Uparicsara és a hegy leánya
(Mbh., Adi-Parva, Szambhava, 73.1-40)
A Hold-nemzetség egyik királyát, Paurava fiát eredetileg Vaszunak nevezték, később azonban az Uparicsara, „felső világokban járó” nevet kapta, mert állandóan állandóan együtt járt a félistenekkel, a mennyei zenészekkel és táncosnőkkel.
Fiatal korában semmi más nem érdekelte, csak a vadászat. Egyszer azonban így szólt hozzá Indra, a félistenek királya: – Gyermekem, nem lesz az jó, ha mindig csak az őzeket és a medvéket kergeted. Te kiváló harcos vagy, ne csak a tigrisekkel harcolj. Itt van ez az ország, Csédi nevű; nagyon szép ország, gyönyörű városok állnak benne. Most éppen nincs király ebben az országban, és az emberek nem tudják, mitévők legyenek, mert senki sem védelmezi őket. Neked adom ezt az országot, uralkodj benne igazságosan, ahogy az a te kiváló nemzetséged tagjaihoz illik.
Uparicsara elfoglalta Csédi trónját és felhagyott a vadászattal; de nem igazán volt kedve uralkodni. Hamarosan visszavonult egy magányos helyre, és szigorú aszkézist gyakorolt. – Ha már nem lehetek nagy vadász, akkor talán nagy aszkétává kell válnom, – gondolta magában ez a király.
A félistenek azonban megrémültek, és azt mondták Indrának, – Ez a barátod biztosan nem elégszik meg Csédi királyságával, hanem a te trónodat akarja. Miért vállalná különben ezeket a súlyos lemondásokat?
Indra megjelent Uparicsara előtt, hogy rábeszélje, hagyjon fel az aszkézissel. – Uparicsara, te egy nagy király fia vagy, magad is nagy király. Neked az a dolgod, hogy megvédelmezd a vallást a földön, megvédelmezd az alattvalóidat. Adtam neked egy szép országot. Gazdag ország, termékeny földje van, az erdei tele vannak állatokkal, az éghajlata kellemes, nem hiányzik belőle semmi, ami szükséges az élvezethez. Még a hegyek gyomra is tele van mindenféle ásvánnyal és drágakövekkel. Az emberek becsületesek és a jóra törekszenek. Nem hazudnak, még tréfából sem. A fiúk sohasem akarják megszerezni idő előtt az apai örökséget. Mindig nagy tisztelettel bánnak a szüleikkel. Tehenet nem fognak az eke elé, árut sem szállítanak sovány ökörrel. Mindenki nagy odaadással teljesíti a saját kötelességét Csédi országában.
De ha mindez nem lenne elég, adok neked egy nagy kristálykocsit, olyat, amilyenen a félistenek utaznak. A halandók közül egyedül te fogsz végighajtani az égen. Neked adom ezt a virágfüzért is: ezek a lótuszok sohasem hervadnak el; a viselőjüket mindig győzelemre segítik. Adok neked egy bambusz-szálat. Ültesd el, hogy hatalmas ligetté fejlődjön, megvédelmezze a becsületes és békés embereket.
Uparicsara visszatért a királyi trónra, száguldozott a kristálykocsin, legyőzte az ellenségeit, elültette a bambusz-szálat, nagy áldozatokat végzett Indra dicsőségére. Indra személyesen is megjelent ezeken az áldozatokon, hattyú formájában, hogy elfogadja az imádatot. Uparicsara és a birodalma napról-napra gazdagabbak lettek, olyan ragyogóak voltak, mint a Nap. A király minden nehézség nélkül megszerzett még öt országot, mindegyik fiának egyet.
Uparicsara azonban még mindig nem volt boldog. Vadászni nem igen járt, nehogy Indra megharagudjon; aszkézist nem gyakorolt, hiszen Indrának az sem tetszett; igazgatta a hatalmas birodalom ügyeit, de ehhez meg nem volt semmi kedve.
Indra észrevette, hogy az ő halandó barátja még mindig boldogtalan. – Adok mellé egy csodálatos társat, – gondolta a félistenek királya. – Egy nagyon különleges származású, kivételesen szép hölgy mellett talán megismeri a boldogságot, amit megérdemel. De igazán különleges származású, kivételesen szép hölgyet kell találnom, különben az egész terv nem ér semmit.
Körül is nézett mind a három világban, de nem talált megfelelő leányt. – Ki fog segíteni nekem? – kérdezte Indra.
Egyszercsak megszólalt egy hang, – Én segítek. – Ki vagy te? – kérdezte Indra. – Kolahala vagyok, az élő hegy, – válaszolt a hang.- Most éppen itt állok a te barátod, Uparicsara fővárosa közelében. Parancsold meg nekem, hogy mit tegyek.
– Uparicsara városát egy folyó szeli ketté, – mondta Indra. – Álld el ennek a folyónak az útját.
Kolahala azonnal a folyó útjába állt, úgyhogy a víz kilépett a medréből és elöntötte az egész várost. Uparicsara nagyon dühös lett, odament a Kolahala hegyhez, és belerúgott. – Nesze neked, – mondta haragosan. – Temiattad van ez az árvíz.
Az élő hegy azonnal elment a folyó útjából, és a mélyedésből, amelyet a király rúgása okozott, ikrek születtek – egy fiú és egy leány. A folyó nagyon örült, hogy megint a saját medrében folyhat, és örömében a királynak ajándékozta a gyermekeket.
A hegy fia, Girika, később nagy harcos lett, a királyi sereg hadvezére. Giriká, a leány olyan szép volt, mint a mennyei tündérek. Uparicsara feleségül vette, és attól fogva boldogan élt a földön.