Níla király már kilenctized részben megértette, hogy miről van szó, de azért megkérdezte a lányát:
– Ki az az idegen bráhmana, akit ma éjjel a szobádban találtam?
A leány elpirult, de megmondta egyenesen:
– Agni az, aki felviszi a mennybe az áldozati felajánlásokat.
– Ha ez így van, akkor miért nem szóltál nekem, hogy adjalak hozzá feleségül?
A leány még jobban elpirult volna, ha már anélkül is nem lett volna olyan piros az arca, mint a bimba virága.
Níla király visszatért a haragosan lobogó Áhavaníja tűzhöz, és nagyon alázatosan könyörögni kezdett:
– Kedves Agni, te vagy Pávaka, mert mindent megszentelsz. Havjavahana vagy te, mert mindig felviszed a mennybe a felajánlott vajat. Dzsátavedasz vagy, mert tőled származnak a Védák. Szuresa vagy te, a félistenek feje, aki mindig igazat mond. Kérlek szépen, engedd le a füstzászlódat, ne szórd szét a kormot. Húzd vissza mind a hét lángnyelvedet, ne emészd el a palotámat. Minden vagyonom a tiéd, még a leányom is. Fogadd el őt és a királyságom. Jó szívvel és önként adom neked. Éljetek boldog házasságban örökkön-örökké, vagy még annál is tovább.
Az Áhavaníja tűz egyszerre lelohadt, füstje eloszlott, és Agni megint megszólalt a lángok közül: – Elfogadom a te szép szemöldökű leányodat, de a királyságodat tartsd meg, mit kezdjek vele? Bráhmana vagyok, semmi kedvem a földi uralkodáshoz.
– Kedves bráhmanám, – könyörgött a király, – lépj elő a tűzből bráhmana-alakodban, hogy megtarthassuk az esküvőt.
Agni valóban megjelent, és jó kedvében még azt is felajánlotta a királynak, hogy teljesíti egy különleges kívánságát. Níla pedig azt kérte, hogy amikor valamelyik ellenségével háborúba bonyolódik, katonáinak soha se legyen okuk a félelemre. Ettől a naptól fogva senki se merte megtámadni Mahesmati városát, mert tudták, hogy a király hatalmas szövetségese azonnal porrá égeti a vakmerőket.
Níla megkapta, amit akart, egy hatalmas félisten lett a veje, birodalmát pedig nem foglalhatta el senki. Egyetlen ellenség se merészkedett be Mahesmatiba. De miért, miért se, ettől a naptól fogva híre ment annak is, hogy az itt élő leányok nem alkalmasak feleségnek. Hát, nem mintha csúnyábbak vagy rosszabbak lettek volna, mint mások, csak éppen senki sem akarta őket elvenni feleségül. Bánatukban Agnihoz fordultak, aki még mindig neheztelt el kicsit Níla királyra, és nagyon szokatlan megoldást talált. Kijelentette, ezentúl az a törvény, hogy Mahesmatiban a leányoknak nem is kell férjhez menniük, hanem mindig azzal a férfivel élhetnek együtt, akivel éppen a kedvük tartja.
Mindez így is volt, amíg Agni meg nem kímélte a Pándava herceg, Szahadeva és csapatainak életét. Azóta Mahesmatiban is éppen olyan az élet, mint másutt; és a lányok azt mondják: ha együtt akarsz élni velem, végy el feleségül.
*
Agnit, mint az anyagi világot alkotó elemek egyikét analah-nak nevezik: a föld, tűz, víz, levegő, éter, elme, értelem és hamis ego együttesen képezik Isten anyagi energiáját (Bg. 7.4). Ez a nyolc elem benne van minden mozgó és mozdulatlan teremtményben.
A Jadzsur-Védához tartozó Jógatattva-Upanisád elmondja, hogyan felelnek meg egymásnak az elemek, a testrészek, formák, színek, misztikus hangok és a koncentráció fajtái. A 83-101 versek beszélnek a tűzről:
''„A türelem területe a gerincoszlop aljától a szívig terjed. Agni háromszög-alakú, vörös színű, és a misztikus hang-mantrája Ra.
A jógi a Ra hangot zengve ragyogóvá teszi az életlevegőt a tűz térségében, majd egyre feljebb emeli, és az Úr Rudrán meditál, akinek három szeme van, minden kívánságot teljesít, olyan a színe, mint délben a Nap, szent hamuval keni be a testét, és látszik az arcán, hogy nagyon elégedett.
Ha a jógi rendszeresen, mindig két órán át gyakorolja ezt a koncentrációt, még akkor sem égeti meg a testét a tűz, ha tüzes kemencébe löknék.”''
*
Valami hasonló történt azzal a három ifjúval is, akik történetét Dániel könyvének 3. fejezete mondja el. Sidrák, Misák és Abednegó nem akarták tisztelni Babilon királyát. Tüzes kemencébe vetették őket, de „A tűznek semmi hatalma nem lett az ő testükön, egy hajszáluk sem égett meg, és az ő alsó ruháik meg nem változtak, és a tűz szaga sem járta át őket.” (Dán. 3.27)
A jógi nem fél a tűztől, hanem egyenesen abban keres menedéket, mint az a misztikus bölcs, akiről William Sharp ír, egy 19. századi angol költő:
William Sharp: A misztikus imája
(Anglia, 1856-1902)
Altass el engem a láng-menedékben,
Rejtett tűz ura,
Tisztuljon meg a szenvedésben
A lélek.
Fürdess meg engem a hajnal-parázsban,
Rejtett fény ura,
Hogyha felébred, téged tisztán lásson
A lélek.
*
Az árja népek már a szétválásuk előtt is tisztelték a tüzet. Az indo-irániak az igazság és a világrend képét látták benne, ezért soha nem hagyták kialudni.
Amikor Zarathustra fellépett, feltehetően a Kr.e. 6 században, rituális tűzkultuszt talált Iránban. Reformja eltörölte az üres szertartásokat. Zarathustra számára a tűz a Legfelsőbb Urat, avesztán nyelven Ahura Mazdát jelenti. A tűz elpusztít minden gonoszságot, fénye, melege és energiája teszi lehetővé az életet. Aki a tűz előtt imádkozik, elsősorban Istent látja maga előtt. Zarathustra így fohászkodik:
„Vágyakozunk a te tüzed után, amely hatalmas, mindent elvisel és bátor, világos útmutatást ad a komoly törekvőknek, de elhamvaszt lángjaival minden gonoszságot és erőszakot.” (Jaszna 34.4)
„Ahogyan a tűz minden anyagi szennyeződést eléget és megsemmisít, úgy töröl el az Úr minden lelki tisztátalanságot vagy bűnt. Ahura Mazda tüze az erényeseknek örömet, a gonoszaknak ártalmat hoz.” (Jaszna 43.4)
Zarathustra követője nem tűzimádó, hanem a tűz tiszteletével kerül bizalmas kapcsolatba Istennel. Amikor egy parszi a szent tűz előtt áll, Ahura Mazda sugárzó hatalmát látja maga előtt. Amikor a tűz előtt imádkozik, a teremtésnek ajánlja fel a hódolatát, amely az életet és Isten igazi természetét – a tökéletes jóságot – képviseli.
*
Vajon megélnek-e a teremtmények a tűzben? Arisztotelész azt mondja, a szalamandra szereti a tüzet, de a tűz nem szereti a szalamandrát. Ha véletlenül beesne a lángok közé, a tűz azonnal elalszik. A szalamandra egyébként is nagyon érdekes állat, pl. a fejének egyik fele olyan, mint a disznóé, a másik pedig a majoméra hasonlít. Harmatból és levegőből él. Félénk természete abban is megnyilvánul, hogy állandóan változtatja a színét. Nagyon kevés a húsa és a vére. Télen elbújik valahol, és csak tavasszal jön elő.
Plinius szerint a szalamandra sárkány- vagy gyíkforma állat, bőre fekete és arany pettyes. Kizárólag a tűzben él, ami egyáltalán nem esik a nehezére, mivel a teste rendkívül hideg, így aztán a legforróbb lángokat is csak kellemesen langyosnak érzi. A hátsó lábai hosszabbak a mellsőknél. Nemcsak abban tér el a többi állattól, hogy a tűzben lakik, hanem még a máját is a bal oldalon viseli (Természettörténet, X. könyv).
Középkori tudósok, pl Megenberg azt mondják, a szalamandrának mindig tátva van a szája, bár se nem eszik, se nem iszik. Valamelyik Sándor pápának volt egy szalamandrabőr ruhája. Ha ki akarták tisztítani, egyszerűen bedobták a tűzbe.
Isidorus is úgy tudja, hogy ez az állat a tűzben él, de nem szerencsés találkozni vele, mert egyszerre több embert is megöl a mérgével.
A kínai szalamandrák gubókat készítenek maguknak, mint a hernyók, de csak a királyi udvar hölgyei engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy szalamandra-selyemből készült ruhákat viseljenek. Ezeket is tűzzel kellett megtisztítani.
A szalamandrák igazi otthona azonban az alkímista laboratórium, ahol a tűz elemi szellemeinek felelnek meg. A szalamandra „a mérgektől csepegő sárkány, aki mindenütt jelenvaló… Vizem és tüzem rombol és épít; testemből kivonhatod a zöld és a vörös oroszlánt… Légy óvatos, mert a torkomban halált hozó méreg van. Én vagyok a Nap karbunkulusa, a legnemesebb, tiszta tűz, amellyel arannyá változtathatod a rezet, a vasat, az ónt és az ólmot.” (Aurelia Occulta)
Ami igazán szép teljesítmény egy olyan állattól, aki a természettudomány mai álláspontja szerint nem is létezik.
*
A mágikus írások nagy tekintélye, Agrippa von Nettesheim ezt mondja a tűzről:
''„Mint Hermész Triszmegisztosz mondja, a csodatételhez két elem is elegendő, a tűz és a föld: az egyik cselekvő, a másik elszenvedő. A tűz mindenben megjelenik és eltűnik, mindenben látszik, és rejtve is van. Nagy hatású, mozgékony, mindent megragad, ami a közelébe kerül, megújít, a természet egyik őre, világos, tiszta, megtisztító, visszatükröző, felfelé törekvő, a föld alatt is növekvő, nem tűr semmi hanyagságot, megfoghatatlan, és nagyon sokféle formában jelenik meg. Felmérhetetlen, nem lehet megállapítani, hogy rombol-e inkább, vagy alkot. A püthagoreánusok szerint az égben kiterjesztő és fénylő, a pokolban összenyomott és sötét, a középső világban pedig ez is, az is. Benne van még a kövekben is, ahonnan acéllal lehet kicsiholni. A föld mélyében és a vízben is van lakása, hiszen felmelegíti a kutakat és a forrásokat. Minden élőlényt a hő tart fenn.
A mennyei tűz elűzi a démonokat, képe annak, aki magát a világ fényének, az igazi tűznek és a fény atyjának nevezte, akitől minden jó adomány származik. Hevét először a Napnak és a többi égitestnek adja le. Itt élnek a fény angyalai, nemcsak az égi és a szoláris tűzből, de abból is, amely itt a földön megjelenik. Ezért rendelkeztek úgy, hogy a szertartásokat, imákat, zsoltáréneklést és más szent cselekményeket csak akkor szabad elkezdeni, ha már meggyújtották a tüzet. Ezért mondja Püthagorasz: Ne beszélj Istentől fény nélkül. Ezért van az a parancs, hogy a holttestek mellett egészen az elföldelésig égetni kell a gyertyákat: a láng elkergeti a gonosz szellemeket. Indiában minden felajánlást a tűzre bíztak, és az oltárokon is állandóan égnie kellett a tűznek. Még Rómában is örökké égett a tűz a Veszta-papnők szentélyeiben.”''
*
Most pedig hallgassunk meg egy himnuszt a Rgvédából. Legalább 200 himnuszt intéztek Agnihoz, de a most elhangzó azért is érdekes, mert a hagyomány szerint egy hölgy írta, Visvavárá.
Himnusz Agnihoz
(RV V.28)
Lángra lobban most a máglya,
És az égbolt felderül,
Szent tüzének édes fénye
Hajnalpírral elvegyül.
Visvavárá ajkán mindig Agni szent imája zeng,
Áldozatát felajánlja keleten ha fény dereng.
Öröklét és egek ura,
Áldozatban nagy s dicső,
Agni, aki néked hódol,
Minden áldást elnyer ő.
Gazdagság és szép erények, tisztaság és lendület,
Mindent elnyer az, ki Agni oltárain gyújt tüzet.
Agni, ragyogj az oltáron,
Gyarapítsd a hírnevünk,
Adj aranyló gazdagságot,
Járj csatában is velünk.
Töltsd meg égi áldásokkal híveidnek otthonát,
Szeretettel kapcsold egybe férjet és az asszonyát.
Agni, ragyogj az oltáron,
Ott van örök, szent helyed,
Lángsugaras szépségedben
Himnuszt éneklek neked.
Tündökölj az égi fényben, tűzvörösben, mint a Nap,
Tiszta láng az oltárukon, megtisztító sugarak.
Hittel gyújtjuk meg a lángod,
Hittel zengjük a neved,
Követnek az áldozatra
Mind az áldott istenek,
Mert minden jó szertartásban egyedül te vagy a nagy,
Aki égi ragyogásban ajándékot bőven ad.
Agnihoz ha imát mondunk,
Jó szándékunk elhiszi,
Friss vajat és túrót-mézet
Mennylakókhoz felviszi.
Agni, a te látásodnak örülnek az istenek,
Emeld föl az égi honba, mit rád bíztak hű kezek.
*
A tűz mindig fontos szerepet játszott a beavatási szertartásokban, napkeleten és napnyugaton egyaránt. Nagyon sok misztériumvallást ismerünk, Ó-Egyiptomtól Eleusziszig, Indiától Tibetig, de akadtak olyanok is, akik mindezt kevesellték, és mint gyakorló okkultisták, számos bevatási szertartást találtak ki vagy élesztettek fel. Ilyen volt a Gebelin gróf (1728-1784), a francia okkultizmus titokzatos alakja. Hogy valóban gróf volt-e az most mellékes. Néha tudósnak, máskor filológusnak, orientalistának vagy szabadkőművesnek nevezik. A nevét főleg a tarokk-jóslással foglalkozók ismerik, mivel ő terjesztette el azt az elméletet, hogy ezek a kártyalapok tulajdonképpen egy ősrégi egyiptomi írás, Thoth Könyve lapjai, amelyet a nagy beavatottak játék formájában mentettek meg a pusztulástól. Gébelin mindenekelőtt hatalmat remélt a szertartásoktól: uralkodni akart az elemek, az anyagi világ, élet és halál felett. Az egyik ilyen szertartás forgatókönyvéből származik a következő invokáció:
''„Szólítlak téged, élő Isten, ki a mindent megvilágosító fényben ragyogsz! Te vagy a Nap láthatatlan szülője. Áraszd fényt adó hatalmadat, adj isteni szikráidnak energiát. Lépj be ebbe a tűzbe, hadd lobogjanak a lángok szent szellemed leheletétől! Nyilvánítsd meg a hatalmadat, és nyisd meg előttem a mindenható Isten templomát, amely ebben a tűzben emelkedik! Nyilvánítsd meg fényedet az én megújulásomra, jelenjen meg a Nap ragyogása széltében, hosszában és teljesen, tündököljön benne az Úr.
Magasztalom az örök bölcsességet, mert arra inspirált engem, hogy a kimondhatatlan igazságok közül egyet se rejtsek el előled. Milyen boldogság lesz az a te számodra, fiam, ha
Elég kegyes, hogy megtöltse lelkedet az elhatározásokkal, amelyeket a magas misztériumok megkívánnak. Hamarosan megtanulsz uralkodni a természeten, Isten lesz az egyedüli mestered, a bölcsek pedig egyenlő társaid. Közeledni se mernek hozzád a démonok, megremegnek a hangodtól még a szakadék mélységeiben is.”''
*
Sokszor elhangzik a kérdés: milyen „élmény” a beavatás? Erre a kérdésre csak az válaszolhat, aki tényleg élménynek tekinti a beavatást. Hang- és fényjelenségekről számolnak be, nagyon komolyan előadják, hogy a csakráik forogni kezdtek, vagy megérezték, hogyan emelkedik felfelé testükben Kundaliní, az elrejtett kígyóerő. Vannak, akik sikoltozni kezdenek, vagy elvesztik az eszméletüket. De akik csak arra vágyakoznak, hogy ezentúl még jobban, még nagyobb odaadással szolgálják Istent, többnyire csendben maradnak. Nem kérték, hogy titoktartást fogadjanak, de vannak olyan dolgok, amelyek nem tartoznak a világ elé.
Persze a költők a lehetetlent is megkísérlik; az igazi költészet mindig a kimondhatatlant célozza meg. Mint Edward Dowden 19. századi angol költő, akit éppen ez vonzott, ez a kimondhatatlan.
Edward Dowden: Beavatás
(Anglia, 1843-1913)
Kérubok lángoló szárnya alatt
Mentem a főoltárhoz. Ó, az, az óra!
Még nagyobb lett a fény, s egy láthatatlan
Lény simogatta végig a hegygerincet,
És a viharzó, szürke tengert.
Ők a tanúim és a zálogaim.
Engem is elrántott ez a fény. Mennyire fájt!
Teljességnek végtelen pillanata!
Tiszta öröm remegése, változatlan
Csendek az éles, hűs levegőben.
Mint aki most született. De csitt, most
Szóljon az, ki teremtett, nagy szeretettel.
Kell-e most félnem a fájdalomtól,
Csak mert lezárta a számat az élet,
És a halál egy halvány csókot adott?
Elfelejtsem a testetlen repülést,
Ítélethozatalt, apokalipszist,
Megjelenésed a villámlásban?
Nem tudom azt, hogy jöttem vissza a földre,
Azt se, ki fogta kezem, mit mondott.
Nyitva előttem a bánat és az öröm,
Megtudtam, mi az élet célja,
És nem a holtak, de élők közt haladok.
Tisztán látok: szánom az embert, és szeretem.