Siva és az öt Indra története
Valamikor nagyon régen a félistenek nagy áldozatot végeztek a Naimisa erdőben. Akkoriban még egészen más szokások voltak, például nemcsak virágokat, füstölőt és ételeket ajánlottak fel, így aztán komoly gondot okozott, hogy ki vágja el az áldozathoz kiválasztott állatok torkát. Végül a halál félistene, Jama, Vivaszván fia magára vállalta ezt a feladatot.
Hosszú-hosszú ideig tartott a félistenek áldozata a Naimisa erdőben, és közben Jama annyira el volt foglalva az állatokkal, hogy egyetlen embert sem vitt magával a halottak birodalmába. Egy idő után olyan sok volt az ember a földön, hogy egyes félistenek aggódni kezdtek. Hogyan fogja elviselni a föld ezt a hatalmas terhet? Szóma, Indra, Varuna, Kuvera, a Szádhják, a Rudrák, a Vaszuk, az Asvinok és még néhány félisten el is mentek Brahmához, és így szóltak hozzá:
Uram, a földön nagyon elszaporodtak az emberek. Észrevettük, hogy a föld nagyon sokszor megrendül a súlyuk alatt. Nagyon aggódunk a föld miatt, kérjük, hogy védelmezd meg.
Nektek nincs mitől félnetek, hiszen halhatatlanok vagytok, mondta Brahmá. A föld istennője éppen úgy halhatatlan, mint ti vagytok.
Ez azonban nem nyugtatta meg a félisteneket. Azt mondták, manapság már az emberek sem jutnak el Jama országába; olyanok lettek, mint a halhatatlanok. Nincs különbség az emberek és a félistenek között. Nem kellene visszaállítani a dolgok eredeti rendjét?
Brahmá nem látta olyan sötéten a helyzetet. Jama el sem mozdul Naimisa erdejéből, minden idejét leköti ez a nagy áldozat. Ezért nem halnak meg az emberek. Ha véget ért ez az áldozat, megint ott fog járni a halál az emberek között. Sőt annyira megerősödik, hogy ezrével és tízezrével söpri el őket a föld színéről.
A félistenek megnyugodtak, és visszamentek az áldozat helyére. Egyszer csak megpillantottak egy arany lótuszt a Gangesz vizében. Nagyon meglepődtek. Indra volt közöttük a legbátrabb, azonnal el is indult, hogy megtudja, hol terem ez a csodálatos virág. Ment, mendegélt a Gangesz partján, és egyszercsak találkozott egy szépséges hölggyel. A hölgy szemeiből megállás nélkül könnyek patakzottak, és minden egyes könnycseppje arany lótuszvirággá változott.
Kedves hölgy, ki vagy te? kérdezte Indra. Miért sírsz? Hogyan segíthetnék rajtad?
Olyan szerencsétlen vagyok, hogy el sem tudom mondani, felelte a hölgy. De ha velem jössz oda, ahova elvezetlek, magad is megtudhatod, hogy miért sírok.
Indra beleegyezett, és hamarosan el is jutottak egy magas hegyhez. A magas hegy csúcsán, ragyogó trónuson ült egy még ragyogóbb ifjú egy fiatal hölggyel, és kockajátékkal múlatták az időt. Akár észrevették a félistenek királyát, akár nem, egyetlen szót sem válaszoltak a kérdéseire.
Kik vagytok? kérdezte Indra türelmetlenül. Nem tudjátok, hogy én vagyok a mennyek királya?
Az ifjú, aki nem volt más, mint maga Mahádeva, Siva, csak egy oldalpillantást vetett rá, és elmosolyodott. Indra annyira megrémült ettől a pillantástól, hogy meg sem tudott mozdulni, úgy állt ott, mint egy szobor.
Amikor a kockajátéknak vége lett, Siva odaszólt a síró hölgyhöz: Vezesd ide ezt az embert. Majd én teszek róla, hogy ne legyen olyan nagy büszkeség a szívében.
A hölgy könnyedén megérintette Indra karját, aki azonnal a földre borult. Gyere csak, mondta Siva gúnyosan. Mit képzelsz magadról? Soha többé nem szabad így cselekedned. Told csak félre ezt a nagy követ. Menj be ebbe a barlangba, várakozz ott a többiekkel, akik mind éppen olyanok, mint te magad.
Indra eltolta a hatalmas követ, és meghökkent, amikor a barlangban négy másik Indrát látott. Nem volt köztük egy hajszálnyi különbség sem. Rémülten kérdezte, Nekem is ezt a sorsot szántad?
Eredj csak be abba a barlangba, mondta Siva haragtól kitágult szemekkel. Ostobaságodban megsértettél engem.
Indra azonban egy lépést sem tudott tenni, annyira reszketett nagy félelmében, mint a fügefa levelei a szélviharban. Összetett kezekkel könyörgött a sokféle formában megnyilvánuló, félelmetes Úrhoz: Bocsáss meg nekem, Siva, te vagy a végtelen világok ura.
Siva megvetően mosolygott, és így szólt: Sohasem részesülnek a kegyemben azok, akik olyan büszkék, mint te vagy. Nézd meg azt a másik négy Indrát abban a barlangban, egykor ők is olyanok voltak, mint te. Miért ne lenne a te sorsod is ugyanaz, mint az övéké? Mind az öten meg fogtok születni az emberek világában, és nagy harcosok lesztek. Sok nehéz feladatot kaptok, nagyon sok ellenséget meg kell ölnötök, és aztán, ha majd elég érdemet szereztetek, visszatérhettek a mennybe.
Ez az ígéret felbátorította a másik négy Indrát, és megszólaltak a barlang mélyéből: Szívesen megyünk az égből a földre, bár ott nagyon nehéz elérni a felszabadulást, hiszen ez a te kívánságod. Csak azt kérjük, hogy nagyon nemes családban szülessünk meg. Legyen mindannyiunk apja egy-egy félisten, Dharmarádzsa, Jama, Maghaván és az Asvínok. Elvégzünk minden faladatot, harcolunk emberi és mennyei fegyverekkel, és elégedetté teszünk téged a vitézségünkkel, hogy mielőbb visszatérhessünk a saját birodalmunkba.
Siva annyira megenyhült, hogy így szólt: Úgy legyen. Én magam is leküldöm energiám egy részét, hogy veletek járjon. Egyetlen feleségetek lesz az emberek világában, ez a gyönyörű hölgy, aki idevezetett benneteket, és akinek a könnyei arany lótuszvirágokká válnak. Laksmí ő, a szerencse istennője.
Most már csak az volt hátra, hogy áldást kérjenek Nárájanától is, aki nemcsak az anyagi, hanem valamennyi transzcendentális világ ura. Nárájana megadta az áldást, és kijelentette, hogy maga is meg fog jelenni az emberek világában. Kitépett a testéből két hajszálat; az egyik fehér volt, a másik pedig fekete. Ebből a két hajszálból lettek meg a fehér színű Baladeva és a fekete színű Krsna, a Jadu nemzetség hősei és uralkodói.
Pándu vitéz fiai a Kuruk dicsőséges nemzetségében születtek meg: négyen a hegyi barlangba zárt Indrák erejéből, Ardzsuna azonban az ötödik Indra fia, akiben Siva energiájának egy része is megnyilvánult. Így a Pándavák egykor valamennyien Indrák voltak. Eljött a mennyei szépségű Laksmí is, hogy közös feleségük legyen. Draupadí ő, aki egészen különleges módon született meg, Drupada király áldozati oltárából. Eredeti formáikban valamennyien sugárzó arany testük volt, koronákat és soha el nem hervadó virágfüzéreket, csodálatos ékszereket és pompás mennyei ruhákat viseltek, és úgy ragyogtak, mint a tűz vagy a nap. Ez a szépség azonban nem tárul fel a halandók szemei előtt. Egyedül Drupada király láthatta meg Sríla Vjászadeva kegyéből; de még ő is csak egyetlen pillanatra.