Svetaki áldozópapul akarja Sivát
(Mbh., Khándavadaha Parva 125. fejezet)
Élt egyszer Indiában egy Svetaki nevű király, nagyerejű és nagy vitéz, aki versenyre kelhetett volna még magával Indrával, a félistenek királyával is. Ez a király egymás után végezte az áldozatokat, amelyek során nagyon nagy adományokat osztott szét a bráhmanáknak.
Ez a király semmi mással nem törődött, mint az áldozatokkal, a vallásos szertartásokkal és ceremóniákkal. Papjai, a Ritvidzsák hűségesen vezették az áldozatokat, de aztán megöregedtek, elgyengültek, az áldozatok füstje pedig annyira megtámadta a szemüket, hogy már alig láttak. Visszavonultak otthonaikba vagy az erdőségbe, ki-ki a szíve vágya szerint, és amikor a király megint meghívta őket egy áldozatra, visszaüzenték, hogy nem tehetnek eleget a parancsának. Azt mondták: – Megöregedtünk, elvesztettük minden erőnket, alig látunk a szemeinkkel. Keressen magának a király más Ritvidzsákat.
Svetaki így is tett, de nem volt elégedett, és amikor arra az áldozatra került sor, amely kereken száz évig tart, megint a régi kedves papjait hívogatta. Személyesen felkereste őket, földig hajolt előttük, esedezett, királyi adományokat ígért, ezek a Ritvidzsák azonban nem akartak kötélnek állni. A király azonban nem akarta belátni, hogy ezeknek az idős papoknak már csak pihenésre van szükségük, megharagudott, és ezt mondta nekik:
– Nem buktam el az erény útján, nincs semmi híja a szolgálatomnak. Nem érdemlem meg, hogy cserben hagyjatok engem. Nem vagyok romlott, soha sem mulasztottam el a köteles hódolatot, így aztán nektek sem illendő, hogy elegendő ok nélkül megakadályozzátok az áldozatomat. Azért jöttem el hozzátok, hogy a védelmeteket kérjem, ti azonban nem akartok támogatni engem. Ha valóban az ellenségeim vagytok, ezentúl idegen országokból hívatok Ritvidzsákat, ők fogják elvégezni ezeket az áldást hozó szertartásokat.
A Ritvidzsák belátták, hogy a király sehogyan sem akarja megérteni őket, ezért úgy tettek, mintha ők is megharagudtak volna, és dühösen válaszoltak Svetakinak: – Kedves király, a te áldozataid nem akarnak véget érni, mi pedig belefáradtunk abba, hogy az egyik száz éven át tartó áldozat után azonnal a másikba kezdjünk. Hagyd, hogy nyugodtan pihenjünk otthonainkban vagy az erdőségben, a szívünk szerint. De ha már mindenképpen idegen papokat hívatsz, ne elégedj meg akárkivel. Menj el a Kailása hegyre, és hívd meg Sivát. Biztosan a dicsőségedet fogja szolgálni, ha maga Siva vezeti az áldozatodat.
A király érezte, hogy a Ritvidzsák gúnyolódnak vele, de neki már az is mindegy volt. Azonnal útnak indult a Kailása hegyre, és szilárd fogadalmat tett: mindaddig nem tér haza, amíg Siva meg nem ígéri neki, hogy részt vesz az áldozatában.
Sok-sok évet töltött Svetaki a Kailása lejtőjén. Néha semmit sem evett, néha csak gyökereket és gyümölcsöt, de azt is csak a hónap tizenkettedik vagy a tizenhatodik napján. Hosszú ideig mozdulatlanul állt, mint egy fatörzs. Éveket töltött el mozdulatlanul, fölemelt karokkal, és semmi más gondolat nem volt az elméjében, mint a száz évre tervezett nagy áldozat.
Siva mindig nagyon kegyes a híveihez, és nagyon könnyen elégedetté lehet tenni. Egyszer csak megjelent Svetaki előtt Jogesvara alakjában, hamuval fehérre mázolva, kezében háromágú szigonnyal, hajában a holdsarlóval, és így szólt a királyhoz: – Ó ellenségek fenyítője, királyok példaképe, aszkéziseddel nagyon elégedetté tettél engem. Mondd el, mi a kívánságod; szívesen teljesítem.
A király földig hajolt Siva előtt, és habozás nélkül megkérte: – Dicső istenség, félistenek ura, ha valóban örömet szereztem neked, akkor támogass engem a száz évre tervezett áldozatban.
A félelmetes külsejű istenség elmosolyodott és így felelt, – Kedves királyom, én ugyan már nagyon sok felajánlást elfogadtam, de én magam még soha sem vezettem áldozatot. Nem is vagyok biztos abban, hogy mindent meg tudok csinálni, pontosan az előírások szerint. Nem ígérhetek többet, minthogy megpróbálom, de még ezt is csak egy feltétellel.
– Mi az a feltétel? – kérdezte a király.
– Ha tizenkét éven át személyesen, te magad öntöd az olvasztott vajat az áldozati tűzbe, akkor teljesül a célod, amihez az én segítségemet kérted.
Svetaki semmilyen akadályt nem ismert, és ez a tizenkét év olyan volt neki, mint egyetlen pillanat. Visszatért a Kailása hegyre, és alázatosan Sivát szólította.
Siva nagy bajban volt. Ő leginkább a halottégető helyeken érzi jól magát a démonok társaságában, zilált hajfürtjei egészen a derekáig érnek, emberi koponyákból készült füzért visel, a testét hófehér hamu borítja, és ha kedve tartja, minden hajszálából félelmetes, fekete démonokat teremt. Hogyan értesse meg ezzel a mindenre elszánt királlyal, hogy ő aztán igazán, de igazán nem vállalhatja el egy ilyen bonyolult áldozat vezetését? Végül egyenesen megmondta, – Kedves királyom, az áldozatok vezetése a bráhmanák dolga. Én azonban megígértem neked, hogy segítek, és ezt meg is teszem. Él a földön egy nagyon kiváló, nagyon dicső bráhmana, akiben az én isteni energiám egy része öltött testet. Durvásza a neve, nagyon nagy aszkéta, és mindenben a kezedre fog járni. Rögtön megkezdheted az előkészületeket.
Siva energiája és a saját nagy tudása segítségével Durvásza le is vezette a nagy áldozatot. A király nagy adományokat osztott szét azok között, akik részt vettek az áldozatban; mindenkinek ötször annyit adott, mint amennyit kért. Éppen vissza akart vonulni a palotájába, amikor megszólalt az áldozati tűz: – Hát én velem mi lesz?
– Hogyan érted ezt? – kérdezte csodálkozva Svetaki.
A tűz pedig panaszkodni kezdett: – Száz évig tartott az áldozatod, és minden nap rengeteg olvasztott vajat kellett megennem. Magad is láthatod, hogy milyen sápadt lettem. Elvesztettem minden erőmet és ragyogásomat. Milyen adományt adsz nekem, hogy ismét a régi legyek?
– Mit kívánsz, kedves tűz? – kérdezte Svetaki.
– Nem is tudom, – válaszolt Agni szomorúan. – Még soha sem ettem ennyi olvasztott vajat. Ki tudja, hogy mitől gyógyulnék meg.
– Ki más tudhatná, mint a Legfelsőbb Úr? – kérdezte a király. – A Legfelsőbb Úr mindent tud és mindenkinél kegyesebb. Egészen biztos, hogy téged is meg fog gyógyítani.
Így is történt – ezért emésztette el félelmetes lángjaival Agni az egész Khándava erdőt a benne lakó gonosz teremtményekkel együtt.