Uparicsara áldozata
(Mbh. XII.340)
Eltelt egy egész világkor, mire megszületett a bölcs Angirasz fia. A félistenek nagyon örültek, hogy most már nekik is lesz egy papjuk. Ez a gyermek, Brhaszpati nagyon hatalmas és erős lett, olyan nagy, mint a Brahman.
Uparicsara király lett az első tanítványa. Mindent megtanult, teljesen megtisztult, és úgy védelmezte a földet, mint Indra a mennyei bolygókat.
Egyszer Uparicsara nagy áldozatot rendezett. Természetesen Brhaszpati vezette az áldozatot, de ott volt még nagyon sok más bölcs és Rsi. A király mindig az ahimszát gyakorolta, tiszta volt, mindenkivel szemben egyenlő, és nem volt benne alacsonyság. Ezért úgy döntött, hogy egyetlen állatot sem fognak megölni. Azt ajánlották fel a félisteneknek, amit az erdőben találtak. A Legfelsőbb Úr, Nárájana nagyon elégedett volt a felajánlásokkal. Személyesen megjelent a király előtt, elvette a maga részét, de mindenki más számára láthatatlan maradt.
Amikor Brhaszpati észrevette, hogy a felajánlás egy része eltűnt, nagyon dühös lett. Mérgében az áldozathoz használt kanalat lóbálta, és így szólt Uparicsarához:
– A saját szememmel láttam, hogy eltűnt a felajánlás egy része. Kétségkívül Nárájana vitte el magának. Mindegyik félistent láttuk, amikor a maguk részét elvitték, hogyan van az, hogy nem láttuk az Urat, Nárájanát?
Uparicsara megpróbálta lecsillapítani a haragos bráhmanát:
– Vigyázz, hogy ne vegyen erőt rajtad a harag, mert nem ismeri a haragot az sem, aki láthatatlanul elvitte a maga részét. Sem te, sem mi nem szoktuk őt látni, Brhaszpati. Istent csak az láthatja, akit Ő a kegyében részesít.
Ekkor megszólalt három bölcs, Eka, Dvita és Trita: – Egyszer mi is látni akartuk a Legfelsőbb Urat, Nárájanát. Azt gondoltuk, hogy ennek nem lesz semmi akadálya, hiszen mi Pradzsápati fiai vagyunk. Elutaztunk a messzi északra, a Fehér Szigetre, de a ragyogás annyira elvakította a szemeinket, hogy egyáltalán semmit sem láttunk. Száz mennyei évig gyakoroltunk tapaszját a Fehér Sziget szélén, mire a látásunk kitisztult annyira, hogy megláthattunk néhány, fehér fényben ragyogó embert. Hallottuk a hangjukat is, de csak messziről, mintha az égből jönne. Ezt kiáltották: ’Minden dicsőséget Neked, lótuszvirág szemű! Hódolatunkat ajánljuk Neked, univerzum ura, Hrsikesa, Legfelsőbb és mindenkinél nagyobb, örök lény, aki soha nem született.’ Ekkor megint megfájdult a szemünk a ragyogástól, és nem tudtunk tovább ott maradni a Fehér Szigeten. Száz mennyei évig gyakoroltuk a tapaszját, és a Legfelsőbb Urat mégsem pillanthattuk meg. Hogyan láthatnád meg Őt te, aki csak egy áldozatot vezettél?
Brhaszpati magába szállt, bocsánatot kért és befejezte az áldozatot. Ekkor azonban így szólt a királyhoz: – Uparicsara, az emberek azt beszélik rólad, hogy azelőtt a mennyben éltél, és onnan estél le a földre. Igaz ez?
– Igaz, – felelte a király. – Megátkoztak a bráhmanák, ezért zuhantam le a mennyből a földbe. Hallgasd meg, hogy mi történt.
Egyszer régen a bráhmanák és a félistenek között vita támadt. – ’Ajá’-t kell felajánlani, – mondták a félistenek, – ajá pedig azt jelenti kecskebak; ez a szabály.
A bráhmanák azt mondták: – ’Ajá’ azt jelenti, nem született. A nem születettet kell felajánlani, ezek pedig a gabona, a különféle magvak. Nem helyes, ha megölik a kecskebakot, az a törvény, hogy állatot nem szabad lemészárolni. Most a Szatja jugában élünk, amely a legjobb, legtisztább korszak; ti sem akarhatjátok, hogy megöljék az állatokat.
Éppen arra jártam, amikor a félistenek a leghangosabban vitatkoztak a bráhmanákkal. A bráhmanák azt mondták, nekem kell eldöntenem a vitájukat. Én pedig meggondolatlanul azt válaszoltam, hogy a kecskebakot kell felajánlani.
A bölcsek úgy ragyogtak haragjukban, mint a nap, és megátkoztak, azt mondták, essek le a mennyből a föld egy hasadékába. Nárájana kegyéből nem törtem össze magam, nem vesztettem el az eszméletemet. Végiggondoltam az áldozati szabályokat, és beláttam, az ’ajá’ szót nem szabad kecskebakként értelmezni. Imádkozni kezdtem a Legfelsőbb Úrhoz, hogy szabadítson meg szörnyű helyzetemből. Nárájana pedig olyan kegyes volt hozzám, hogy elküldte értem a Garuda nevű sasmadarát; Garuda pedig visszavitt engem a mennybe. Azóta neveznek Uparicsarának (fönt járó, a mennyben járó). Nárájana kegyéből királyként születtem meg a földön, de nem veszítettem el az emlékezetemet. Ezért nem engedem, hogy állatokat áldozzanak fel Nárájanának.
Így gyakorolta Uparicsara király az ahimszát.